Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 24. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ

SCHÖPFLIN ALADÁR: KÉT ÚJ KÖNYV ARANY JÁNOSRÓL
Voinovich Géza: Arany János életrajza (1817-1849). M. T. Akadémia kiadása. Dóczy Jenő: Arany János - Életképek. Génius-kiadás

Voinovich Géza egy régóta várt s most örömmel üdvözölt könyvvel ajándékozott meg bennünket: Arany János életrajzának első részével, mely a költő születésétől, 1817-től 1849-ig, a szabadságharc bukásáig terjedő időszakot öleli fel. Bizonyára ez a legérdekesebb része Arany életének, amikor a szegény földművelő házaspár kis fia nagy költővé nőtt. Az életpálya további része több irodalmi anyagot kínál ugyan, de a fiatalkornak vívódásai emberileg érdekesebbek, magyarázatát adják, amennyiben megmagyarázható, a költő kifejlődésének, megmutatják a talajt, melyből költészete kinőtt, azokat a rétegeket, melyeken a később oly dús gyümölcsű fa az első csirától az első gyümölcsökig áthatolt. Az életrajzíró finom tapintattal végezte a dolgát, szinte személytelen szerénységgel a háttérbe vonul, tények és adatok mögé, lelkiismeretes gondossággal vizsgál meg minden adatot, ami költőjéről bárhol is felmerült, kritikailag értékeli, a maga helyére iktatja, hogy kellő megvilágításban álljon, úgyhogy az okosan és világos látással elrendezett anyagból magából, az életrajzíró közbelépése nélkül alakul ki a plasztikus, szemléletes alak, akinek szerény, egyszerű tartását, csöndes gesztusait, halk szavát olyan jól ismerik azok, akik művein nevelkedtek. A biografus kritikájának föltétlen biztonsága mellett a biografus attitude-jének mértékadó szerénysége és tárgyiassága ad különös reliefet Voinovich könyvének. Csupa adat, adat, adat, az életrajzíró alig szól közbe és az adatok e tömege mégsem lelketlen, mert gondos és finom kéz úgy rendezte el, hogy minden egyes adat olyan hangsúllyal van elmondva s olyan helyet foglal el, amely az életrajz egészében megilleti s az adatokból szinte észrevétlenül emelkedik ki az embernek, költőnek az alakja, akinek életéhez az adatok tartoznak. Az életrajzra veti a súlyt, a költői művek fejtegetéséből csak annyit ad, amennyit az életrajz föltétlenül szükségessé tesz s ezt is tömören, részletezés nélkül; megállapításainak finomsága, sokszor mélysége meg is sajnáltatja velünk ezt az ökonómiát. Az elég gazdag Arany-irodalom határköve ez a könyv: minden további kutatásnak alapvetése és kiindulópontja. Véglegesnek mondható, mert el se lehet képzelni, hogy ezután bármiféle kutatás vagy véletlenség olyan új életrajzi anyagot tudna felderíteni, amely lényegbevágóan módosítaná a Voinovich által megrajzolt élet-képet.

Arany élete, külső eseményeit illetőleg, a képzelhető legegyszerűbb, leszámítva a rövid idei színészpálya fiatalkori kalandját, alig különbözik bármely hasonló sorsú korabeli fiatalember életpályájától. A mi irodalmunkban általában egyszerűek az írói pályák. Balassa Bálint óta csak Petőfi életében van meg a kalandosság és regényesség rikító színe, amilyenek a nyugati nagy irodalmak életrajzgyüjteményét olyan változatossá teszik. Arany pályája még ezek közt az egyszerű pályák közt is a legegyszerűbbek közé tartozik. Szülői ház, kisvárosi iskola, debreceni kollégium, vándor ripacs színtársulatban eltöltött néhány hét, ismét otthon, egy elég alárendelt hivatal, csöndes, nyugodalmas házasság - ezek azok a keretek, melyekben a költő életének első harminckét éve lefolyt: ebből a keretből csak a szabadságharc nagy centrifugális ereje tudta kilendíteni egy időre. Ennek az eseménytelen pályának csak lelki eseményei vannak, de jóformán minden napja egy-egy lelki esemény, mert egy rendkívül intenzív lelki életet élő emberre volt hatással. Dokumentumaink, közvetlen adataink erre alig vannak a költő szemérmes, önmagát takargató kevés nyilatkozásán kívül, de aki műveit gondolkozva, alkotójuk személyével folytonos kapcsolatban látva olvasta, az lépten-nyomon talál bennük olyan színeket, hangulatokat, képeket, megfigyeléseket, melyek megannyi lelki eseményre utalnak vissza.

