Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 24. szám · / · KÉPZŐMŰVÉSZETI FIGYELŐ
A nürnbergi hét emlékére
Nürnberg nagy képzőművészét, akit nagyon sokan a legnagyobb német ábrázoló-művésznek tartanak, átmeneti kor emberének szokták nevezni, hogy jellegzetes tulajdonságait megmagyarázzák. Dürer valóban átmeneti korban él, a német gótika végén és a renaissance kezdetén, de nem ez a fontos, nem a kor átmenetisége, hanem egyéniségének ama vonása, amely ennek az átmenetnek befogadására késztette és bármely időben soha meg nem nyugvóvá, mindig tovább, mindig mélyebbre és magasabbra vágyóvá tette volna, az a nyugtalaság, amely még a legmegállapodottabb művészi korban is bizonyára arra kényszerítené, hogy - bár a mától ihletetten - mégis a messzeségre irányítsa szemét, hogy mindig több, jobb, nemesebb törekedjék lenni, hogy mindenkor megváltásra szomjazzon. Ezért hat reá olyan mélyen kora átmenetisége, viszont kortársai között annyian voltak, akik még teljesen benne éltek a multban, de voltak számosan olyanok is, mint Holbein, akik könnyen menekültek ama tradíciók elől, amelyektől Dürernek teljesen sohasem sikerült szabadulnia. Olyanok, akik nagyobb lelki egyensúlyhoz és következetességhez jutottak, de ez a tisztulás nem tette őket Dürernél gazdagabbakká, mint ahogyan nem gazdagabb, nem dúsabb a szépen kicirkalmazott és minden nyugtalanságot kiküszöbölő park az őserdő gazdagon burjánzó szövevényénél.
Dürer lelke telve van homályossággal, telve tudattá fel nem oldódó sejtelmekkel, amelyek szívét gyakran nehéz súllyal ülik meg, akármennyire igyekszik is tőlük elszakadni. Le nem küzdhető, érthetetlen jelenségek súlyos terhét érzi, de hiába akar megismerésükig eljutni, mert ágas-bogas erdejükből nem tudja magát kiverekedni. Szeretne addig elérni, hogy értelmével is körülfogja a világot, hogy egyszerű szabályokba ültesse át lelke démonikus teremtő erejét, hogy rendet teremtsen a mindennap látott és felfedezett dolgok kimeríthetetlenül változatos, különleges gazdagságában. A naturalista megfigyelés első, valóban nagy képviselője német földön gyakran csak tudattalanul olyan elvont általánosságra sóvárog, melyben a lét nyugtalansága, ezerfélesége eltűnik, ahol az ideák kristálytisztán, mint az örök szépség megtestesítői tündökölnek.
De ilyen nyugalomhoz sohasem jut el, nem találja meg lelkének amaz archimedesi pontját, ahonnét fölényesen rendezze el világát, amelynek óriási gazdagsága össze-vissza kuszálódik benne és az egyik megdöbbenéstől a másikhoz ragadja. Töpreng és folytonos harcban áll érzéseivel, amelyeknek művészi megoldása nem jelent neki megkönnyebbülést. Nem mintha tán szkeptikus volna, az értelemnek az érzések világából kihelyezkedő hideg játékát nem ismeri. Rotterdami Erasmus arcképével hiába küzködik, mert sokkal inkább hozzá van láncolva az emberi lélek tudattalan rétegeihez, semhogy racionalista magyarázatokkal vagy a kételkedés mosolyával megelégedjék. Mélységes alázatosság van benne, mely megismerését mindig az érzelmek játékává teszi, a világ végtelenségének súlyát folyton magán hordja és bár keresi végső harmóniáit, megkönnyebbülésül egyebet nem tud elfogadni, mint azt a hitet, melyben nevelkedett, melyet örökkön vallania kell.
