Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 22-23. szám · / · SZINHÁZI FIGYELŐ

Schöpflin Aladár: KÉT FRANCIA SZINDARAB

Tristan Bernard: Jónás, János és Juci - a Belvárosi Színházban - Bernstein: Muzsika - a Vígszínházban.

Az egyik darab vígjáték, a másik dráma. Szerzőik representativ man-jei annak a francia drámaírásnak, amely tegnap még uralkodó volt nemcsak a francia színpadon, hanem az európai és amerikai színpadokon általában s amely még ma is igyekszik, minden újító kísérletezés ellenére, tartani pozícióját. A két színdarab tehát alkalmas arra, hogy, mint egy Röntgen-felvételben, demonstrálódjék bennük annak a francia drámának a mai állapota, amely a romantika kora óta döntően irányította a modern színház és színészet fejlődését.

*

A komédia alakjait amint megismerjük, rögtön úgy rémlik, már sokszor találkoztunk velük. A polgári férj, akiben megvan az üzletember és a leendő családapa minden erénye, de nincs meg semmi abból az érzéki vonzásból, amely a nőket le tudja kötni, - a fiatal asszonyka, aki polgári okossággal megy bele a házasságba egy ilyen férjjel, hogy aztán még a nászúton megcsalja az útjába akadó első csinos repülőtiszttel, az élveteg filozófiájú barátnő, aki ügyesen megszabadítja barátnőjét az alkalmatlanná vált szerelmestől, még pedig úgy, hogy magának kaparintja el, a cinikusan bölcs raisonneur, - mind egy ősi kellékraktárból valók, a szerző csak kivette őket, kicsit átfestette, új helyzetekbe állította - és máris használhatókká vannak téve. Ez pedig nem invenció hiánya, nem is sablónokhoz alkalmazkodás, hanem igen régi színpadi hagyomány. Messze-messze visszamegy a francia vígjáték plautusi és terentiusi gyökereihez, megvolt már a francia komédia kezdeteinél, mikor még mindig egyforma, kosztűmjükről is felismerhető tipusokkal operáltak, melyeket a közönség mint régi ismerősöket üdvözölt s tökéletességig emelkedett Moličre-nél, akinél ezek a típusok már egyénítve, lélektanilag emberiesítve jelennek meg. Ma is általánosságban ezek a típusok mozognak modern ruhába öltöztetve, modern viszonyok közé állítva francia vígjátéki színpadon. A derék polgár-férj ma is az az ember, aki eredendőleg arra van ítélve, hogy cocu legyen, a fiatal asszonynál ma is magától értetődik, hogy kisiklik a házasság sínjéről stb. A hagyományos párisi vígjátéki humor főeszköze ma is: nevetni a megcsalt férjen és megértéssel mosolyogni a félrelépő asszonyon. S ha ebbe a pezsgőbe egy kis fanyar ízt akar keverni az író, a cocu komikus alakját tragikomikussá formálja, amire örök mintát mutatott neki Moličre legfájdalmasabban átélt alakja, a George Dandin.

A téma a francia színpad legkiadósabb, száz év óta ezer változatban forgatott témája: a házassági hűség. A társadalmi konvencióknak megfelelően itt elsősorban az asszony hűségéről van szó s ebből kifolyólag a férfi szenvedéséről vagy félszeg helyzetéről a feleség hűtlensége miatt. S a témák hogy átalakulnak, hogy nőnek, kisebbednek, színeződnek és színtelenednek! Dumas-nál még, ha a férj rájött az asszony hűtlenségére, az volt a jelszó: tue la! Ma Tristan Bernardnál szó sincs ilyen drákói büntetésről, a megcsalt férj bánkódik, sírva fakad és megbocsát. Egy bárányfelhő úszik végig a fiatal házasság derült egén, ez az egész. Ma már a szinpadon sem tulajdonítanak olyan abszolút értéket a nő érintetlenségének, mint valaha.

Az egykor oly szoros francia vígjátéki szerkezet Tristan Bernardnál már bomlóban van. Ma is egyetlen nagy jelenet köré van építve a cselekmény - ez a jelenet az, amelyben az asszonyka önként, kérdezetlenül bevallja férjének a csalást s ez összeomlik a váratlan meglepetés súlya alatt - de ez az architektúra már nem olyan szabályos alaprajz szerint készült, mint amilyen valaha kötelező volt. Az expozíció inkább csak jelzésekkel exponál, az alakokat kissé bizonytalan kontúrral rakja fel, mulatságos helyzetek helyett mulatságos beszélgetések pótolják a humort s a fejlődési vonal a nagy jelenet felé itt-ott hézagokat mutat, a kibogozódás nem a dolgok természetes szükségszerűségével jön létre, hanem külső közbelépés folytán, mesterségesen. De a dolgok felett egy okos, kiábrándultan megértő író szelleme lebeg s eltölti a darabot az igazi francia életfilozófia atmoszférájával. Ez a legjobb és legvonzóbb az egészben. A darab nem a legjobb műve Tristan Bernardnak, de Tristan Bernard műve. Dekadenciájában mutat egy valaha virágzó műformát s ma is érezteti az egykori szépség nyomait. Páris mai termése nem ad támasztó pontot arra, hogy ez a műforma fel fog-e még, nagy tehetségek sugallatára, támadni vagy valami más jön helyére. Egyelőre ott is a régi formák kimerülése és az újak teremtésére való tehetetlenség állapotában vannak.

