Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 22-23. szám
MÓRICZ ZSIGMOND: "ESŐ-LESŐ TÁRSASÁG"
Az ezredes megállott a tanya sarkán. Hunyorítva nézett a távolba.
- Nézze mán, Mihály bácsi, kinek a lova az?
Mihály bácsi a szalmát takarította a hosszú fészer alatt, amit a marhák szétdultak. Csak odapillantott hetvenhétesztendős zsíros kalapja karimája alól s azt mondta dünnyögve.
- Úgy látom, míltóságos uram, a Borbéj Laci naccságos úr lesz a. Mer kaptás a rudas.
Az ezredes nagyot nevetett, mert még a kocsit is alig lehetett látni a porfelhőben, ahogy bekanyarodott a mezei útra s igen megörült, hogy az unokatestvére jön. Az is nyugdíjban lézengő huszártiszt, százados, de valami pech miatt az egész háborút a minisztériumban kellett töltenie s emiatt egy kis melancholia van rajta. Örült, hogy jön. Neki is szórakozást hoz, meg ő is csak elszórakozik egy kicsit.
A tanya ott van a leglaposabb hátán ennek a földtekének, a Nagykunság kellős közepén. Még a város tornya sem látszik a kukoricások közt, itt az ember olyan magában érzi magát, mintha az isten neki teremtette volna ezt a mindenséget. Szép, szép, de kicsit unodalmas.
- No jó van, Miháj bácsi, hát most mán mennyik kend dógára, nem muszáj magának úgy kigyönyörködni magát abba a kaptás lúba.
Az öreg Mihály sárgára érett ősz bajuszához nyult, azután meg a villa nyeléhez, azután tovább kaparta a szalmát a fészer alá.
Mikor a kis bricska befutott, a két rokon melegen összenevetett.
- Dinnyét hoztam, Bódi.
- Dinnyét?... Nagyon jól van a.
A százados leszállott a kocsiról. A bricska hátsó ülésén egy szutyokba csavart öreg tanyai ült, csak úgy, hogy a dinnyefődön a csőszi ácsorgásban felültette őt az ura.
- Hajcson le Sándor bácsi, árnyikba.
Az ezredesné kilépett a tornác alól s rájuk szólt nevetve a sistergő napfényben:
- Nem jól van, Laci. Nem úgy kell azt mondani, hogy hajtson, hanem: hajcsik!
Nevettek. A vendég kezet csókolt.
- Dinnyét hoztam maguknak, Jolánka.
- Ippen jókor, - mondta az ezredesné s nevetett. A fogai mint egy igazgyöngysor, rendetlen fehér szemekkel csillogtak keskeny ajka közt.
A bricska lenyikorgott a szemetes nagy tanyaudvaron.
Az ezredes elvül tűzte ki, hogy minden felesleges dolgot, mint csin, tisztaság, kertművészet s más ilyen pénzbe kerülő, időt s munkát fogyasztó pazarlást beszüntet, hogy a gazdaság minél rentábilisabb legyen. A ház is, ahol így nyáron a feleségével kettesben lakott, abban az állapotban maradt, ahogy a nagyapák idejében a botosispán élt benne. Abban az időben még több ezer hold volt a családi birtok, most már csak négyszázötven hold maradt meg belőle, hát takarékoskodni kell. A hosszú zsindelytetős házban voltak a béreslakások is, de az első végén levő szoba igen alkalmas úri lakásnak, az ő kijelentése szerint. Ott laknak hát, az egy-szoba-konyha lakrészben. A konyhát kitelepítették a magtárból átalakított nyári konyhába, a földes konyha helyiséget kinevezték ebédlőnek s előszobának, perzsaszőnyegeket akasztottak a falra, s a belső szobát hálószobának hívták. Ha a botosispán hét gyereket tudott ott nevelni, nekik is elég kettejüknek.
A ház tornáca is olyan volt, mint ötven évvel ezelőtt, keskeny és alkalmatlan, a lógó lábú asztal mellett azonban a megye legjobb családjai szoktak megtelepedni egy-egy kiránduláskor s nem az asztal teszi, hanem ami rajta van. Ebből az egyből viszont nem engedtek, az ezredesné nagyszerűen megtanulta a kunsági ételeket s a francia konyha váltakozott az ősi lebbencsekkel s előételnek készült remek juhhúsos kásákkal. Bor és pezsgő szintén otthont talált a földpincében, bár maga a házigazda egyáltalán nem iszik, így pillanatok alatt el lehetett feledni a környezet ekzotikus különösségét.
A ház előtt egy régi, régi, félig kiszáradt öreg eperfa állott, az alatt volt egy óriási kerek asztal, amelynek a fedőlapja, boldog ifjú éveiben a katolikus templom toronyórájának a számlapja volt, most inkább csak a pulykák találkozóhelye, úgyhogy a vendéget a kis tornác asztala mellé ültették.
Leültek a suskából font karszékekbe.
- Énnye, elment a kocsival a jámbor, - mondta a vendég - hé, Sándor bácsi, hordja fel kend a dinnyét - kiáltott utána.
- Jolánka fiam, intézkedjík - szólt a házigazda -, hogy a jányok mennyenek a dinnye után, vigyík le a pincébe.
Az ezredesné a konyha felé lépett s két lány szaladt egy perc mulva a kocsi után a dinnyékért.
- Még mindig nem próbálsz dinnyét? - kérdezte a vendég.
- Nem bizony, nem is akarok - nevetett a házigazda.
- Mir? Nem ájja a főd?
- A főd állaná, de a nép nem ájja - nevetett az ezredes. - Az első béresem az idén csinált magának egy darab dinnyést, hát barátom, az iccaka nyócvan darabot vittek el rulla. Tejjesen íretlenül.
Az ezredes egészségesen jókedvűen nevetett.