Tömérdek szenvedést, nagyon sok gonoszságot lát maga körül. Látja az élet nagy kegyetlenségeit, hiszen a passió-sorozatok pribékjeinek gazságához saját korából merít vonásokat, látja az emberi bestialitás szörnyű végleteit, de sohasem lesz keserűvé, a krisztusi jóság nyujtotta önfeláldozás lecsillapítja, de még ez sem váltja meg teljesen: valami töprengő melanchólia mindig ott lappang lelke mélyén. Öröm és nevetés művészetében ezért nem jutnak tiszta szóhoz. Frissen kinyílt érzékek gazdag fogékonyságával, sőt mohón fogadja magába mindazt, amit élete és környezete nyujt, a legislegelső Németországban, aki legalább pillanatokig elfogulatlanul tudja élvezni a természet szépségeit, hiszen ez teszi a tájkép első német megalkotójává, de ez a naiv érzékiség sohasem tud teljesen úrrá lenni fölötte, nem tud minden meggondolás, minden lelkifurdalás nélkül eggyé válni a természet világával. A jelenségeket csak addig veszi úgy és olyannak, ahogy szeme látja, amíg gyors rajzain, vagy végtelenül hű vízfestményein lemásolja, hogy aztán mindjárt jelentőségüket kutassa és átérzésükre törekedjék, mire ezek is gyorsan beléolvadnak a düreri lélekvadonba, melynek misztikus sejtelmei szokatlanná, valószínűtlenül különössé, sőt néha félelmessé varázsolják a legegyszerűbb dolgokat is.
A művész, aki meglepő élességgel lát és jegyez fel mindent, tömérdek olyasmit, amit ő maga vett környezetében először észre, csak másodrendű szerepet játszik benne azzal az emberrel szemben, aki ösztönös érzésvilágának rabja; a legkristályosabb egyszerűség is ágas-bogas bonyolultsággá szövődik benne, mihelyt alkotni kezd, mihelyt önmagát vetíti kifelé. És így az, aki néha öntudatlanul, néha tudatosan pogány nyugalomra, felelőtlenségre vágyott és a művészi teremtés szabályait a gondolattal, szavakkal küzdő írásaiban önmaga akarta megállapítani, végül is belégabalyodik a világ különösségeibe és esetlegességeibe, sőt nem egyszer groteszkké válik. Elfelejti, hogy másfelé indult, hogy a szabadság bizonytalanul sejtett képe csalogatta és már nyakig merül a legbizarabb furcsaságokba, melyeknek valóságos szerelmese. Mert ezeket nem ama kegyetlenül hideg fölénnyel nézi, mint ahogyan Lionardo tette, akiről mindig érezzük, hogy eltorzulások csak mint különös megfigyelések vagy mint a művészi jellemzőerő próbái érdekelték, hanem valósággal barátkozik ágas-bogas groteszkségeikkel, mert szereti őket, mint az élet legjellegzetesebb megnyilvánulásait. Sohasem varázsló, hanem mindig elvarászolt ő maga is, aki szívvel-lélekkel benne sürög-forog az életmese ama forgatagában, melyet ezernyi meg nem oldott és soha meg nem oldódó ténye terít eléje. Dürer mindig meg nem fejthető, meg nem magyarázható titkos erők meglátója, aki mögöttük, sőt gyakran önnönmagában is az ördög játékát érzi és megriad, hogy aztán hosszú időn át vívódjék magamagával és az egész világgal. És bár gyakran sejti, hogy minden csak látszat és mohón várja, hogy nagy nyugtalanságának valamiképen meg kellene oldódnia, a sejtelmektől a megtisztult eszméhez vezető amaz utat, melyet Lionardo olyan gyorsan futott meg, sohasem tudta bejárni és sohasem tudott amorálissá válni, a művészet önmagán nyugvó nagyságával kibékülni.
Pedig meglehetősen érzéki természet is volt, aki látta, tudta az élet és a világ pogány szépségeit, akit mohó alkotásvágya folyton kergetett, hogy egy a multtól független, önnönmagára épülő, szép világot teremtsen, de a keresztény alázat szelleme erősebb volt benne a minden erkölcsiségtől független életérzékelésnél. Lelkének kisebbik felével talán nem volt jó és nem volt önmegtagadó, de a nagyobb felével az élet értelmét mégis abban az önmegtagadó jóságban látta, melyet hite hirdetett és amelyből vajmi keveset tapasztalt maga körül, de annál többet hitt a krisztusi passió történetében. Nem az öröm és ujjongás művésze, hanem a szenvedések hasonlíthatatlan mestere lett, aki a gótika aszkézisbe fagyott, átszellemült, vagy néha már mosolygó Madonnái helyett testestől-lelkestől szomorú és szenvedő Máriákat alkotott.
