Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 24. szám
MÓRICZ ZSIGMOND: CSEREBERE
- Ennél gyalázatosabb házat még soha életemben nem láttam, - kiáltotta az asszonyka s szembefordult az urával. - Egy rongy! Le kellene rombolni az egészet!
- Ugyan, ugyan -, mondta a férje roppant flegmával s tovább kötötte a nyakkendőjét a legnagyobb gonddal.
- Nem is volna szabad benne lakni! A hatóságnak kellene betiltani. Tűzveszélyes, egészségtelen, használhatatlan. Könnyű magának fütyörészni, maga kiszalad a tanyára s megy a foglyokra lesni, de engem itt megőrjít ez a nyomorult csap.
- Már jön Wiesner, megcsinálja.
- Már tizenkétszer volt itt. Ezt nem csinálja meg senki. Ez meg fogja enni az én életemet. Úgy kell itt élnem, mint egy cigányasszonynak.
A férj a tükör előtt állott s a nyakkendőjét a legkorrektebb módon húzta át a kötésen, aztán gondosan beigazította a duplagallérba, mert egy kicsit félrecsúszott s mikor teljesen hibátlan volt, megelégedve nézett a tükörképre. Úgy fekszik a nyakkendő, mint azokon a hirdetéseken, amit a Nyakkendő király című cégek szoktak bemutatni a lapokban.
- Jöjjön már egyszer, nézze meg legalább -, kiáltotta az asszony s a szeme dühében tele lett könnyel. - Vadászni igen, meg pingálni igen, de a családi életben részt venni, nem! Nagyon kényelmes!
Elrohant a hálószobán keresztül.
A ház valóban születési hibában szenvedett. Eredetileg parasztház volt. Nagyobb részt vályogból volt építve; a nagy utca során s mikor megvette a fiskális, az nagyjából átalakíttatta, hozzáépíttetett egy L alakú toldalékot, abban volt a konyha. A mellékhelyiségeket úgy szabták ki, ahogy a két épületrész összezáródott: ablaktalan helyen. Ma formára volt olyan, mint a többi úriház a nagy alföldi parasztvárosban; az ura, mikor megvette az ügyvédtől, házi vízvezetéket is csináltatott, de az sem sikerült. A fürdőszobában egyre folyt a csap s ismeretlen helyekről vízet kapott a fal töve, úgyhogy a sötét zugok, amelyeket garderobnak, toalettnek s fürdőszobának használtak, gonosz bűzfészkek voltak.
A férj, mikor készen volt az öltözködésével, nyugodt, kényelmes léptekkel végigsétált a szobákon, oda és vissza, aztán meggondolta, hogy az asszonyt nem hagyhatja itthon ilyen rettenetesen feldúlt állapotban, hát kisvártatva kiment utána a konyhába.
Ott ült a konyhában egy hokkerlin az asszonyka, mint egy furia. Csinos volt nagyon, jól állott neki egy kis idegesség.
- Mi van azzal a csappal? - kérdezte kövérek mosolygásával.
- Ha maga ránéz, akkor majd összeszedi magát -, szólt az asszony és felpattant.
Ment a fürdőszobába. Felgyújtotta a villanyt. Egy igen parányi villanykörte égett a nagyon szoros kis helyiségben. Zománcozott nagy fürdőkád volt ott s mellette egy magas barna vízforraló kályha. A falon a tükör homályos volt a vízgőztől.
- Utálatos hely -, kiáltotta az asszony -, csak szétrobbanna. Az ember be se tud lépni. Nézze meg, mi van itt.
A kád alól vékony érben szívárgott ki a víz a betonpadlóra.
A férj megnézte. Nem volt ujság neki, hiszen ez mindig így van. Soká állott egy helyben s nézte a kályhát, nézte a kádat. Próbálta kitalálni, hogy mi lehet a baj. Nem tudott rájönni. Nem értett ezekhez a vízvezetéki dolgokhoz, azt látta, hogy a fal félméter magasságban nedves volt.
- Majd Wiesner -, mondta aztán. - Mit üzent, mikor jön?
- Mikor jön, mikor jön, nagyon boldog vagyok, ha jön. Nem tudom a babát megfüröszteni. Odabent fürdetjük a hálószobában.
A férj elkezdte a plafont nézni, mert ez legalább sima volt és semmi komplikáció nem fenyegetett onnan.
- Mit néz a padláson. Örül neki, hogy nincs semmi baj. Csak jöjjön át a kamrába, ott nézze meg.
Előrement s benyitott a szomszéd ajtócskán. A spájzba. A falon dunsztosok fegyvertára volt. Különböző nagyságú befőttes üvegek sorakoztak egymás fölött, mind gondosan lekötve. Volt egy sor, amelynek sárgaréz kalapja volt s az a vékony világításban halkan csillogott.
- Ezzel megyek neki megint a télnek. Újra meg fog penészedni minden.
A plafonon nagy barna folt volt. A tetőn becsorgott az eső, bizonyára attól -, gondolta a férj... Csak az volt a baj, hogy ő maga átvizsgálta a napokban a tetőt és sehol sem talált egyetlen hibás cserepet sem. Az Isten tudja, honnan jön az a víz. A levegő dohos volt, penészszagú. A fal töve itt még magasabban fel volt ázva s amint lehajlott, gombát látott a sarokban s ettől maga is megijedt. Ismerte már ezt az útálatos gombát, mely, ha befészkeli magát egy házba, kiírtani többet nem lehet. «Szép kis kiadás» - gondolta.