A lelki életrajz szemlélete olyan csodákat tár elénk, melyeket hiába próbálnánk materialista módon megmagyarázni, mert okvetlenül rá kell bukkannunk arra a rejtelmes módra, ahogy a genie a legkedvezőtlenebb körülmények között is - mint a köves talajban tenyésző növény - ki tudja erőszakolni a maga érvényesülését. Alig lehet alkalmatlanabb talajt találni egy költő kifejlődésére, mint amilyen a mult század első felének Nagyszalontája, vagy bármely más síkföldi kisvárosa volt. Kultúrélet nélküli hely, ahol a papon kívül aligha lehetett találni olyan embert, aki könyvet olvas. Sehol semmi olyan intézmény, olyan érdeklődési kör, amely ösztönző hatással lehetett volna egy leendő költőre. Sehol halvány árnyéka sem olyan felfogásnak, amely az irodalomban valami fenségeset, ambícióra méltót látott volna. Csak a családban, az egyszerű, szegény földművelő apában és a derék, tisztaszívű anyában van valami művelődési ösztön, amely gyönyörködik a kisfiú szellemi haladásában s igyekszik őt ebben támogatni, de ennek hátterében is az az ambíció, hogy prókátor lesz belőle, aki képviseli a család elveszett nemességét és ebből származó vagyoni jogait. És ebben a környezetben, ezek közt a körülmények között az életrajz sorai mögött szinte szemmel látjuk azt az öntudatlan, mélyen belülről jövő törekvést, amely az irodalom felé visz. Legelőször abban a szenvedélyes vonzódásban nyilvánul ez, amit a kis Arany a szavakban lerögzített fantázia iránt tanusít. Kezdődik ez a népmondán és mesén, amelyet zsenge gyermekkorban sóváran hallgatott atyja ajkáról, de csakhamar folytatódik a könyvekben. Alig három-négyéves korában apjától, hamuba írt betűkön megtanul olvasni és ettől fogva szenvedélyes olvasó lesz, az is marad élete fogytáig. Az első olvasmány természetesen a biblia és a kálvinista énekeskönyv s az ezután következő könyvek sajátságosan mutatják azokat a kultúra-rétegeket, melyek Arany tudatára rakódtak. Először jön a falusi nép irodalmi kultúrája, azok a könyvek, melyek a ponyváról eljutottak a nádfedeles kis házakba: a Brunszvik, a Sármány király, a Rontó Pál, a Peleskei nótárius, - szóval a népies irodalomnak a XVIII. századból, vagy még régebbről maradt termékei, amelyek, mint az urak által levetett régi divatok, lejutottak a falusi alsó néprétegekig. A ponyvairodalom ösztöne zúdult rá, ami olvasnivaló csak felkutatható volt a városban, közte, persze deformált alakban, Haller Hármas istóriájában az első világirodalmi anyag: Trója ostromának története. S ezek az olvasmányok, mielőtt még igazi költőt ismert s mielőtt a költészet természetéről, céljairól bármiféle fogalma lett volna, áhitattal töltik el a könyv, a költészet iránt, - már grammatista korában «nem tartott nagyobb embert, mint a könyv-, főleg a versírót». Az írói képességnek ez az ösztönös felbecsülése, melyre aligha tanította valaki, magától kellett rájönnie, tipikus vonás az olyan gyermekben, akiben egy leendő költő fejledezik. S a gyermek természetes utánzó-készségével már követi is ideáljainak példáját, a szalontai református iskola kis diákja már halomra írja verseit és a maga kis körében némi hírnévre tesz szert mint poéta. Milyen versek lehettek ezek? Nyilván olyanfélék, mint olvasmányai. Aligha jelentettek a költő fejlődése szempontjából mást, mint a formaösztön ébredését. Környezete kultúrájára jellemző, hogy csupa elavult, ötven év előtti divatú könyvek kerültek ezután is a kezébe, - az epikai műformák első példáit a majdani nagy epikus a XVIII. század végén megjelent, lélek és érzés nélkül való Henriász-utánzatokban ismerte meg, a líraiakat az alkalmi rigmusgyártók és leoninista rímkovácsok ízetlen gyártmányaiból. Az első igazi költő, akinek műveivel megismerkedett, Csokonai volt, kit igen szeretett. Ezt is inkább a debreceni lokálpatriotizmusnak köszönhette. Tizennegyedik éve körül járt, mikor végre találkozott a világirodalommal. Az iskola kezébe adta a latin költőket: Ovidiust, Vergiliust, Horatiust, akik közül különösen a két utóbbival egész életre szóló ismeretséget kötött s kedvező véletlenek kezére juttatták XVIII. századvégi fordításokban Miltont és Tassót. Az újabb magyar irodalom, Kazinczy, Kisfaludy Károly, Vörösmarty három nemzedékének munkája még ekkor nem jutott hozzá, nyilván, mert Szalontán ismeretlen volt még, - az első Aurora-kötet, az 1831-iki, csak debreceni diák korában került kezébe. Ugyanebben az időtájban lehetett első ismeretsége a világirodalom más nagyságaival is (Shakespearere buzdította a jó öreg Sárváry professzor, mikor bejelentette neki, hogy színész akar lenni.) A színipálya kalandja után hazatérve Szalontára, már terv és bizonyos programm szerint olvasott s mint Voinovich mondja: «Alig töltötte be huszadik évét s már oly műveltsége van, mely abban az időben ritkítja párját.»

