Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 22-23. szám · / · KÉPZŐMŰVÉSZETI FIGYELŐ

Farkas Zoltán: KIÁLLÍTÁSOK

Hermann Lipót kiállítása az Ernst-múzeumban alkalmasint megnyugtatta kissé a művész ama barátait, akik aggodalommal figyelték, hogy alakítóereje a legutóbbi években valami fáradtságot árult el, amely némi modorosságban nyilvánult. Témái állandóan ismétlődtek, anélkül, hogy kifejezésben valami újat adott volna hozzájuk. Azok az erdő sűrűjéből kivillanó tó- vagy folyópartok, hol mezítelen fürdőzők mitológiai társasága időz, állandó ismétlődésükben sokat vesztettek az első művészi élmény frisseségéből, megszokássá váltak, melyben a rutin ügyességének a lélek teremtő erejénél jóval nagyobb szerep jutott.

Mintha különben is valami csalódás kísérte volna ezeket az alakításokat, amely nemcsak Hermanné volt, hanem majdnem egy egész művésznemzedéké, valami ellentmondás a naturalista részlettartalom és az idealizálásra törekvő kompozíció között, amelynek formái nem közvetlenül a mai lélekből fakadtak, hanem inkább elmult idők művészeti törekvéseiből kölcsönződtek. Mivel pedig az élet eme stilizálásának vágya nem csekély célt tűzött maga elé, kihívta azt, hogy nagy mértékkel méressék: Pousinnek és követőinek eszményi festményei jutottak eszünkbe, szép emberi testek és szép tájak összeolvadása egy új és boldog világgá, melynek derült, meleg csendjében csak mezítelenül az istenek önfeledt bodogságában lehet élni. De Hermann legjobb efajta képeinek láttára is majdnem mindig valami hiányérzet merült fel. Ahol kisebb méretekben dolgozott és ahol a természet intím kisméretűségének idillikusságát törekedett megjeleníteni, ahol az alakok nem lépték túl a kellemes stafázs igényeit, ott valamiképpen még meg tudta közelíteni az ideális világ illuzióját, ahol azonban az alakok túlnőttek, uralkodó szerepet öltöttek magukra, ahol tehát nagyigényű megjelenésük a tájék nagyságát is kívánta volna, ez nem valami szuggesztív erővel jelentkezett. Gyakran csak odafestett háttér, vagy a kép síkjának kitöltésére való környezet volt, de nem az az elem, mely lakóit élteti. Gyakran nem hittünk abban, hogy ezeknek a meztelen alakoknak valóban erdőkben és vizek partján kell élniök, nem volt hazájuk az a vidék, melyet Hermann köréjük festett.

A mezítelen istenségek sem voltak mindig istenek. Gyakran nem is mezítelen, hanem csak levetkőzött testek, akik nem a természetben, hanem annak kissé naturalista ízű kulisszái között mozogtak istenek szerepében: nagyon is emberek. Azaz a naturalista meglátásból kinőtt világ sehogy sem tudott eszményi vízióvá kialakulni, hiszen naturalista részletigazságokból nem lehet klasszicizáló kompozíciót építeni. Igaz, hogy ezt a belső ellentmondást közönségsiker szempontjából nem csekély mértékben ellensúlyozta, hogy Hermann ábrázolásaiba erős érzékiséget vitt, mely nemcsak a testformák gyakran buja megjelenésében, a hús gyönyörködő megfestésében, a hangulatok érzékiesen forró feszültségében, hanem a színek forró nedvességében is megnyilvánult. Sajnos azonban, az alig megoldott stilizáló vállalkozás emez előnyei is mindinkább koptak és színtelenedtek, az egykor erotikus zamatosságáról emlegetett Hermann szárazzá kezdett válni. Leheteséges, hogy meddő áldozatként, a számára el nem érhető idealizálás oltárán; de akármiért is történt ez, e képein lényének alapvető vonása: sokszor túláradva, kézzel foghatóan, sőt mondhatni zsírosan jelentkező valóságélvezése veszendőbe kezdett menni.

