Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 24. szám

FENYŐ MIKSA: SZOMORY DEZSŐ: A PÁRIZSI REGÉNY

Az önéletrajz, a lyrának és epikának, a Tigrisnek és Euphratnak ez a nagyszerű egymásbaömlése az én szememben mindig valami kivételes írásmű volt és hatása rám - azóta, hogy először került kezembe Gottfried Keller Grüner Heinrich-je és Rousseau: Confessions-ja - az esztendők folyamán mind szuggesztívebbé vált. Nem véletlenül említem itt ezeket a tündöklő neveket: a párizsi regény olvasásakor a legkiválóbbakra kell gondolnunk, aminthogy Szomory műve a legszuggesztívebbek közül való. Szomory Dezső írásában egy gazdag hangszerelésű lélek tárul ki, romantikus és tragikus sebhelyekkel, frissen sajgókkal (mert mai sírások is felcsuklanak e könyvben), felfájón behegedtekkel és ez a meztelen lélek vonszoltatik végig őszinte, magával és másokkal kíméletlen vallomások tövismatracán, egészen odáig, hogy mindez beleolvad, beleszelidül egy simogató, mennyei gyöngédségű anyai gesztusba: «sok bánatot okoztál nekünk, fiam!» (Hogy aztán minden újra és újra előlről kezdődjön, a dolgok örök visszatérésénél fogva, ami a legkülönbeknek mindig a legtragikusabb sorsot ítélte.) S az egészen: eseményeken, beállításokon, kitalálásokon valami pazar őszi csillogás, egy emberöltő távolságának fölénye - fölény, mely egy pillanatra sem válik szenvedélytelenné -, játékos kedv, mely régmúlt fájdalmak húrjain egy egész emberi életet kavar föl és a dolgok leglelkét ragyogóan, ötletesen (a ragyogást és ötletet mindig a lényegből hozva ki és sohasem kívülről akasztva rá) és mulatságosan alakító elbeszélői tehetsége.

Nem naplót ád Szomory párizsi regénye, tehát nem a húszesztendős ifjú vergődéseinek egykori, azon melegében való feljegyzéseit (melyek úgyis önmagával szemben beállítottak, tehát százszor stilizáltak lettek volna, aminthogy én százszor szívesebben olvasom azt az Education sentimentale-t, amit Flaubert írt meg, mintha Frédéric Moreau maga mondja el élete történetét), hanem az ötven esztendős ember hajol itt multja fölé - se penche sur son passé - s úgy nézi önmagát s mindazokat, kikkel élete szálai összebogozódtak, gyöngéden, elnézőn néha egy könnyet is hullatva, mint Odysseus Nausikaa apjának udvarában, miközben hányattatásait meséli el, de legtöbbször megértő maliciával, mely nála önmagával szemben mindig maróbb, mint másokkal. Így nézi magát s így mondja el magáról mondanivalóját, mint ahogy elmondaná akármelyik kitünő novellája hősének életét, Bertie Pleasent vagy Mühlehausennél egy szomorú tiszt dolgait, vagy pl. Széchenyi István máglyalobogású életét, ha vállalkoznék e nagyszerű téma megírására.

Murger-i jelentek kötetnyi során viszi végig Szomory Dezső olvasóit («ragadja végig», «elragadja», sőt kulminációkba ragadja, ez volna a helyes kifejezés, mert engem még a hajnali fény is könyve mellett talált); de valahogy úgy aránylanak a párizsi regény jelenései a Bohémélet epizódjaihoz, mint Wilhelm Busch szellemes rímrajzai Felicien Rops tragikus fintoraihoz. Nincs egyetlen jelenete Szomory Dezső regényének, mely azon túl, amit nyelvének különös, szándékoltan és szándéktalanul idegenszerű muzsikájával kihoz (mert zamatos a nyelve, ha nem is magyaros), ne tárna fel messzi horizontokat, melyekbe művészien megkonstruált novellák, lelki történések, sőt eseményes regények - néhány finom ecsetvonással vászonra lehellve, néhány akkorddal a végtelenbe zengve, néhány lendülettel parosiba faragva - helyezkednek el, művészi szükségszerűséggel úgy szökkenvén ki az egészből, mint egy japán kert a vizespohárba dobott csodamagból.

