Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 24. szám · / · NÉMETH LÁSZLÓ: BABITS MIHÁLY TANULMÁNYAI

NÉMETH LÁSZLÓ: BABITS MIHÁLY TANULMÁNYAI [+]
IV.

Nem kellett külön figyelmeztetnünk rá az olvasót: a témáknak ez a skálája állandóan érezteti a líra közelét, amely gerince és inspirátora ezeknek a tanulmányoknak. Még feltünőbb eredményre jutunk, ha a módot figyeljük meg, amely szerint a Babits-tanulmányokba zárt eszmék kikristályosodnak. A Babits-tanulmánynak nincsenek külön alaki sajátságai; átveszi a Babits-vers alakváltozatait. Innen hallatlan formai tökéletessége, amely a vitatható állításokat is kikezdhetetetlenné zárja s innen az erősen egyéni szín relativitása, amely állításait a vitathatóságon túl, az életgesztus magasába helyezi.

A Babits-tanulmány épúgy formahabzsoló, mint a Babits-vers. Hiba volna azt hinni, hogy a tanulmányformák kevésbé változatosak, mint a versformák. Ami ott ritmus és strófa mértéke, itt a gondolatsorok iránya s tagoltsága. Babitsnak aligha van két alakilag párhuzamos tanulmánya. Jobban irtózik a gondolatkonstrukciók megismétlésétől, mint az álláspont felújításától. Itt lépcső a tanulmány, amely lépésről lépésre visz fölfelé; ott vita, amelyben két álláspont akasztja egymásba kerékfogait; amott zárt tér, amelyen belül a sűrítés virtuóza remekel. De a lépcső is lehet széles vagy meredek, egyenes vagy csavaros; a vita is tréfás vagy komoly, meggyőző vagy kétséget hagyó. A legritkább esetben fogja meg általánosságban a tárgyat. Hacsak teheti, hozzácsomózza valamely ürügyhöz: Ágoston tanulmányát egy fordítás bírálatához, a népköltészetről szóló véleményét Schöpflin egy mondatához; Ady-képét Földessy könyvéhez. Nem adja tisztán a témát, szántszándékosan rajtahagy valami idegent, mint múzeumok kristályaikon a kőzetet, amelyben találtatott. Így tanulmányai hasonlatosak azokhoz az ikerversekhez, melyekben két forma egymásután következve egy harmadikat ad. Tanulmányai két kristályosodási rendszer szerint képződnek ki: a kis alkalom és a nagy mondanivaló rendszere szerint.

A kis alkalom azonban sokszor nemcsak bonyolítja a formát, hanem, mondhatnók, maga a forma. A konkrétum zsinege, amely a mondanivaló elúszó sárkányát kézen tartja, a csipkebokor, melyre Isten tüzének elengedhetetlenül szüksége van. Elvonások csalétke, de ugyanakkor egy korlátlan, majdnem anarchikus lélek önmagára erőszakolt szerénysége is. Álszerénység ez, amely Dézsi Lajos mögé bújik, hogy Balassa arcát két kommentáló bekezdés közt villantsa fel. A művészi ökonómia álszerénysége, amely tudja, hogy minél magasabban jár a lélek, annál súlyosabb tárgyi ballasztra van szüksége s ép ezért tudatosan terheli meg magát, mert így lesz alázat és fölény cikázása a legizgatóbb s az aktualitások alacsony felhői fölött így kéklik föl legmegdöbbentőbben a poéta magasabb ege. Akár végig ottmarad a más munkája mögött (ami művészileg hálás, de kritikai szempontból nem éppen lojális), akár cserben hagyja az ürügytémát, mint Ágoston fordításánál s felröppen, most már ballaszttalan, a maga érdeklődése egébe: az ürügy mindig fokozza a mondanivaló jelentőségét, ahogy halk verskezdet után is nagyobb hanggal zúg a korlátait áttörő verszuhatag. Mekkora alaki hasonlóság az Ágoston-tanulmány s egy olyan vers közt, mint az Erdei lakásban!

De nem az alkalom az egyetlen akadály, amellyel Babits a mondanivalóját féken tartja. Itt is, ott is útakasztót dob elé. Meg kell másznunk vagy ki kell kerülnünk egy hirtelen elénkhulló ellenvetést. Visszanyom bennünket: Ti már gyanítjátok, hova érek én ki; de nézzétek meg, ez is itt van. Az én igazságomat nem adják könnyen. Minket állít meg, de magát fékezi ezekkel a logikai kapaszkodókkal, amelyekre talán nincs is oly föltétlen szükség az eszme szempontjából, de szüksége van rá költő erőérzetének, amely különben nagyon is elhasználatlanul érne nyugvópontra. Az olvasó el-elcsügged ezekben a kapaszkodókban. Ép a nagyon is tiszta logikai jelleg döbbenti meg. Az igazság csőstől jön, gondolja. De kiderül, hogy az író csak játszott vele. Az igazság ott van a kapaszkodó fölött. Nem a kapaszkodó volt az igazság, csak a kapaszkodóval próbált ki, hogy méltó vagy-e az igazságra.