- A szomszídba, Marbergh tanácsos, aki megvette a Patonyay földeket, csinált öt éve egy gyümölcsöst, de az idén ő is kivágja. Nem tudott odáig jutni, hogy egyetlen egy szem almát meg bírjon kóstolni belőle. Mind íretlenül lelopják neki. Erre még az ő sváb vére is felforrt s azt mondta a napokban, hogy kivágatja az egész gyümölcsöst. Hát ippen tennap mondta egyik emberem, hogy: «No miltóságos úr, a mán nem szíp dolog, hogy a Merber nagyságos úr kivágatja a gyümölcsösit. Irigyli, hogy más is eszik belőle egy szemet.» «Nem az irigyli a, - mondtam neki -, hanem azt, hogy ő egyet se tud kóstolni belőle.» Hát én nyárfást csináltam a ház megett a tó partjára. Mondta is a minap az egyik ember, hogy: «de keserves gyümölcse van ennek a fának!» Aszongya: «akárméket kóstolja az ember, olyan kuruc, hogy nem lehet megenni.»
Nagyon nevettek mindnyájan.
- Sorra kóstolta a nyárfa termését, de nem ízlett neki.
- Úgy van a - szólt a vendég. - Kjivált a fiatalja olyan, hogy még a golyót sem érdemli meg. A nagyapánk idejébe más volt a cselédnép... Tudod-e, Bódi, kit hoztam? Nem nézted meg azt az öreg embert, amék a kocsin vót?... Kis Sándor, a nagyapánk vót juhásza, most nálam van, dinnyecsősz.
Az ezredes felcsillanó szemmel nevetett fel.
- Az öreg Sándor?... Hisz a még Borbély nagyapámnál szógált. Emlékszek az öregre. Régi juhászember.
- Az a.
- Jolánka fiam, szólítsa elő mán azt az öreg embert, ha a dinnyét behordják, osztán gondoskodjík lelkem arról a régi bútordarabról.
Az ezredesné hangosan nevetett:
- Így helyes, lelkem: gondoskoggyík!... No, gondoskodok hát... - Avval abban a pillanatban ment. Szívesen és vidáman.
Ahogy a két férfi magában maradt, a vendég odahajlott a házigazdához:
- Te Bódi, Kálmán el fogja venni a Julist.
Az ezredes felkacagott.
- Egészségére.
Összenéztek s el kezdtek egymáson nevetni. A Julis szobalány volt, előbb az ezredesnél, aztán a századoséknál, de olyan kacér teremtés volt, akire minden asszony féltékeny lesz előbb-utóbb, így aztán kézen-közön végre egy harmadik rokonhoz került, Borbély Kálmánhoz, aki szintén unokatestvérük. Az viszont agglegény s így igen plauzibilis a hír.
- Persze, Feri nagyon dühös, mert már számította, hogy a föld az ő gyerekeire marad. Azt mondja, lelövi Kálmánt.
- Hát bizony, ha befészkeli magát a Julis, ott kevés remény marad.
Kicsit hallgattak s messze néztek.
- Az bizonyos - mondta az ezredes -, hogy fene egy fejérszemély, mikor itt volt nálam, az egész tanya meg volt érte veszve. Még az öreg Mihály bácsi is mindig jött, hogy nem kell-e neki segíteni vizet húzni. Most meg rá se lehet venni, hogy a vedret megemelje. Mind. Az első béres, a János bácsi, el akart válni érte a feleségétől, pedig négy gyereke van... Azért kellett elkergetni...
- Azér? - mondta a százados nevetve.
- A legjobb az volt, hogy mikor megszökött, a feleségem csendőrt küldött utána, mert itt állottunk az aratással, főzni kellett vagy negyven emberre s az tény, hogy átkozott ügyes volt a lány. A csendőr, barátom, mikor visszahozta, a maga pénzén fogadott szekeret, hogy elhozza a lányt s a Julis elmondta, hogy házasságot ígért neki az úton.
Ebben a rettenetes nagy alföldi csöndben, itt, kiszakítva az emberek világából, egy ilyen kis személy valósággal forradalmat csinál. Az urak maguk is szinte sajnálkozva gondolnak vissza rá, hogy kár volt... Lehetett volna... Vagy mi is jut ilyenkor az embernek az eszébe.
Jött az öreg Sándor bácsi.
- Jolánka fiam, hozzon egy pohár bort ennek a vín embernek.
Az öreg ember megállott a tornác előtt. Levette a kalapját a nagy napfényen s fehér feje világitott, mert a kalapját életében le nem vette, csak ha az urak előtt.
- Hát öregem, maga szógált Borbély nagyapámnál?
- Szógáltam, méltóságos uram, szógáltam.
- Hát mondjon csak hamar róla valamit.
- A kedves jóságánál egyebet nem tudok mondani.
Az ezredes pillanatra elhallgatott. Kissé a szivét ütötte az öreg cselédember szép szava. A konyha felé nézett, sokallotta, hogy a felesége olyan soká jön a pohár borral. Emeltebb hangon szólott is:
- Jolánka fiam!...
Az ezredesné már jött is. Palackot hozott poharakkal, tálcán. Ő maga hozta, mert a két lány nagyon szerencsétlen kezű, nem lehet rájuk bízni veszedelem nélkül, vagy az üveg, vagy a bor kockán forgott volna.
- Nagyon bele volt szorulva a dugó - mondta kedves mosollyal. - Egy ilyen gyönge némber nem tudja olyan könnyen elintézni.
Az ezredes kedveskedve mondta:
- Jól van Jolánka kedves, csak adja ide.