Bármelyik jelenetét olvassuk a párizsi regénynek, Grünwald Béla megrázó esetét vagy azt a hogarthi jelentet, mikor a hetvenéves szörnyű Mme Genevičvet kíséri az operába (legszívesebben ideírnám az egész jelenetet), a Jules Lemaitre-nél való látogatását, vagy azt a márványba metszett reliefet idézzük, melyet Renan emlékének szentelt, különbnél különb remekeit Szomory művészetének. Vagy mikor muzsikus barátjával a zálogházba viszik az Amati-hegedűt, melyért a zálogházi becsüs mindössze húsz frankot kínál s ekkor a muzsikus kapja a hegedűt «már az álla alá kapta, már a rekesznek dőlt, már indult a vonóval egy nagy ívben, szerenád! egy becsüsnek, a kis ablakban, aki bámult! És mind bámultak s mind hallgattak s az összes batyuk, dunyhák és matrácok megálltak s a bús asszonyok, római arcéllel, nem is az Adrián, de az Óceán szellős partjain voltak s mind néztek valami szent bárgyúságban valami szent végtelenséget s mind boldog volt s mind hagyta a gondot s a nyomort, ami szállott s a kis öreg a kis bőrönddel úgy ébredt és izgult hirtelen, hogy azt lehetett volna hinni, a vonata megérkezett. S akik mind jöttek, új utasok a Hegyre, új batyusok s matrácosok, új rakományosok, megálltak az ajtóban, féluton, roskadozva, mint a tevék a domboldalban, mint az ökrök a lankásban, akik csak néznek s nem értenek semmit.» A zálogházi jelenet s az a tökéletes írás Reményi Ede hazatéréséről, a vacsora Bertha Sándoréknál vagy az a másik vacsora Adorján Gyuláéknál a borjúszelet odysszeával s a gyér vacsoráknál dúsabb koplalások és újabb koplalások minden skálákon végig, a megaláztatásoktól a felmagasztosulásokig, éjszakai kóborlásokban, fillér nélkül, fedél nélkül, a Bastilletől a Madeleine-ig, ferdére taposott lakkcipőkben. És egy árva szó szentimentalizmus nincs benne, mert minden érzés benne a rejtett s talán felejtett könnyek sugártörésén azon mód humorrá nemesedik, majdnem klasszikusan, ahogy Schopenhauer megparancsolja a Welt als Wille und Vorstellungban... és vicc van benne és ötlet a legritkább fajtából való, heinei, chamissoi, byroni, úgy röpítve minden magasságokon keresztül, úgy szűrve át az önismeret, az emberismeret talaján, hogy mire szemünk elé kerül, már nem is tréfa, hanem emelkedettség, fölény, filozófia.

«Milyen különös dolog - írja egy helyen -, milyen transzponált élet az én életem is, gondoltam félig ájultan a gyertyafényben, milyen transzponált élet, hogy Renant láthatom az utcán s nem Friedmann főkántort, mint otthon. Milyen kivételes és tündöklő magányosság ez, mikor éjnek idején, négy fal között egy gyertyával, odafűzhetem magam, távolodó silhouette-je mögött, akár a Safed csúcsához fenn, ahol a Messiás megjelenvén egy nap, nekem is világít szűzi magaslatáról a kökörcsin mezőkben s a hajnalcsillag alatt! Mikor azon magányosan és szegényen ahogy itt ülök, odafűzhetem magam annyi szépséghez s költészethez s nem tudom, de valahogy magam is meg vagyok világítva abban az egyórai álomban, ami az élet, ebben a mulandóságban, szenvedésben, és szerencsétlenségben, ami a népek sorsa ebben az egy órában s az istenek sorsa is a népek fölött.»

Élmény ez a könyv, annak is, aki írta, annak is aki olvassa.