Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 1. szám · / ·
Nem írok irodalomtörténelmi tanulmányt, tehát nem is állítom glédába az összes kritikusokat, akik 1629-től 1929-ig erről a kérdésről ritka egyértelmüséggel nyilatkoznak, hanem hivatkozom a darabnak néhány feltünő vonására, amely talán meggyőzi az olvasót arról, hogy a Nemzeti Színház előadásából nem hiányzik teljesen az egységes gondolat és művészi vezető elv, habár ez egységes gondolat keresztülvitelében nem a manége-t, hanem a szöveget tartottam szem előtt.
Az eredeti angol bohózatban a hőst Ferrandónak hívták, Shakespeare Petruchiót (helyesen írva Petrucciót) csinált belőle, ami becéző név és annyit jelent, hogy Péterke. Ebben az egy, semmitmondó változtatásban benne rejlik a nagy shakespeare-i gesztus, amelyet Swinburne említ, benne rejlik a kortársak ítélete, amely a nagy drámaírót «the gentle Shakespeare»-nek nevezte. Amikor Ferrandóból Petruchio lett, a vaskos bohózat a nagy varázsló kezének símítása alatt emberi vígjátékká változott, amelytől eddig a legmodernebb ízlés sem idegenkedhetett és nem is idegenkedett.
Kárpáti két vádba sűríti Petruchio ellen való tiltakozását s ez az, hogy «pénzhajhászó vőlegény» s hogy «a leányt valósággal megveszi apjától, a szerelem legcsekélyebb megnyilatkozása nélkül». A «pénzhajhászat»-ot illetőleg a vád teljesen alaptalan. Még annyira sem áll meg, mint Bassanióra nézve, aki «A velencei kalmár»-ban szegény ördög és gazdag örökösnőt vesz feleségül. Petruchióra nézve úgy áll a dolog, hogy nagy vagyont örökölt az apjától, amelyet még gyarapított (ez is mutatja, milyen életrevaló ember), és nem hajlandó szegény leányt venni feleségül. Ezt éppen így csinálták a grófok is, a parasztok is, és nemcsak a renaissance-ban. Ellenben, hogy milyen méltányos és derék fickó, bizonyítja az, hogy halála esetére, özvegyi jogon, Katalin számára köti le minden jószágát és birtokát. Ha tekintetbe vesszük, hogy a Makrancos hölgy nem romantikus, hanem polgári vígjáték, nem szerelmi, hanem házassági komédia, akkor nemcsak hogy pénzhajhászatról vagy nővásárlásról nem lehet szó, hanem azt kell mondanunk, hogy Petruchio anyagi téren - az ideális férj körvonalait mutatja.
Már most hogy áll meg a másik nehéz vád, hogy Petruchio «a szerelem legcsekélyebb megnyilatkozása nélkül» veszi meg Katalint? Ennek a kérdésnek már a küszöbén megállít és megigéz bennünket Shakespeare tüneményes kitalálóképessége, amely öntudatlanul átnyúl a mai pszichoanalízis területére. Petruchio csakugyan azért jön Páduába, hogy megházasodjék, mert asszony nélkül nem élhet falun, pedig hát a birtoka odaköti. Hogy milyen rendes ember, mutatja az is, hogy nem akar parasztlányokkal szeretkezni, hanem rendes feleséget kíván s minthogy legjobb barátja, Hortensio, városi ember, páduai lakos, őt keresi fel - a házassági ügyben. Már hirét veszi, hogy van a városban egy nagyon szép, nagyon gazdag, nagyon úri leány, de olyan elkényeztetett, olyan bősz, olyan dacos, hogy még ajánlani sem merik neki. De Petruchio majdnem olyan jó pszichológus, mint Shakespeare. Minden, amit a leányról hall, azt érteti meg vele, hogy nincs Katalinnak egyéb baja, mint hogy nem akadt még a méltó párjára. Eleven ösztönével megérzi, hogy a senkik között csak Katalin valaki. És Shakespeare ezt Katalinra vonatkozólag minden lehető módon aláhúzza. A férfiak között csak Petruchio, a nők között csak Katalin egyéniség a darabban, a többi tucatáru a természet nagy gyárából, ahogy Schopenhauer mondaná. S hogy Katalin miért lett ilyen, - Shakespeare félre nem érthetően adja elő. Anya nélkül nőtt fel egy korlátoltelméjű, gyöngeakaratú apa mellett, aki minden szeszélye előtt meghajolt s végül olyan kiállhatatlanná nevelte, hogy Katalin az egész város nyelvére került. A kérők mind az igénytelen, de époly gazdag s nemkevésbé csinos Biankát imádják körül, mert maguk is igénytelen, jelentéktelen figurák, Katalin egyszerre csak arra eszmél, hogy petrezselymet fog árulni a húga lakodalmán s ez aztán minden elkeseredést, félelmet, hiúságot, féltékenységet kirobbant belőle, úgyhogy Baptista pokollá válik mindenkire; de főként Katalinra nézve, akit most már sok ördög csiklandoz.
