Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 1. szám
Ha jönne egy új
A legutóbbi francia népszámláláskor, egyedül Párisban nyolcvanezer ember vallotta magát írónak.
Elképesztő szám! Jókora vidéki város népessége kitelnék belőle. Nyolcvanezer lélek.
Vonjuk le tömegükből, mint az itteni viszonyokat semmikép se befolyásoló mennyiséget, a Párisban élő külföldi írókat és amaz egyéb itt hányódó idegeneket, akiknek
Fantomatikus jelenés, nyolcvanezer figura: Goya ecsetjére méltó vízió! Gyötrő rémlátásban micsoda felvonulás! Férfi és nő, fiatal és öreg vegyest, aki a hír, dicsőség, pénz, siker, a nyomtatott betű és a ténta minden bornál, vérnél mámorítóbb szédületében egymást tapossa, szent és hisztérikus őrületben. Megrendítő!... Nem, a valóság nem lehet ilyen kegyetlen. Higyjük hát inkább, irgalmasan, hogy bő számítással e nyolcvanezer ember párisi falanxából hetvenezer mint zsurnaliszta, szakíró, dilettáns vagy mint sizofréniás önáltató hullik át a rostán. Akkor is marad még Páris negyedfélmillió lakosából kereken tízezer, aki komolyan, hivatásszerűen szenteli magát e figyelemreméltó, bár idejétmúlt és heroikusan badar életcélnak: regénnyel, mesével, szindarabbal, verssel, tehát a szavak és képek bizonyos tetszetős illesztgetésével gyönyörködtetni embertársait. Ennyien, egyedül Párisban. Dicső téboly! De Franciaország igen fejlett decentralizációja mellett, amely a fővároson kivül egész sereg egyéb tudományos, irodalmi és művészeti gócpontot teremtett, elképzelhető, hogy szerteszét, a Marseille- és Lyonszerű metropolisok népességétől a legkisebb alprefektúra holdba merengő lakosságáig, hányan vannak még, akikben üres perceikben, de talán máskor is, meggyőződéssel buzdul fel e borzasztó, mert annyiszor öngyilkos művészi
Nem tudom, a francia vidéken hányan vallották magukat íróknak. Bizonyára sokan. Kétségtelenül ezerszámra lesz köztük, aki joggal. A francia íróknál igen erős ez a provinciális ragaszkodás. Bizonyos fokig hadizenet is ez a részükről. Az író szubjektív vallomástétele arról, hogy független Páristól, hogy fittyet hány a kotériáknak, ravaszkodásnak, az egész «irodalmi stratégiá»-nak, amelyik nélkül - Fernand Divoire ragyogó kis kézikönyvet írt róla - arriválni talán lehet Párisban, de megtartani és kiépíteni az egyszer meghódított poziciót: aligha... Jules Renard büszkén említi a naplójegyzeteiben, hogy Párisban soha se volt állandó lakása. Montherlant, Delteil, Dél-Franciaországban lakik. Constantin-Weyer, a mult évi Goncourt-díj nyertese, a felfedeztetése után is: Rennesben. Tharaudék Versaillesben. Mac Orlan Saint-Cyrben. Chateaubriand Briéaresben.
De maradjunk csak a párisi tízezernél. Ennek a tízezernek a támadó lendületéről szeretnék beszélni, az elkeseredett offenzívájukról a napi kenyérért, szüntelen rohamozásokról a közömbösség drótsövényei ellen, amelyeknek kerítésszögei cafatokat tépnek le a húsukból. A közelharcukról a közönség kegyeiért. A küzdelmükről a boldogulásért és azért a nyomorúságos valamiért, amit a keserű szerénység eufemizmusával úgy hívnak:
*
Esti tíz óra a párisi nagy boulevardokon.