- Nincs itt semmi baj -, szólt hangosan. - Majd Wiesner.
- Mindent csak a Wiesner, a Wiesner, a Wiesner.
- Hát fiam, ő a szakember, én igazán nem értek hozzá.
- Nem ért maga semmihez, amihez nem akar.
A férj igyekezett nem reagálni, amire nem muszáj. Megcsípte a felesége állát.
- Klárika, Mucika elmentek iskolába?
- Mindegy az magának. Persze, hogy elmentek. Ha itthon volnának, látná őket, mert akkor nemcsak Wiesnerre volna szükség, hanem a doktorra is. Nagyszerű. Milyen figyelmes apa. Hogy elmentek-e iskolába. Maga szokta őket felöltöztetni, elküldeni.
- Nagyon ideges, Nelluska.
- Ez mit jelent?
- Kellene valamit csinálani. Egy kis kurát.
- Ha én brómot szedek, attól meggyógyul a vízcsap.
- Nem, de könnyebben bírja.
- Hát én nem akarom bírni, vegye tudomásul, hogy én nem akarom bírni. Nekem elég volt.
- No, ne sírjon, az árt a szépségnek... Azt a fogyókurát is meg kellene csinálni.
- Menjen már, hagyjon már engemet. Látom, hogy már az egyik lába kint van a házból. Menjen, ne idegesítsen.
- Szervusz akkor, fiacskám.
- Elmegy?
- Igen, mert fontos dolgaim vannak. Ma van a bejárás kint az árvizlecsapoló társaság részéről.
Az asszony egy szót sem szól, összekapta magát s elment.
Olyan szoros volt a hely, amint kiment a spájzból, hozzá kellett érnie az urához. Ez rátette a kezét a hátára s megcirógatta, ahogy szokta figyelmes férj a feleségecskéjét.
De mikor utánament, az asszony bezárta magára a hálószoba ajtaját.
Kicsit ott állott az ajtó előtt, s beszólt:
- Fiam, én nem akarom zavarni, kezitcsókolom.
Bentről semmi hang se jött.
Erre visszament a szobájába, elővette a puskáját s gondosan megnézte. Akkor egyet gondolt. Az ablaksarokban ott állott a nagyszerü, feketére pácolt iróasztala, rajta különböző üvegből készült remekek, hamutartók. Mind a felesége választotta...
Felvette a telefont.
Számot kért. Volt a városban egy csodadoktor, azt hívta fel. A kaszinóból jól ismerték egymást.
- Halló, Beke?
- Igen.
- Kérlek szépen, neked egész csodás hired van.
- Parancsolj.
- A napokban együtt voltunk Váradyékkal, Váradyné el van ragadtatva tőled.
- Hogy tízenkét kilót fogyott?
- Igen, ez az. A feleségem szintén szeretne egy kicsit fogyni. No, tizenkét kilót nem, hála Istennek, de kettőt-hármat. Jót tenne az idegeinek, mert tudod az asszonyoknak a legfontosabb a termet... Ha erre jársz, nem jönnél be hozzá egy kicsit?
- Nagyon szivesen. Otthon leszel?
- Nem, én nekem ki kell menni a tanyára, mert ma van a bejárás a vízlecsapoló társaság részéről, de hiszen nem én akarok lefogyni, bár nálam is erősen jelentkezik a kappanhéj... De Nelluska itthon lesz s aztán majd ő a saját receptjét kölcsön adja nekem is. Helyes?
Még egy pár kellemes szót mondtak egymásnak, aztán letette a kagylót.
Most aztán a legnagyobb lelki békével vette vállára a puskát s kiment az udvarra, ahol már ott állott a kis sárga bricska. Felült s elment.
Tizenegy óra tájban a doktor megjelent a házban.
- Itthon van a nagyságos asszony? - kérdezte az előfutó kis cselédtől.
- Bent.
- Igen. Jelentse be, hogy itt a doktor.
Bement az előszobába, amely tele volt a város hires fazekasának cifra, görögös korsóival. Levetette szürke felsőkabátját s bement az úri szobába.
Míg a nagyságos asszony készült a váratlan vendég elfogadására, végignézte a falon a képeket. Tanyai képek voltak, elég ügyesen festve. Ragyogó napsütésben, árnyékban, ködben. Alföldi képek, távoli tanyák. Lehetőleg kevés figurális, s a képeken folyton idegen hatások látszanak, úgyhogy nem lehet megismerni, kinek a műhelyéből vannak. Egy se volt aláírva. Azt már hallotta, hogy a földbirtokos festéssel is foglalkozik, de meg volt lepve, túljónak találta a képeket.
Míg ezen nézelődött, a lakást is szemügyre vette s ki akarta találni a háziasszony egyéniségét.
Kicsit zsúfolt. A szobák méretéhez a butorok, mintha túlnagyok volnának, minden asztalon holmik, meglehetős becses tárgyak. Vidéken nincs elkényeztetve az ember. A legjobb szalónokban is gyári holmik vannak, tömegcikkek: itt egyéni izléssel találkozik. Hiányzik a mezőkövesdi műselyem, ellenben néhány kitünő parasztmunka, csipke, egy-két korsóféle, persze Zsolnay is van s nem is a rosszabbakból. Jószándékú, jóra törekvő asszonyi lélek illata érződött. Ezek után egy karcsú, ideges nőt várt, aki negyedkilókat akar fogyni.
Végre megjelent a háziasszony.