Az ezredesné valami húsz évvel fiatalabb az uránál, a pesti társaság elkényeztetett lánya volt. Aztán, a pénz elértéktelenedése idején a családja elvesztette a vagyonát s ő az urával, még mint aktív tiszttel végigcsinálta a nehéz időket, hónaposszobákban bujdosott a garnizonok körül, míg végre megörökölték ezt az ürgelaki tanyát. Most aztán olyan elintézetlenül elintézett életet éltek. Télen a városban, nyáron a tanyán. Az asszony az ura társa s helyettese. Beletanult az intézői tisztbe, tudott már lovat hajtani s egyedül ment be bevásárolni a két kis sárgával a hetipiacra. Azt is megtanulta, hogy kell kedvesen jelentéktelenné válni, ha az urak összejöttek. Az ura sose mondta neki, hogy hagyja magukra, de a szórakozott figyelemből mindjárt levonta a konzekvenciákat, hogy finoman ürügyet találjon, hogy magukban hagyja a teremtés urait.
- No Sándor bátyám, hajtsa fel ezt a pohár bort.
Az öreg cselédember belépett a tornácra s letette a kalapját a ferslógra, amelyben egy anyapáva volt a három csibéjével.
- Alássan megköszönöm.
Felhajtotta a pohár bort, egy hajtásra kiitta.
Aztán letette a poharat az asztal sarkára.
- Na most üljön le.
Az öreg körülnézett s a ferslóg mellett látott egy faszéket, azt elővette s letette pontosan az ajtó elibe, hogy aztán tőle se jobbra, s balra nem lehetett bemenni a szobába.
A háziasszony mosolygott s elment a konyha felé.
- Azt mondja el Sándor bácsi, igaz vót-e az, és hogy is vót az, mikor Borbély nagyapám agyoncsapott egy kovácsot.
A nagyapák. Azok még itt élnek szellemükben ezeken a földeken, ezeken a pusztákon. Az alföldi kiskirályok, akik mérhetetlen földeken uralkodtak, mióta a királyné, Mária Terézia visszaadta nekik a földeket, ahonnan a török hódítás miatt kiszorultak s másfél századon keresztül csak a jogot tartották fenn a birodalomra, meg az adót szedték utána. Ők maguk azonban a nyugati végeken házasodtak be az ott szabadságban élő nemes családokba, de mindig emlegették s tartották a jusst a kunsági földekre. Mikor aztán végre bekerültek a Kánaánba, további másfél századig urak voltak itt, akiket az úri hatalomban sem törvény, sem király nem korlátozott.
- Az öreg cseléd lehajtotta a fejét s visszanézett a multba.
- Igaz vót a, igaz vót - mondta egyszerüen. - Ott vótam, méltóságos uram - s megtörülte lucskos bajszát a kezefejével. - Úgy vót a kérem alássan, hogy szorgos lett vóna a szekér, hordás vót. Háromszor, négyszer odament a tésuram -, mer mink csak úgy montuk még akkor, hogy «tésúr»... - oszt a kovácsnak mindig más munka vót a kezébe... Ü meg azelőtt mirges ember vót, a cselédeket is verte...
Hirtelen elhallgatott, egyet nyaklott, nem tudta, hogy nem mondott-e olyat, aminek az urak nem örvendenek s rögtön hozzá csapta:
- Azért azoknak is vágatott ám birkát, a cselédségnek. Meg kalácsot is süttetett nekik, meg bort adatott. De ha a felesége, mert az áldott jó lílek vót, még ráhozatott; ű csak annyit mondott: «Minek a!» «Hadd igyanak, lelkem - mondta a tésasszony - így dógoznak.» Hát, szóval, a kovács valamit tanált mondani... A tésúr meg rettentő méregbe jött a feleseléstül, osztán meglegyintette a kovácsot. De a meg gyenge vót, vagy mi, a nyaka csigolyája rögtön kiugrott a helyibül, oszt meghótt.
Az ezredes nagy érdeklődéssel és izgalommal figyelt minden szót. Most felemelte a kezefejét s megmutatta, hogy történt, ahogy ő hallotta gyerekkorában. Az ujjait laposan összeszorítva mutatta a mozdulatot.
- Nem is ütötte meg, csak ahogy hallottam, így tartotta a kezét, mint egy kis lapátot s az ujjai hegyével megkocogtatta a kovácsnak a homlokát, míg magyarázta neki, hogy ne feleseljen. Ettől a kopogtatástól kapott volna agyrázkódást a kovács... Hát az hogy vót, mikor nagyapám a szekeret felfordította?
Az öreg cseléd egyet mozdult a széken s nagy fekete kezeit a térdére nyugtatta.
- A gábrási útba vót a. Mikor onnan jöttek a szekerek, meg innet mentek a Gáborásba, akkor eltértek a gátra, mer csak ott lehtett keresztül menni, mer abba az időbe, ha a Berettyó kiöntött, csupa mocsár vót a határ... Hát, hordás vót, a tésúr kinn vót a szekerekkel. Osztán mikor fel akart hajtani a gátra, látja, hogy egy bitang paraszt a másik vígin már fel is hajtott a gátra. Kiáltott neki a tésúr, hogy várjon, de a csak felhajtott vakmerően. Leugrik a tésúr a szekérrül, odamegy. «Hogy mertél ráhajtani a gátra?» A meg azt mondja, hogy ű elébb hajtott rá. A tésúr, meg csak azér vót mérges, ha feleseltek. Mer mindig mondta, hogy minden bűnnek a fészke a feleselés, osztán még egyszer mondta neki, hogy menjík le a gátrul. Nem!... Nem?... Akkor neki vetette a farát a lőcsnek, oszt mingyán felbillent a rakott szekér... Ha szekér jött a gáton, azt ű mindig leborította.
Az ezredes csiklandósan nevetett fel. Csiklandozta a vérét a régi nagyapa hatalmas dolga. Az ereje s a hatalma. Benne volt ebben a nevetésben, hogy ma ez nem volna lehetséges. Ma más világ van. Még ha az erő megvolna is, hol a hatalom!
Tárgyilagosan jegyezte meg.
