Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 22-23. szám · / · KÉPZŐMŰVÉSZETI FIGYELŐ

FERENCZY VALÉR: EGY GRAFIKUSI TANULMÁNYÚT JEGYZETEI

1929 november.

Ez írásomnak már a címénél megakadok, akár csak Goethe Faustja. «Hier stock ich gleich, wer hilft mir weiter fort?»... Szeretnék találkozni azzal az emberrel, aki nekem, ex offo és hivatalosan grafikusnak, megmondaná: mi az a grafika? Tény, hogy, bár folyton használják ezt a szót (nálunk!), mégis, ha körkérdést intéznénk egy csomó céhbeli emberhez, kétségtelen, hogy igen eltérő definíciókat kapnánk. Se az angolban, se a franciában nincs szó, amely a mi «grafikánk»-nak fordítását jelentené. Ez ugyan még egymagában nem volna elég ahhoz, hogy e szót nyelvünkből üldözzük, de egyenesen odiózus azért, mert ellenmondásokat takar, fogalmi zavarok palástja. Hogy valamely munka «grafikus-jellegű», ezt általában kevéssé festői hatású, laza, vázlatos, sőt esetleg kevéssé megkomponált, kevéssé kiérett, vagy festőileg ösztönszegény dolgokra szokás mondani és ily értelemben a szó esetleg több-kevesebb gáncsot involválhat. Viszont a grafika körébe számtalan mestermű tartozik, amelyekre semmi se illik e jelzőkből, sőt éppen a grafikának legnagyobb területén, a rézkarcban foglal helyet az aquatinta, melynek eszköze az ecset, szépsége pedig, a dús valeurfoltok hatása, par excellence festői szépség. A színes aquatinta meg éppen nem más lényegében, mint festmény, és ugyanez mondható a színes litografiára, kőrajzra, feltéve, hogy az valóban színes és nemcsak színezett, nemcsak «rehaussé». A színezett, kolorírozott rajzra, karcra vagy kőrajzra aztán igazán becsmérlőleg mondhatjuk, hogy «grafikus», vagy színtelen kontúr - a színtől való absztrahálás - és aztán félénk visszatáncolás a színhez: fél-színesség. Az elgondolás inherens inkonzekvenciája okozza azt, hogy az ilyen munka mindig oly csúnya. «Színes rajz»: voltaképpen contradictio in adiecto.

Goethe oly mulatságosan írja le az első korrektúra élményét, amikor rajzolni tanult. A tanár odajött szorgalmasan rajzoló Goethéhez, ránézett a munkára és spártai rövidséggel ennyit mondott: «Mehr Papier!» - s ezzel magára hagyta. Így avatták be Goethét a grafikába... Evidens, hogy színes ceruzákkal is lehet - a fekete ceruza szigorú száműzése mellett - festői, valóban kolorisztikus dolgot csinálni, akár csak pasztellel, amely, a pasztellanyagot az olajtól megkülönböztető bársonyos hamvassága mellett is, ily esetben nem egyéb, mint festmény. Ilyenkor «gar kein Papier» a jelszó. Természetes, hogy lehetnek mindebben latitűdök, - viszont a fogalmak tisztázása érdekében élesebb határokat kell vonnunk - in theoria...

*

Utam első stációja München; egy nap, útban Párizs felé. Igyekszem látni, amit hamarjában lehet. Kedves, barátságos München, sok régebbi hosszú séjourom helye! Különös ide visszatérni annyi év után s egy világösszeomlás után, mely belsőleg megrendítette a világot, míg képe ugyanaz maradt. Ugyanazok a derűs terek, szép öreg fák, ugyanaz az architektúra, melyet a Lajosok neo-klasszikus, epigónikus dilettantizmusa - egy érdekes helyi renaissance - emelt a bajor talajból. Itt járkáltam én már mint iskolásgyerek, aztán később is sokat mint festőember. Akkoriban se nagyon nőttem hozzá Münchenhez és most valami bolygózsidószerű érzés fog el, amint újból itt járok...

Csak rézkarcot nézek; ez érdekel elsősorban. Két műkereskedő és a Kupferstichkabinett a Neue Pinakothekban. Inkább az utóbbi volt kellemes élmény; a műkereskedők nem kiválók és nem is jellemzők Münchenre. Az egyik egy berlini cég fiókféléje, ahol «Von Ingres bis Picasso» című kiállítás látható és azonkívül két északnémetnek, Max Beckmann-nak és Emil Noldénak rézkarcaival traktálnak. Nehezen emészthető koszt. Beckmann brutális, igazi «boche», a német otrombaság és mondhatni vigécies disztingválatlanság megtestesítője. Nagyméretű hidegtűkarcok, ismertetni kár. Akit érdekel, láthatta a Kunst und Künstler-ben; semmi sincs benne, amit eredetiben kellene látni. Rézkarcot csinál, de nem rézkarcoló. Nolde se éppen, ő se azt csinálja, amit a rézlemezzel lehet, de az a packázás az anyaggal, amit ő visz véghez, abban éppen elég a raffináltság. Kevés, egyenletesen maratott vonal, és rá egy savval fölkent tónus (nem aquatinta). Hallom, Polynéziában járt ő is, mint Gauguin, akivel van is kapcsolata: exotikum, és kéves fővonalra leegyszerűsített alakkontúr. De amiben eltér francia elődjétől, az a fejek rendkívül hangsúlyozott arckifejezése. Ez a kifejezés, kivétel nélkül, téboly, elmezavar! E perverzió mellett artisztikum is van benne és tehetség is. Egy schleswig-holsteini nagy tája - ugyancsak ezzel a sajátságos, szürketónusú savfestő-eljárással - erős és szép. Beckmann a maga naiv - alighanem nagyon is akarva naiv - artisztikumtagadásában egy erősen kikarikírozott Corinth.