De itt van ez a kiállítás, melynek új képein, a tájképeken, Hermann végre ismét maradék nélkül magára talált. A nyarat Szentendrén töltötte - pompás bizonyságául annak, hogy milyen bámulatosan frissítő hatása van némely képzőművészre a természettel való közvetlen érintkezésnek. Kiült a természetbe, ahol egymásután olyan jó képeket festett egyszerű és egyáltalában nem kulisszarendszerű motívumokról, hogy ezekkel a festményeivel ismét azt az eleven erejű, nagy frisseséggel és szinte kimeríthetetlen ötletességgel rajzoló Hermannt juttatja eszünkbe, aki már majdnem két évtized előtt akkora feltűnést keltett első nyilvános jelentkezésével.

Ezek a tájképek nyugodtan izzó érzékiséggel átfűtött ábrázolások. Meglehetősen ragaszkodnak ahhoz a képhez, melyet a táj nyújt, nem igen stilizálják. Olyan egyensúlyban mozgó naturalizmus termékei, mely egy meglehetősen érzéki temperamentumon át egyforma mértékben fokozza a fény hatását, a szinek erejét, a vonalak és a térbeli elhelyezkedés formai jelentőségét. Kiemel, de kerül bárminemű egyoldalú elvonást. E képek mögött közvetlen élmény rejlik, a természeti világ álmélkodó meglátása és ezt az érzést Hermann erősen tudja elénk vetíteni, ami igazabb és sikeresebb út, mint az, amelyen a legutóbbi években küzködött.

*

Kádár Béla kiállítása a Tamás-galériában alighanem közelébb hozza művészetét közönségünkhöz, amely egykori minden ízükben következetesen expresszionista képeivel nem igen tudott megbarátkozni. Viszont valószínű, hogy küzdőtársai, akik valamikor legszélsőbb képeivel sem voltak megelégedve, mert felületes dekorativitást és olcsó mulattatást vetettek szemére, ezért a kiállításért még inkább elidegenednek tőle.

Kádár is átment ama lehiggadási folyamaton, amelyen nem egy képsíkfelbontó és alakkiteregető társa átesett. Ma is fanatikusan kerül ugyan mindent, aminek naturalista íze van, de ha visszaemlékezünk hét év előtti gyüjteményes kiállítására, szembeszökő az a nagy változás, mely látás- és láttatásmódjában beállott. Egykor sűrű és túlzsúfolt kavargásban, szinte kétségbeesett tülekedéssel dűlt és nyomult képein egymásba minden, a lendületért, amit az expresszionisták dinamikának szerettek nevezni, mindent mellőzött, amit az előző művészet megkövetelt. Erősen küzdött a térbeliség hangsúlyozásával és a látási folyamatok egymásutániságát egyszerre jelentkező egymásmellettiséggé zsúfolta. Tagadhatatlan az is, hogy szinte fanatikus óvakodással került minden tárgyi és régi értelemben vett formális szépséget, ha az a művészetben már valaha is alkalmazásra talált, minden egyéb volt tehát, csak nem dekoratív a régi értelemben.

E kiállítás legújabbaknak látszó képei azonban egészen mások. Elsősorban is sokkal egyszerűbbek. A motívumok zsúfolt halmozása eltűnt és ezzel együtt az egykori izgatott nyugtalanság is, mely gyakran ordítva hívta fel magára a figyelmet. Kádárban mindig volt valami a mesemondóból is, de ezt egyéb hajlandóságai erősen túlharsogták. Most ez a mesehangulat felszabadult, előtérbe lép, miközben egyszerű összefoglalásokban a naivitás erejével és harmóniájával törekszik hatni. Gyakran lemond, talán éppen a nyugalom kedvéért a harmadik dimenzióról, a tér mélységéről, melyet inkább csak sejtet, mint következetesen feltüntet és így gyakran egy síkra egyszerűsíti le a kompoziciót. Ezen belül azonban ma is gyakran él a kubisták kiteregető módszerével, néha még megtöri a kép síkját, de az egykori izgatott vonalösszedobálást kereken gömbölyödő, lágy vonalfutamokkal váltotta fel, amelyek erősen letompított, szépen összehangolt, a görög vázák színadására emlékeztető színekkel párosulnak. Már nem mindig torz, hanem önmagukban tárgyilag is szép jelenségekről számol be, bár néhol kissé külsőségesen és ellentétben az egész kompozíció uralkodó stílusával.

