Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 24. szám · / · NÉMETH LÁSZLÓ: BABITS MIHÁLY TANULMÁNYAI

NÉMETH LÁSZLÓ: BABITS MIHÁLY TANULMÁNYAI [+]
III.

A tanulmányírótól, aki ily különösen összepárosított kvalitásokat állít az irodalom jelenségei elé, a hagyományos irodalom-kép nagy megbolygatását várjuk s ha ez a megbolygatás nem lesz felfordulás, köszönjék az irodalomtörténet relikvia-őrei annak, hogy a tanulmánynak ebből a költőjéből hiányzik a kritikusok szívóssága. Ő nem lámpagyujtogatója az irodalomnak, aki alaktól alakig megy s mindegyik körül világosságot derít. Az ő tevékenysége elvi. Nemcsak mondanivalóját nem ismétli, de a műveleteket sem. Egyszer gyujt lámpát, hogy mutassa, hogy kell lámpát gyujtani, aztán megy s új elveket demonstrál új példán.

De ha nem is csinál zenebonát, a példa hat s Vörösmarty-tanulmánya lehetetlenné tesz bizonyos fajta tanulmányokat nemcsak Vörösmartyról, de akármelyik magyar íróról is. Pedig ez a tanulmány, mint vélemény, nem megtámadhatatlan. A különös fényű csillag, akinek ő Vörösmartyt mutatta, a káotikus képzetgazdagságnak az önuralom kérge alá összesűrűsödő csillaga, amely pompája teljében robban szét, nem inkább tulajdon költészetének a drámája-e s talán poétai sorsának jós előrelátása is? Aminthogy Petőfi- és Arany-tanulmányunkban is nem a magunk érzékenységét dédelgettük-e a túlmodernizált Aranyban? Csakhogy ezekben a tanulmányokban nem a hitelesség az ujság, inkább a szemszög és a felkészültség. Ez a Vörösmarty a szemünk előtt, belülről keletkezik: képzetgazdagság és önuralom harcainak drámai cirkulusát kapjuk. Ez nem egy kívülről látott, életrajzos költő-profil. Új álláspont ez minden költővel szemben. S az elégedetlenség forradalma, amely ismeretlen szigetek kincseiről beszél, ahol a régi, tunyább irodalomszemlélet kikövezett utcákat látott.

Más problémák során itt is, ott is elszóródik egy mondat; itt Berzsenyi barna szőnyegéről, ott Kölcsey európaiságáról szól. Alig van nagy írónk, aki ne kapna egy megvilágító bekezdést vagy sort. Elvetett magok ezek, amelyek nem dobják szét a sziklát, de konok gyökereikkel megőrlik egykor. S van-e szívósabb forradalom, mint a magoké! Nem ismerjük a magyar irodalmat; amit tudunk róla, semmi. Nemcsak az irodalomnak vannak méltánytalanul elfeledett halottai; félig-meddig az irodalom is halott. Legnagyobb kincsei öntudata alatt hevernek, mint képzetek, amelyek nem idézhetők többé az emlékezetbe.

S ha magunk sem tudunk magunkról, hogy tudna a világ? A fiatal Babitsban mozdul meg először az, amit a kritika világirodalom-igényének nevezünk. Ő veti fel, mit jelentünk s mit jelenthetnénk a világnak. «Nagy erők, kevés méltó alkotás, úgyszólván semmi siker!» - így állítja fel a számlát s e balul kiütött számla is tragikus akarat. Élt-e magyar íróban forróbb vágy a világirodalmi kapcsolatok iránt? Hogy ajánlaná a kedves vidéki rokonokat a városi familiának! Majdnem megható, mint próbál húsz oldalon írni a magyar irodalomról - francia közönségnek. Vakoknak színekről! S e hebegő világirodalmi egybevetések, körülírások mögött az itthoni hármasban-négyesben való helytállásnak milyen évtizedei! Mit tud arról a francia olvasó!

Mert akiben ilyen eleven az irodalom öntudata: hagyományok és igények őre, akaratlanul is szószólójává tolódik az élő irodalomnak. A vádaskodás őt szólítja elő s a megrebbent sereg őt küldi maga elé. Amíg Ady élt, az ő gyilkos «üzenetei» mennykőhullásában ment előre az írók kisded csapata. Babits e korban meglódult küllők kerékkötője, a hagyományok lelkiismeret-szava. Ő inti le Arany támadóit s a szeretet mezében ő leckézteti meg a Ma zöld fiataljait. A feszített és rángatott pányva ő, amely a ficánkoló mént, e tajtékos irodalmi forradalmat a tradíciók cövekéhez köti. Harca a fogalomtisztítóé s nem kell-e a legnagyobb fogalmakat: nemzet és emberiség fogalmait is tisztítani, összeegyeztetni. A forradalom után azonban neki magának is védekeznie kell. S e védekezésnek két arca van: egy fölényes vita, amelynek végén dacos «nem tartozom felelni nektek» kiáltás áll s egy vallomás, amelyben töredelmesen gyón a nemzetnek; «annak az ötnek, ha öt van, kettőnek, ha kettő, akikben elég erős volt az Emlékek lángja, hogy nem borította el a Zivatar». Hol van a költő helye e tébolyult pártok közt? Konzervatív ő, mert élő fája a Multnak: benne virágzik a századok avara. De ő a nagy szókimondó is, akiből az emberiség vágyai szólnak korlátlanul; mert miféle költő lenne egy korlátozott költő, aki az aktualitással és a lehetőséggel köttetné meg magát. Nem haladhat ő az Apokalipszis romboló szörnyetegeivel, de hogy álljon azon közé is, akik nemzetet gyilkolnak a nemzet nevében.