Aki egy Babits-tanulmányt elolvasott, sosem érezheti magát úgy, mintha madártávlatból, egy sas szemével pillantott volna el beláthatatlan vidékeken. A Babits-olvasó útja hol árnyas, hol sziklás erdei ösvényre emlékeztet, amelyből váratlanul szökik elő egy-egy csodálatos panoráma s váratlanul nyílik meg az orom kilátója is. De a kilátóknál sem állhatsz meg a sváb turista «prachtvoll!»-ejtőzésével: egy diszkrét kéz tovább húz s talán az oromról is csak utólag tudod meg, hogy ez volt az orom. A Babits-tanulmány akkor lesz élmény, amikor utána vagy. Amíg olvasod, inkább fáradság, amelynek az alján azonban feszült, ideges várakozás ég. Az átlag tanulmányíróban van valami a jó pedagógusból, aki demonstrálja az anyagát; Babits módszere azonban tisztára művészi.

Különös figyelmet érdemel a prózája! «Közkeletű babonája mai költészetünknek a retorikától való irtózás», írja «A vers jövendőjéről» szóló cikkében. A költészet itt verset jelent, de Babits az a költő, aki prózájában is elkerülhetetlenül retorikus. Sajátságos retorika ez! A kútból beszélő lélek retorikája: szökőkút-retorika, amelyet nagy hegyek víznyomása szorít fel s kényszerít elzuhogni a dolgok mellett, az ég felé. Mélység nyomása, magasság vágya van ebben a nyelvben; csak a realitás mellett suhan el menekedőn. Ez a lélek nem elegyedhet el a világgal; nem szívódhat föl fák csatornáin, párák lassú emelkedésében. Ennek a külön sugár kétségbeesett, «csak így tehetek» pátosza kell. Az önmagára-kárhozottság az ő retorikája!

Ez a retorika azonban nem tolakodó s prózájában inkább mint állandó hajlandóság érzik. Ha elveti a nyugodt essai-stílus tartózkodását, ez a retorika szabadul el izgatott kérdőjeleivel, amelyek édes testvérei a szenvedélyes felkiáltójeleknek. Mint a szerkezet a «kis alkalmak» és a «logikai kapaszkodók» segélyével a mondanivaló zuhatagát, úgy zsilipezi ez a nyugodt essai-stílus a világgal el nem elegyedett lélek vak pátoszát.

Ha Móricz Zsigmond az érett ízek, Kosztolányi az átlós mondatok, Szabó Dezső a szókötéseket is felborító élc-ötletesség írója: Babits prózáját a vak pátosz s a túlprózai tartózkodás vibrálása jellemezheti. Amint szólamokban továbbfolyó, olykor tudósízű sorai alatt folyton érezzük a retorika kráterkereső láváját, úgy pattan ki a képnélküli, csaknem szürkén tartott bekezdésekből egy váratlan melegségű pompás hasonlat, vagy hasonlatsor (mint levéltelen ágon váratlan, óriás virág). Ahogy verseiben a tompa rag ríme a már-már kínos élcrímet, úgy csendíti ki a tudós tartózkodása e sorok fölött a költőt.

Érdekes, hogy a vak és süket közvélemény ép ennél a költőnél panaszolt fel egyéniséghiányt, akinél a túltengő egyéniség már-már patologikus. Megtévesztették őt a horgonyok, amelyekkel alapjában világ- és élettagadó szellemét közénk horgonyozta: a szigorú formák s a széleskörű tanultság önmérséklete. Csakhogy ezeket a formákat ő teljesen földarálta s ez az önmérséklet nála nem vérszerinti: inkább egy féktelen egyéniség kényszeralkalmazkodása a világhoz. Sokszor már majdnem mulattató, hogy gyilkolja meg azokat, akiknek a magasztalásával indul. Mennyivel kegyetlenebb az ő méltányossága egy-egy hadakozó kritikus cseleinél és bevágásainál! Kirohan ő közülünk s külön-külön is elmenekül mindegyikünk elől. A méltányosság csak modus vivendi. A menedékhelyig, amelyet élet és örökkévalóság közt épített magának, csak hangok és jelek jutnak el tőlünk. S e hangok is új hullámokra tevődnek át a költőt övező levegőégben. Ha szóba akar ereszkedni velünk, bizonyára méltányosnak kell lennie. E méltányosságon azonban megérzik a messzeség.

[+] Babits Mihálynak Élet és Irodalom című, új tanulmány-kötete jelent meg.
Ha az Irodalmi problémák egy új, erurópai szemlélet állásfoglalása volt a magyar irodalom előtt, a Gondolat és Írás pedig a filozófia őrlámpásának a fényjátéka az irodalom jelenségein: az Élet és Irodalom a harc könyve. Nem a pártok harcáé, amelytől az író undorodva fordul el, hanem a költő harcáé, aki a maga életfölötti katedrájáért küzd s a költő-szó akusztikájáért a párt-zsivajban.Ezek az elkülönítő meghatározások azonban csak a vezér-tanulmányokra állanak. A témák átágazódnak a köteteken s az új kötet egy-egy izolált vagy halványabb vonását régibb összefüggések illesztik be az író-arcba, amelynek fölötti katedrájáért küzd s a költő-szó akusztikájáért a párt-zsivajban.De nem a félmegoldások törik-e le a teljes megoldások virtusát? Lesz-e kedvünk a fontos helyet kitölteni, ha most egy vázlattal érjük be? Pedig e meg nem oldott arc kísért, mint üresen hagyott foltja egy freskónak, melyen a környező alakok már élnek, lélekzenek. A magunk irodalom-vízióját védjük, midőn könyvismertetés helyett tanulmányt adunk.