*

Ugyanezt mutatja Bernstein drámája. A Muzsika szerzője a háborúelőtti nemzedék emlékezetében úgy él, mint a Dumas-Sardou-féle dramaturgia hatás-eszközeinek legkíméletlenebb és legerőszakosabb felhasználója. Régi darabjai szándékoltan túlfeszített cselekvésükkel, erőltetetten élükre állított helyzetekkel, teátrális pátoszú, belső igazság nélküli embereikkel facsarták ki a sikert. Általában úgy tekintették, mint a szinpadi valószínűség-számító típusát, a tudatos sikercsinálót, aki hideg szívvel forgatja a témákat addig, amíg kicsiholja belőlük azokat az elemeket, melyek a közönséget legjobban izgatják. Ez a háborúelőtti Bernstein a háború után formát változtatott. Már a Tükörfolyosóban láttuk, hogy lágyabb, líraibb hangokat próbált megütni és sokat engedett a régi szabályos formák merevségéből. A Muzsikában már teljesen felbontja a formát, nagy feszültségre és nagy kirobbanásokra szerkesztett felvonások helyett rövid, szaggatott képekben peregteti le a cselekményt. A film csábította erre? Akár az, akár más, - mindenesetre eldobott egy jól bevált formát anélkül, hogy újat tudott volna helyette teremteni. Ezeket a rövid képeket nem tudta drámával telíteni. Nem az a baj, hogy epikussá lett a cselekmény, hanem az, hogy nincs is tulajdonképpeni cselekmény, csak hézagos egymásutánban sorakoztatott események vannak, melyek nem következnek szükségszerűen egymásból. Az alakoknak sincs belső életük, csak jeleneteik vannak s az egyik jelenetben felmutatott belső arcuk nem kongruens a másikéval. S ebben a felbontott szerkezetben még jobban megmutatkozik Bernstein szinpadi élet-konstruálásának valótlansága, melyet régebben némileg elmaszkírozott a szerkezetből folyó feszültség izgalma. S épen azzal, hogy nagyon is ki akarja mutatni a hősnője sorsával való együttérzést, a maga emberi líráját, elárulja, hogy nincs benne líra. Érzés helyett elérzékenyülést ad, becsületes emberi szolidaritás helyett szentimentálizmust. A darab francia címe: Melo s valóban veritábilis melodráma is. A műfaj alantassága ebben az esetben együtt jár az író őszinteséghiányával.

*

A francia tradíció, mely nálunk is formálólag hatott a szinjátszás stílusára, megkönnyíti a szinészek feladatát. A játékstílus adva van, csak bele kell illeszkedni. A Belvárosi Szinház szinészei ellen e tekintetben nem lehet kifogás. Somlay, akinek egyedül jutott egy jelenetben némileg komplikált játszanivaló, ebben a jelenetben megtalálta a tragikomikus hangot és felvillantotta a megcsalt férj szenvedésének mélységét. Radó Mária játéka és beszéde egyre jobban felszabadul, ebben a szerepében már olyan hangokat hallottunk tőle, melyeket belülről, önmagából hoz ki. A fiatal Rádai megjelenése, beszéde, mozgása egy jó szinész jövőjére nyit perspektívát. A többi szereplők, köztük főleg Székely Lujza és Z. Molnár László az egyszerű, elegáns beszéd készségét hozzák a gondosan és ízléssel rendezett előadásba.

A Bernstein-darabban Gombaszögi Frida viszi a dolgokat: sokszínű kifejező művészete nagyobb skálát ad a szerepének, mint amilyet a szerző bele tudott vinni, - ezúttal igazán a művésznő tölti ki a szerep hézagait. A lelkiismeret drámáját játssza meg mélységek felett lebegő művészettel s érdekessé és rokonszenvessé tesz egy alakot, mely kevésbé gazdag kedélyű szinésznő kezén érdektelen és talán ellenszenves is volna. Törzs, Vértes, Góth tűnnek még fel a többi szerepekben.

*

Tristan Bernard darabját Szép Ernő, Bernsteinét Kosztolányi Dezső fordította. A francia íróknak szerencséjük van: olyan írók fordították munkáikat, akik legalább is velük egyenrangú művészeti a stílusnak.