Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 24. szám

FÖLDI MIHÁLY: MAGYAR ÍRÓ NAPJAI
Jobb és bal - Világnézet az irodalomban - Katolikus újjászületés - A szocialista «Pártszervezet» a magyar irodalom stagnálásáról - Kritika és alkotás. - Gyávák-e az írók? - A magyar közönség s az irodalomtörténet reviziója - Liberalizmus és konzervativizmus

Érdekes sorsa van nálunk néha egy-egy könyvnek.

Megjelent az idén tavasszal egy regényem, Övék az élet! volt a címe. Nem volt vele semmi különösebb célom; regényt írtam olyan emberekről, akik megragadták figyelmemet, s olyan helyzetekről, amelyeket ma jellemzőknek tartok. Így: a gazdag, majd elszegényedő polgári család leányáról, aki belső és külső hatások következtében kibillen születési helyéről és talaját vesztve, szédülten kóvályog embereken, városokon, érzéseken és gondolatokon át, hogy végül megtalálja erkölcsi és fizikai támaszát egy proletársorsból kispolgárrá vergődött munkásban, aki felfelé törekszik ugyanakkor, amikor partnere, a leány lehanyatlik. A regényíró áldását adja erre a házasságra s boldog, hogy boldogtalan sorsok leírása közben elvezethetett egymáshoz két fájdalmasan megpróbált embert; övék az élet, - sóhajt fel Goethével, mert megszabadultak a problémáktól, a kételkedéstől, a viharoktól és szerethetik végül egymást azzal a termékeny és hivő ösztönösséggel, amelynek hiánya oly fájdalmasan érezhető napjaink művelt emberei között. A leány, úgy gondolom, egyik érdekes és figyelemreméltó alakja jómódú polgári társadalmunknak; gondolkodó, anélkül, hogy gondolatai különösebben újak, eredetiek és mélyek volnának; erkölcsi lény, de korunk intézményeiben nem kap elég támogatást, amikor válságos óráit éli; finoman érző, anélkül, hogy ideális magasságokba tudna emelkedni. Dilettáns és mégis bonyolult jelenség s valamirevaló író természetesen nem elégszik meg azzal, hogy ezt a sok színből, érzésből, gondolatból összetett dilettantizmust egyszerűen jelezze, hanem arra törekszik, hogy életszerűségében megrajzolja s megmutassa, hogyan születnek leheletnyi érzései, sokszor csonka okoskodásai, komplikált elhatározásai. Van benne némi csökevényes feminizmus, motoszkál benne egy elvetélt író, életét keresi egy soha meg nem születő önálló ember; van egy vastag füzete, amelybe cikkeket ír mindenféle kérdésről, cikkeket önmagának, hogy önmagának olvassa fel... s megesett például, hogy ezeket a jellemzésül közölt gondolatokat és cikkeket a regényírónak tulajdonította egy előkelő lap intellektuális kritikusa, aki bizonyára jóindulatában azt tanácsolta az írónak, hogy kevesebbet gondolkodjék, ami távol esik tőle, de többet lásson, amire igazi tehetsége utalja... s valóban a legjobb volna, ha mindjárt hosszabb földkörüli útra indulna.

Azt hiszem, tisztelnünk kell kortársaink véleményét, bár mindent el kell követnünk, hogy helyesen ítéljenek meg bennünket; nincs szükség sem tévedő kritikusokra, sem félreismert búskomorokra. De érdekes egy visszás helyzet van nálunk! Amíg az eredeti alkotásokban oly kevés, oly ritka az úgynevezett világnézet, amely - úgylátszik - minél sűrűbben emlegetik, annál feltünőbben hiányzik, az összefoglaló kritikai műveket nálunk immár teljesen pótló hírlapi cikkek, vélemények, kritikák annál elkeseredettebb egyoldalúsággal hajszolják, szimatolják s vértelen harci bárdként forgatják. Vannak jobboldali fórumaink, amelyek vígjátékocskákkal, szelid elbeszélésekkel, ártatlan regényekkel, kis tudományos kompendiumokkal szemben a világnézet, az erkölcs, a honvédelem ijesztően nagyképű fegyverzetében vonulnak fel; maguk elé meresztik külön világrendjük pajzsát, a fajmentés buzogányával kavarják a levegőt, pengetik az önhittség sarkantyúját s boldog-boldogtalant kivégeznek, olykor még úgy is, hogy halottnak nyilvánítják s nem vesznek többé tudomást róla. Mi köze mindehhez egy-egy szerény irodalmi kísérletnek, még ha eredménnyé is érik?