- A gát az övé volt. Úgy-e, maguk csinálták a gátat?
- Nem, méltóságos úr. A gát, gát vót. A vármegye csináltatta.
Az ezredes összehúzta a szemét.
- Valami okának kellett lenni - mondta gondolkodva -, hogy ő jogot tartott rá.
Az öreg cseléd azt mondta:
- A megvót benne, hogy nem szeretett kitérni senkinek. Nekem is mondta, hogy: ne térj ki senkinek. Több jogom van nekem itt. Hát osztán sokszor leborogatta üket. Csak nekivetette a farát a lőcsnek, lement a szekér a tőtésrül.
Az ezredes nagyot kacagott. Tiszta szívéből évezte az emléket.
- Még idősebb korába is meg tudta tenni. Mikor hatvanéves vót, a hentesünket is felborította. Úgy járt a kocsival, hogy a karikás ott vót az ülésben mellette. Ha nem tért ki valaki, jött a karikás.
Az urak nevettek. Ők már a maguk modern szociális nevelése mellett el sem tudták képzelni az ilyent. Pedig sokszor jön szembe szekér, amit az ember szeretne felborítni.
Az öreg cseléd felbuzdulva az urak szíves nevetésén, lelkesen folytatta.
- Jött szembe egy szekér, dudvát vitt, ganét. De mán visszafelé jött, mégse tért ki. Vágj oda neki - mondta a tésúr... - Én meg fogom a karikást, odasózok neki. Uj ködmön vót az emberen, végigrepedt... Jó van, azt mondja a tésúr, avval hazamentünk... Hát estefelé, fát vágtam az udvarba hátul, jön a városházárul a bakter, hogy menjek fel a városházra, a tekintetes főkapitány úr parancsol... Megyek a tésúrhoz, mondom neki, hogy: baj van, tésuram, itt van a bakter, értem... Micsoda, azt mondja a tésúr, egy tapodtat se mégy. Hát elmegy az ember, de nemsokára jön a rendőr, a Górkakas, hogy abba a percbe induljak. Azt mondja a tésúr: téglával verjétek ki innen! Azt mondja a rendőr: a tekintetes főkapitány úr parancsolta. Hát jöjjön a főkapitány úr. Felhívták a tornácra, hogy a tésúr hivatja. Fel is ment, osztán leültek borozni. Ott vót úgy éjféltájig, akkor ment haza. Mit beszéltek, mit nem, azt én meg nem mondom, de engem osztán senki se hivatott többet.
Az ezredesné jött.
- Vendégek jönnek, Bódikám.
- Kik vónának azok, kedves?
- Jön az eső-leső társaság.
- Na jól van, öregem, csak menjen kend most már szépen hátra s érezze jól magát nálunk.
Az öreg cseléd már állott is felfelé s a széket rendesen visszatette a helyére, aztán hátrább lépett.
Az ezredes kiment az udvarra s a kocsi elé várakozóan nézett. Úgy állott ott, kövéren, piros arccal, ezüst fejjel, mint a jólét és az életnyugalom megtestesülése. Apró, kedves kék szemei hunyorogtak az örömtől, hogy valami jó következik. Úgy várta az életben a vidám perceket, mint az inyenc a jó falatot: előre összegyűlt a szájában az ízlelés minden kéje.
- Az eső-lesők - mondta nevetve a felesége. - Jól láttam én, hogy Pali bács ül a bakon.
Az ezredes hangosan felkacagott. Csakugyan Pali bácsi az.
- Nézd csak, nézd csak az öreget, - intett a százados felé s az is ott állott szétvetett lábakkal, erélyesen, imponálóan, deresen és csöndes vidámsággal.
A kocsi bakján mintha egy óriás ülne. Úgy kiemelkedik, mint egy szálfa.
- A bak is magas, - szólal meg az ezredesné s rátámaszkodik az ura vállára - de ő ráteszi a lópokrócokat, arra meg a teritőket, úgyhogy úgy ül, mintha állana. Édes ember ez a Pali bácsi, édes ember. Nézd, úgy hajt be a szérűn, mintha úrlovas-versenyen volna.
Különösen mulattak rajta nagy szeretettel, mert most vett egy hintót a király kocsijai közül. Mikor fent volt legutóbb a vérmezei úrlovaskocsiversenyen, már avval a hintóval volt. Le is fényképezték s úgy érkezett meg a kép a postán a városba, hogy: «Annak az úrnak, akit a levélben levő fénykép ábrázol.»
Az ezredes nagyot nevetett s tiszta boldogság volt az arcán. Az arca már kisdiák korában csak a jóérzésekre volt berendezve. Hamvas, puha, foltospiros fehér volt azelőtt, de most is még sok volt benne a gyermekes bájból. Nagyon jól állott neki, ha nevetett; volt egy foga, az egyik szemfog, amelyik ferdén nőtt egy kicsit s különösen kecsessé tette a nevetését. Öröm volt vele együtt nevetni.
Végre felhajtott a kocsi, felrepült a ház elé s csakugyan Pali bácsi volt az ülésen. Mellette egy suhancgyerek ült gubbaszkodva, mint valami varjú s pislogott az urakra. Hátul, az ülésben, Kondorossy kir. kamarás ült s az erdélyi báró, Áronffy, aki itt egy darab földet bérel mint menekült.
Mikor az urak leszállottak, szinte kitört a vidámság. Mindnyájan nevettek s csaknem összeölelték egymást. Olyan emberek voltak, akik jól tudták magukat érezni ebben a földi életben.
Kezet csókoltak a háziasszonynak, aki római vörös kis ruhájában valóban igen csinos volt s boldogan fogadta a társaságot.
- Óriási kalandunk volt az úton - kiáltott Kondorossy kicsit rekedt nevetéssel. Egy motor jött szembe s a gazember nem akart kitérni, ránkhajtott s a lovak majdnem az árokba fordítottak bennünket.
