Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 24. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ

Barta János: THOMAS MANN: DIE FORDERUNG DES TAGES

Az író, aki szerette a maga személyét sokáig elvonultságba burkolni s főleg szavak, eposzi világképek mögé rejteni, újabban egyre többet lép ki közvetlenül is a nyilvánosság elé. Igaz, hogy az ösztönzés ritkán jön tőle magától; inkább csak meghívottként szerepel, személyétől sokszor eléggé távoleső ünnepek, kulturális események szónokaként, - megnyit egy müncheni művelődési napot, beszél Lübeckben a város hétszázéves jubileumán, a berlini Akademie der Künste Lessing-ünnepén, a Pen-Klub varsói lakomáján, a fenti akadémia irodalmi szakosztályának alapításánál, bevezeti a heidelbergi ünnepi játékokat; azt sem találja a maga számára kicsinynek, hogy a lipcsei Reclamék százéves üzleti jubileumának szónoka legyen, - véleményt ad az utóbbi évek folyamán valami tíz körkérdésben s több kötethez ír előszót. Amikor azonban valamennyire spontánabb módon tesz is ilyesmit s például egy-egy jubileumról (Hamsun, Galsworthy) pár oldalt - mindenesetre magvas oldalt - ír, akkor is inkább udvarias vagy baráti kötelességet teljesít egy-egy íróval-művésszel szemben, - szinte csak obligát szerencsekívánatait intézi el nyilvános módon. Régi énjét tehát, amelyről maga mondja e kötetben, hogy társaság, szervezés, nyilvánosság számára nehezen volt hozzáférhető, most sem tagadja meg, mert hiszen még spontaneitásában is túlnyomóan passzív, - de viszont ott, ahol a kultúra mindennapi élete követelménnyel lép eléje, tudatosan nem tér ki ez elől a követelés elől. Innen új kötetének címe: Die Forderung des Tages; a kötet az ötvenedik születésnapon mondott beszéddel kezdődik s nagyjából a fentebb már jelzett cikkeket tartalmazza.

Mit ad ez a kötet az olvasónak, főleg annak, aki mindezektől az ünnepi alkalmaktól távol volt, nem is mindegyikkel érez egyet, de legalább a műveltség ügyét szívén viseli? Először is: rövidebb-hosszabb cikkekből, apró hozzászólásokból s néha ünnepien komoly fejtegetésekből ha hézagosan, ha csonkán is, bizonyos egységbe fonódva: négy év európai kultúrtörténetét, e négy évből egy világrészt átható gondolatok, áramlatok legfontosabbjainak sokszor szükségkép egyoldalú, de személyes beállítottságában is érdekes áttekintését. Bizonyos tárgyakkal szemben kötelességei vannak az írónak, olvassuk éppen ebben a kötetben s szerzője csak a maga nagyságáról s e nagyságban is élő, érző emberi voltáról tesz tanuságot, ha nála ez a kötelességérzet az egész németséggel s ezen is túl még az egyetemes európai szellem jövőjével szemben érzett tudatos felelősséggé bővül.

Tárgyi szempontból a kötet legfőbb eszméje maga az európai szellem egysége. Apróbb említések, ismertetések mellett róla szól az a bizonyos varsói pohárköszöntő. Páneurópa írónk számára nem ábránd, hanem olyan feladat, amelynek megvalósíthatóságában szilárdan hisz. Nem akarja megtagadni a maga német voltát - erről alább még lesz szó -, de az idők jelének érzi a művelődési kölcsönhatások élénkülését, a nemzetek alkotásaiban egyes rokon vonások gyakoribb feltűnését, a személyes, élményi jellegű kapcsok halmozódását. Ilyen kapcsok őt magát is kötik, elsősorban a franciákhoz, akik közül Edmond Jaloux-ban, személyes jóbarátjában, maga fedez fel jó adag «németséget», franciaságán s európaiasságán túl. Ez az eszme segíti őt abban, hogy legalább utólag értelmet adjon a háborúnak, amelyről a kötet oly sokszor emlékezik meg; igaz, a háború jogosulatlan nemzeti dacot, különködést, szenvedélyt is támasztott eleget; értelmet mégis csak az adhat neki, ha utána a nemzetek közti «meghittség»-nek (Intimität) s a szellem elismerésének olyan foka következik, amely talán útját tudja szegni jövendő katasztrófáknak.

Sok mindenről esik még szó ezen a négyszáz oldalon, nem egyszer politikai éllel. Német egység, polgárság és demokrácia, népszenvedély és felvilágosodás ilyen számunkra kritikusabb témák; s éppen ez utóbbi révén nagyon bő méltatásban részesül a freudizmus, amely az elmúlt években a külföld tekintélyes szellemei előtt is feltűnően hódít s amelynek Mann, az indulatok, szenvedélyek megszűrésének, a világosság uralmának embere, éppen tudatosító, feldolgozó, lenyűgözó hatásánál fogva nem habozik európai jelentőséget tulajdonítani (Die Stellung Freuds in der modernen Geistesgeschichte - mondja már a cím maga). A német irodalom jelene, házasság, film, művészet: legalább néhány oldalt kap mindenik, ha nem egész tanulmányt. Apró érdekességeket is megtudhatunk itt-ott; pompás eset, amikor Shawt meghívják ünnepélyesen a Nietzsche-társaság vezetőségébe s ő nyilt levelezőlapon válaszol: Ich bin selbst eine Shaw-Gesellschaft.