Ebben a helyzetben (hogy tud megindítani Shakespeare egy lélektani fejleményt!) kerül útjába az első igazi férfi. Magától értetődik, hogy első látásra egymásba szeretnek, de nem úgy, mint Romeo és Julia a romantikus tragédiában, hanem mint vőlegény és menyasszony a polgári vígjátékban. Tehát nem ömlengenek, hanem enyelegnek, nem rajonganak, hanem versengenek. Shakespeare ezt oly világosan mondja meg, hogy vitának sincs helye. A jelenet végén (amely már a kölcsönös tetszés, de egyúttal Katalin ellenkezésének jegyében folyt le), így szól Petruchio:
Katalin lelki attitude-jét pedig tisztán tükrözi a szobába visszatérő Baptistának egyetlen sora, amelyet az elnémult Katalinnak mond, aki ott áll s életében először érzi, hogy emberére akadt, a szónak nem fizikai hanem lelki értelmében.
Katalinban már is mély érdeklődés támadt Petruchio iránt, ez a két ember egymásnak van teremtve, már most csak az a kérdés, egymásra fognak-e találni, vagyis: helyre tudja-e igazítani Petruchio az elkényeztetett és kiállhatatlan Katalin fejét, mert - ez Shakespeare ujjmutatása - ez nagyon érdemes dolog.
Petruchio sikere Shakespeare szándéka és formálása szerint
Tisztes kormányt
Férfiasan, melegen, diadalmasan zeng a hangja, de miért? Mert megszelidített egy ketrecből kiszabadult fenevadat? Szó sincs róla! Visszaadott saját magának egy leányt, akit az első pillanattól fogva jobban ismert, mint azok a tucatemberek, akik Katalin körül sürgölődtek. Neki azt mondották, hogy Katalin dacos, bősz, Isten csapása, elviselhetetlen s ő ezekkel a szavakkal állít be jövendő apósához:
Hogy nyájas, jólelkű, szerény, szemérmes,
Katalint pedig ugyanezzel a tisztán vígjátéki technikával fegyverzi le. Ezeket mondja neki:
Azt mondták, nyers vagy, szilaj és dacos,
De látom, hogy e hír csak sült hazugság.
Hiszen te nyájas, tréfás és vidám vagy,
Csöndes szavú, ékes tavaszi bimbó,
És ezt a módszert folytatja a darab utolsó jelenetéig. Petruchio már az első pillanattól fogva a dacos, szilaj, elviselhetetlen, bősz Katában az ő okos, nyájas, szelíd élettársát látja, akit megint elő fog varázsolni az elrontott matériából; ez bizonyítja természetes eszét és fantáziáját. Katalin, mint okos nő, rá is eszmél arra, hogy ő egy «Woman killed by kindness» s ezért mondja a III. felvonás negyedik jelenetében Grumiónak:
Hogy nagy szerelmét hozza fel ürügynek.
Ez a darab egyik lélektani csúcspontja, amely kétfelé világít. Egyrészt Katalin éppen azért érzi magát gyámoltalannak és tehetetlennek Petruchióval szemben, mert amikor az a legbrutálisabb is, csupa elnézés, gyöngédség és tapintat (ép ez a kettősség a legtisztább vígjátéki stílus, forma), másrészt - és itt már a lélektani csúcspontnak a legnagyobb mélysége is megvan - Katalin már retteg attól a gondolattól, hogy hátha Petruchio nagy szerelme csak színleges, csak arra irányul, hogy őt megtörje, s hogy Petruchio nem azt érzi ő iránta, amit ő már régóta érez Petruchio iránt. Ha Orgon az asztal alá búvik is: Tartuffe mégsem bohózat, ha Petruchio leszórja is az ételt az asztalról s a párnákat az ágyról, a Makrancos hölgy sem bohózat, mert e bohózati csökevények; e vaskos fogások spanyolfala mögött lelki területeken játszódik le a vígjáték. Shakespeare Petruchiója és Katája élő emberek és nem felöltöztetett bábuk, amelyeket egy rendező tetszése és önkénye szerint gyömöszölhet be egy norinbergai-dobozba.
[*]