- Mit mondtam, - kiáltott fel az ezredes - emlékszik, Jolánka, mit mondtam a multkor, mikor jöttünk hazafelé: ezek a gazemberek direkt utaznak a kocsikra. Nem akarnak kitérni, zajt vernek, ijesztik a lovakat. Mi is úgy jártunk. Ránkhajtott egy gazember, az volt a szerencse, hogy a Szellő elesett s megtartotta a kocsit, különben mindnyájan az árokba kerültünk volna.
- Persze ilyenkor meg kellene tenni a feljelentést s elhúzni a nótájukat, de kinek van kedve még ott igazolásba kezdeni, - m,ondta Kondorossy.
- No tessék elvonulni a napról, - mondta nevetve a háziasszony s bementek a tornácra.
- Mi van a pávámmal? - kérdezte Áronffy, aki már egy éve vadászik kispávákra, de sose sikerül, mert egy sem nőtt fel az utóbbi időben.
- Magának nincs szerencséje, - mondta az ezredesné. - Most befogtam az anyapávát s ebbe a ketrecbe zártam, mert az történt, hogy a nagyanyja kettőt agyonvert a kicsikből. Az egyik meg is döglött, a másikat, szegényt, sebesülten tudtam már csak megmenteni, nem tudom, megmarad-e? Nagyon érdekes, hogy mikor az öreg páva-anyós nem találta sehol őket, addig járt-kelt az udvaron, míg ki nem tanulmányozta, hogy hol vannak. Azóta, ha szabad a tér, mindjárt itt van, rárepül a ketrec tetejére és ismeretlen nyelven szidja őket. Nem akarja, úgy látszik, hogy a lánya a termetét rontsa a fiatal generáció felnevelésével s rettentő mérges, hogy nem tud hozzájuk jutni. Most így próbálom felnevelni túrón.
Az urak körülállották a ketrecet, amelynek a tetejét drótháló borította s nézték, ahogy a két kis pávacsirke az anyja szárnya alatt kapargált.
- Nem igen jó pedig nekik ez a ketrec, - mondta az erdélyi úr - mert biz a páva vad madár, nem szereti a fogságot. Nem volna jobb a veszedelmes nagymamát tartani addig zár alatt, míg megerősödnek?
- Nem lehet, mert a hímek még vadabbak. Csodálatos, hogy az öregek a legveszedelmesebb ellenségei az apróságnak, - mondta az ezredesné.
- Valósággal üldözik, egészen csodálatos. Nem tudom, mi van itt titokban, de fajpusztító-elmélet kapott lábra köztük, már évek óta nem tudunk kispávát nevelni. De még kacsát is nehezen, az öreg hímpávák úgy vadásznak az apró kacsákra, a kispulykákra, hogy az öreg béresasszony már mondta, hogy az isten azt is büntesse meg, aki a pávát legelőször kihozta az erdőből.
Nagyot nevettek s leültek az asztal mellett.
Míg a háziasszony elment gazdasszonyi okok miatt, az ezredes azt kérdezte:
- No mi baj van?
Az urak összenéztek. Nem is gondolták, hogy vidám nevetésük mögött ott lappangott valami, amiből meg lehetett érezni, hogy baj szellemét, bánat árnyékát hozták magukkal.
- Szerencsétlenség történt.
Az ezredes elkomorodott. Úgy nézett, mint az iskolában, mikor vidám tíz perc után bement az osztály az órára s akkor mindjárt jött a felelés. Minél nagyobb volt az udvaron a hajsza s a hancúrozás, annál biztosabb volt a szekunda. Homlokát felhúzta, könyökét letette az asztalra s várta a Hiób-hírt.
- Pétert agyonlőtte a fia, a huszár - mondta Kondorossy.
- Pétert?
Rémülten nézett az ezredes a vendégeire. Kun Péter az eső-leső társaság legszilajabb tagja. Nagyszerű magyar úr. Szinte ott volt köztük, amint a nevét említették, véraláfutásos barna arcával és sistergő vidámságával.
- Az istenért!...
- Úgy történt, ahogy elmondták, hogy otthon volt délelőtt tizenegy órakor, Matild elment a piacra, ketten voltak otthon Matyival, a fiával. Nem is lehet megtudni pontosan, hogy folyt le a dolog. Matyi azt meséli, hogy az apja a fegyvert tisztogatta s mikor ő bejött, szidni kezdte. A gyerek azt állítja, hogy ő nem feleselt vissza, de azt jól tudjuk, hogy erre nincs mit adni. Mikor ő kiment, az apja állítólag éppen azért, mert egy szót sem válaszolt, utánalőtt. Erre ő elesett, mert ijedtében megbotlott... Az öreg pedig megijedt, hogy agyonlőtte a fiát s maga ellen fordította a fegyvert.
Mélyen elhallgattak. Az arcokra kiült a rémület s a sajnálat.
Soká hallgattak.
- Nem volt szerencsés az öreg a fiaival.
- Nem is lehetett. Olyan gyereknevelés! Egész életében nem törődött velük.
- Kiadta nekik egy-egy husvétkor vagy karácsonykor a leckét egész esztendőre, aztán nem foglalkozott velük többet.
- A katonaságnál sem boldogult a gyerek. El kellett neki jönni, levetni az uniformist.
Egyszerre kitört bennük minden elégedetlenség barátjukkal szemben. Péter mindig kihívta a kritikát maga ellen ebben az egy pontban. Ha néha szóba került a gyereknevelés, azt szokta mondani, hogy: hát őtet ki nevelte? Az ő apja egy konok kun ember volt, aki úgy bánt a gyerekeivel, mint az apró ebekkel s mégis itt vagyok, - szokta bökni az öreg, aztán más témára vitte a szót.