Dürer világa szenved, gyötrődik, de nincsen akkora átszellemültsége, hogy extázissá fokozódva elszakítaná a fájdalom fonalát. Krisztusa pedig valóban emberré vált isten, aki igazán végigszenvedi a földi lét minden nyomorúságát, megaláztatását, szenvedő ember a gonosz emberek között, nem a mennyben trónoló, távoli és fényes uralkodó, nem földön járó istenség, akinek szenvedése csak szép szimbólum. Nem a felhőkön lebeg, hanem feltört lábán támolyog, nem büszke dicsfény övezi fejét, hanem vérfakasztó töviskoszorú. Áldozatának nagysága, gyötrelmének végtelensége a fontos, Dürer nem érzi és nem is ünnepli a transfigurációt, amely Krisztusnak visszaadja fájdalmatlan istenségét. Krisztus alakjában gyötrődik és kínlódik együtt az egész emberiség fájdalmával, melybe alázatosan belényugszik. Hiszen milyen csekély Jézus megpróbáltatásaihoz képest az emberi szenvedés, melyet csak a hit és megvallása enyhíthet. Csupán enyhíthet, de megszüntetni sohasem tud, mert vallója annyira földi ember, annyira húsból és vérből való, hogy nagy lelki és testi egészségében önkívületbe révülni sohasem tud és még önkínzása is büntetés, de sohasem extatikus gyönyörűség. Ez az erős földiség átjárja minden alakítását még akkor is, midőn a földön túl akarna emelkedni, midőn a kézzelfoghatóan és szemmelláthatólag közvetlen világból eszmei elgondolások ábrázálásához nyúl. Allegóriái, mert beléjük szereti öltöztetni legtitkosabb álmait, a földi megjelenés minden jellegzetességét magukon viselik, eszébe sem jut, hogy alakjaik szebbek, választékosabbak legyenek a hétköznapiaknál, legfeljebb csak annyiban különbözteti, hogy erősebbek, patetikusabbak legyenek.
Dürer lelkének heves pathosa majdnem minden ábrázolására kiterjed. Erősen befolyásolja témaválasztását és elkíséri egész életén át. Nagy szenvedélyességű alkotásai sorát az apokalipsis fametszeteivel kezdi és a négy apostol monumentális képével zárja be. Pathosának lendülete mentes minden szinpadiasságtól és minden értelmi mesterkedéstől. Ellenállhatatlan erővel lendül útnak és gyakran olyan fel nem tartóztathatóan száguld előre, mint egyik leghíresebb metszetén az apokalipsis négy lovasa. Hatalmas, de mégsem titáni lendület ez, nem michelangeloi pathos, mely egy mozdulattal világokat teremt és semmisít meg, hanem a félelembe és rettegésbe borult lélek riadt menekülési vágya, mely néha nemcsak gótikus formák útvesztőiben botlik meg, hanem szárnyai fáradása miatt is lehull, de sohasem megsemmisülésben végződik, hanem tovább vergődik és még ebben a vergődésében is mélységesen megható. S ha földöntúli és időtlen messzeségekbe nem ragad is magával, elég ereje van, hogy a küzdő és szenvedő lelkek köré boruló tájat a pathetikus víziónak szintén alkotó elemévé tegye, hogy így az is részt vegyen a kompozíció drámaiságában.
Majdnem minden grafikai alkotása drámai témákat ábrázol. A teljes nyugalom, emberek pihenése, tájak álmodozása nem igen érdekli, képzelete cselekvések elgondolásán gyullad fel, nem az idillek és nem az elégiák embere. S ha nagy szenvedések nagy szenvedélyű ábrázolásától megpihenni nyugodtabb és derültebb témákhoz nyúl, ha Mária életét mondja el kompozícióin, ezek is telve vannak történéssel, mozgalmassággal, amelynek még itt is valamelyik feszült pillanatát választja ki. De igazán csak akkor van elemében, és fantáziája akkor ontja leggazdagabban, sőt nem egyszer egymást tiporva kincseit, ha tragikusan drámai tárgyakba merül, ha nagy eseményeket megelőző perceket jelent meg, de kiváltképpen, ha döntő pillanatokat ábrázol. Metszetein él, mozog, vibrál minden, az égbolt csak nagyon ritkán üresen nyugodt háttér, mert legtöbbnyire eleven élete van gomolygó, vagy haragvóan tornyosuló felhőivel, amelyek komoly, sőt gyakran komor pompával ismételik a történés emelkedettségét, vagy magasztos tragikumát. Belékapcsolódnak ebbe a fák is törzsükkel, ágaikkal, lombjukkal, sőt akárhány esetben még a talaj aprócska növényzete is izgatott hangsúlyú, mert a düreri rajzon nincs nyugalma senkinek és semminek. Még