Brilliáns nyakék a város décolletageján, az utcai lámpások füzére a maga teljes fényével pompázik. Üvegcsövekben cikázva, kígyózva, kék, piros vagy kísértetiesen lila villamos lángok futnak keresztül az üzletek portáléja felett, sziporkázó izással. A házak ormáról reklámfelírások perzselik belé magukat a fellegekbe és, az éjszaka objektivitásában, lángoló hevülettel magasztalnak égig egy-egy árucikket vagy divatos fürdőhelyet. A villanyujság lámpasorán, tánclépésben, mint a napi aktualitások ballettje, világesemények lebbennek cl és letünnek, pillanatok alatt a semmibe és a feledésbe. A szinházak homlokzatáról lángírás lobogtatja a homályba, mit játszanak odabenn. A mozik előcsarnoka ontja magából a világosságot, mintha a nézőtérről kiszorult fény áradna ki így a boulevardi aszfaltra.
Az utca most egyetlen nagy nyüzsgés. Páris éj-eleji láza ez. A kivilágítások fényzuhataga alatt a járda mintha egy új Noé-bárkája lenne, a világ minden emberfajtájából hírmondónak odamenekedett párokkal rajta. Az üzletek, polgári rendű kereskedések régen zárva. Kivéve mégis ezt az egyet, egyetlenegyet, amelyik előtt versenyt tolong a nép, mint a szerencsétlenségek színtere körül szokás, vagy mintha benn, az eladóasztal mögött ingyen osztogatnák az értékes árut. Divatos bar?... Orosz dancing?... Végeladás?... Egyik sem. Fogózzunk meg jól! Ez az üzlet: könyvkereskedés.
Előtte, ahogyan Párisban már szokás, nyilt
Az üzlet kirakata valóságos kiállítás számába mehetne. Aránylag könyv van benne a legkevesebb. Annál több mögötte a divatos írók fényképe, a sajátkezű számos levelük (rendszerint igen meghitt, sőt indiszkrét természetű, tehát vonzóan érdekes vallomásokkal); oldalak egyik-másik művük kéziratos példányaiból, a szives érdeklődő mindjárt grafológiai tanulmányokat is végezhet rajtuk és megállapíthatja, költőnk könnyen dolgozik-e vagy nehezen, játszva reagál-e muzsája incselkedéseire vagy bajjal, szegény. A műveikkel, vagy netán a személyükkel összefüggő emléktárgyak is ott ékeskednek a kirakatban, közszemlére téve. Így, ha az író házias, otthonülő természet: a kalamárisa például. Vagy a házisapkája. A fapipája. Ha pedig globetrotter, inkább lesz ott a helyén néhány üvegnyakék amit afrikai négerektől hozott magával emlékül; elefántagyar, egy valóságos maharadzsától kapta, amikor ötórai teán volt nála Indiában (egy ilyen maharadzsa mit meg nem tesz az irodalomért!) - vagy bodor hajtincs, fekete és olyan kemény, hogy lószőrnek beillenék, de nem az, hanem az író
A fényekben és az éjszakában a bámészok tekintetétől egyszerre szinte megelevenedik ez a sok itt kirakott holmi. Lélekzik, szeret, beszél és kínálkozik ez a miniatűr, teljes múzeum. Amelyik minden más múzeumoktól abban is különbözik, hogy a szemlére kitett összes holmija eladó.
Az író javára.
A könyvárus tisztes haszonrészesedésével persze, de nagyjában mégis csak az író javára. Boldog ember! Istennek kegyeltje! Immár nem kell beérnie vele, hogy jószerencsére megírja a könyvét, s hogy fantáziája e játékát, szelleme és művészi érzékenysége rezdüléseit, emberi összes élményeit, benső egész énjét tárja a világ elé, kötetenként, fűzve, tizenkét frankért, amiből egy frank az övé, hanem ezt az arisztokratikusan ösztövér honoráriumát most megtoldhatja egy másik, merkantil-jellegű haszonnal, amikor a személyes, s ha szabad mondanom, általa már levetett utilitárius ingóit így, könyvkirakat segítségével, felettébb ügyesen, másod- és harmadkézbe játssza át. Írói jövedelem ez is. Szurrogátuma, kiegészítője a szűkre mért szerzői javadalmazásoknak. Más formában, francia, tehát finom változatban, de lényegileg mégis csak ugyanaz a bizonyos «fejelés csizma» amely hajdan nálunk a degré-alajosi és vas-gerebeni emlékezésekben a természetbeni kikerekítése volt az írói és szerkesztői fizetéseknek. Keleten megy fel a nap és így jelenik meg, lehajlóban, óriási képpel, piroslóan, nyugaton. Hiába, nyugaton, keleten egyaránt, a világ mindenhol egy örök nagy újrakezdés...