Könnyü háziruha volt rajta, első pillanatra csak annyit érzett, hogy nagyon csínos. Csak lassan jött rá, hogy valami egészen más jelenség, mint amilyet elképzelt.
- Minek köszönhetem a szerencsét, doktor úr?
- Béla telefonált s iderendelt, nagyságos asszony.
- Béla?
- Igen.
Nevettek. Az asszony olyan tiszta szivből s oly kedvesen nevetett, hogy egy pillanat alatt elmult köztük a távolság, rögtön jóismerősök, régi ismerősök lettek.
Leültek egymással szemben.
- És mit mondott a jó Béla, hogy miért kell magának ma idejönni.
- Hogy maga fogyni akar.
- Én?...
- Nem akar?
- Hát Istenem, melyik asszony nem akar.
Újra nevettek s ez a nevetés olyan megkönnyebbítő, felvídámító volt, mint mikor az ember a hosszú tél után kimegy a mezőre s a tavaszt ott találja váratlanul maga előtt friss virágzásban.
- Na jól van, ha a férj úgy gondolja, akkor egyetlen álmom, hogy lefogyjak -, mondta az asszony. - De kijelentem, hogy nem akarok koplalni.
- Isten ments, nem is szabad.
- Aztán útálom a tejet.
- Nagyon helyeslem.
- Most divatos, hogy tejnapot tartanak az emberek.
- Ah, tejnap, gyümölcsnap, rettenetes. Nem szabad. Semmi ilyet nem szabad. Okosan kell élni, ennyi az egész.
- Okosan élni -, mondta az asszony s nevetett. - Lehetséges az?
- Hogyne. Csak az embereknek meg kell ismerni a testüket egy kicsit. Nem szabad a testet misztikus valaminek tekinteni. A test az egy gép, ezt a gépet fűteni kell. Nem szabad túlfűteni s nem szabad kevésbé fűteni, mint amennyire szüksége van. S jól meg kell ismerni, hogy mivel kell fűteni. Milyen magas, nagyságos asszony?
- Én?...165...
- És a súlya?
- A súlyom?... Azt nem árulom el.
- No, mégis?... Hetven?
- Jézus Mária... Maga így túlbecsűl engem?
- Magának hatvanhárom, hatvannégy kilónak kell lennie.
- Csak?!...
- Szóval több ennél. Hát azt a kis pluszt le fogjuk adni. Mérlegkérdés az egész.
- Jaj, én a mérleget útálom.
- Hát majd egy csínos mérleget szerzünk be tükörrel, hogy öröme is legyen benne.
Folyton nevettek, mintha valami helyes udvarlás folyna köztük.
- Edison még ma is mindennap méri magát és rendszeresen kalorizál.
- Mit csinál?
- Számontartja a kalóriákat. Mert nézze, ennyi a titok: minden étel bizonyos kalóriamennyiséget termel ki a testben. A turóslepény, az 340 kalória, a zöldbab pedig 15 kalória. Zöldbabbal is jól lehet lakni.
- Hát tudja mit, a túróslepényről szivesen lemondok.
- És a tejszines gesztenye püréről is?
Az asszony rejtélyesen nevetett.
- Mert a tejszínhab maga 400 kalória, ellenben a spárga csak 25.
- A spárgát szeretem.
- Jó is, de ha prézlivel, jó bő vajjal csinálják, akkor annak is felszökik a kalóriaértéke akár háromszázig.
- Szóval nyersen kell enni.
- No, nem s nem is akarom megijeszteni. Magának szabad annyi kalóriát elfogyasztani, hogy bankettet rendezhet belőle naponta. Ezernyolcszáz kalória egy napra, egy ilyen csinos asszonynak bőven elég, de ha hajlandó lesz leszállitani 1500-ra, akkor a fogyás olyan biztos, mint ahogy a vízmedence sem telik meg, ha nem eresztenek bele több folyadékot, mint amennyi belefér. Mi volt a mai reggelije?
- Ma?... Egy csésze kávé.
- Ez rendben van, 100 kalória s hozzá mi?
- Semmi.
- No, egy kis kalács.
- De nagyon kevés.
- Egy kis vaj.
- Az igen.
- Egy kis dsem.
- Néha.
- Egy kis sonka.
- Á, dehogy.
- Tojás két kiflivel.
Az asszony nevetett.
- Ilyen kis csipegetéssel az ember könnyen fel tud szedni már reggel öt-hatszáz kalóriát... Volt nálam a napokban egy asszonyka, kérdem tőle, mit evett, nagyságos asszony, mondja el a napi kosztját. «Egy csésze kávé.» Azt mondja rá a kislánya: «De anyuskám, ettél hozzá két szarvas kiflit.» «Az semmi. És ebédre igazán keveset ettem. Nem eszem levest, nem iszom vizet.» Azt mondja a kislánya: «De anyuskám, a tejszínes tortából három darabot ettél.» Hát az mi, az könnyű...» Mondtam neki, hogy nagyságos asszony: ha szereti a levest, ezennel megvan engedve, hogy a legnagyobb tányérral egyen belőle, s vizet ihat, amennyit akar, de tejszínes holmit egyáltalán ne.»
- Ki volt az?
- Kicsoda?
- Ez az asszonyka?
- Orvosi titoktartás.
- Biztosan egy monstrum. Kovácsné? Fülöpné?
- Nem, nem: ezt nem fogom magának megmondani, mint ahogy magát sem fogom kiszolgáltatni másoknak.