Persze, nem a jobboldal privilégiuma ez a fölösleges attitűd; van olyan rátarti a baloldal is, hogy ilyen jogokat nem enged át kizárólagosan a másiknak. A «Népszavá»-ban, például, egy nagyon tehetséges fiatal író, Nyigri Imre, forradalminak minősíti ugyanezt a regényemet, amelyet csak azért emlegetek annyit, mert a magam példáján jobban tudom bizonyítani a helyzet visszáságát. «Egy osztály válsága az egyénen keresztül - írja Nyigri kollégám. - A tulsó oldalról sok minden tragikusabbnak látszik. A mi elméleteink lassú szétszivárgása és emésztése csak arra figyelmeztet, hogy ami nálunk tétel, ott még mindig forradalminak tünő szenzáció. Ha a polgárság lelki életének csődje fölébreszti a vágyakozást a munkásság tisztultabb és termőbb élete felé, az irány nem az, hogy a munkás felzülljön a polgárságig, annak reprezentánsa pedig a centercsatárig jusson. Társadalmi válságokat, osztályproblémákat nem egyéni életek elszigetelt próbálkozásai oldanak meg. Csak szenvedik azokat.»

Íme, így tudtam meg, hogy két emberről és a környezetéről szóló regényemben a polgárság és munkásság társadalmi válságát akartam megoldani s míg a polgárság felé forradalmi szenzációt adtam, a munkásság felé elkésett tételt fejtegetek. Be kell vallanom, hogy ez a nékem tulajdonított tendencia meghaladta ambíciómat. Egy munkásról írtam, aki kispolgárrá alakul át, s egy polgári család leányáról, aki a felesége lesz; a proletárságból és a jólétből elindulva mindketten a kispolgárságban találkoznak. Tudtommal ma sok ilyen ember látható, bár nem kötelessége az írónak minta után dolgozni, vagy rá hivatkozni; de vannak; s ha egy író foglalkozik velük s feltárja sorsuk részleteit, életük bensejét, még egyáltalán nem akart receptet írni azoknak a társadalmi osztályoknak a betegségére, amelyekhez tartoznak. Fájdalom, az a bizalmatlanság, amely társadalmunkat elöntötte, meglazította irodalmi életünket is; szempontjaink gyakran felemások és sokszor hiányzik belőlünk a ma nélkülözhetetlen tárgyilagosság; ellenséget szimatolunk néha ott, ahol még támadásra sem gondol senki s ekkor olyan támadásokra fegyverkezünk, amelyek nem érik meg a puskaport; s mert nem elég tiszta a belső életünk, nem tudunk tiszták, határozottak, elfogulatlanok, következetesek lenni részletkérdésekben sem: nem vagyunk csak irodalmiak az irodalomban, csak politikusok a politikában, csak hívőn vallásosak a vallásban.

*

Világnézeti szempontoktól lett hangos a magyar kritika egy része, de hol találjuk meg irodalmunkban a világnézetet? Világszerte újjászületését éli a katolicizmus, amely nálunk is új lelkeket hódított meg és számos réginek a kábultságát új életre galvanizálta. De hol van az a magyar katolikus irodalom, amely csak csökevényesen is hasonlítható volna a modern francia irodalom katolikus renesszánszához? Egyre erősebben szót kér közéletünk számos terén a református gondolat; de hol nyilatkozik meg hatalmához híven az élő irodalomban, mint például Németországban? Azt hiszem, nem megoldása, hanem megkerülése korunk e nagy problémáinak, ha mindössze a kritikára szorítkozunk s katolikus vagy protestáns szemmel bíráljuk azokat a műveket, amelyeket más szemű, más szándékú, más világnézetű írók alkotnak, ahelyett, hogy katolikus vagy református szellemű műveket teremtenénk, - s úgy, hogy magyar, a magyar élet értéke lehet valamennyi.

