Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 24. szám · / · KÉPZŐMŰVÉSZETI FIGYELŐ

Farkas Zoltán: BESZÁMOLÓ
Leszkovszky György falfestménye,

melyet november hó végén mutatott be az Új Szent János-kórház kápolnájának oltárfalán, al fresco készült, tehát frissen vakolt, még nedves falra van festve, melynek felületébe a vízben oldott festék kissé besüpped és néhány óra múlva a levegő szénsavtartalmának hatása alatt elválaszthatatlanul és ki nem igazíthatóan válik eggyé a fal felületével. S ha egyéb okunk nem volna, már e bátor technikai vállakozás miatt is üdvözölnünk kellene ezt a festményt, amely e nálunk hosszú idő óta nem gyakorolt nagyszerű falfestési módot feltámasztotta. Nagy felületű falra igazában csak al fresco készült kép való, csak ez olvad belé szervesen. Minden egyéb eljárás, mely ezt a nehéz festési módot pótolni igyekszik, csak pótlék marad, mert akármilyen ügyesen próbálja is az odatettséget vagy ráfestettséget leplezni, sohasem tudja az al fresco technika erős és nemes hatását elérni, mely szinte elválaszthatatlan előfeltétele a falfestés monumentalításának. Meglátszott ez legutóbb is, midőn különben igen kiváló festőink monumentális faldíszeknek szánt olajfestményekkel kisérleteztek. Sikertelenségükbe ez a technikai kérdés is beléjátszott.

Leszkovszky György elszántan, sőt szenvedélyes örömmel állotta a freskófestés nagy fáradalmait. Hiszen egész pályáján ilyen feladatok megoldására készült, mert mindaz, amit kiállításain eddig láthattunk tőle, arról tanuskodott, hogy nagy kompoziciókra vágyódik és így örvendetes, hogy végre nagyobb méretű megbízáshoz juthatott.

A kompozició feladatai nem voltak könnyűek ebben az esetben. A kápolnának a bejárattal szemközti falán az oltár boltíves, mély fülkébe vonul vissza, a falból tehát, mint díszítésre váró sík, csupán egy patkóalakú felület maradt, ami nehézzé tette a falfestmény egybefogását. A téma pedig, melyet választott, szintén nem csekély erőfeszítést kívánt: ez a betegségben sínylődő emberiség, mely esdekelve tódul Krisztus mennybéli trónja elé, ahol megváltást talál.

Az ábrázolásnak teljes egységet elsősorban is amaz emelkedett lelkiség ád, amely a számos alakot a magosan trónoló Krisztushoz kapcsolja. Lent a mélyben még részvétlenek és meg nem tértek, feljebb megtérők, fölöttük a megváltásért már esengők, a legfelső sorban pedig a lelki szenvedésüktől már megszabadultak, a betegségüktől is szabadulók, amint Krisztus színe elé járulnak, ahol éles lelki kontrapostként néhány gyermek ártatlan, de az istenségtől besúgárzott álmélkodása látható. Ezt a fejlődési fokot az elrendezés drámaisága is mindenben követi: lent fásult nyugalom, középen viharos esengés, fent a megváltást érzők átszellemült alázata. Ezeket a fokozatokat a vonalkompozició is követi, amidőn minden lendületével a krisztusi középpont felé tör. A patkóalakú síknyúlványokon két külön, de alapjában azonos tartalmú jelenet van egy-egy főalakkal, Szent Vincével és egy betegápoló apácával, akik a krisztusi igét hirdetik. A felfelétörő fokozódást követi a színadás is. Lent sötétesebb, földibb, fent az égi fénytől ragyogóan, világosan átszellemült.

A kifejezés módján meglátszik, hogy Leszkovszky Kőrösfői-Kriesch Aaladár tanítványa volt. De nem lélektelen utánzója nagy mesterének. A nála szerzett mély benyomásokat a renaissance delelőjének nagy feskófestményein fejlesztette tovább, de elkerülte mindama törekvéseket, amelyekkel az expresszionosták falfestményeiken kisérleteztek. Egyaránt távol áll az impresszionizmus oldott ábrázolásmódjától és az expresszionizmus formáitól is. Nagyon pontos távlati rajzra törekszik, látszik, hogy rengeteg rajztanulmány áll mögötte. A mai megtépett művészlélek vívódásait, önmagából való kihelyezkedését nem ismeri, hanem szívesen veti magát alá a tradicióknak. Attól azonban, hogy ezeknek üres és lélektelen utánzójává váljék, megmenti erős kifejezőképessége és lendülete. S ha végső eredményben új stilust nem hoz is, új prespektivákat nem tár is föl, minden ízében átérzett és lelkesen végzett munkájáért feltétlen elismerés illeti, különösen mai időnkben, amely a fallal alig tud valamit kezdeni.

A Lechner Ödön szoborpályázat ismét megerősített abban a meggyőződésünkben, hogy a szoborpályázatok zsűrizésén valamiképpen változtatni kellene. A mi bíráló bizottságaink egy-két hozzáértő ember és sok teljesen naiv laikusból állanak, de rendszerint éppen azok hiányoznak belőle, akiket a döntő szónak kellene megilletni: a kíváló szobrászok. Így most ismét olyan határozatot kaptunk, mint a Tisza-szobor esetében: téveset és igazságtalant. Mégis valamivel jobbat, mert mégsem az történt, hogy jó pályaművek mellőzésével gyöngének adják ki a díjat; a zsűri eredménytelennek minősítette ezt a pályázatot.