- Csak ezért?... Az orvosi titoktartás miatt?
A szemük egymásba akadt és soká nevettek.
Az orvos hátradűlt a karszékben. Jó puha nagy fotel.
- Nem dohányoz? - kérdezte az asszony.
- De, egy keveset.
- Akkor mért nem gyújt rá?
Tüzet adott. Tetszett neki az orvos keze, ahogy belenyult az ura cigarettadobozába. Ezt a dobozt születésnapi ajándékba hozta Pestről az urának, aki azonban mindig a kopott ezüsttárcájából szokott kivenni cigerettát. Nem is illett rövid, vastag ujjaihoz, hogy ilyen kellemes, előkelő mozdulattal nyúljon bele egy ezüstdobozba.
- Furcsa emberek maguk orvosok.
- Miért?
- Minden házba bemehetnek, minden asszonyt megnézhetnek. Tudja, milyen irigylésreméltó.
- Erre még nem is gondoltam.
- Hát mire gondol?
A férfi hátradől s a feleségére gondolt. A magas, csontos német nőre, aki végtelenül pedáns és végtelenül komoly. Aki egy pillanat alatt megértette s elfogadta a kalória-elméletet. Sőt azt lehetne mondani, hogy ő szoktatta az önfegyelemhez s ahhoz, hogy az életet örömtelenül kell elfogadni, mint egy komoly becsületbeli kötelességet.
Ez asszonyka egészen más. Ez olyan, mint egy kis madár. Vagy valami virág, amelynek illata van. Valami különös friss üdeség árad belőle.
Egy óráig beszélgettek s észre se vették az idő múlását.
Végre a doktor ráeszmélt, hogy több vizit is van előírva mára. A gimnáziumi igazgatónál mellhártyagyulladásban fekszik a mama s ott szivszakadva várják. Van néhány hűlés, van egy lábtörés, van egy inrándulás, s van egy csomó szegény ember, akinél a szegénység a legnagyobb betegség s ott van legnagyobb szükség rá, hogy pontos legyen.
- Tehát, mára tisztában vagyunk az alapelvekkel?... Hogy tudniillik porosz kőszénből nem kell annyit rakni a kályhába, mint nyirfából... A test az egy nagyon csodálatos műszer. Az befogadja, amit belead az ember, s a fölösleget elraktározza: zsirt termel belőle a rossz időkre.
- Rossz idők is lesznek?
- Dehogy lesznek, csak jó idők lesznek, ha az ember okos. Meg kell szabadulni a fölösleges zsirtömegtől, akkor az ember rögtön más szinben látja a világot. A ruganyos, karcsu ember optimista s bizony ma ez a legnagyobb érték. Az egyénnek is, az országnak is, az egész emberiségnek... Szóval nem fog szénnel fűteni, mikor fával is elég.
- Hát bizony fával fűteni jobb, nem olyan...
- Nos?
- Tudja, a szénport utálom.
Az orvos felnevetett.
Az asszony vele nevetett s azt mondta:
- De nézze, ha maga ilyen okos, mondok valamit: nem az itt a betegség, hanem a vízcsap.
- Vízcsap!
- Szóval, ahhoz maga sem ért?
- Még ki nem?
- Az uram.
- A férfiak általában semmihez sem értenek -, nevetett az orvos. - Az élet annyira specializálódott minden téren, hogy szakember kell mindenhez.
- Szóval a Wiesner.
- A szerelő?... Hát az igazán nem ért hozzá.
- Akkor jöjjön és nézze meg.
Az orvost annyira mulattatta az asszony kecsessége és gyermeteg bája, hogy szó nélkül felállott s vele ment.
Átmentek a hálószobán, a gyerekszobán s beértek a sötét kis labirintusba. Az asszony csak ott ijedt meg.
- Jaj, ne nézzen körül, olyan borzasztó rendetlenség van.
De az orvos éppen azért ment vele, mert körül akart nézni. Nem a rendetlenséget, mert azt, ha külön nem figyelmezteti rá az asszony, észre se vette volna, de mindent látni akart. Ha egy férfit egy nő érdekelni kezd, az nem tud betelni avval, hogy mindenütt körül ne hurcolja magát, ahol csak az asszony lényét érezheti.
Megnézte a vízcsapot. A fürdőszobát, a spájzot, s most már maga nyitott tovább, mindent megnézett, nagyon gondolkozott s azt mondta:
- Nagyságos asszony, mondok magának valami nagyot: adják el ezt a házat.
Az asszony elgondolkozott.
- Ne kínlódjon maga ebben a szörnyűségben. Lesz aki boldogan belemegy s ha egy új ember jön, új gazda, az nem fogja sajnálni, hogy az egészet újraépítse. Ha az ember beleszokott az életbe, nem tud többet azon változtatni. Adják el egy gazdag embernek, az majd segít magának rajta. Kidobja ezt az egész részt. Lerombolni a falakat, valami tágas helyiséget csinálni belőle s épít külön fürdőszobát, mindent. Nem a vízcsap beteg itt, hanem az épület egész konstrukciója.
Az asszony elgondolkozott.
- Majd megmondom az uramnak...
Mikor kikísérte a doktort, hirtelen felnevetett:
- Mondom, hogy nem én voltam beteg, hanem az uram... Ő akarna lefogyni és ez is itt, az ő betegsége...
Az orvos megcsókolta a kezét.
- Hát akkor mégsem volt kár, hogy itt voltam. Legfontosabb a helyzet tiszta felismerése.