Még ha szocialista is. De hol vannak a szocialista szellemű művek?

Most jutott el hozzám a Pártszervezet című társadalmi folyóiratnak, a magyarországi szociáldemokrata párszervezetek hivatalos közlönyének egy régebbi száma. Az imént említett Nyigri Imre ír benne érdekes cikket «Az irodalom elveszett pozíciója» címen. Azt mondja a cikk, hogy stagnál a magyar irodalom, amelynek háboruelőtti színvonalát feltünően kevés mű éri el. «Íróink gutaütöttséghez hasonló ernyedt tespedtséggel variálják egy visszavonhatatlanul letünt világ agyonverklizett témasémáit... A mából a mának! - ezt a szempontot nem akarják észrevenni». Azt állítja, hogy a magyar nyelv aránytalanul szűk kultúrterületén haldoklik az írás. Hogy cenzúra nyomja az új irodalmat, hogy bátor és progresszív szellemű regények kiadása, drámák bemutatása nem üzlet a kiadóknak és színházaknak, hogy elnyomott rétegek, amelyek szomjúhozzák az új irodalmat, gazdasági nyomorúságukban nem segíthetik élethez az új írást. Gyáváknak ítéli az írók egy részét, akik meg is érdemlik sorsukat, ha nem mernek kockázatot vállalni. «Kint mindenütt az irodalom jár a haladás élén, mutatja az utat, hangot ad a tömegek követeléseinek, hódít újabb rétegeket a kultúrának, - nálunk az írók szirupot kanalaznak elénk.» Végül felszólítást intéz a munkássághoz, hogy siessen a haladó szellemű irodalom segítségére. «Nekünk, szociáldemokratáknak - írja - rá kell eszmélnünk, hogy a beteg irodalom nem elszigetelt baj, de hogy a bajok mellett az irodalmi életünk elsatnyult, hogy nem alakult ki a megpróbáltatás éveiben egy erőteljes szocialista tendenciájú irodalom, hogy a polgári progresszív irodalom szétzüllött és behódolt, az nekünk bajunk, mert egyik zászlónk hullott vele porba. Segítsük felszabadítani a magyar irodalmat a saját multja alól! Adjon a magyar munkásság hajlékot és támaszt, segítséget és biztatást a mozgolódó fiatal írógárdának, a szocialista kultúra harcosainak, hogy Magyarországon visszahódíthassák az irodalom elvesztett pozícióját!»

Ez a vallomás és panasz, amely itt szocialista hangszerelésű, elmondható ma nálunk katolikus vagy protestáns színezéssel s «a mozgolódó fiatal írógárda» soraiból lépten-nyomon hallható is. Korunk nagy szellemi áramlatai a világháború után tíz esztendővel ma már egyre határozottabb körvonalakban bontakoznak ki. Látjuk a pacifizmus és az európai egyesülés nagy gondolatának erősödését évről-évre; nacionalizmus új erejét; a katolicizmus és általában a vallási és egyházi érzés újjászületését; a szocializmus állandó jelenlétét a politikai és társadalmi életben; de fájdalommal kell látnunk, hogy ezek a szellemi irányok nálunk csak a kritikai szempontok gyarapodását, elszíneződését, a frakciók fegyvertárának szaporítását eredményezték, alig segítették azonban eredeti művek teremtéséhez az alkotó tehetségeket. Aggasztó hiány ez. Bármily meggyőződéses is a kritika, bizonyos fokig légüres térben hadakozik, ha világnézetét nem az őt támogató kész művekből, hanem csak a kor áramlataiból szűri le. A meggyőződés így könnyen elfogultsággá, a bírálat támadássá, a kifogás rosszindulattá válik s irodalmi életünk csakhamar olyan Lessingekkel telik meg, akik elfelejtik megírni hamburgi dramaturgiájukat és sehol sem találják azokat a szobrokat, drámákat, műveket, amelyekre esztétikájukat alapíthatnák.

*

Talán gyávák az írók?

