Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 22-23. szám · / · MARCZALI HENRIK: EMLÉKEIM (13)

MARCZALI HENRIK: EMLÉKEIM (13)
Minden jog fenntartva
TÖRÖKORSZÁG

Az útra készültem, keményen tanultunk törökül Omer efenditől, ki magyar fiú volt és nyerges lett a szultán istállójában. Gr. Batthyány Lajosné, Andrássy Gyula leánya, tudtomon kívül ajánló levelet írt Calice nagykövetünknek, ki mellett ifj. Andrássy Gyula dolgozott volt, Vámbéry pedig Ibrahim Hakky beynek, valamikor régen tanítványának. Igy az egyetemi év végével feleségemmel útnak indultunk Erdélyen, Bukaresten át Konstanzáig, honnét román hajó vitt Sztambulba.

Egész nap esett az eső. Feleségem emiatt szomorkodott, vihartól félt a tengeren. Mikor túl voltunk a Dunán, megvígasztaltam. Pont éjfélkor, mire megérkezünk, kibukik majd a telehold a felhők közül és mi teljes szélcsendben érünk Konstantinápolyba; alhatunk kedvünkre. Csak annyit tudtam, hogy holdtölte lesz. Ez volt első merész kísérletem időjóslás dolgában.

Reggel 9-kor megérkezünk, a Pera Palaceba szállottunk. Kezdtük bejárni a várost, majd a vidéket is. Az ott lakó magyarok, Kvassay Istán, a konzuli törvényszék elnöke és Alexy, a törvényszék tagja, majd Kolossa, a nagykövetség titkára is felkerestek. Hakky beyjel Prinkipo szigetén ismerkedtünk meg.

Valamelyes fogalmam volt az uralkodó kém- és denunciáns-rendszerről. Ezért megkértem feleségemet, az utcán ne ejtse ki Abdul Hamid nevét, sem a szultán vagy padisáh szót. A nő természetes ellenmondási hajlamával ezt mégis megtette, fölöslegesnek, nevetségesnek ítélve a túlságba menő óvatosságot. Erre kijelentettem, ha mégis kimondaná e végzetes szók valamelyikét, rögtön hazautazunk. Nemsokára meghívott minket Calice a nagykövetség jenikői nyaralójába. Ott, ebédnél, az asszony panaszkodott, milyen zsarnok vagyok. Erre a nagykövet igen komolyan megintette, fogadjon szót. Nézze, - mondá - mi itt a tulajdon területünkön vagyunk szabad ég alatt, de nem tudom, nincs-e a legközelebbi bokorban elrejtve valaki, aki minden szót följegyez, amelyet mi kiejtünk. Ennek volt foganatja. Azóta nyugton sétáltunk, megnéztük a bazárokat, mecseteket, az Aranykaput, a Jedikulát, de legszívesebben és legnagyobb áhitattal az Aja Szófiát.

Calice is, Hakky bey is kitettek magukért. Bebocsátást nyertem a «jól őrzött Jildiz kioszkba», hol Tashim bey, a szultán mindenható titkára török beszédemet volt kénytelen meghallgatni, - nem tudom, értett-e sokat belőle, pedig ugyancsak vesződtem vele - majd a főszertartásmesterhez, Munir basához vezettek, ki előbb követ volt Párizsban és tökéletesen beszélt franciául. Nem is maradt el kétheti tartózkodásom eredménye. Iradét, szultáni parancsot kaptam kézhez, mely feljogosít az összes egyházi és világi gyüjteményekben, régi írások: «eszki jazilárok» után kutatni és azokat lemásolni.

Ez csak rekognoszkálás volt. Őszre kéthónapi szabadságot kértem és kaptam a kutatások folytatására. Most már vasúton mentem. A pályaudvaron Kolossa titkár fogadott az elvámolás megkönnyítésére. Hoztam egy nagy doboz Gerbeaud-cukrot a nagykövetség hölgyeinek, a vámtiszt kérdi, mi van benne, én bonbont mondok, szétriadnak, annyira napirenden volt a bomba, de Kolossa megnyugtatja őket, hogy säkerli, cukor. Most már nem a drága Pera Palaceba szálltam, hanem az egyszerűbb Bristolba és gyakoroltam magam a török nyelvben és írásban.