- Hanem én is elmegyek ám egyszer magához.
- Óh, boldogan. Legyen szerencsém.
- Megnézem azt a maga híres lakását.
- Miért híres?
Erre az asszony nem felelt.
Az orvos újra megcsókolta a kezét.
Nem volt ebben a kézcsókban semmi különös, de mikor elváltak, mindketten nevettek. Jólesően, kedvesen, egyszerűen.
Az orvos még egyszer megnézte az asszonyt s furcsa érzéki örömmel mosolyogta végig, nagyon tetszett neki ez a picit molett nő, a vidám arca, a begyes kis édessége. Gusztusos volt és ínycsiklandozó.
*
A kertben ültek, forró nyárvégen.
A doktor kertjében, mert villamos kezelésre volt szükség s azt csak a műtőben lehetett végezni természetesen. A kezelés után már megszokták, hogy elüldögéltek a kertben, a ház előtt. A doktor felesége nem lévén idehaza, nem egészen ártatlan kis csevegdélés volt ez.
- Azért ez a maga háza sem elég szép, - monda Nelluska.
- Miért?
- Olyan orvosszagú, mintha dezinficiálva volna az egész.
Az orvos ránézett a házra s mosolygott. A ház gyenge sárgára volt meszelve, de a tornáca fehér volt. Fehér sarkos oszlopok, fehér bútorok, fehér ajtók, fehér ablakok. Mindig nevetnie kellett, ha ez az asszonyka megszólalt, olyan furcsa látásai voltak, most is igaza volt: laboratórium.
Az asszonyra nézett, aki most nagyon csinos volt. Aranyos-barna bubihaja kicsit kócos volt a fülledt meleg szellőben.
- A maga háza persze inkább olyan ház-szagú, - mondta nevetve.
- El van adva.
- Micsoda?
- A házunk.
- Eladták?
- El.
- Miért?
Az asszony kissé hátradült, a szemét lesütötte, ajkát beharapta.
- Maga tanácsolta, - mondta furcsán.
- Mit? - Hogy adjuk el.
- Én? Mikor? Kinek?
Az asszony hirtelen visszanézett rá. Kutató, fürge szemmel, lopva, s mégis jelentősen.
- Ugyan, ne tetesse magát... Mikor legelőször nálunk volt, az volt az első szava, hogy a házat pedig adjuk el egy gazdag embernek.
- A... A csap... A csepegő csap...
- Na.
Az orvos gondolkozott. Valami rejtélyes volt az asszony magaviseletében.
- Kinek adták el?
- Kelemennek. Kelemen Andornak.
- Úgy. Szóval Kelemenék bejönnek a tanyáról. Nagyon helyes, mert meglehetős unalmas tizennégy kilométerre kijárni hozzájuk, pedig a méltóságos asszonynak gyakran jut eszébe felvenni a telefont s kirendelni a doktort. S jól adták el?
- Negyvenhatezerért.
- Szép ár. Ha Viktor belekölt még egyszer annyit, egész rendes háza lesz a piacon.
Nevetett.
- Hát annak ott kell állani, mert ott az előkelőek laknak, akik a miniszter látogatásakor az első sorba akarnak állani az utcán, - mondta az asszony, szokott csiklandós ötleteivel, - kidüllesztett nagy hassal... félrecsapott zsupfödeles, gólyafészkes kalappal. - Nem bujhatik el mindenki a mellékutcába, mint maga.
- És maga hol fog lakni? - kérdezte a doktor.
- Én a mamánál.
A doktor elbámult.
- És a gyerekek?
- Velem.
- És az ura?
- Béla? Kimegy a tanyára vadászni, itt bent a városban pedig tart egy hónapos szobát.
Az orvos sóbálvánnyá lett.
- S maga erről olyan egyszerűen beszél, mint a világon a legtermészetesebb dologról?
- Maga ezt nem tudta?
- Honnan tudtam volna?
- Egy orvos mindent tud. Maga folyton emberek közt van. Az egész város csak erről pletykál.
- Nem hallottam egy szót se, - mondta az orvos elgondolkozva. - De hát a házassága?... Mi lesz a házasságával?
- Na, olyan házasság.
- El akarnak válni?
- Hát hogy gondolja?
- Maga itt játssza nekem a frivolt, a cinikust; maga egy ártatlan kis teremtés. Mondjon el mindent, de rögtön.
Az asszonyka megrándította az ajka szélét s maga elé nézett, mint egy kis gyermek, aki összetörte a játékát s ő maga se hiszi.
Az orvos felállott. Oly ideges lett, hogy nem bírt ülni. Meg volt rémülve, hogy rá is valami felelősség háramlik esetleg ebből a dologból. A felesége a Tátrában van. No szép lesz, ha valamit pletykálnak neki.
- Azt nem lehetett bírni. Nem vagyok hajlandó egy basának a kénye-kedvére kiszolgáltatni magamat, - mondta egyszerűen az asszony...
- De valamiképpen ki kellett törnie ennek a kritikus válságnak, - szólt az orvos s kezdett reménykedni, hogy ő mégse lesz benne a históriában.