Nem is kérdés alakjában, hanem a megfellebbezhetetlen állítás erejével két helyen hangzott el ez a jelszó a ma élő írókról. A szocialista Pártszervezet idézett cikke ítéli gyáváknak azokat az írókat, akik nem mernek kockázatot vállalni. Az erdélyi írók egy része pedig gyávasággal vádolja azokat az írókat, akik ma történelmi regényeket írnak, mert ez a menekülés a multba szándékos elfordulás a mától, amellyel nem mernek szembenézni. Hol vannak a kisebbségek életét kifejező alkotások? - kérdi az egyik erdélyi író. - Minek az avaralatti cserkészés, amikor rakásban rothad el a friss és a maga mivoltában később soha meg nem írható regénytárgy a mindennapi életút két oldalán! A jogokért való küzdelemben nem megfelelő fegyver ma a cifra markolatú középkori fringia! Vallani és vállalni kell a mát.

Jól esik hallani ezt az erdélyi vitát; melegedünk a tüzénél s lángja lobogásában szép álmokat látunk. A küzdelem teszi élővé az irodalmat is. De ha szabad beleszólni az erdélyi vitába, nem tudnánk igazat adni a vád képviselőinek. A történelem, amely napjainkban szörnyű műtétet hajtott végre a magyarság testén, mindnyájunk életének eleven valóságává vált. A régi békeévekben hosszú vita folyt egyszer arról a ma alig érthető kérdésről, hogy melyik történelmi téma alkalmas regény vagy dráma anyagául. Menzel azt felelte, hogy nem alkalmas az, amit az író egyszerűen előrángat a multból. De mit vehetünk mi most elő az elviharzott századokból úgy, hogy ne érezzük meg benne a ma orkánját? A történelem ma a legaktuálisabb magyar olvasmány. Bethlen Gábor háromszázesztendős emlékünnepén mondották, hogy a mai magyar térkép tükörképe a török hódoltság korabelinek. Valóban, Trianonban Mohács ismétlődött meg, sőt egyenesen folytatódott s a mai magyar úgy él e csonka országban, mintha a XVI. század Magyarországa bukott volna el a trianoni síkon. Történelmivé vált a levegőnk, a magyar mult ma a magyar jelen s az író, mikor a multhoz nyúl témáért, szembe kerül a jelen problémáival. Gyáva volna? A sors vezeti tollát.

De azért a gyávaság vádja... ez is érheti azokat, akik szándékosan elkerülik a mát, mert félnek a kockázattól; bizonyára vannak ilyenek s talán a legjobbak közt is. Ellenük szól, hogy elfelejtik: kockázat és veszteség nélkül soha senkinek, sem egyesnek, sem népnek, ingyen nem adott szabadságot a hatalom; mellettük, hogy tudják: rettenetes nagy veszteségek érhetik az írót, akinél az írás korunkban a hivatás magaslatáról áttolódott az exisztenciális problémák országútjára is. Az idealizmus szempontjából fájdalmas és kárhozatos ez, a tiszta irodalom szempontjából szinte tragikus, de kortünet, amely a magyar írókat sem kímélte meg, a magyar írókat, akiket oly gyakran magukra hagy a közönség.

*

Egy drezdai asszonnyal beszélgettem e napokban s meglepett, mily nagy az irodalmi tájékozottsága; én bizony csak hírből vagy ujságismertetésből értesültem arról a rengeteg könyvről, amelyet mind, nálunk szokatlan érdeklődéssel és érzékenységgel elolvasott. És válogatás nélkül. Hauptmann vagy Mann, Werfel vagy Zweig, a régi Sudermann vagy modern Hasenclever egyformán kedves neki, mint ahogy egyszerre kötelességszerű kultúröntudattal és csillapíthatatlan szomjúsággal vásárolja és olvassa azt a sok-sok könyvet, mely az irodalom legszélesebb országútján, a németre fordított idegen eredetű könyvek karavánjában nem is hónapról hónapra, hanem szinte óráról órára áthalad. Nem különösebben okos, vagy mély, vagy talán boldogtalan asszony volt ez, akit talán valamely csalódás, rossz házasság, zavaros szerelem hajt az irodalom felé. Nem. Nem is ír, sem nyilvánosan, sem titokban. Egyszerűen olvas, mert érdekli a könyv, amely épp úgy hozzá tartozik modern életéhez, mint a sport és utazás. Mi talán még sznobnak is érezzük kissé... pedig de nagy baj, hogy a mi tájainkról hiányoznak ezek a kedves, egyszerű, fínom asszonyok, akik könyvekkel társalognak, ezek a derék németes férfiak, akik kötelességüknek érzik, hogy épp úgy tájékozódjanak az irodalom, a szinház, a művészet eseményeiről, mint a szakmájuk eredményeiről.