- Nagy baj van evvel a fiatal generációval, - szólt Kondorossy s nagyot sóhajtott. Neki is van egy harmincéves fia, aki ma is az apja nyakán él.
Mindnyájuknak van fia. Az ezredesnek is van az első házasságából kettő. Az egyik külföldön van s technikusnak készül, a másik repülő. Ő sem sokat foglalkozott velük, de neki legalább megvan az a megnyugvása, hogy a fiúk jóravalók s nem követik az apjuk elveit. Sokat fáj neki, hogy a fiai más úton haladnak, mint ahogy ő csinálta annak idején, de belátja, hogy okosabbak nála, nem lumpolnak s nem henyélik el az életüket. Valami neki ismeretlen munkát végeznek, de ha nekik így jó, hadd csinálják.
Hátradültek a székeken s maguk elé meredtek. Az erdélyi úr otthon hagyta a birtokát, egy talpalatnyit sem tudott elhozni belőlük a meneküléskor s most el kell néznie, hogy a fiai úgy keresik a jövőjüket, ahogy tudják. Jobb nem beszélni róla.
Pali bácsi hallgatott. Kevésbeszédű emberek módjára összefonta kezeit az ölében s nedves szemekkel nézett maga elé. Neki is van öt gyermeke: három lány, meg két fiú. A fiú a városi takarékpénztárnál van s szolidan és csöndesen éldegél a szüleivel, de most rettenetes veszedelem fenyegeti a családot: zsidólányt akar elvenni, szegény lányt, gépírókisasszonyt, aki a takaréknál volt, a szappanos zsidónak a lányát, akit már az első jelekre kitettek ugyan a takarékból, s a lány Debrecenbe ment, ahol szintén ilyen állása van a textilgyárban, de nincs vége a dolognak. A fiú minduntalan eltűnik, s ha kérdik, hol járt, csak ötöl-hatol, mindnyájan tudják, apja, anyja, hogy hol volt szombaton déltől hétfő reggelig, de nem igen merik firtatni, mert amilyen csöndes a gyerek, olyan vad tűz van benne, az apja vére, aki a saját szüleit ugyanígy csalta, mikor házasodni készült s anyját a kétségbeesésbe kergette, hogy katolikus lányt keresett magának.
A csöndes kis tanyát, kint a pusztaság közepén, ebben a pillanatban megülte a gond.
Mikor a háziasszony visszajött, Pali bácsi volt, aki megtörte a csendet.
- Marbergh elmegy, - mondta.
Marbergh budapesti gyáros volt, a szomszédságban egy ötszázholdas birtokot bérelt, de már negyedik éve hiába kínlódik evvel a földdel, hiába költötte bele minden megtakarított vagyonát, a föld s a nép közönyén hajótörést szenvedett s most nagyon érhető s előre várható volt, hogy elpusztul erről a vidékről.
- Nagyon nevezetes, - vezette át az ezredes a beszélgetést Marberghre - nagyon nevezetes, hogy ezen a földön senki sem tud megélni, sem a régi tulajdonosok, sem az új földesurak. Ha körülnézünk ezen a határon, itt van a Mády-birtok. Mikor az öreg Mády Gergely meghalt, a négy fia megosztozott, erre mindenkinek jutott százhúsz hold. Mit lehet százhúsz holddal csinálni? Kiadták bérbe a kupecnek, aki öt év alatt kizsarolta a földet, akkor belebukott egy vállalkozásba, a föld visszaszállott, az utolsó évi bérből a tulajdonosok semmit se kaptak meg, ellenben akkorára úgy tele voltak adóssággal, hogy nem lehetett tartani a birtokot. Eladták. Megvette egy paraszt az egészet; az beköltözött két házas fiával. De akkor jött a nagy áresés, jöttek a rossz termések, a gazdálkodáshoz nem értettek, egy év alatt úgy tönkrementek, hogy a saját földjük is elment vele s most napszámba járnak ugyanarra a földre, ami még pár évvel ezelőtt az övék volt.
- Nem lehet ezen az esőtlen vidéken gazdálkodni.
- Lehet, de csak kellő gazdasági berendezkedéssel.
- Itt van Marbergh. Ez csak eleget befektetett.
- Bolondul csinálta, az volt az első dolga, hogy a régi tanyát lebontatta s téglaépületeket emelt.
- Rossz a birtokának a formája. Az ötszáz hold egy csíkban van s az ő tanyája a sarkon. A jószág egész nap sétál.
- Nem, Marbergh jól csinálta, jól gazdálkodott s elég pénze volt. Nem is lehet ezt a földet máskép megtartani, csak ha idegen pénzt hoz bele valaki. Ez a föld a saját terméséből nem tudja kiprodukálni azt a pluszt, ami ahhoz kell, hogy az utolsó ötven év rablógazdálkodását kiheverje.
Így vitatkoztak egyre hevesebben s egyre szenvedélyesebben. Mindnyájan érezték a végítélet kongását. Mindnyájuknak agyonterhelt birtoka volt, s az adót valamennyien banki kölcsönből fizették.
- Még májusban olyan volt a kukoricám, boldog voltam, - mondta az ezredes - repesett a szívem örömében s már számítottam, hogy elég lesz-e a magtáram a termésnek? Azóta egy szem eső sem esett.
- Hiába lessük.
Most nem nevettek. Már tavaly alakították tréfásan, borozás közben az eső-leső társaságot és sok jó napot, jó estét eltöltöttek ezen a címen, hogy az esőt várják a kiszikkadt, a hőségben megrepedezett földekre, de most tragikus érzésekkel ültek együtt: tréfával nem lehet megszelidíteni a természetet.
