Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 1. szám · / · HEVESI SÁNDOR: A MAKRANCOS SHAKESPEARE

HEVESI SÁNDOR: A MAKRANCOS SHAKESPEARE
6. És most beszéljen a bábszínház.

Középeurópában - épp, mert a bábszínháznak itt gyér és gyönge a tradíciója - a stilizálás fogalma is homályos, olyannyira, hogy ma már úgyszólván azt nevezik stilizált játéknak, ami az emberinek, a természetesnek, a lélektannak merő ellentéte. Nyugateurópában, éppen, mert ott a bábszínháznak és a commedia dell' arte-nak is nagy és gazdag multja van, a stilizálás sohasem jelenthet merő játékot, életből és illuzióból való kikapcsolódást, hanem ellenkezőleg, a legstilizáltabb és legjátékszerűbb előadástól is - az emberit várják. A Podrecca-féle bábszínház, mely évek óta rendkivüli sikerrel járja egész Európát s Párisban valóságos szenzációt keltett, minden művészi hatását azzal érte el, hogy a bábok szimbolikus emberek voltak, emberi életet és emberi lelket, emberi viszonyokat és emberi ferdeségeket elevenítettek meg, szóval a bábszínház érdekessége és hatása is csak abban áll, hogy szoros kapcsolata van a mai emberrel és a mai színpaddal. De így volt ez mindig is Nyugateurópában. John Forster az ő hatalmas Dickens-életrajzában előadja, hogy Dickens 1853-ban Itáliában járt, Rómában mohón érdeklődött az ottani híres bábszínház iránt, amelyben nagy gyönyörűsége tellett. Érdekes megtudni, hogy mi tetszett annyira Dickensnek a bábszínházban. Ime, az ő szavai:

- Esős éjszaka volt s nem volt a színházban senki egy pár francia tiszten és rajtam kívül. Az egész csak egy óra hosszat tartott, de soha ennél meglepőbb dolgot nem láttam. Az első darab meséje abból állott, hogy a jó tündér megszabadít egy ifjú hölgyet egy varázsló körmei közül; a komikus mellékalak Pulcinella volt (a római Punch). Hihetetlenül természetes volt egy zsémbelődő, vén parasztasszony, Pulcinella oly légies volt, oly pajkos, oly életszerű, oly kecses, hogy nem lehetett neki ellentállni. Hogyan tartotta az ernyőt úrnője feje fölé a záporban, hogyan beszélt a csodaszerű óriáshoz, akivel az erdőben találkozott, hogyan vitte ponny-lovát az ágyába: mindezt igazán nem lehet elfelejteni. És a bábukat mozgató kezek oly finomak és érzékenyek voltak, hogy minden egyes bábú igazi olasz ember volt s szakasztott úgy viselte magát, mint egy igazi olasz. Ha rámutatott valamire, ha köszönt valakinek, ha nevetett, ha sírt, még csak nem is hasonlított egy angolhoz. El voltunk ragadtatva valamennyien, a francia tisztek talán még jobban, mint én magam.

Az angol író és a francia tiszt nyugateurópai szemmel nézte a bábut s pontosan annyi értéket látott benne, amennyi emberi (sőt nemzeti) tartalmat tudott belevinni a láthatatlan bábjátékos. Nyugateurópa a bábuban is az embert akarja látni. Közép- és Keleteurópa az eleven emberből is bábut akar csinálni egy tradíciótlan, át nem élt könyvekből kiragadt úgynevezett stíluselv vagy stilizálás alapján. Szerencsére, nemcsak Shakespeare makrancos, a közönség túlnyomó része ugyanilyen. Akármilyen stílusformát választ is a színház, a közönség illuziót vár, életigazságot keres, embert akar látni a színházban. Mindent, amit a színpad elébe tár, a valósághoz és vágyaihoz méri. És ez az avant-garde szinházak tragédiája, amelyek azt hiszik, hogy a stílusból meg lehet élni, holott épp oly kevéssé lehet megélni belőle, mint a szabadságból és egyéb át nem élt és nem realizált jelszavakból és jelmondatokból. Ha egy szindarab, akár Shakespeare írta, akár egy névtelen úr, csak olyan stilizálás mellett virulhat ki a szinpadon, mely anyagát és formáit a cirkuszból meríti, akkor azt a szindarabot nem lehet és nem szabad előadni. Minden ilyen előadás bebizonyította, hogy félóra után a közönség kimerül és kifárad, hogy a bukfenc és a fenekelés nevettet, ez nem új dolog. A legtöbb ember nevet, ha csiklandozzák. De Moliére nagyon világosan kimondotta, hogy a szinházi publikumot nem így kell nevettetni.