A magyar irodalom nem érzi eléggé háta mögött a közönséget.

Meg kellene írni egyszer valakinek a magyar közönség történetét.

Tudom, hogy nagyon messze kellene kezdenie. Ott, hogy kezdetben volt... kezdetben nem volt semmi. És nagyon nehezen alakult ki. És nagyon sokszor igazságtalankodott, nagyon sok tehetséget mellőzött és nagyon sok értéket nem pártolt eléggé. Ne bántsuk a multat, a jelen talán érdekesebb is, de néha épp oly fájó. Babits Mihály írt egyszer egy ragyogó essayt a magyar irodalom három hősi halottjáról. Péterfy Jenő... de hát akik nem lőtték főbe magukat ötven éves korukban?! Ki tud s ki tudott Petelei Istvánról, korának egyik legjobb elbeszélőjéről? Gárdonyi Gézát nem szorították-e túlságosan háttérbe más irányú érdeklődések? A legjobb magyar stílus írója, a modern magyar regény előkelő úttörője, az európai nivójú gondolkodó, Ambrus Zoltán, megkapta-e a magyar közönségtől azt az érdeklődést, amelynek legnagyobb mértéke sem volna elegendő? Molnár Ferenc remekművét, a Liliom-ot hűvösen fogadta bemutatóján a közönség s csak a sokkal későbbi repriz avatta klasszikussá. Mindenütt vannak igazságtalanságok s ami teljesen igazságos, az talán már nem is élet... de a magyar irodalomban szinte kezdeteitől napjainkig két éles csoportra oszlanak a közönség kegyének napsütésében az írók: a népszerűség boldogjaira s a nem is népszerűtlenek, ám valahogyan az értékük szerint nem méltányoltak hatalmas táborára. Jókai üstökösének fénylésében elborul Kemény Zsigmond napja; Herczeg és Mikszáth ragyogásától az egri várba vonul Gárdonyi; Vörösmarty magányosan küzd a könyvtár gondolataival, mikor a könnyű győzelmű Petőfi napjainkig elfoglalja a magyar eget és... de minek a nevek, érezzük, miről van szó, érzi minden író, akinek életében külön-külön észrevehető ez a kettéosztottság: a könnyebb, értékesebb alkotásaival szemben... lásd Jókait, akinek talán a legjobb regénye, a Gyulai Pál által is legtöbbre becsült Sárga rózsa távolról sem érte el kevésbé értékes műveinek népszerűségét.

Megírni a magyar közönség történetét, kétségkívül érdekes feladat. De talán még érdekesebb és hasznosabb volna: megírni az igazságtalan ítéletektől hemzsegő magyar irodalomtörténet revizióját.