legnyugodtabban felfogott Madonna-képei sem az elmerengő álmodozás hirdetői, valamiképpen mindegyikük mozgalmas, legaláb is a kis Jézus nyugtalankodik rajtuk, vagy hangulatuk nyugtalan, baljóslatú érzés árad belőlük, mely nagy és tragikus események bekövetkezését hirdeti. Ez a drámaiság persze pusztán formai tekintetből is számtalan új, a német művészetben addig meg nem oldott feladat elé állítja. Mert nemcsak lelkiekben kell a cselekvést egy középpontra összevonnia, hanem a külső formai kompoziciók követelményeivel is birkóznia kell, a vonalak összehangolásával, az alakok térbeli elhelyezkedésével, a távlat követelményeivel. Mindezzel meg is tud küzdeni, ha éppen nem is a korabeli olaszok könnyed folyamatosságával, hanem néha meg-megakadva. Ám még ezek a bizonytalanságok is fölötte meghatóak, mert éppen naiv iparkodásukkal, becsületes esetlenségükkel gyakran közvetlenebbül szólnak hozzánk, mint a tökéletesség játszi könnyedsége. Még bennük is megnyilvánul Dürer bensősége. Ez az izzó bensőség, mely kivétel nélkül minden alkotását erős hevülettel járja át és még a naivitásait is tiszteletreméltóvá teszi, mert tagadhatatlan, hogy lelkének küzdő fel nem szabadultságában esetlenségei is vannak, amelyek nem mindig kora művészi stílusának jelentkezései, hiszen a korabeli művészet, elég ha Veit Stoss gyakran barokkos gótikájára gondolunk, a teremtő erő elgyöngülésével jelentkező finomkodásnak nem egy jelét mutatta. De ezek a faragatlanságok majdnem mindig egy művészi megpróbáltatásaival merészen és hatalmasan küzdő óriás botlásai és inkább túlságok, mint gyöngeségek. Az őserő jelentkezései, mely nehezen fér el a készen kínálkozó hagyományok szűk korlátai között és így újra kellene mindent teremtenie, amiben néha megtorpan. Ám ez mégsem végső magyarázat, mert Dürerben van valami szemernyi Sancho Pansaból is, ama tősgyökeres érzékiség velejárójaként, mely a test mohóságával is színezi képzeletét.
Ez a képzelet pedig olyan gazdag, hogy az egész német művészetben párját ritkítja. Voltaképpen ez készteti folytonosan, hogy a festést abbahagyja, mert ennek terén, akár vallásos képeken, akár a portrékon sokkal megkötöttebbnek érzi magát, mint rajzban. Útját állja a szín, amely sohasem volt annyira hatalmában, mert csak jóval kevesebbet tudott vele mondani, mint a vonallal. De ha rajzolni ült le, beláthatatlan hosszú és tolongó rajokban tódult keze alá világának népe, tájai, sőt legapróbb dolgai is. Festményein sohasem tudott olyan dús ábrázolást elérni, mint grafikájában, hiszen még a bécsi képtárban látható híres nagy képe is, mely telve van az alakok sokaságával szegényes képzeletű a lovag, a halál és az ördög együttesét ábrázoló metszetéhez képest. Ha rajzol megszállott izgatottságában a legmélyebbről kavarodik fel lelke, ilyenkor történik meg, hogy majdnem teljesen lerázza magáról bilincseit és nem erkölcsieken át, hanem puszta művészettel közelít a végtelenséghez. Különösen, ha jelképes témákat választ, de erre sincs éppen szüksége, mert egészen másnak szánt ábrázolásai is jelképesekké válnak.
Gazdagsága azonban súlyos terhet is jelentett. Hiszen sok mindennel egy nagy dologig eljutni van olyan nehéz, mint kevéssel nagyon sokat kifejezni. Kora valósággal dúskál a részletek gazdagságában és akár díszit, akár épít, nem éri be kevéssel, hanem a motívumok rengetegéből alakítja ki teremtményeit. Tömérdek önmagában is erősen foglalkoztató elemet fog össze egyetlen nagy hatássá. Dürerben is él a gótika architektúrájának e hatalmasan alárendelő szelleme, mely a legszenvedélyesebben űzött aprólékoskodás mellett végül nagyot tud teremteni. Így alakul ki Dürernél is a mohón ellesett, friss naturalista megfigyelésekből, gótikus vonalornamentikából naivságukban megható groteszkségekből, egymáshoz zsúfolódó, egymást taposó halmozásokból egységesen ábrázoló, meghökkentő lendület. Izzó lelke magasra és tömörré építi fel a szenvedés fájdalmakkal dúsan csipkézett, homályos dómját, mely hatalmas sóvárgással emelkedik a megváltás ege felé.