- Valami semmiség. A nyakkendő... A mult héten este kilenckor éppen feküdtünk lefelé, vacsora után, mikor szalad be a sógorasszonyom s kiabál, hogy tűz van Bodonkában. Ott van az uram tanyája. A mama még ott volt nálunk, éppen indult, hogy elmegy, s berohan a hálószobába, hogy: «ég a tanyád, Béla»... Hát erre a Béla nagy kényelmesen felkél s mi ott mindnyájan meg vagyunk őrülve az izgalomtól, egyik a kocsist kergeti, hogy fogjon be, másik a tüzet rohan lesni a kertből, látszott az a rettenetes nagy veresség az égen, pont a Bodonka tájékán, csak a mi tanyánk lehet, mert az éppen arra van, hát ahogy így ugrálunk, esz a fene, magyarán szólva, megyek be a házba lélekszakadva, hogy: végünk, végünk, jaj istenem, istenem... hát jön a mama kifelé a hálószobából, mondja, hogy: «te, ez a te urad, ez még a nyakkendőjét köti»... bemegyek, mondom neki: «Béla! hát van magának istene, ilyenkor még nyakkendőt kötni, mikor ég a tanya»... Hát csak elkezd mosolyogni, hogy: azért csak fel kell öltözni... ezen osztán összekaptunk s többet nem békéltem meg vele... Mondja már nekem, maga orvos, hát helyén van az esze egy gazdának, aki ilyenkor a nyakkendőjével foglalatoskodik! Hogy lehet három gyereket rábízni egy olyan emberre, aki a nyakkendőjét köti, mikor ég a feje felett a ház.
- Nem a feje felett égett, - mondta az orvos megvígasztalódva s már mosolyogva. - Tíz kilométer távolságban égett, kinn a tanyán.
- Még maga is pártját fogja. Maga is olyan, mint a többi.
- Szóval ezen összevesztek... És a maguk tanyája égett?
- Persze, hogy a mienk égett. Nem a tanya égett, hanem egy óriási nagy szénakazal, volt abban vagy húsz vagon széna.
- A tanya nem is égett le?
- A tanya nem égett le, hanem mi leégtünk alaposan. Akkor én végleg beláttam, hogy az egész életünk nem ér egy fillért. Mit tudom én, hogy mért kötötte a nyakkendőjét. Neki akkor is valami más járt az eszébe.
Az orvos nézte az asszonyt, aki haragosan, mint egy mérges macska gubbaszkodott s furcsa volt furcsa dühében.
- Ez nem komoly ok.
- Nem?
- Nem. Ezen nem lehet összeveszni. Ez csak azt jelenti, hogy a maga ura egy nyugodt vérmérsékletű kún ember, akit a földrengés se hoz ki a sodrából.
- Hát pedig nekem jöjjön ki a sodrából.
- És mit szól hozzá a mamája?
- A mamám?... Ő, tudja, mondhatom magának, boldog. Azt mondja: fiam, elég nagy a ház, elférünk. Egyedül lakik szegény benne. Nem vagy rászorulva egy férfi irgalmára. A gyerekeken ne búsulj, mert azok mindig meg fogják kapni az ennivalójukat, neveltetheted s te is jobban jársz, ha egy olyan emberrel leszel, akinek jobb természete van.
Az orvos megint elhallgatott. Eszébe villant egy fiatalkori esete, mikor egyik orvostanhallgató kollegája, aki fogorvos lett, elmesélte, hogy egy kislány, egy páciense belehabarodott. Orvossal ez gyakran megesik.
- Furcsák maguk, asszonyok... Különös...
- Különös, különös - pattant fel az asszony. - Egyáltalán mi itt a különös?
- Az a különös, - mondta az orvos - hogy a mai asszonyok olyan könnyen össze tudnak veszni a férjükkel... A város tele van elvált asszonnyal...
- Nagyon helyes. Nagyon jól teszi minden asszony, hogyha nem engedi, hogy a gaz férfiak a fejükre nőjenek.
- Ez egy tömegpszichózis
- Miért volna ez pszichózis?
- Vannak ilyen jelenségek. Hát nem érzi a súlyos következményeit ennek a dolognak?... Úgy látszik, valami átmeneti korban élünk, mikor az elmúlt generációk szolgai asszonyélete után valami hirtelen jött szabadságvágy lepte meg a nőket... Azt hiszem, ez az útja annak, hogy a patriarchátust matriarchátusra akarják az asszonyok visszaváltoztatni...
- Hát bizony elmúlt az aranykor, mikor a férfiaknak minden szabad volt. Mért nagyobb úr az én uram, mint amilyen én vagyok? Mért szabad neki az egész világ, mikor nekem nem szabad? Micsoda dolog az, hogy ő tetszése szerint bármely nap vállára vetheti a puskát s mehet a pusztára cserkészni. Mit tudom én, hogy azt a puskát tisztességes vadászatra viszi-e, vagy tisztességtelenre. De ha így van, akkor nekem mért nem szabad, ami neki szabad?
- Nézze, Nellike: alapjában véve ez az élet... A férfi valóban egy szabadságra törekvő vad... Az asszony a család... Az asszony keres apát a leendő gyerekeinek s az asszony dolga, hogy ezt az apát megtartsa magának.
- De ha nincs rá szükségem.
- Hogyne volna!... Maga azt rendes dolognak tekinti, hogy van a városban tizenöt-húsz asszony, vagy bizonyára sokkal több, csak nem ismerjük, akik a legnagyobb könnyűséggel váltak el az uruktól?... Sőt vannak elegen, akik még nincsenek is abban a kellemes helyzetben, hogy mint maga, azt mondhatnák, hogy anyagilag nincsenek rászorulva a férjükre. Ott van, úgy-e, Szántóné, aki gépírónénak állott be a Takaréknál, hogy meg tudjon élni s a férjétől mégis elvált. Ott van Bakos tanító felesége, aki valósággal éhezik a gyerekeivel s elvált. Ott van a kapitányné, aki férjhez ment rögtön egy korhelyhez, aki az előbbi férjének nyomába se léphet. Ott van...
