Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 22-23. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ

Sárközi György: A SIKKASZTÓK
Valentin Katajev regénye - Athenaeum

Az új orosz irodalomban háromféle állásfoglalást látunk az új orosz élet eseményeivel és jelenségeivel szemben.

Az emigráns írók legtöbbnyire úgy csinálnak, mintha odahaza semmi sem történt volna; a hontalanság sorvasztó, sívó homokjába dugják fejüket; emlékeikből élnek, amelyek egyre fakóbbak, egyre semmitmondóbbak, egyre hazugabbak; s makacs ragaszkodással oroszságukhoz elfranciásodnak, elnémetesednek, asszimilálódnak a nyugateurópai levegőhöz.

Az otthonmaradottak egy része mohón veti magát az új élmények áradatába; sietve, lázasan jegyzi föl a minden területen megváltozott külső élet vadonatúj nyilvánulásait, a régi tartalom és új forma groteszk és tragikus összeütközéseit; bizonyos propaganda-hévvel örökíti meg a szovjet-technika vívmányait: az új szerelmet, az új családot, az új iskolát, az új üzletet, az új politikát, az új földet, az új munkást, az új parasztot. A témák tengernyi bősége jelentékeny írókat vetett föl közöttük, akik az orosz próza nagyszerű hagyományait méltón alkalmazzák az új mondanivalóhoz.

Végül akadnak olyan írók, akik nem tartották szükségesnek, hogy hazájukból elmeneküljenek, de azt sem, hgoy a terror szolgálatába álljanak; tudomásul veszik azt, amit a politika csinál, de nem látják egyébnek a politikát, mint folytonosan változó máznak, amely alatt csak az ember, - akiért a rengeteg vér folyik, a rengeteg nyomorúság esőzik, a rengeteg hazugság záporozik s akiért Krisztusok halnak meg és apostolok tépik ki a szívüket, - csak az ember nem változik. Fehér suviksz, vörös suviksz, - a csizma ugyanaz marad.

Ezek közé a kiábrándult szemlélődők közé tartozik a fiatal Katajev is. Ült a fehérek börtönében és ült a vörösök börtönében. Szenvedte a fehér nyomorúságot, és szenvedte a vörös nyomorúságot. Ma is Moszkvában él: ténfereg az esős utcákon, elolvassa a szocializált vállalatok címtábláit, s behajol az ablakon, hogy lássa a változatlanul kicsinyes életet élő, görnyedő hivatalnokokat; fölszáll a propaganda-képekkel telepingált villamosra, s figyelmes szemmel leül a bérükért remegő szolgák, kisemberek közé; beállít a szesztilalmas kiskocsmába, ahol a pincér köténye alatt tölti a vutkit, s a fényes mulatóhelyekre, ahol bámészkodni vagy utikönyvet írni jött külföldiek nyakalják a francia pezsgőt; elutazik az S. S. S. R. istenhátamögötti városkáiba és még azon is túl pislákoló falvaiba, ahol az utcák nevén, vagy a bíró személyén kívül a világon semmi meg nem változott.

«A sikkasztók», Katajev magyar nyelven most megjelent regénye, sokban hasonlít a «Hol lelkek»-hez. Gogol csak azért hintóztatta végig Csicsikovot Oroszországon, hogy megmutassa a régi orosz élet száz arcát, hogy elébe tartsa a tükröt a fukarnak és a nagybélűnek, az oktalan haragúnak és az álomszuszéknak, a gőgösnek és az irígynek, s a fölényes nézelődő ironikus mosolyával odakiáltsa: «ilyenek vagytok!» Katajev is csak azért ülteti vonatra a botcsinálta sikkasztókat, (egy állami vállalat főkönyvelője és pénztárosa részegen ülnek a bankban fölvett hivatalos pénzzel vonatra, amely egyre messzebb viszi őket a polgári tisztesség útjáról, amíg a pénzt az utolsó kopekig el nem verik s börtönbe nem kerülnek), hogy Leningradtól Bjerjoszovkáig megmutassa a mai orosz élet száz arcát, az új világrend keménykoponyájú hivatalnokait, a fölfordulás alvilági szélhámosait, az örök éjszakában alvó falvak ezeresztendős parasztjait, a mai orosz embert, aki azonban épúgy, mint tegnap, végeredményben csak fukar vagy nagybélű, oktalan haragú vagy álomszuszék, gőgös vagy irígy, vagy mindez együttvéve, összetörve egy óriási mozsárban, összekeverve egy óriási teknőben, összesütve egy óriási tepsiben. Legföllebb a mai író a szkepszisnek egy még végsőbb fokán némi melankóliával enyhíti csúfondáros mosolyát és azt mormolja: «ilyenek vagyunk!»

Katajev különben nem Gogolj, nem Tolsztoj, nem Dosztojevszkij, - félelmetesen éles szeme kísérteties pontossággal látja a formákat, de a tartalomra már csak következtetni lehet. Emberei annyira kézzelfoghatók, hogy az olvasó szinte megremeg testi közelségüktől, de ez sokkal inkább külső valójuk szuggesztiója, mint belső lényegüké, melyet csak a látható testet kísérő bizonytalan árnyként sejthetünk. A nagyítóüveg-szemű emberek groteszk, fanyar humorából természetesen Katajevnek is bőségesen jutott, - valóban, mi mulatságosabb, mint meglátni a külső mozdulatot, amely mögül elsikkasztjuk a mozgató értelmet, meglátni az indulatok játékát az ember méltóságos arcán, miközben megfeledkezünk magukról az indulatokról?

Katajev könyve azt mutatja, hogy - akármennyire kívülről befelé nézi is embereit - még mindig fontosabbnak látja az autonóm embert, mint a politikai állatot. Ez a könyv, amely suttyomban csupa politika, mert egy politikai rendszer hatását mutatja be a mindennapi életre, végeredményben a politika tökéletes megvetése és csúffátétele. Már ez is nagyon tanulságos és elgondolkoztató. De a könyvet leginkább azért volt érdemes lefordítani magyarra, (az igyekvő fordító: csekélységem), mert nem dilettánsan hamarlelkesedő, s nem is elfogultan gyűlölködő külföldiek, hanem egy sine ira et studio nézelődő bennszülött világít lapjain a titokzatos Oroszország mai titkai közé.