Az Eszki Szerájban van a régi könyvtár, azt néztem meg először. Lehet 3-400, csupa nyomtatott, de köztük ritka könyv. Aztán a tarichiket (történeteket) kerestem a Bajazed, majd a Szolimán mecsetében. Átlátogattam a Fanárba, a görög patriarchátus könyvtárába is görög kéziratokért. Még egy egykorú nyomatott görög jelentést is találtam az ónodi gyűlésről, Rakovszky és Okolicsányi megöletéséről. Egy igen részletes jelentést az utolsó tatárjárásról Magyarországon 1717-ben, melyben magyar emigránsok is résztvettek. Az Aranyszarvason mindig görög csónakos vitt és hozott át és módomban volt az ó és új görög közti különbséget észrevenni. Boppe barátom bevezetett a francia követség levéltárába, hol megvan a szatmári békeszerződés eredetije és Rákóczi végrendelete.

A nagykövetséghez igen tekintélyes vendég érkezett. Dávid táborszernagy úr nejével látogatóba leányukhoz, Giesl bárónéhoz, kinek - Szt. Simeonnak hála - fia született. Értesülvén arról, hogy Brusszába készülök, a két úr, miután nagynehezen megkapták Teszke rejöket - elutazási engedélyüket, mi miatt csaknem lekéstek a hajóról - velem tartott. Az útlevélen mindnyájan katolikusok voltunk, Dávid pedig Váli pasa. Megjegyzem, hogy a török hivatalos almanachban Ferenc József is azon a címen szerepelt. Az utazás a Marmarán, noha török volt a hajó, minden baj nélkül ment végbe. Roppant sok delfin élénkítette a csendes vizeket. Kikötünk Mudániában és egy vicinálison beérünk Bithynia ősrégi metropolisába, mely az alakuló török birodalomnak is első fővárosa volt. Brusszába pedig azért igyekeztem, mert a legrégibb török írásokat ott reméltem találhatni.

Brussza és vidéke megkapó hatást gyakorolt reánk. A város régi mecsetjeivel, nagyhírű meleg fürdőivel. A vidék szorgos eperfaültetvényeivel, rizsföldjeivel, szőlőivel, melyek kitünő vörösbort adnak, dús öntözésével, de főleg sokszázados platánjaival. Egyet mi hárman nem bírtunk átkarolni, pedig a táborszernagy nagyon hosszú legény. És ebbe az áldott, viruló tájképbe beletekint a myziai Olympus örök havával, mely balzsamos, friss levegőt áraszt. Elgondoltam, ha vén és törődött leszek, maga a levegő lehet egyetlen élvezetem.

A városban van egy régi, de franciás hôtel, melyben Kossuth lakott. A háziasszony megmutatta a kormányzó kétcsövű revolverét, melyet emlékül otthagyott és 1850-iki hirlapjait. Ott egész európai módon éltünk, de Dávid mégis kávéházba ment, hogy a rég élvezett narghilét szíhassa. Természetesen fürödtünk is. Ott is, Sztambulban is az a szokás, ha fürdő után nyitva a kabin, semmi, de ha lepedőt takarnak elé, bejöhet egy fiú.

Dávidék harmadnap elutaztak. Elmentem bemutatkozni a váli basához, ki egész szívesen fogadott, átadtam neki az Iradét. Mindjárt hivatta Hadzsi Juszuf béget, a Vakuf (alapítványok) igazgatóját, hogy vezessen el mindennap a dervisklastromokhoz és onnét egy órakor szállítson haza. Juszuf bég, igaz, Mekkát járt török, régi magyar vendégszeretettel járt el tisztében. Pontosan kilenc órakor eljött értem a legjobb fogaton, a kocsinak Jildirim, villám volt a mellékneve. Mikor először odajöttünk, az előcsarnokban huszonkét dervis fogadott a nagy Zöld mecset klastromában, főnökükkel, részben magas nemezsapkában, részben igen hiányos vászonruhában. Kávé minden órában és alkalomkor, volt nap, melyen tizenhat csészével fogyasztottam. Egyszer a kis kertben mit látok: velocipédet. Ebben a környezetben ugyan meglepett. Kérdem Jildirim barátomat: mi ez? Azt válaszolta: zengin dirler - gazdagok.