Felsorolás helyett azonban kissé bővebben szólnánk egy előadásról, amelyet a kötet fénypontjának tartunk. A heidelbergi beszéd ez, «Über das Theater». A dráma az egész világon hanyatlóban, a színházak egy része láthatólag hasztalan küzd az árral, - ez a beszéd mégis optimista. Thomas Mann bízik a színházban, nemcsak jövőjében, hanem jelenében is, s - különös hallani - bízik bizonyos fokig éppen azért, mert a színpadon a tiszta irodalmiasság befolyása csökkent s helyét jórészt magának a színjátszásnak hangsúlyozása foglalta el. A drámai összhatásban éppen a testiesség, a színésziesség a főtényező; a színház két örök emberi végpontunknak: szellemnek és érzékiességnek legtökéletesebb egybeolvadása, s mint ilyen, a testi embernek magának oly nagy szerepet juttat, mint egy más művészi ág sem. («Ein physiognomisches, geist-körperliches Erlebnis»... «Ich glaube, dass das Theater die Urheimat ist aller sinnlichen Geistigkeit und geistiger Sinnlichkeit...») E testiesség révén hihetünk a színház elpusztíthatatlanságában. Hihetünk benne azért, mert ez a testet szellemmel, jelentéssel egybekötő színészkedés, maga tehát a játékos, «komédiás» hajlam emberi voltunk legősibb ösztönei közé tartozik. Megvan mindnyájunk mindennapi életében (Mann maga megtalálja gyerekkori emlékeiben) s megvan a művelődéstörténet legrégibb koraiban már. Ami pedig a jelent illeti, ez a kor, oly sok, egyébként gáncsolt törekvésében: divatjában, sportszenvedélyében voltaképpen ugyanazt az összeolvadást keresi, a maga frissen hódított testi életformájából meg akarván szüntetni a szellemnek, nagyságnak, léleknek «irodalmi» elszigeteltségét, hogy részesévé, hatóerejévé tegye mindennapi életünknek. Ezért nem habozik a szerző egy oly nagy szót kimondani, amelynek idegenek számára csak részben érhető súlya van minden művelt német előtt. Ebben a sokszor kárhoztatott testiességben az idők jelét látja: ami most akar köztünk megvalósulni, nem más, mint az ember testi-lelki egységének igazi biztosítása, az a bizonyos régen várt harmadik korszak, a «Drittes Reich». A szinházzal az emberiség jövőjében hisz Thomas Mann - s e hitének hangsúlyozása zárja be könyve tárgyi oldalának ismertetését.

Ez a kötet azonban minden tárgyiassága és európaisága mellett is mélyen személyes jellegű. Túlnyomó része beszéd: eleven érintkezés író és közönség között, s ennek az érintkezésnek közvetlensége ott él abban a nem is titkolt ámulatban, amellyel önmagából való kinövését, magábazártságának feloldását kíséri. Thomas Mann számára élmény az, hogy beszélhet; élmény az, hogy legbensőbb vallomásainak ily könnyen utat találhat - élmény az, hogy az élet, amely elől oly sokszor visszahúzódott, most mégis követelményekkel lép eléje s ketten egymásra találnak ezekben a követelményekben. Folyton vissza-visszatér ennek az élménynek magyarázatára. Ilyenkor a legbensőbb vallomásokig jut el; végigkíséri egész írói pályáját, amely úgy indult, mintha az irodalom «reine Dämonie» lenne, s aztán mégis eljutott oda, ahova szerinte mnden művésznek el kell egyszer jutnia: annak az átéléséig, hogy nem magából és magáért írt; magánossága csak romantikus látszat volt. Amikor például a Buddenbrooksot alkotta, azt hitte, hogy artisztikus autobiografiai regényt ad, s meg kellett érnie, hogy a legszemélyesebbnek vélt művében egy nemzet ismer magára s azon túl egy világrész polgársága. Ezt a két megkötöttséget, soha el nem téphető kapcsot fedezi fel, amikor maga előtt is észrevétlenül belenő a közéletbe: gyökérszálait nemzetében s az európai kultúrában.

Így bontakozik ki előttünk egy klasszikus művészi egyéniség képe: olyan, amilyennek elbeszélő műveiből megismertük, de itt mégis elevenebben, személyesebben áll előttünk. Jobban vonz, jobban leköt, de - ne titkoljuk el - jobban is nyugtalanít. Van ebben az egyéniségben csakugyan valami nyugtalanító, nem arányainak szertelenségében, hanem tehetségének tudatosságában. Az ember bámulva kénytelen kérdezni olykor-olykor: hogyan állhat meg teremtő erő ekkora tudatossággal, hogyan lehetséges alkotás, ilyen páratlan értelmesség s kimerítő európai műveltség sugarában? Ez az író valóban mindent tud - itt látszik kötetében: tudja, hogy honnan jött, hová törekszik, milyen az alkotásmódja, milyen a stílusa, milyen a hatása, milyen a közönsége - s saját műveinek, amelyekről itt sokszor van szó, maga a legtökéletesebb magyarázója, néha visszaemlékezésekben, néha egy-egy odavetett megjegyzésben, amely azonban oly találó, hogy a kenyerét veszi el a jövendő filológiának.

Újra mondom, nyugtalanít ez a tudatosság, a teremtő erőnek ez a légiessége.

Higgyük azt, hogy alkotás és belátás e páratlan összhangja nem egy hanyatló, túlfínomult kor maradványa, hanem éppen egy alakuló jövő igazi erőforrása.