*

Nürnberg város művészeti kiállítása a Műcsarnokban nemcsak ismereteinket gazdagította, hanem jókora okulást is nyujtott abban a tekintetben, hogy egy tehetős város közigazgatása milyen sokat tehet a képzőművészetért. Nürnberg múzeumokat, kiállítási helyiségeket épít, bőkezűen vásárol és egyébként is támogatja művészeit, még pedig olyan lelkesen, hogy valósággal szégyenkeznünk kell, ha Budapest ügyefogyott művészeti politikájára gondolunk, amely évtizedeken át alig törődött valamit a mi jóval tehetségesebb festőgárdánkkal. És még jobban szégyenkezhetünk, ha Nürnberg mai városi építészetét a miénkkel összehasonlítjuk.

A régi nürnbergi művészetből Dürert és korát mutatja be ez a kiállítás. Dürertől legelső sorban álló, eredeti dolgot egyet sem, mert Zsigmond magyar király arcképe sem az, Nagy Károly császáré pedig még kevésbé. Ellenben elhozták a Bürer egyik képéhez az ő tervei szerint Veit Stoss készítette remek képkeretet. A Dürer-kor festményei közül itt kiemelkedőbb darabok: Hans Baldung Griennek szárnyas oltára és érdekes Dürer mesterének, Wolgemutnak Szent Annája is. Jóval jelentősebb a szobrászi rész, amelynek kiállításával valóban nagy hálára kötelezett minket Nürnberg városa, amidőn megkockáztatta az ilyen pótolhatatlan műtárgyak vasúti szállításával együttjáró veszedelmet. Nem féltette legnagyszerűbb műtárgyait sem és elhozta közénk Hermann Vischer oroszlánjait, a heilsbronni kolostor Szent Katalin szobrát, Veit Stoss híres Madonnáját, az idősebbik Peter Vischer Mauritius szobrocskáját, Labenwolf Libás Emberkéjét, sőt a fölötte szuggesztív hatású Nürnbergi Madonnát is, melyről hosszú ideig azt hitték, hogy Veit Stoss műve, de ma inkább a Vischerek műhelyének tulajdonítják. Mindezek a szobrok nemcsak válogatott illusztrációi a műtörténeti ismeretszerzésnek, de nagyszerű művészeti élmények is.

A kiállítás rendezői irántunk való udvariasságból bemutatják Kupeczky János néhány képét is, amelyek nem tartoznak a gyakran túlbecsült és magyarnak feltüntetett mester legjava alkotásai közé.

A kiállítás modern része nem tartalmaz különösebb meglepetéseket. Kimagasló művészi egyéniség a mai Nürnberg festői és szobrászai között nem igen akad, festői legnagyobbrészt ama müncheni mérsékelt festőiskolák stílusában dolgoznak, amelyek a naturalizmusból, impresszionizmusból és a német gondolati művészet elemeiből akadémikussá merevedett, nem túlságosan friss és sohasem merész kifejezési módokat kevertek a művásárló közönség számára. A legújabb törekvések kiállítását óvatosan kerülték, pedig azok alkalmasint érdekesebbek volnának ezeknél az ügyes, de jelentéktelen dolgoknál. Ugyanez áll a kiállítás modern szobrászati részére is, úgy hogy nem csekély csodálkodással találkozik a zsüri ítélete, mely az első díjat egy bár tetszetősen, de jelentéktelenül dolgozó eklektikus szobrászművésznek itélte oda és nem ama nagytehetségű modern építészek valamelyikének, akikkel e kiállítás szintén megismertet.

Ez az építészeti rész valóban szenzációja a kiállításnak. Különösen nálunk, ahol az építkezések terén valósággal tombol az ízléstelenség és tehetetlenség, ahol az állami megbízások neobarokk, vagy neoempire stílusra köteleznek. Ludwig Ruff és Fritz Mayer meglepően szép épületkompozíciói minden ellentmondást megcáfolva győznek meg arról, hogy a mai kor építészének a mai kor lelkére támaszkodva kell alkotnia. Hogy a monumentalitásnak nem a zsúfoltság, nem rég elmúlt művészeti korok élményeinek utánzása, hanem ellenkezően csak az egyszerűség és az eredetiség lehetnek forrásai. De ezek a tervek megmutatják azt is, hogy az egyszerűségen és célszerűségen belül nem kell programszerűen feltétlenül háttérbe szorítani minden vonalbeli vagy beosztásbeli szépséget, ha azok a történelem folyamán már valamiképpen előfordultak. Ruff bambergi érseki szemináriuma és Mayer hősi emléke valóban követendő például szolgálhatnak arra, hogy miképpen kell ma építkezni.