Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 22-23. szám · / · SZINHÁZI FIGYELŐ · / · Kárpáti Aurél: DER WIDERSPENSTIGEN ZÄHMUNG

Kárpáti Aurél: DER WIDERSPENSTIGEN ZÄHMUNG
Nürnbergiek vendégjátéka a Kamaraszinházban
1.

Mint Shakespearenél csaknem mindig, a Makrancos hölgyben is két történet fonódik össze. Az egyik - bősz Kata megszelídítése - vaskos bohózat. A másik - Bianca álruhás kérőinek vetélkedése - érzelmes vígjáték. Előbbiben a pénzvágy és a nyerserő, utóbbiban az apai ellentálláson győzedelmeskedő szerelem játssza a főszerepet. Amabból hiányzik minden pszichológiai elmélyülés, míg emez jó alkalmat kínál az érzelmek aláfestésére, amivel a költő nem is marad adós. Mégis: a darab igazi hangsúlya Katalin és Petruchio duettjén van, nem a másik, kissé fáradt és halvány «moličrei» cselszövényen. S bármennyire idegenkedjék a modern ízlés a veronai lovag brutális «állatszelidítő» módszerétől, tagadhatatlan, hogy a mai ember érdeklődése sem Bianca és Lucentio, hanem a megszelidített makrancos kevéssé épületes históriája felé fordul, aminek oka persze nagyrészt a két főszerep hálás szinészi alakításra alkalmas adottságaiban kereshető.

Ám, akárhogy forgassuk: bősz Kata megregulázása, mulatságos volta ellenére is, meglehetősen durva eszközök kíméletlen alkalmazása mellett zajlik le. A pénzhajhászó vőlegényjelölt valósággal megveszi a leányt apjától, a szerelem legcsekélyebb megnyilatkozása nélkül s nyomban hozzálát igába töréséhez, hamisítatlan középkori szellemben fogva fel a férj jogát. Rongyos, felemás ruhában jelenik meg az esküvőn s szinte erőszakkal hurcolja magával az ellenkező Katát. A lóról lepottyant fiatalasszonyt esze ágában sincs felsegíteni a pocsolyából, otthon pedig koplaltatja, nem engedi aludni, aztán ruhát sem vesz neki, hanem azonmód sárosan cipeli vissza apja házába, még mielőtt nászágyba fektette volna. Az éhségtől és álmatlanságtól elgyötört «menyecske» persze ilyen tortúra után már hajlandó mindenre: a napot is holdnak nézi, a vén Vicentiót, mint ifjú hölgyet köszönti, férjét engedelmesen megcsókolja a nyilt utca során, sőt, végül a szelídség dícséretét is szépen elzengi, ha kell, akár «az ura talpa alá tett kézzel.» Shakespeare közönsége nyilván elhitte, hogy azért, mert csakugyan megszelidült. De mi úgy érezzük: egyszerűen azért, mert rettenetesen éhes és álmos, halálosan kimerült. Benső átalakulásáról semmi sem győz meg bennünket.

Mikép állhat meg hát ez a vaskos és nyers, tipikus középkori történet a modern szinpadon? Mint valóság - naturalisztikus beállításban - elviselhetetlen. Stilizált mesébe, abszolút játékba való áthangolás teheti csak elfogadhatóvá a mai ember számára az egészet, eltüntetve pszichológiai fogyatkozásait, lesimítva kiütköző brutalitásait. Nos, a nürnbergiek előadásától éppen ezt kaptuk. A végsőkig szublimált játékot, amelynek az élet valóságához, hétköznapi szintjéhez többé semmi köze sincs.