Az eredmény nem volt megvetendő. Találtam Zosimus V. századi görög történetének, az utolsó pogánynak, XI. századi török fordítását, melyet a tudós Juszuf bég segítségével tudtam elolvasni és megérteni. Találtam továbbá az ikoniumi szultánoktól több oklevelet a XII. századból. Oszmán-török írást azonban csak hármat; a többit Konstantinápolyban keressem. Oda visszatérve, Ghalib basa közoktatási miniszternek beszámoltam mindenről, Steiger Aladár úr tolmácsolása segítségével.

Egy szép este az eperfa alatt ülök, szürcsölve kávémat. Hoznak egy névjegyet: Lutfi bey, directeur du Lycée Impérial de Brousse, és hozzám lép egy maga török úr fezben, ki nagy beszédet mond nekem, jó francia nyelven, mennyire örül, hogy beszélhet európai tudóssal. Ő Párisban tanult. Kikérdeztem a Lycée tanterve felől, aztán kik látogatják? Törökök, görögök, zsidók, cserkeszek. Kérdezem aztán, mi az ő szakja? «Török nyelv és irodalom». A régi török irodalomból olvastam egyetmást, különösen történetet, de a modernről nem tudok semmit. Felelet: «Notre litterature moderne est trčs florissante; nous avons męme déj"ŕ des décadents.» Pouroris avant d'ętre műrs, gondoltam konzervativ elmémmel. Erre átcsap a politikára. Leírja a mindenütt elharapódzott korrupciót, amely a szultán védőszárnyai alatt dúsan tenyészik. Ez teszi tönkre a becsületes, derék törökséget; szabadulni kell Abdul Hamidtól és dinasztiájától minden áron. Ezzel szemben igen határozottan vitattam, hogy csak a szultán személye és a khalifátus tartja össze az annyi nemzetre és felekezetre oszló birodalmat. Bűn volna a nemzet ellen ezt a félezredéves hagyományt sérteni. Joggal, vagy alap nélkül a Jildizben rendezett mérgezésekre gondoltam.

Jusszuf barátomtól, ki engem mint magyar «kardas»-nak, testvérnek nevezett, érzékeny búcsút vettem. Előbb kétszáz frankot ajánlottam neki, nem fogadja el kardastól, de szép ezüst cigarettatárcát sem. Mondtam neki, ha tudnám, hogy eljő Pestre s visszaadhatnám vendégszeretetét, belenyugodnám, de erre nincs kilátásom. Tudod mit, küldj nekem valami magyart, hadd örüljek. Küldtem is egy nagy skatulya gerbaud-t, de hogy ki élvezte, nem tudom. Igen óvatos volt beszédében, de egyszer még is kérdezte, van-e Pesten is annyi kutya. Magyar vérnek kellett folyni ereiben. Kért, hogy a levél cimzésénél odaírjam rangját is.

Konstantinápolyba visszatértem után megint régi írások után kutattam. Megismerkedtem zekki basával, a tüzérség nagymesterével, kihez Vámbérytől volt ajánlásom. Úgy mondták, az arzenál területén van levéltár, de a nagytekintélyű úr ezt tagadta. Ellenben szíves volt nekem a fegyvergyárat és az újsütetű száz ágyút megmutatni, melyekről azt mondta, hogy jobbak a Kruppénál. Egész sereg főtiszt kísért kettőnket, illő távolságban. A török ekkor egy fajta renaissanceot élvezett, hisz előtte való évben pocsékká verte a görögöt. Giesl báró, ki mint katonai attaché kísérte a görög-török sereget, azt mondta róla, hogy a görög még a szerbnél is gyengébb. Igaz, hogy mikor Larissa ostrománál kérdezte a tüzért, hiszi-e, hogy golyója talált, ez azt felelte: Insalla vurdu; ha Isten akarta, talált.