Pedig igenis volt egy pályamű, mely messzire kiemelkedett a többi közül: Beck Ö. Fülöp terve. De mintha az a végzetes mellőzés, mely Lechnert egész életén át üldözte, rája is kiterjedne, nem kapta meg a díjat. Pályaművén nem voltak allegóriák és emblémák. Ágyúk, oroszlánok, lobogók hiányzottak róla, hőse nem állott mellét kidüllesztve és önérzetesen hirdetve önmaga nagyságát. Sőt! Beck olyan merész volt, hogy Lechnert úgy ábrázolta, ahogyan legtöbben ismertük, ahogyan vele a furcsa magyar viszonyok csalódásokkal telt életét leéltették, nagy építészeti terveinek megvalósítása helyett a kávéházi asztalnál üldögélve, pompásabbnál pompásabb épület-ötletek rajzolva egy darab papírra, vagy akár a kávéházi asztal márványlapjára. Beck Ö. Fülöp szobra maradék nélkül adta Lechner sugárzó egyéniségét. De mert nagyon is igaz volt, és talán túlnagy szemrehányásnak látszott, nem tetszett. Végtelenül egyszerű, de minden ízében kihangsúlyozott architektúrája sem felelhetett meg a nagyérdemű bizottságnak. Nem tornyosodott, nem kiabált, nem játszott az álmonumentalitásnak ama hadonázásait, amelyek köztérszobrainkról elengedhetetlenek, nem volt neobarok, nem volt neoempire, nem történelmiskedett semmiféle irányban, csak egyszerűen egybeforró kiegészítése, ellensúlya volt az alakos kompoziciónak.

Mindazok után, amit a legutóbbi évek szoborpályázatain tapasztaltunk, vajjon nem kellene-e ismét ahhoz az eszközhöz nyúlni, hogy szakértőkként egynéhány külföldi jeles szobrászt hívjunk ide, akiket nagyobb pártatlanság és mindenesetre több hozzáértés vezetne, mint a mi bizottságainkat?

Simont György János kiállítása a Tamás-galériában a kifejezési módjában kissé ingadozó fiatal művésznek az eddigieknél készebb és befejezettebb, bár még nem teljesen kialakult stílusával ismertet meg. Simon lágy és minden túlságtól óvakodó egyéniség, aki fínoman, tartózkodva, enyhe folyamatosággal veti papírra látomásait, amelyek a közvetlen megfigyelést erősen átalakított térhangsúlyozó formákba foglalják össze. Nem valami nagy lendületű és nem is meghökkentő viziókig ér el, inkább a kellemes tetszetőség és sima előadás fínoman felépített átmeneteire helyezi hangsúlyait. Alapjában inkább impresszionista, aki enyhén expresszionista formákba öltözik és ezt a belső ellentétet fínoman kacérkodó ízességig tudja fejleszteni. E közben egészen önálló technikát épít ki magának. Eszköze tusrajz, de nem vonalosan, hanem mentől tónusosabb formában. E tónusokat a papír érdességére lágy könnyedséggel felkent tusfátyolokkal éri el, amelyeket félig nedvesen maradt pamacsokkal leheletszerűen futtat a papírra. Ezekbe vonja belé aztán a markánsabb kontúrokat, sőt újabban néha még fehér guache alkalmazásával is hangsúlyoz. Távolról krétarajzként hatnak képei, de közelebbről mindjárt kiderül a nagy különbség, a tus lazúrszerű volta jóval áttetszőbb, mélyebb, melegebb hatásokhoz segíti, mint a kréta. A művész különben Tahitibe készül, ami érdekes találkozás lesz egy inkább a térszerűséget, a plasztikát, mint szinességet kereső grafikus és Gauguin világának izzó színei között.

Fényes Adolf kiállítása a Fészekben több szempontból is érdekes volt. Számos vázlatszerű pillanatfelvételt mutatott be, apró, a természetben odakint készített tanulmányokat, aztán a művész mai átalakító, átköltő modorában alkotott kompoziciókat. Eképpen a kis kiállítás látogatója, mély betekintést nyerhetett egy kíváló alkotóművész műhelyének titkaiba, végigjárhatta az az utat, mely a megfigyeléstől a kompoziciós alkotáshoz vezet. De ezen a bemutatón volt Fényesnek egy régi, tán negyven év előtti arcképfestménye is, mely az akkori müncheni atelierrealizmus stílusában készült és így eszünkbe juthatott az a szédületesen gyors átalakulás, mely festészetünket e realizmustól a naturalizmuson és az impresszionizmuson át az ismét komponálni és átalakítani kezdő mai művészethez vezette. Ezeknél a viszonylagos meggondolásoknál persze jóval fontosabb volt, hogy ismét alkalmunk lehetett Fényes vonzó egyéniségével találkozni, ezzel a derűsen álmatag emberrel, aki egyik lábával mindig a valóság talaján áll, de a másikkal szívesen átlép az álmok és elképzelések mesehangulataiba, ahol képzeletét szabadjára eresztheti. Valami furcsa kis világot alakít ki, amely ünnepélyes felfogásban a valóság és képzelet elemeinek gyakran marionettszinházra emlékeztető elrendezését mutatja. Ez a kis és különös világ néhol közel jár a groteszkséghez, de van valami belső páthosza, amely szinházias kosztümökbe bújva mégis az élet erejét sugározza. És amiként az alakok, úgy viselkedik e képek természeti világa is, a hétköznapinál jóval ünnepélyesebb ruhát ölt magára, tetszetős kulisszákká rendeződik el és hajbókolva vesz részt a különös szinpadi előadásban, amely a mult köntösébe öltözve kacérkodik a jelennel.