A másik műkereskedőnél is főleg franciák: Picasso, Matisse, Derain stb. Ezeket megkapom még Párizsban is. A Kupferstichkabinett: merő kontrasztja mindennek. Sok eklekticizmus, szelíd epigónok. Rakás nevet feljegyeztem, olyanét is, akire már nem is emlékszem, annyira jelentéktelen. Különös, szomorú jelenség, melyet nehéz megmagyarázni, hogy a rézkarcban annyi az epigón, sőt imitátor. Epigón, sőt imitátor meggyőződésem szerint a híres, nagynak mondott Legros is - ő reá igazán illik az a mondás, hogy «szublimált kópista». Egyik karca tiszta Ruysdael, a másik, a nagyja, főként Rembrandt, akinek azonban szintén inkább külsőségeit utánozza, ellentétben Whistlerrel, a modern rézkarc e nagy arisztokratájával, aki tanult Rembrandtól. Különben, "ŕ propos, régebbiek: szép Méryon-okat is láttam Ingres és Piccaso közt, illetve viszontláttam, azokat, amelyeket a mi Szépművészeti Múzeumunk mappáiból jól ismerek. Szegény Méryon, aki nyomorban élt, bolondokházában halt meg és bagóért se tudta elsütni azokat a lapokat, amelyekért ma vagyonokat fizetnek! «Be an etcher and remain poor» - mondta nemrég is egy amerikai művész. Ezzel szemben Beckmann és Nolde karcai elég jó árakon, 60-70 márkáért mennek (ha mennek?). Matissenak egy «karca», azaz lemezre vetett pár prepotens vonása pedig Párizsban 1000 frank.

De térjünk vissza a Kupferstichkabinetthez. A derűs, kellemes arányú olvasóterem magas ablakain barátságos őszi napfény áramlik be; kint a Pinakothéka-kert fái látszanak az őszi délelőtt enyhe párájában. Ez a vonzó helyiség, amelynek bajor-lajosi előkelőségét csak a falakon lógó Samberger-portraitrajzok zavarják egy kissé, igen látogatott, ellentétben a mi Szépművészeti Múzeumunk olvasótermével, ahol alig látni mást, mint egy-egy komorképű, adatgyüjtő műtörténészfélét. Ez bezzeg itt máskép van; ide láthatólag gyönyörködni jönnek művészek és műbarátok; hétköznap délelőtt van és minden asztal foglalt. A szolga jön és, mint egy elsőrangú vendéglő pincére, gyöngéden asztalra tálalja a menűt, melyet rendeltünk. A grafikai étlap egyébként, úgy látom, nálunk sokban gazdagabb, mint Münchenben, legalább is a modern francia mappa nem is hasonlítható a miénkhez, ha találok is benne olyat, ami érdekel. De nekem most németeket kell néznem, újabb beszerzésű német karc-anyagot. Gyenge anyag (ha nem is oly gyenge, mint tavaly a Pinakothékában megtartott skandináv rézkarckiállítás botrányos szerzeményei). Franz Doll (sz. 1899-ben) jó akadémikus tudású, «félmodern» figuralista, erős Rembrandt-reminiszcenciákkal. Josef Nicklas névre hallgat egy másik, aki szánalmas lelkiszegénységgel utánozza Millet harcait. Az 1878-ban született Schustl még legérdekesebb; tájai, ha nem is mentesek a Hans Thoma-szerű német stimmungsmeierei-től, mégis szépek, komolyak, olykor csaknem komorak s ilyenkor némikép a mi Nagy Balog-unkra is emlékeztetnek: szántóföldek, vidéki hangulat, igazi földszag és egy-egy alakban is a földdel-összenőttség, rögösség, Barlach faszobraira emlékeztető kemény parasztosság. Nagy kár, hogy ettől az embertől figurális karcok is szerepelnek, ezekkel már baj van, figurálist egyszerűen nem tud, ebben imitátorrá válik, gyenge ó-német Holbein- és Bartel Beham-hatásokkal. Csak egy figurális karca ragad meg egy pillanatra, egy újévi lap: öreg Chronos-féle tartja az új év-gyereket; vastag, sekélyre maratott, szürke vonásokkal; ezáltal olyanféle, mint Félicien Ropsnak egy igazán gyönyörű, ismert pornográf- és egyéb dolgaitól teljesen elütő, egy fejkötős flamand öregasszonyt ábrázoló elefántcsont-tű-karca, melyet egy budapesti magángyüjteményben láttam (Eau-forte "ŕ la pointe d'ivoire.)

A bajor grafikusok közül, akiknek karcait átfutom, kiderül, hogy az egyik épp maga is jelen van; itt ül a teremben egy másik asztalnál és meg is ismerkedünk. Talán nem is volna éppen érdektelen dolog itt elmenni egy pár műterembe, látni, hogyan élnek, dolgoznak a bajor kollégák. De hiába - nincs rá időm. Az ismert közmondás, hogy «az idő pénz», ugyan nem mindig alkalmazható művészemberre, annyira nem, hogy olykor csaknem grotesz iróniának tűnhetik; de az viszont szent igaz, hogy: a pénz idő, s én rohanok el Münchenből, hogy pénzemet külömb helyen váltsam időre...