A séta után a basa hosszabb beszélgetésre méltatott. Németül beszélt, jó magyaros kiejtéssel, Charlottenburgban tanult. Tudományánál, jelleménél fogva egyike volt a birodalom első férfiainak. Több izben is felajánlotta neki a szultán a nagyvezírséget, de ő csak olyan feltételekkel fogadhatta volna el, melyek lelkiismeretét nem sértik. Ezeket nem ő mondta el. A török-magyar viszonyról szólt. Szerinte a magyar háború volt hazája hanyatlásának oka. Ha ők megelégszenek a Balkánnal és annak népeit akár jó móddal, akár erőszakkal törökösítik, birodalmuk nem szenvedhetett volna csorbát. Ehhez elég erős volt az ozmán. De Magyarország gazdagsága nagyon is csábító volt: ez vált végzetükké.

Majd megtudtam, hogy az Eszki Szerájban vannak régi írások. Elmentem a szeráj basájához és az Irádét előmutatván, bebocsátást kértem. De a basa nem engedett. Azok az írások nem az egyházi vagy világi hatóságok alá tartoznak, hanem a kincstár alá.

Ily közel a célhoz, nem maradhattam tétlen. Calicehez siettem, ki éppen nem fojtotta vissza dühét és dragománját a Jildizbe küldte. Hakky bej is sorompóba lépett. A diplomatákat, ujságírókat egy álló hétig csak az érdekelte, megkapom-e a kulcsot (anachtár), az egyik elmondta, hogy vele álmodott. Végre szombat reggelén megáll a szálló előtt a szultán hintója; bejő hozzám egy adjutáns, Farkas basa magyar emigránsnak fia, hozza a kulcsot. A szerájnál a basa várt minket, 18 herélttel, megolvastam. Az ajtó kinyílik, egy kis előterem, aztán egy kétemeletnyi magas terem. Telestele zsákokkal és ládákkal. Tíz éven át tíz tudós nem tudná ezt az anyagot feldolgozni. Az adjutans nemcsak afelől világosított fel, hogy a ládákban vannak a régi, a zsákokban az újabb iratok, hanem mindjárt hozzáfogott velem az elolvasáshoz. A pénzügyi szaknak egész külön írása van. Alig néhány perc mulva már találtunk két magyarországi adókönyvet, deftert. Mondtam is kedves kísérőmnek, ha Ő Felsége a szultán küldené őt a mi levéltárainkba, ő ott is el tudna igazodni. Egy hétig dolgoztam ott, mindig reméltem, hogy visszakerülök, de nem sikerült.

Kétszer is ott voltunk a Szelamlikon, a szultán ünnepélyes kivonulásán a mecsetbe, körülbelül negyven hintó kíséretében, melyben hölgyei ültek lefátyolozottan. Egyszer nyilt hintóban láttam, szemben vele Oszmán basát, a plevnai hőst. A nagyúr azt üzente nekem, fordíttassam le törökre művemnek azt a részét, melyben a török-magyar rokonságot bizonyitom. Ezt a munkát B. Bornemisza monasztiri főkozulunk volt szíves elvégezni, teljes megelégedésére. Rendjelet azonban a szultántól sem fogadtam el.

A szelámlikon ismerkedtem meg Széchenyi Ödön basával, ki meghívott házába. Levantin felesége volt és egy 10-12 éves fia, kinek magyar tanítót tartott. Fájt a szívem, a legnagyobb magyar fiát nem ott látnom hazánkban, hová tehetsége és neve rendelte volna.