Francia kiadók eszelték ki ezt a jövedelemforrást, kárpótlásul a deficitért, mert a háborúutáni írói honorárium messze kullog a gazdasági élet minden más terén régóta érvényes ötszörös indexszámtól.
Régebben, végszükség esetén, az író legfeljebb az ócskásnak adhatta volna el, fillérekért, az ilyen nyűtt lomot. Most a kiadók kirakatában pompázik mint ritkaság, amelynek idővel kegyeleti- és amatőrértéke lesz. Lelkes gyüjtő ma mit meg nem ad Goethe egy hajfürtjéért, vagy Diderot tubákos-szelencéjéért. De mi haszna belőle az írónak (és a kiadónak), ha évszázadokig kell várni, míg a halhatatlanság mérlegén elválik: ócskaság-e valami, vagy ereklye? Miért ne tőkésíthetné rögtön a ma divatját? Igaz, az írói ereklyék így majd kissé túlszaporodnak. Inflációnk lesz belőlük. Vajjon a szentek relikviáival nem szakasztott így vagyunk-e? Anélkül, hogy e bőség a tiszteletük rovására menne. Mondják, Amerikában az egyes székesegyházak kincsesdobozaiban annyi a féltve őrzött szilánk a Megváltó keresztjéből, hogy ha mind összetennék, erdő kerülne ki belőle...
*
Régebben az írónak előbb olympusi magasságba kellett emelkednie, félistennek bizonyulnia, hogy a napi használati tárgyai ereklyékké magasztosuljanak.
Ma megfordítva. A kiadó az író ócskaságait jó pénzen rásózza a közönségre. Talán azért is, hogy aki így alaposan megfizetett értük, annál biztosabban félistennek kiáltsa ki azt, akinek limlomját magához váltotta és fetisisztikus tisztelettel őrzi.
Az egész pedig kitünő, ha nem is előkelő eszköze népszerűbbé tenni az írót, kelendőbbé a könyvét és kapcsolatot teremteni írók és a tömeg között.
A francia kiadók a könyveladás valóságos renaissance-át várják ettől a csodaszertől, az írók és a közönség közti úgynevezett személyes vonatkozásoktól.
Nosza hát, kizavarni az írót elvonultsága és szemlélődése elefántcsont-tornyából. Odaállítani a közönség elé, emberi személyével és mindennel, ami hozzá tartozik. Hasztalan szabódik szegény, a kenyér parancsol. Győz az érdek és a kiadói parancs. Felcifrázni az írót a kölcsönbe ráaggatott reklámmal, legendákat támasztani körülötte, csillogó reflektorfénybe állítani, vagy netán az erotikus inverziók clair-obscure-jében megjelentetni és egyáltalán: lelkendezni, lármázni, nagy hűhót csapni körötte, ez a jelszó. Leutánozni, amit a nagy filmgyárak tesznek sztárjaikkal. Egyes kiadók valóságos Apis-ökröt csinálnak a legjobban kegyelt és leginkább portált írókból. Templomot még nem építenek ugyan a tiszteletükre, de kirakatokat már igen, ahová minden intimitásukkal közszemlére teszik ki őket... És gondoskodnak a kultuszuk ápolásáról két különböző cerimóniáléval: a vitaestély az egyik és a könyvdedikációk szertartása a másik.