«Magamból csinálok pártot magamnak, mint Dante.» S jó párt lesz ez a pártok zűrzavarában. Nem tömnék-e ki ezek a pártok még Adyt is a maguk hecc-magyarsága kócbábjává s nem végeznék-e ki holtan is, in effigie a politika akasztófáján. A költő nem mérhető a ti politikátokkal. Magyartalansága magyarság, cinizmusa vallásosság, gyökértelensége rebellis tradíció. Így fordítja visszájára az Akadémia érveit. Válasz, amely el is maradhatott volna; mert méltó volt-e a vád egy költő védőbeszédére? Akik emlékeznek Ady mennyköveire, sokszor talán sajnálják, hogy nincsenek kéznél. De nem a mennykövek korszaka ez! Az összeszűkült Akol nyájának meg kell férnie. Mi magunk persze nem mindig helyeseltük e lojalitást, e komolyanvételét a kettészakadásnak. De ép azért nem helyeseltük, mert tudjuk, hogy ez a kettészakadás az ifjabb nemzedékben (s ez jelentős részben Babits tanulmányainak az érdeme) megszünt: az irodalmi öntudat egységes.

A költő azonban, akit apológiára kényszerítettek s ma is védekeznie kell szabad hangjáért a gonosz akusztikában, nem elégszik meg a maga lázadásával a politika ellen, hanem kezébe veszi a filozófia szócsövét s kikiáltja az Igazság lázadását az Élet ellen, ha ugyan lázadás egy régi hegemóniára hivatkozni.

A fiatal Babits Bergson ismertetője is, de Bergsonhoz őt a szabadság vonzza. Az ember szabad erőközpont, tehát nem a fizika determinizmusa lökdösi. Energiák fölraktározója s forrása ő: szabad akarata van. Csakhogy van Bergsonnak egy másik arca, amely az ész lezüllesztői közé sorozza őt. Kezdődik ez a sor Kant «Ding an sich»-ével; a megértés alól kivont világlényeggel, az ész kritikájával. A logikum tekintélye csökken, a világ nem észszerű valami, hanem vak tények halmaza. E vak tények közt a hatalom az erősebb tény. S az új igazság: akarat a hatalomra. A cselekedet a fontos s az életlendület! Bergsonnál a mult végleg leszállítja az észt ítélőszékéből. Az élet folyton gyülemlő, belénk rakódó, logikai elhatározásokat megakasztó mult. Az igazság kritériuma sem a logikai helyesség többé, hanem az életbeli hasznosság.

A háború lökése azonban talpraállítja Babitsot a pragmatisták észtiprása ellen. Nem az anti-intellektualizmus-e a veszedelmes világnézet, amely a tényekben való megnyugvásra, a háboru elfogadására neveli az embert? S Babits megriadva a pragmatista igazság életbeli hatásától, igazi pragmatista módjára új igazságot keres s ez az igazság antipragmatista lesz. Az örök béke kérdésében Kant mellett küzd a béke logikai lehetőségéért, csakhogy erkölcsi parancsul állíthassa oda a pacifizmust. Önmaga ellen vállalt harcában rátalál szent Ágostonra, az Intelligencia Szetnjére, s a harcnak ezért az új intellektualizmusért (amely azonban egy század tapasztalatával lesz gazdagabb a XVIII. század racionaizmusánál) egy küzdelmes, nehéz tanulmány a gyümölcse; talán a legszebb Babits-tanulmány, amely Ágoston ürügye alatt Babits gyötrelmes útja az igazságoktól az Igazságig. S e költő, aki már hisz ebben az Igazságban: az egek egében (mely nem térbeli, vagy időbeli viszonyban áll e megvalósult világgal, hanem olyasfélében, mint az énekkel áll a hang) s aki üldöztetései fölött katedrát épített a költő szavának, bizonyára fölvetheti Julien Benda textusát s elmondhatja vádbeszédét az írástudók árulásáról. Tanulmány, amelyben két személyes gyökerű gondolat forr össze. A meghurcoltatásé: hogy az írástudónak a magasság külön szószéke jár ki a pártok fölött. A háborús iszonyé: hogy a tények gyilkos igazságai fölött van Igazság, Erkölcs. E két gondolat együtt a régi írástudók felé mutat, akik maguk lehettek gyengék, de sohasem kételkedtek egy szilárdan álló erkölcsben, amelyet szenvedélyeik és mások szenvedélyeinek a fegyverévé rántani elképzelhetetlen árulás lett volna.

[+] Babits Mihálynak Élet és Irodalom című, új tanulmány-kötete jelent meg.
Ha az Irodalmi problémák egy új, erurópai szemlélet állásfoglalása volt a magyar irodalom előtt, a Gondolat és Írás pedig a filozófia őrlámpásának a fényjátéka az irodalom jelenségein: az Élet és Irodalom a harc könyve. Nem a pártok harcáé, amelytől az író undorodva fordul el, hanem a költő harcáé, aki a maga életfölötti katedrájáért küzd s a költő-szó akusztikájáért a párt-zsivajban.Ezek az elkülönítő meghatározások azonban csak a vezér-tanulmányokra állanak. A témák átágazódnak a köteteken s az új kötet egy-egy izolált vagy halványabb vonását régibb összefüggések illesztik be az író-arcba, amelynek fölötti katedrájáért küzd s a költő-szó akusztikájáért a párt-zsivajban.De nem a félmegoldások törik-e le a teljes megoldások virtusát? Lesz-e kedvünk a fontos helyet kitölteni, ha most egy vázlattal érjük be? Pedig e meg nem oldott arc kísért, mint üresen hagyott foltja egy freskónak, melyen a környező alakok már élnek, lélekzenek. A magunk irodalom-vízióját védjük, midőn könyvismertetés helyett tanulmányt adunk.