Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 1. szám
csillagok, hisz rokonok vagyunk:
ti arcom színét viselitek,
én a ti reszketésetek.
*
A mélyre hullott szava ez.
kártya poklában s amidőn
a téboly forgolódott
zöld poharamban:
szárazlángu szemmel, rögös ajkkal, akkor is, akkor is
téged kerestelek
emberi áldozat,
ragaszkodó meleg,
fűharmatos Isten:
Szeretet, Szeretet!
*
Ősz tiszteletesnek látom én ezt az Istent -
barátja ő, vígasza ő - most nevét mondogatom,
régi, viseltes nevét, mely annyiszor
sistergett villámlásában éjféli
átkoknak és pergett imák füzérén:
hosszú halottasingként e világra,
begöngyöl engem is? Megszánja gyerekarcom?
Ne szánj! Kösd fel az állam inkább,
élő államat, ne tudjak sohatöbbé
az emberek szemébe nézni,
csak eged mély szürkéjét lássa
szemem, segítse átlángolni
és mire itt a reggel:
úgy álljak, felkötött állal,
megölt szemekkel.
*
Nézd ezt a hajnalt, még előbb
sejtelme is alig lebbent az uccán
s most villog, keményen, fegyveresen
s úgy tör rám, olyan hevesen
mint néha-éjt önnön szivdobbanásom.
*
Egy tiszta ének remeg a messziben,
int hogy kövessem -