Bocsánat a hosszú kitérésért. A politika sem maradt el, bár csak mint szemlélő vettem benne részt. Mind olvastuk Tacitust, Tiberius, Nero viselt dolgait, tán túlozva is éreztük a caesaromániát. Abdul Hamid gyanakodásban, pénzsóvárságban, kegyetlenségben nem maradt el a klasszikus minta mögött. Talán legjobban jellemzi eljárása a tengerészek fizetésében. Azok Hasszán basához, a tengerészminiszterhez fordulnak. A szultánnak ugyanis az az elve, hogy őt alattvalói kötelesek ingyen is szolgálni, hisz kapnak rizst meg húst, de ez mégsem hajtható végre. Így megalkusznak. A miniszter kifizeti a zsold 10-15 századát a nyavalyásoknak, de nyugtát kap az egészről. Ezen a miniszter megosztozik - a szultánnal. Nem csoda, ha Hasszán basa háremét 300 hölgy tarkítja. A szárazföldi seregnél sem sokkal különb az eljárás.

Hakky bey szíves volt minket meghívni. Két háza van egymás mellett, az egyikben ő lakik, a másikban már háremben levő 14 éves leánya, Faizie. Az apa nem látogathatja meg leányát, ha idegen nő van nála. Ha beszélgetésünket elvégeztük, küld a hárembe egy cselédet, hogy egyszerre távozhassunk. Egy óránál tovább tartott diskurzusunk, lehetőleg nem érintve a belső politikát. A külsőről azt kérdezte, igaz-e, hogy Szalonikiig akarunk hatolni? Azt feleltem: tudtommal nálunk senki sem gondol erre, de ha úgy volna, akkor sem mondanám meg.

Az idő letelt. Faizie kérte Laurát, rendezze úgy, hogy engem legalább egy pillanatra láthasson. El is nyelt ragyogó szemével. Ugyanez történt, mikor nőm Nigiar Hanumot, a török költőnőt látogatta meg, kinél még Jókai arcképe is megvolt és kinek sikerült külföldre szöknie.

Mihelyt kocsink elindult, feleségem keservesen kezdett sírni, Faizie elmondta kálváriáját. Előbb legalább unokatestvérei jöhettek hozzá; most senki. Ha német nevelőnőjével sétál, levetheti ugyan feredzsejét, azt a sűrű fekete fátyolt, melyből csak a szempár látszik ki, de csak avval az ürüggyel, hogy szédül. Minek tanítják, nevelik őket, jobb volna őket teljes tudatlanságban tartani, mint Ázsiában, úgyis csak névszerint vagyunk Európában. Beszélgetés közben Laura az ablakhoz közeledett. Faizie kéri, távozzék onnan. Miért? «Látja ezt a kávéházat szemben! Ha az ablaknál látnak nőt, azt hiszik én vagyok, et ça peut naure "ŕ papa». Ez árthat apának, annyi a fizetett kém és feladó.

Bizonyos, hogy a török nő mindent ki tud fejezni szemével, mihez a mieinknek sok mindenre van szükségük.

A szigorúság és kémkedés mellett a legszörnyűbb erkölcstelenség. Utcákon, tereken estefelé sötét alakok közelednek j'ai des jolies femmes j'ai des jolies garçons szavakkal. Igazán borzasztó a «kirmizi baba» (a véres bába) működése.

Minderre semmi gondja sem kormánynak, sem városnak. Csak a német császár és kísérete odaérkezte előtt tartottak szigorú erkölcs-razziát. Ott a nemi betegségek még sokkal pusztítóbbak, mint nálunk.

Hakky bey mellé még egy tekintélyes és befolyásos pártfogót szereztem, Gabriel Nuradunghián efendi személyében. Mindkettő a fényes porta jogtanácsosa excellenciás címmel. Hakky török, a szultán bizalmasa, kinek mindennap jelentést tesz a külügyekről, Gabriel efendi tudós, különösen nemzetközi jogban jártas; szép könyvet is írt a porta szerződéseiről, a magyarokról is. Köztük némi vetélkedés; az európai kolónia inkább az örménnyel tart, a törökök fajbeliükkel. Gabriel úr annyira kedves volt irántam és annyira támogatott minden lépésemben ezen a sima parketten, hogy nem is a porta, hanem Mr. Marczali jogtanácsosának szoktam nevezni. Gyakran meghívott szép palotájába a Taximtéren, egyszer olyan ebéden voltam nála, melyen 36 fogást tálaltak, 18-at európai, ugyanennyit török konyhából. Bemutatott nejének is, fiát is ismertem. Előbb csak földszint fogadott, majd az emeleten is, hol nagy könyvtárában gyönyörködhettem, végre, teljes bizalma jeléül, a II. emelten is, hol szép és csaknem teljes örmény könyvgyüjteményét őrizte.