- Én a napokban kint voltam a legelőn. A marha, ahogy a pásztorok mondják, már nem a legelőre jár ki, hanem a koplalóra. Le vannak soványodva. Lefeküdtem a földre bánatomban s elkezdtem beszélgetni a perjével meg a tikfűvel s egy nagyszerű dologra jöttem rá, - mondta az erdélyi. - Itt folyik a Berettyó keresztül a tízezerholdas legelőn. Meg van az csinálva rendesen, becsületesen, olyan egyenes csatornában folyik a víz, hogy csodálatos a technikának ez az alkotása. De mi történt. Az, hogy a csatorna a vizet szédítő gyorsan viszi le a Tiszába. A tavaszi árvizek elfolynak, most ilyenkor már a csatornának csak a legfenekén csörgedez egy kis vizecske... Mi lenne, ha ciszternák, öblök volnának a csatornával kapcsolatban s abban mint rezervoárban felfognák a tavaszi árvizeket s mikor nem jön az eső, akkor ráeresztenék a kiszáradt területre?
- Álom.
- Nem, a fiammal beszélgettem a dologról s az vetette belém ezt az ideát. Ő, mikor Berlinben volt egy évig, egy husvétkor Hollandiában volt tanulmányúton az iskolával s onnan hozta ezt a gondolatot. Most én magam is rájöttem, hogy tenni kell valamit, mert így megégünk a saját földünkön.
A háziasszony közben fel-felállott s jött, ment. Mikor magukban maradtak, Kondorossy megszólalt:
- Az a gyanus a Péter esetében, hogy a golyó úgy érte a fejét, hogy ő maga nem okozhatta a halálát. Balról érte a golyó s ahogy én látom, hátulról.
- Szegény Péter, maga gyujtotta magára a házat. Kutyakergetőket nevelt a fiaiból. Minden fia olyan semmirekellő. Komolyan, félnék velük a pusztán találkozni. Semmi egyebet nem tudnak, csak lingárkodni s vadászni.
Újra hallgattak.
Pali bácsi ránézett a háziasszonyra, aki most elment mellettük.
- Azt szeretem legjobban a Péter esetei közül, - mondta, - mikor Baloghéknál koccintott egyszer... Azt mondja: «Ott vagyok a hajtásba, meglátom a nyulat... Olyan közel volt hozzám, mint ez a pohár... A nyúl elbúvik a lucernásba, eltűnik a szemem elől... Utána megyek, megkerülöm, egyszer csak megint itt van előttem... megint olyan közel hozzám, úgy mutattam rá, mint erre a pohárra... Megint eltűnik... Mán nem hagyom, mondja, megyek utána tovább, hát megint előbukkan a nyúl. Megint olyan közel van hozzám, mint ez a pohár...» Evvel hallgat s körülnéz s azt mondja az asztalra csapva: «No én ilyen helyen nem maradok. Háromszor célozok rá erre a pohárra, mégse tölt senki. Ejnye de zsugori népség vagytok, én innen elmegyek».
A háziasszony hangosan, édesen felnevetett. Megértette a viccet, mely rá is vonatkozhatott s soká kedvesen nevetett rajta.
- Háromszor céloztam erre a pohárra - ismételte Pali bácsi -, senki se érti mit mondok, én egy ilyen zsugori háznál nem maradok. Felállott s elment.
A háziasszony fogta a palackot s tölteni kezdett.
- Nó, nem azért mondom - szólt mosolyogva Pali bácsi -, csak épen szegény Péter jutott az eszembe.
- Miért szegény? - kérdezte az ezredesné s tovább töltögette a bort. Hogy az ura nem ivott s a sógoruk, a százados sem, nem volt hozzászokva, hogy erőltesse a boritalt.
Kérdésére nagy csönd támadt.
- Meghalt - szólt az ura.
- Péter bácsi? - kiáltott fel ijedten a háziasszony.
- Igen... Szélhüdés... - mondta az ezredes.
Soká hallgattak.
- Vérmes ember volt szegény, - mondta az ezredesné s elfordult. A szemében könny jelent meg. Nagyon szerette Pétert, aki édes tréfáju ember volt, a régi Kunság típusa. Vastag, zömök, igazi vadász, de nagyon jól tudott az asszonyok nyelvén.
- Kihalnak az öregek.
- Mindnyájan kihalunk, - mondta Pali bácsi, aztán hozzátette: - Már aki.
- Elmosolyodtak.
- Pali bácsi régies gavallériával kötelességének tartotta, hogy a szomorúságot egy kicsit oszlassa.
- Hát kapunk-e vacsorára öhönt, méltóságos asszony? - kérdezte.
- Mit, Pali bácsi?
- Öhönt.
- Mi az?
- Én nem tudom, csak tegnap hallottam a kapásaimtól, hogy azt mondja az egyik: Mit esztek?... - «Öhönt, - mondja a másik. - Hát tik mit?... Hörtyögőt...» Hát csak azért kérdem, mert méltóságos asszony nagyon szereti ezeket a népies ételeket, hát legyen szíves evvel traktáljon ma bennünket.
Kicsit mosolyogtak, de senki sem tudott szivéből nevetni.
Csak hallgattak tovább.
Az ezredes arcán mély bánat volt. Az az ismeretlen bánat, amelynek nem lehet megtalálni az okát. Az a bánat, ami a haza sorsán szokta elfogni az embert, mikor meglep a szomorúság, hogy tenni kellene valamit, valami igen nagyot s igen szépet, de annak nem innen kellene kiindulni, hanem valahonnan felülről, magasból...
Valahonnan az egész nemzet szelleméből, de nem jön, nem jön az új idea, az új fellobogás, az új megváltás, az új élet.
Senki sem tudott szólani, tehát Pali bácsi újra kezdte a szót.
- A földreform tesz bennünket csúffá, - mondta s erre már majdnem mosolyogtak, mert az öregtől elvettek száz holdat, kiosztották házhelynek s azóta nem szíveli a földreformot, mindig az az ütőkártyája. A maga modorában adomává építve a keserűséget:
- Ismertem egy kocsist, ha felült a bakra száz ragyogó rézpityke volt a dolmányán és olyan vörös kutyabőrkesztyű volt a kezén, hogy megirigyeltem.