*

Erről jut eszembe: kaptam Szegedről egy érdekes füzetet. Különnyomat a Széphalomból, «Neokonzervatizmus, avagy mire megvénülünk», Zolnai Béla írása. azzal kezdi: «Régi és új magyarság harca - a nemzeti alapon álló társadalomban - soha nem volt annyira heves, mint legújabban». Glosszákkal azt akarja megmutatni, hogy «mennyire relatív minden állásfoglalás: ami tegnap modern volt, ma konzervatív és megfordítva». A tegnapi modernek és a mai konzervatívok aktáiból két períratot emel ki a multból Zolnai: Pap Ferenc és Császár Elemér aktáit. Valóban, ma mind a ketten konzervatívoknak számítanak, pedig Pap Ferenc valamikor Zoláért hadakozott, Császár Elemér pedig az erkölcsi szempontok érvényesítése ellen szállt síkra az irodalomban. Zolnai idézi az 1896-os Császár Elemért: «...a modern alkotások figyelmeztetnek arra is, hogy ne az erkölcsi szempont vezessen szépirodalom megítélésénél, erkölcsöt prédikálni épp úgy nem lehet hivatása a költői műnek, mint a tudományt előmozdítani.» Pap Ferenc, Ady rosszalója így írt: «...A komor középkor a vallásos rajongás ködös kora... A művészet ép oly terméke a kor szellemének, mint a délvidéknek a nagylevelű, büszke pálma... A hit helyét a vizsgálódás, a kétkedés, a vallásos meggyőződés helyét a természettudományi világnézet foglalta el... a szabad akarathoz fűzött álmodozások eltünnek.» Pap Ferenc a tehetség jogáért harcol: «Mint az egész világon, a művészetben is csak egy törvény uralkodik, a hatalmasabbnak, a kiválóbbnak a joga, mely hódolatot követel.» Császár Elemér a külföldi irodalmakra hívja fel íróink figyelmét s megjegyzi, hogy: «az sem lenne baj, ha elsajátítanák a franciáktól a rút kultuszát.» 1895-ben Császár felfogása a nemzeti érzésről ez volt: «Ha a nemzeti érzést a hazafiságra szoritanók... bátran elmondhatnók, hogy a nemzetiség mai napság a lirában nem fontos. Ma már szorosabb értelemben vett hazafias költészetünk nincs, de nincs is rá szükségünk.»

És így tovább. Zolnai glosszái érdekesek és fínomak. De mit tudunk meg belőlük? Hogy Pap Ferenc és Császár Elemér húsz-húszonöt évvel ezelőtt máskép gondolkodott, mint ma? Hogy akkor modernek, megértők, liberálisok voltak, míg ma konzervatívok és...?

Itt az «és» után lehet megállni egy pillanatra. Nem feltétlenül értékesebb az egy-gondolatú ember a több-gondolatúnál. Megeshetik a legbecsületesebb, legokosabb, legmélyebb emberrel is, hogy egy élet folyamán nagy külső és belső megrázkódtatások következtében vagy a természetes fejlődés során átalakul. Egyformán hinni tudok a modern és liberális fiatal írónak és a konzervatív idősebb írónak, kritikusnak. Akkor abban hitt, most ebben. De higyjen és küzdjön meggyőződéséért és... itt jön az, ami előtt az imént megálltunk: legyen konzervatív korában is oly megértő mások meggyőződésével szemben, mint volt liberális korában, vagy mint most az elmult életével szemben.

A hangra esik hangsúly.

Hiszek a megváltozás hitében, de hitet kérek a változótól a hitnek.

Mert túl Pap Ferencen és Császár Eleméren jobb- és baloldalon is túlságosan elszaporodtak az új, az ifjú Pap Ferencek és Császárok. Elszaporodtak? Túltesznek rajtuk. Hangosak, türelmetlenek, támadók, durvák, sokszor ízléstelenek. Az egyiknek nem író az, aki szomorú, a másik hallott valamit például a frudizmusról harangozni s minden lélektani fordulatban «tudatalattiságot» szimatol; a harmadik rendőrségért kiabál, ha egy csók erősebben csattan egy novellácskában; a negyedik üldözi az állítólagos vallástalanságot s az egyház védőjének tekinti magát; az ötödik hiányolja a szociális gondolatot, a hatodik a vallásit, a hetedik a nemzetit, a nyolcadik... minek ez a hang, ez a hangosság, ez az apodiktikusság, ez a megfellebbezhetetlenség, ez a fogadatlan prókátorság, ez a düh... mért ne nevethetnék én, ha ő szomorú, mért ne lehetnék én szomorú, ha ő víg... amikor megértés és hit nélkül nincs jó irodalom s amikor tanulni is lehet mindenféle pártállású Pap és Császár, sőt pap és császár multjából, jelenéből, jövőjéből s amikor úgy is tudjuk, hogy az igazi világnézet épp úgy nélkülözhetetlen és majdnem láthatatlan és mégis mindig jelenlevő az igazi alkotásnál, mint a fény a színek születésénél.