Minden izében meggondolt, ritka eszes és tapasztalt férfiú, ideges, de azt keleti flegmával takarni tudó. Azt hiszem, kegyét elsősorban annak köszönhettem, hogy szerződésekről lévén szó, említettem, hogy az első nemzetközi szerződést, mely reánk maradt, éppen a Khitita, örmény nagyfejedelem kötötte II. Ramszesz (Szesostiis) egyiptomi fáraóval, vagy 1230 évvel Kr. előtt. Utána nézett, meggyőződött, hogy igazat mondtam és azóta teljesen megbízott bennem.

Azt szoktam róla mondani, hogy a legóvatosabb és legügyesebb ember, kit ismerek. Mert ha csak egy lépést tesz jobbfelé, nem kerüli el fajbeliei bombáját, ha meg balra, a szultán haragját.

Mikor már összebarátkoztunk, kérdeztem tőle, hogy lett tudós, hisz az ő népe majdnem mind iparos és kereskedő. Nagyot nevetett: «Én is mint kereskedő kezdtem. Atyámnak volt az első petroleumüzlete a városban. Halála után testvérbátyám vezette, de én is ott dolgoztam. Bátyám hagymázban megbetegedett; egyedül maradtam. Egyszer csak jő egy rendes vevőnk, de nem akar vásárolni, mert szerinte máshol olcsóbban kapja. El is megy, de az ajtóban találkozik bátyámmal, ki először jő be gyógyulása óta. Miért akarsz üres kézzel elmenni, hiszen büszkék vagyunk arra, hogy házunkhoz olyan hű vagy?» «Mert az öcséddel nem lehet beszélni, drágábban méri a kőolajat, mint más.» Sebaj, mondja bátyám, csak gyere vissza, tudod az öcsém fiatal, nem ért az üzlethez. Nekünk háromféle petroleumunk van, az egyik 86 garas (kb. 10 kr. ezüst pénz), az gyenge, a másik 96 garas, az finom, abból akart neked öcsém eladni, a harmadik 106 garas, de ennek nincs párja a világon. Annyit beszélt a százhatosnak kvalitásáról, hogy rásóz szegény balekre egy jókora hordót. Én pedig tudtam, hogy csak egyféle petroleumunk van. Megundorodtam a kereskedéstől, kivettem jussomat, 18 éves voltam, és elmentem Genfbe tanulni.»

Távozásom előtt még volt egy igen komoly beszélgetésem Hakky bey-jel, ki nemsokára nagyvezír lett és mint nagykövet halt meg. Berlinben 1918-ban. Törökország jövőjéről szólott. «Európában legfölebb Konstantinápolyt hagyják meg nekünk, mert birtokán nem tudnak megegyezni a keresztény hatalmak. A mi jövőnk Kisázsiában van, hova tán kétmilliónyi moszlim emigrált Bulgáriából, Macedóniából, Boszniából és a Kaukázusból. Ha ő felsége a szultán annyi lázadó örményt megöletett, az nem kegyetlenség volt, hanem politika, hogy legalább Anatólia legyen a törökség részére biztosítva. Lesz ott kb. 20 millió művelődésre képes török. De ezalatt művelődnek és szaporodnak az orosz uralom alatt Krimben, Kazánban, Asztrachánban, Szibériában, de főkép Középázsiában élő török törzsek. Harminc év mulva oly erősek leszünk, hogy minden hatalomnak számolni kell velünk.» Ez a jóslása legalább félig bevált.