Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 1. szám · / · HEVESI SÁNDOR: A MAKRANCOS SHAKESPEARE

HEVESI SÁNDOR: A MAKRANCOS SHAKESPEARE
1. A háromszázéves európai hagyomány.

Kárpáti Aurél barátom, a kitünő kritikus, a Nyugat december 1-i, számában beszámolt a Nürnbergi Városi Színháznak a Kamaraszínházban bemutatott «Makrancos hölgy»-éről s ezzel kapcsolatban fölvetette e nagysikerű Shakespeare-vígjáték egész dramaturgiai és színpadi problémáját a mai néző szempontjából. Kárpáti abból indul ki, hogy Shakespeare-nél ezúttal is két történet fonódik össze (hogy ez mit jelent, arra nem tér ki). Az egyik Petruchio és bősz Kata históriája, vaskos bohózat, melyből minden lélektani elmélyülés hiányzik, a másik történet (vagy mellékcselekmény) pedig Bianca álruhás kérőinek vetélkedése, amely kissé fáradt és halvány moliére-i cselszövény.

Ami az utóbbit illeti, Kárpáti is valószínűleg csak illusztrációképpen vetette oda, mert Moliére száz esztendővel később született, mint az az Ariosto-féle vígjáték (I suppositi), amelynek angol fordításából vette - nem Shakespeare, hanem a Makrancos hölgy második megírója - a Bianca-féle mellékcselekményt. Shakespeare már a harmadik szerző volt, aki hozzányúlt a Petruchio-Katalin-darabhoz s a mellékcselekményen aránylag nem sokat változtatott. A Petruchio-Kata-történetet azonban alaposan megfésülte és megfinomította. Kárpáti ezt az átköltött, átvasalt, átvedlett cselekményt olyan vaskos bohózatnak tartja, amely ma már hihetetlen és elviselhetetlen a színpadon s csakis abban az esetben vihető a mai néző elé, ha művészi tudatossággal cirkuszi játékba formálják. Petruchio mint férfi lehetetlen, de beválik állatszelidítőnek. Katalin mint nő hihetetlen, de mint vadmacska, akit korbáccsal és koplaltatással megszelidítenek, egészen elfogadható. Tehát a nürnbergi előadás, a maga akrobata lendületével, ahol a kérők leugrálnak a zenekarba, Katalint fölpenderítik a szekrény tetejére s az állatszelidítő Petruchio kezében a játék egész folyamán pattog a korbács: művészi megoldás, a Nemzeti Színház vígjátéki produkciója ellenben elhanyagolt, vegyes., kevert-stílusú, minden egységes gondolat, vezető művészi elv nélkül.

Kárpáti felfogásának súlyossága abban rejlik, hogy feldönti egy háromszázesztendős európai kritika minden hagyományát. Minthogy ő ezt a nemcsak szokatlan, hanem majdnem teljesen különálló véleményét nem helyezi szembe az eddig uralkodó megállapításokkal, az olvasó könnyen abba a tévedésbe eshetik, hogy Kárpáti felfogása összevág a darabnak legújabban kialakult európai megítélésével, s hogy a Nemzeti Színház a maga elavult vígjátéki stílusával egyszerűen elmaradt a Nürnbergi Városi színház akrobata-lendülete mögött. [*] A kérdés tehát döntő fontosságú Shakespeare és a Nemzeti Színház szempontjából is, annyival is inkább, mert ezt a költőt és ezt a színházat kilencvenkétéves élő hagyomány kapcsolja össze.

Ha végigtekintek háromszáz esztendő európai kritikáin, a legkülönbözőbb korszakok, a legkülönbözőbb divatok, a legkülönbözőbb nemzetek és fajok hatása és közrejátszása ellenére, az összes kritikák egy közös nevezőre hozhatók, hogy: Shakespeare a régi, vaskos bohózatot a vígjáték szférájába emelte.

Felütöm a legnagyobb és legmodernebb Shakespeare-munkát, amelynek szerzője Sir Sidney Lee, a londoni egyetem nemrég elhalt híres Shakespeare-szakértője, s ezt olvasom benne: Shakespeare átvette a régi darab vázát, de megtöltötte a történetet a vígjáték éltető lelkével. Walter Raleigh, aki a legszellemesebb Shakespeare-tudósok közül való, azt írja könyvében, hogy a régi komédiába, amely maga is nagy komikai tehetség műve, Shakespeare beleöntötte a maga sokkal emberibb géniuszát, s a nagy költő, Charles Algernon Swinburne, a maga zseniális Shakespeare-tanulmányában a következőket mondja erről a vaskos bohózatról: «Shakespeare kifinomult ösztöne, művészi belátása, hibátlan ízlése talán sohasem érvényesült oly csodálatos módon, mint amikor átdolgozta a régi Makrancos hölgyet, - amely maga is egy nagy, nyers komikai tehetség munkája. Úgyszólván semmit sem tett hozzá, de minden enyhébb és dúsabb lett a keze alatt.» Igaz, hogy John Masefield, az angol költő, érdekes kis könyvében farce-nak nevezi a Makrancos hölgy-et, de rögtön hozzáteszi, hogy irónikus és filozófikus bohózat és sokkal több mély és emberi dokumentumot olvas bele, mint a többi kommentátor, aki csak vígjátéknak tartja. De a legmerészebb és legmodernebb német kritikus, Kerr Alfréd, a különvélemény legsikeresebb kultiválója, sem tud egyebet mondani, mint hogy Shakespeare lélektant és emberi tartalmat vitt a régi bohózatba, s hogy Katalin és Petruchio pompás emberi példányok. S mit mond a francia kritikus, Albert Feuillerat, a Makrancos hölgy 1911-iki párizsi előadás után, amelynek sikerén fölbuzdulva, a Comédie Française és az Odeon is műsorukba illesztették a vaskos bohózatot? «A közönség igazi élvezettel nézte a történetet, amelynek során bősz Kata kedves és szófogadó asszonnyá válik. Petruchio mindenekelőtt túláradó temperamentum. Határozottsága, merészsége, önbizalma, kiapadhatatlan humora mind azt bizonyítják, hogy egészséges, kiegyensúlyozott, harmonikus ember, ha nem is nagy szellem.»

[*] Hasonló, bár nem ily messzire menő vélemény egy van az angol kritikában: a Harlitté, akitől Alexander Bernát a maga felfogását nagyjában átvette. A két kitűnő tudósnak nem volt sok érzéke a természetes humor iránt.