- Mi ez? Kibúvó?
- Hogyhogy kibúvó?...
Az asszony hallgatott s maga elé nézett sötéten.
Az orvos folytatta:
- Tömegpszichózis. Bizonyára van valami alapja, de az igazi oka mégis csak az, hogy valósággal ragályozódik. Maguk fiatal asszonyok úgy tesznek, mintha nem volna úri dolog, megöregedni a házasságban. Cserebere. Úgy cserélik a férjüket, mint a divatot. Egyszer nagy kalap, aztán kis kalap. Egy ideig rövid szoknya, aztán hosszú szoknya. Rövid haj.
- Na, mondjon még valami okosat.
- Nekem az egészhez semmi közöm, igaz?... de én meg vagyok döbbenve azon, hogy úgy halad a világ, mintha fel akarna fordulni mindenestől. Igen gyorsan futnak maguk asszonyok az emancipáció útján.
- Pedig maguk de szeretnék, ha megmaradnánk a nagy sötétségben.
- Csodálom, hogy társadalomkutatók ezzel a jelenséggel még nem foglalkoztak. Ez a kérdés pontosan odatartozik az egyke-kérdés mellé. Az emberekben van valami hit s bizalom a családi életben. Nem tudom elképzelni, hogy egy asszony hogy veheti magára a felelősséget, hogy mikor már gyerekei vannak, megfossza azokat az apától... Mivel tudja pótolni?... Emlékezzen arra a szegény bírósági gyakornokra, aki a tavaszon olyan tragikusan végzett magával. A felesége otthagyta. Mi oka volt rá? Az ura imádta. Nem tudott táncolni, az tény, de egy férjnek nem az a kötelessége, hogy bálba hurcolja a feleségét. Szegény, szorgalmasan, derék ember volt s a felesége egyszer csak összepakolta a gyerekeit s hazavitte a szüleihez, pedig azok is ugyancsak szegény emberek. A férj tízszer ment utána. Sírva könyörgött neki, hogy jöjjön vissza. Nem jött: a végén agyonlőtte magát ott a felesége előtt, a felesége revolverével.
- Mit akar ebből kihozni?
- Azt, hogy itt, most, a magyar társadalmi életnek valami rettenetes betegsége van, amin orvos nem tud segíteni. Én le tudom a maga fölösleges kilóit szedni, de a lelkéről nem tudom levenni azt a pluszt, amit szellemi elhájasodásnak lehetne nevezni.
Az asszony hallgatott.
Az orvos:
- Perfekt már a házeladás?
- Hát persze.
Az orvos magába merült és tünődött.
- Különös. Mintha valami gyermekjátékról volna szó... Elismerem, hogy a férjek bizonyos idő mulva, három-négy év után, már kissé elközönyösödnek a családdal szemben. Elnehezednek. Elvesztik a frisseséget, az erotikus tüzet... De hiszen a családnak, a házasságnak nem az a célja, hogy szakadatlan erotikai égés legyen belőle...
- Hát mi?
- Mi?... A gyermek... A házasság, az valami üzem. Ha a test maga egy gép, amelyet meg kell ismerni s szakszerűen kell kezelni, akkor a házasság egy üzem, amelyben jól kezelt gépeknek kell lenni, hogy harmóniában maradjanak. A házasságnak céljának kell lenni s az nem lehet más, csak az, hogy a házasfelek egészségesen éljenek, egyre jobban kiéljék a saját életüket s a gyerekeket felneveljék a jövő számára.
- Ne aggódjon maga az én gyerekeimen, nem kell azokat magának nevelni.
- Itt nincs mirólunk szó. Itt arról van szó, hogy egy tömegjelenséget ismertem fel, itt most, magán keresztül. Ha szabad általánosítanom, azt kellene mondanom, hogy ez a mostani rendszer megbomlott s elvesztette erkölcsi tartalékait. Látja, én is földbirtokos-családból származom s bennem is vannak atavisztikus hajlamok, vágyak a földtúró emberek örömei és életvarázsa után... Én azonban egy más életbe kerültem...
Megint eszébe jutott fogorvos kollegája, akinek a kislánnyal az volt az esete, hogy az nagyon félt a foghúzástól s hogy beszoktassa a műtéthez, cirógatással, gyöngédséggel, udvarlással vette körül s az lett a vége, hogy egy reggel, szokatlan időben megjelent nála a lány, mert egész éjjen nem aludt s követelte, hogy vegye feleségül... Ő kijelentette, hogy olyan nőt nem vesz el, aki nem meri a fogát kihúzatni. A lányka beült a nagy székbe s kinyitotta a száját. Ő kirántotta a fogát s míg a lány a véres szájacskáját mosogatta, elővette a felesége arcképét s megmutatta neki: «Már nekem különben, ami azt illeti, van egy feleségem» - mondta... A lány elfutott... A fog azonban kint volt... Most hősiesen ehhez a módszerhez folyamodott.