Megyek a minap Póra, ott fekszik egy alak. A kastélya oldala lopott kukoricaszár, ő meg ott feküdt a rothadt almon.
- Mit csinál itt, Lukács? - kérdem tülle.
- Hát elment a koma az egyik lúval - aszongya -, én meg nem merek elindulni evvel a pár zsákkal.
Rösteltem rápirítani...
Úrból koldust csináltak...
- Nem leszek más kutyája, - mondta szegény feje, most négy esztendeje, mikor négy holdat adtak neki ingyen az urakéból, - most aztán ott hever.
Az urak hallgattak.
- Hát barátom, mi a magunk dolgát elvégeztük, - szólt az ezredes. - A háborút megharcoltuk, becsülettel, mert az a szép munka volt, nehéz munka, reménytelen munka, de tisztességgel mentünk keresztül rajta. Hanem azt mondom, hogy ez még semmise volt, csak most jön az igazi munka. Csakhogy ahhoz mi már deresek vagyunk, hogy mi kezdjük... majd a fiatalok.
- A fiam csodákkal van tele, hogy: apám, mit lehet evvel az országgal kezdeni, csak nem szabad az esőt lesni, mondja - szólt az erdélyi úr -, magunknak kell gondoskodni a vizről. Ő már olyan esőző berendezésekre gondol, amilyet most rendeztek be száz holdon itt Szolnok mellett. Mondja, hogy ott a kukorica olyan, mint Kánaánban. Mellette a parasztföldeken a kukorica két arasz magas, az esőztetett helyen pedig öles magas. Majd ők megcsinálják.
Újra hallgattak. Koccintottak, de senkinek sem ízlett a bor.
Csak épen Pali bácsinak, aki szálfa termetét megingatta, mint a bakon s kicsit olyan cserdítés formán mondta:
- A fiatalok!... Az én kisebbik fiam... Az fogja megmenteni az országot az ecsettel... Fene hallott ilyet: művész!... Mondják, hogy tud valamit a gyerek, de hogy értsem én azt meg, hogy egy régi földtúró család maradéka arra vesse a fejét, hogy festi a lovat, ahelyett, hogy ráülne s bevágtatna vele a pusztába.
Hallgattak, hallgattak.
Az ezredes felnevetett, ahogy kínjában nevet fel az ember.
- Épen most van itt Borbély nagyapámnak egy régi cselédje. Bszélgetett az elébb itt nekünk... Ha arra gondolok, hogy a nagyapáink még királyok voltak ezeken a földeken, mi meg csak eső-lesők vagyunk, akkor a fiaink már mik lesznek?... Festeni fogják az esőt... Ennyi marad nekik az ősi földekből.
Keserűen mosolyogtak. Pali bácsi megszólalt:
- Én még ismertem az öreg urat. Rettenetes harcos kemény ember volt. A feleségem nagyapjával, Bakócs Antallal volt neki sok harca. Borbély, az kálomista volt, a Bakócsok meg pápisták. Az öreg Bakócs még a forradalomban is ott volt, honvédszázados volt huszonkét esztendős korában s erre halálig büszke volt, nimbusz is vette körül. A városi képviselőtestületben vívták a nagy harcaikat. Bakócs állíttatott egy Páduai szent Antalt, hogy ő is Antal volt, a maga költségén, a templom elé. Borbély Gáspár pedig egy éccaka tarisznyát akasztott a szentnek a nyakába, koldusbotot adott neki s a kezébe egy cédulát tétetett, amire ez volt írva:
Nem maradok tovább Túron,
Nem fog itten az okos szó
Sem paraszton, sem az úron.
A régi adomán nevettek, bánatba ejtett fejek mosolyogtak. Mert az ember túlél mindent, mindent, különösen a más halálát, azt mindig túléli.
- A fiam azt mondja - szólt az erdélyi -, fontosabb a minőség, mint a mennyiség... Hogy a tehenészet sikerül-e? Az a kérdés, mennyire lehet szelektálni... Ha jó tejelőket tart az ember s azoktól semmit se kimél, akkor az hoz... Sertésnél is a jó ellő, jó nevelő faj kell...
Újra hallgattak.
- Majd meglátjuk, nekik hogy sikerül...
- Dehogy is látjuk, hol leszünk mi már akkor...
Pali bácsi előre hajlott, hosszú kezeit felemelte s mint egy csöndes szónok mondta:
- Mondok valamit, beszüntethetjük mink ezt az «eső-leső társulatot». Megalakíthatnánk valami új egyletet.
- «Kisiklott emberek klubja» - mondta felkacagva az ezredes. - Itt vagyunk mindnyájan, katonák, bírák s más effélék: ez lesz a legjobb «kisiklott emberek klubja»... vagy esetleg «Eljár az idő-klub».
Pali bácsi az újját még mindig a levegőben tartotta s azt mondta:
- Vagy esetleg így nevezhetnénk: «Zörgő csontú fráterek társasága.»
Az ezredes még nagyobbat nevetett.
- Az se volna rossz, hogy: «Temetőkerülők és kriptaszökevények szentegylete».
Ezzel újra visszavetették magukat a székeken s felnéztek az égre, ahogy szoktak.
Az égen sötét felhő kedzett emelkedni.
- Eső lesz, eső! - kiáltottak fel.
Kimentek az udvarra s lesték az eget.
A város felől jött a nagy felhő, komoran, vastagon.
- Ez nem eső lesz, hanem vihar, - mondta az erdélyi úr.
Aggódva, gondterhes arccal néztek a jövőbe.
- Már rajtunk úgy se fog. Az a fő, hogy legalább hoz egy kis csapadékot...