Az olvasmányoknak ez a felsorolása nemcsak azért érdekes, mert annak tanusága, hogy Arany kizárólag a könyv útján jutott fel a kultúra legmagasabb fokára, hanem mert megmutatja ennek a kultúrának geológiai rétegeződését. Az első olvasmányok még annak a társadalmi osztálynak a színvonalán mozognak, melyből származott, aztán feljut rövid idő alatt, egyre magasabb rétegekig, a korabeli vidéki intelligencia olvasmánykészletéig s egyre tovább, - húszéves korában már olyan irodalmi műveltségig, mely kivételes számba megy abban az időben s amely már az irodalom emberének műveltsége arra képesítette és szorította is, hogy állandóan benne éljen az irodalomban, mint a lényéhez legjobban illő légkörben. Végeredményben azt kell mondani, Arany élete első két évtizedében végigélte a maga korának egész magyar kultúráját, fokról-fokra, s mire eljutott a költői alkotásig és első fellépéséig, már ennek a kultúrának a csúcspontján állott. A veleszületett geniális kultúra-éhség ösztökélte mind tovább haladásában, úgyhogy nagyszalontai sivár és lélekölő hivataloskodása alatt családján kívül jóformán egyedüli öröme és üdülése az olvasmány volt, amely a szépség szárnyán felvitte szűkös környezetéből, szűkös lehetőségeiből az eszmék s a fantázia korlátlan lehetőségeket kínáló világába. Az irodalom nevelte őt magának azzá, ami lett, s ez már magában is megmagyarázza, miért lett irodalmi pályájának egyik legfőbb megkülönböztető jele az irodalmi hagyományhoz való lelkiismeretes ragaszkodás. Az irodalom nagymestere egész életén át az irodalom tanítványa maradt, aki a mult nagy szellemeinek tanultságai segítségével alakította ki a maga geniejének kinyilatkoztatási formáit.