Két-három év óta az irodalmi vitaestély valóságos intézménnyé lett a francia főváros életében. Különböző kiadókkal a háttérben, Párisban hetente 6-8 ilyen estély adódik, nyilvános disputa, fizető közönség részvételével. A vitát mindig egy-egy könyv körül rendezik. A jól megszervezett egyik tábor támadja, ócsárolja, máglyára kívánja ezt a munkát. Viszont az éppen oly gondosan megszervezett ellentábor lelkesen megvédi, felmagasztalja, az emberi szellem vívmányának és a művészi alkotás remekének kiáltja ki. A disputa aztán olyan zajos és szenvedelmes lesz, oly meggyőzően lobbannak fel benne az érvek és ellenérvek, a gátjaszakadt szóáradat, a francia retorika és a hatalmas gesztusok oly magukkal ragadók, hogy ez a
...Vagy ezek a dedikációs esték!
Izzik a villamosgömbök hevületében az éjszakai boulevard. Nyüzsgés. Az utca mint egy rákokkal teli kosár. A járdán csoszogva húznak el a lábak; - csupa láb és mennyi láb! Mint egy orosz filmen, amelyik az utca és az egész élet fátumos egyhangúságát akarná megérzékíteni. Hömpölygő, szinte úszkáló tömeg a fények sok színnel rezgő akváriumában. Igazi párisi este, lüktető; - bár tartogatna kis meglepetést is az ő kósza híveinek! Valami mást, mint az ilyen nagyvárosi éjszakák szegény útszéliségeit.
Így sodródsz, ődöngő olvasó, este tíz óra tájt az egyik divatos könyvkereskedés elé és meglepődve látod, hogy odakinn rendőr tartja féken a bekívánkozókat, mialatt a boltban egymást tapodja a sokaság. Kíváncsiságból inkább, mint meggyőződésből, beállsz a sorba magad is, s ha cseppnyi szerencséd van, húsz-huszonöt percnyi taszigálás után sikerült behemzsegned egy csoporttal a boltba.
Igen ildomos fiatal segédek libbennek odabenn edéd és kávéházi pincér módjára, aki gépiesen hadarja füledbe, micsoda zamatú fagylaltokkal szolgálhat, e fiatalemberek is sebten néhány illusztris, vagy legalább is divatos nevet mormolnak eléd. Írók és írónők nevét. Ezek vannak ma itt jelen. Kéznél. A rendelkezésedre. Úgyszólván csak téged vártak. Mondd, ó, mondd, melyikük műveit leszel hajlandó megvenni, Nagyúr, a nevedre szóló s persze a szerző sajátkezűleg írt ajánlásával benne? Ők, a szerzők, boldogok lesznek, ha módot adsz nekik, hogy dedikációjukkal biztosítsanak tiszteletükről, hódolatukról és amiről akarsz.
Ők maguk, az illusztrisok, írók és írónők, ott ülnek a boltban egy-egy pulpitus mögött. De nem ám holmi übermenschi nyegleséggel, mint aki étheri nyargalászások után leszállva a pegázusról, most lenézőn méri végig az együgyű és szegény beóciaiakat. Ellenkezőleg. Görnyedő háttal, horpadt mellel a pulpitusnak dőlve írnak ezek az illusztrisok; - tudod-e mit? Dedikációkat a könyveik vevői számára. A számodra is, ha méltóztatol megvenni egyik művüket és bemondod igénytelen nevedet. Hozzá mily meleghangú, lelkes dedikációt kapsz tőlük! Átveszed kezükből a könyvet és eloldalogsz vele, mert szemérmes vagy, s közben félszemmel pislantasz oda: mit is írt be az illusztris? Olvasod, s hirtelen valami nagyon furcsa érzés mozdul meg benned: a szánalom, csodálkozás, szégyenkezés és dölyf, és hinni nem akarsz szemednek, mialatt a még fel se száradt írást böngészed. Úgy-e, szerénységedben milyen röstelkedve rebegted be köznapi nevedet a Híresnek, pirulva, amiért csak ilyen szériába készült egyén vagy: Dupont vagy Durand, Mayer vagy X. Y. Bezzeg, most káprázik a szemed belé, a pár frankodért micsoda ragyogó ajánlás palástját borította jelentéktelenségedre a Mester. Olvasd:
És így tovább. Mind ilyen lelkes, ditirambikus és magátkellető.