- Nekem nincsenek gyerekeim... Az én gyermekem a tudomány... A feleségem szintén orvosnő, tudja, de nem praktizál: a prakszis nem nőknek való. Nőnek nem szabad diagnózist csinálnia. A nőnek nem szabad bizonyos határon túlmenni a gyakorlatban. A nőnek az a szerepe, hogy a férje karrierje s élete nőjön ki a keze közt. Az én feleségem asszisztens lett mellettem s én úgy látszik, kénytelen leszek Pestre menni, mert neki az az ambíciója, hogy Nagy Orvos legyen belőlem... Én ennek az akaratnak boldogan vetem alá magamat, mert hiszen nekem is ez a titkos vágyam... Ez egy más világ, a mi világunk. A munka világa... Ha mi tizenkét évvel ezelőtt találkozunk, Nellike s ha akkor maga engem férjnek kiválaszt, tekintve, hogy magának földbirtoka van, boldogan mentem volna bele abba az életideálba, ami a magáé: s lett volna belőlem puskás vadász gazdaember. Fölveszem azokat a külsőségeket, ami a maga férjéhez illik... S most én kötöttem volna meg higgadtan a nyakkendőmet, mikor tüzet jelentenek s most éntőlem válna el maga... S akkor én mit csinálnék?... Mondja, hát nincs igazam, ha azt mondom, hogy ilyen mai lányt elvenni egy férfinak, sötétbeugrás?... Most itt állanék, mint tudatlan orvos és mint birtoktalan gazda...
- Szóval maga nem szerelmes belém.
- Én?
- Maga, maga.
Az orvos nevetett.
- Nellike, egy dolgozó ember nem engedheti meg magának azt az érzést, hogy szerelmes legyen. A szerelemhez idő kell. Ma már a kultúrnépeknél a nő sem engedheti meg magának a szerelem szakadatlan játékát... Annak, aki belekerül abba a szörnyű hajszába, amit a mai élet jelent, akár férfi, akár nő, nincs ideje arra, hogy kiérleljen s pláne több ízben kiérleljen magában egy érzelmet. Én boldog vagyok, hogy nincs rá szükségem. Én komolyan veszem az életet és meg vagyok nyugodva. A feleségem szeret, ahogy én is szeretem őt... Ketten vagyunk egyek, van egy közös célunk: én.
- S maguk beszélnek rólunk nőkről mint önzőkről? Szép kis vircsaft. Egy férfi... Mikor jövök én?... Mikor mondhatom én ki azt, hogy a házasságunknak csak egy célja van: én?
- Maguk mindig kimondhatják: mert hisz arról van szó, hogy az történjen s az teljesüljön, ami a maguk életvágya... A magáé: a gyermek. Három gyönyörű gyereke van.
- Az megvan, ahhoz már nincs tovább magukra szükségem.
- Hát mire van szüksége?
- Én is élni akarok!... Folyton csak azt érezzem, hogy én egy másodrendű lény vagyok? Tenyészállat, aki csak arra kell?
- Elromlottak az életideálok...
- Hát az anyámnak az volt a célja? Igaz, ő szegény együtt élt az urával végig, míg csak özvegy nem lett, de mondhatom, hogy a mamám ma is fiatalabb nálam, jobban gondol a külsejére s jobban siratja az elvesztegetett életét, mint én.
- Nellike, nem merem levonni a konzekvenciákat...
Az asszonyka:
- A rádióban hallgattam a napokban egy előadást. Egy szindarabot. Azt mondja a darab hősnője: egyáltalán nem tudom, hogy olyan alacsony dolog-e, ha egy nő többeket is szeret.
- Lássa: a méh mézet szív minden virágból, a mai nő mérget szív. Én is végighallgattam azt az előadást, az én fülemet is megütötte ez a mondás, de meg voltam nyugodva, mikor láttam, hogy mikor a férj bajba került, az asszony azonnal visszaborult az urához és vállalta a martiriumot, a segítést, az urával való együttdolgozást.
- No igen, mert férfi írta. De mért menjek én vissza az uramhoz? Az én uramnak nincs semmi baja.
- Dehogy nincs, nagyon nagy baja van: elvesztette magát.
- Ennyi büntetést megérdemel.
Közben bealkonyodott. Az Alföld különös alkonyata volt. Hirtelen elsötétedés, ami rögtön, szemmel láthatóan áll be, mikor a nap lebukik az ég pereme alá.
Némán ültek, reménytelenül, vigasztalanul.
Kocsi állott meg a kert kapuja előtt.
Odanéztek. A kisváros szenzációja. Egy megálló kocsi.
Magas, karcsú nő lépett be a kapun.
Az orvos az első percben csak annyit érzett, hogy milyen elegáns nő jön be, csak azután, hogy a felesége, aki jött.
Boldogan ugrott fel s szaladt az asszonya elé.
Megcsókolták egymást. Mégegyszer összecsókolództak. Az érkező asszony erre felragyogott. Levelet kapott, a kisvárosi barátnőtől, kisvárosi pletykával tele s azonnal hazautazott.
- Egy páciensem, - mondta s bemutatta egymásnak az asszonyokat, akik nem ismerték egymást.
Kis zavar.
- A nagyságos asszony a ház iránt érdeklődik... Csereberélik ma a hölgyek a házukat... Eladták a sajátjukat s most keresnek egy újat...
- Ha eladó lesz... - mondta Nelli zavartan.
Az asszony különösen nézett az urára, aztán a vendégre.
- Ugyanis megérlelődött bennem az elhatározás, - mondta az orvos, - hogy mégis Pestre megyünk... A belgyógyászatin most megkaphatom a tanársegédi állást...
Az asszony, a háziasszony boldogan fellélekzett.