*

Dóczy Jenő Arany Jánosról szóló könyve érdekes kísérlet a költő életének és egyéniségének szépirodalmi formában való tárgyalására. Formája nagyjában a külföldön most túltengve divatozó biographie romancé, azzal a különbséggel, hogy általánosságban lehetőleg kevés teret igyekszik adni a regényes kitalálásnak s inkább a való tények szépirodalmi keretben való ábrázolását tűzte ki céljául. Ez a szépirodalmi keret nem mindig sikerült; az író kissé nehézkesen mozog az elbeszélő-forma ránézve szokatlan köntösében. A megmozgatott alakokba, akár históriaiak, akár költöttek, nem tud vért ömleszteni, többnyire a papír síkján maradnak. Különösen érezhető ez ott, ahol beszélteti alakjait; ezek rendszerint túlságosan jól tudják a leckéjüket, amelyre az író tanította őket. Mindjárt az első fejezet tengeri-morzsolás képében nem tud levegőt keríteni a jelenet köré s a paraszti beszélgetésekből folyton kiérezni a szándékosságot, hogy most meg kell látnunk, hogy találkozott a kisgyermek Arany János először a Szalonta-környéki mondákkal s közte a Toldi-mondával. A Janika nagy bűne című kép, a beteg gyerek körüli sürgéssel-forgással, már elevenebb, de a párbeszédek itt sem élőhangúak. Arany György, az egyszerű földművelésember, a mult század huszas éveiben ilyeneket mond a papnak: «Hát... (a doktor) rendelt neki valami medicinát és megbiztatott bennünket, hogy túl van már a krízisen, pár hét alatt összeszedi magát, de még ágyban kell maradnia.» Ez bizonyára nem a parasztember élőszava. A párbeszédek vezetésében való bizonytalanság legjobban A csonka torony aljában című fejezetben bosszúlja meg magát. Itt Petőfi első látogatása van elmondva Aranyéknál Szalontán. A szavak, melyeket Petőfi szájába ad, hibás akusztikájuknál fogva egészen elrajzolják Petőfi alakját, szinte ellenszenvessé teszik, úgyhogy az olvasó éppen nem találja magától értetődőnek azt a kitörő szeretetet, mellyel Aranyék fogadják. Itt nem a szavak hitelessége a fontos, hanem a hangulat, amelyet keltenek. Az Arany-gyerekeket beszédeik után inkább parasztgyerekeknek gondolná az ember, nem a nagy költő gyermekeinek, ki bizonyára gondot fordított gyermekeinek tiszta beszédére. A legjobban sikerült a képek között A kőrösi tanár, mely a legterjedelmesebb. Ebben Arany mint nagykőrösi tanár van beállítva, amint neuraszténiás képzelődései és szorongásai közben rövid időre felüdíti Gyulai Pál és Kemény Zsigmond látogatása és a jóbarátok körében, fehér asztalnál eltöltött szép este. Arany beállításában, ahogy Laci fiával megy az iskolából hazafelé, van elevenség s a nagykőrösi utca képe is frissnek hat. Az asztal melletti beszélgetésekben érzik az irodalom-íz, Dóczy azzal büszkélkedik, hogy minden, amit a beszélgetők mondanak, műveikből, vagy levelezésükből van véve. Ezzel a dialógus sokat veszít életízéből, hiszen az írók mégse beszélgetnek olyan gondosan ötvözött mondatokban, ahogy írnak, - de maga a beszélgetés mégis érdekes, mert éreztetni tudja a beszélgetők külön-külön jellemét és mert jellemzően állítja elénk a kor irodalmi viszonyait és vitakérdéseit.

Arany alakja azonban nagyjából híven és elég elevenen domborodik ki az elbeszélésekből. Látjuk a meséket kipirult izgalommal hallgató kisfiút abban a környezetben, amelybe beleszületett. Látjuk egy gyermekkori lelkiismereti válság állapotában őt, akiből később a lelkiismeret költője lett, látjuk, mint boldog családapát és szívszerinti jóbarátot a költői hírnév hajnalán, majd a betegséggel küzködő, korán megöregedett tanárt jóbarátai körében s eközben megismerjük emberi valójának főbb vonásait úgy, ahogy saját vallomásai, ismerősök tanuságtételei s műveinek önkénytelen, áruló szavai alapján ma ismerni lehet. A köztudatban élő Arany-képen Dóczy könyve nem változtat s új felfedezésekkel sem dicsekszik, aki tehát ismeri az Arany-irodalmat, az nem sok újat tanul belőle, - de kevesen ismerik s ebben a szórakoztató, vonzó formában talán többen lesznek hajlandók megismerkedni vele. A könyvvel szerzőjének nem is lehetett más célja, mint szeretetből fakadt igyekezet arra, hogy Arany mindnyájunknak kedves alakját megismertesse az irodalomtól távolabb állók széles körével. Erre a célra megfelelő is a könyv s különösen az ifjúságnak ajánlható olvasmány.

A kötet végén két értekezés van. Az egyik részletesen bizonyítja, hogy az a betegség, mely Arany életét annyit szorongatta, kifejezetten neuraszténia volt, - ezt alig szükséges bizonyítani. A másik Aranyról mint kritikusról mond el nagyrészt közismert dolgokat.