S írják a dedikációkat, írják végefogyhatlan tömegben. A mennyezetről alácsüngő nagy villamoslámpák valóságos fénypántot vonnak talán még fürtös, de bizony legtöbbször már kopasz, alabástromszínű és gyötrött koponyáik köré. Szemközt velük intenzív izzású lámpa van a pulpitushoz erősítve, mint a képkereskedőknél, műgyüjtőknél egy-egy értékes mestermű alatt, amit néha este kell fényben exponálni. És ez a kegyetlen reflektor most rájuk süt, élesen s olyan kérlelhetetlenül, mintha az írók külső személyén túl be akarna világítani a bőrük alá, és még beljebb, még mélyebbre, ahol önmaguk előtt restelkednek az egész állapot vásári szégyenletességén.
Dedikálnak, megfelelő hévvel, az írónők is. Beléizzadnak szegények. Halántékukról, homlokukról csurog a verejték és lemossa apránként a szempillákra felrakott fekete
Mint a hadihajókon gyakorlatozó matrózok, a boltban a segédek fürgén szaladgálnak fel-le a létráikon. A polcokról oszlopokban, garmadákban cipelik le az egyre újabb könyvtömegeket. Mások az érkezők fülébe gyónják, kik a jelenlévő írók? Ők pedig, az illusztrisok és «kedves Mester»-ek este nyoctól kezdve az éjféli boltzártáig egyfolytában mást se tesznek pulpitusaiknál, csak ontják a nagybecsű vevők nevére az ő kisbecsű ajánlásaikat. Firkantják őket a mosoly ráfagyott fintorával az arcukon; amit írnak, egyre szertelenebb lesz, ők maguk egyre izgatottabbak, mint a táncoló és üvöltő dervisek, akik a végkimerülésen át érkeznek a teljes elbutulás szent és nagy extázisához. Dedikációik most már ódai röptűek, ünnepelvén az előttünk szakadatlan sorban vonuló, egyre más
Ha írás közben egyik-másik illusztris elfárad, ott áll mellette valaki, barát vagy családtag, talán hitelező, aki meglegyezi, a homokát megtörli, sót tart az orra alá és felösztökéli, mint kimerült boxbajnokot a menedzsere.
Az illusztris pedig dedikál tovább.
Megállás nélkül. Fel se pillant munkájából. Ha időnként a töltőtolla kiapadt, a mellette sürgölődő famulus hamar egy váltott másikat nyom kezébe.
Az író ír. Istennek, embernek ajánlva a lelkét: ír, dedikál.
Ha rendjén megy minden, éjfélig megdedikál vagy négyszáz példányt. Esetleg többet.
Négyszáz ismeretlent biztosított tiszteletéről, csodálatáról, a francia irodalom el nem múló hálájáról.
Négyszáz ismeretlen örül a maga dedikált példányának.
...De ez a négyszáz együtt, hatványozottan se olyan boldog, mint az író, amikor éjfél után végre kiejtheti merevgörcsös ujjai közül a tollat és kifújhatja kedve szerint az orrát. Elmentek a vevők. Zárják a boltot. Oltják a lámpákat. És a még le se húzott üzleti redőnyök mögött az író most rögtön megejti az elszámolását. Jár neki minden egyes dedikációért két frank és külön, minden eladott példány után egy frank. Mivel pedig itt ki aszerint arat, a könyvét hogyan vették, lesz hát a járandósága a négyszáz eladott és dedikált példány után, kereken, ezerkétszáz frank.
Gyönyörű eredmény!
Az író a kezét dörzsöli. A pénzt, amit a könyves átad neki, szépen kisimitja, gyöngéden, és elteszi gondosan a tárcájába, a mellénye belső zsebébe és rágombolja a gombot.
De holnap új offenzíva.
Itt a dicsőség, szolgaság!