Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 22-23. szám · / ·
Szállni, de hova? az egész föld nagyon kicsi már,
s ha a csillagokba röpülnénk, az is mindegy már:
magunkkal hordjuk mindenütt a falat, mely bezár,
vakabbak a bomló csiránál, s úgy ülünk a régi karszékekben,
mint kiszakadt két láncszem a zeg-zugos Mindenségben:
elgurult és összeakadt és e helyen megcsücsült szépen.
Csücsüljünk hát, jó így, kedvesem, horgonyt vetve egy kedves-ilyen
kis zátonyon, s hű tárgyak lassú éveit szürcsölve híven
jól megfogózni a nagy Lánc e közeli szemeiben
s a serény bútorok mentén lassan az ős Lánc felé, - mint
türelmes vak, aztaltól, széktől, amit legközelebb érint,
tapogatva indul a hang felé, mely vibráló köde mélyén int, -
vak-boldogan visszatalálni... A lélek ujja finom
mágus-ideggel suhan végig a sima Polituron,
megsejtve a holt tárgy-páncél mögött az örök-egy, rokon
életet időn és téren át, mert nincs min ő át nem hathat,
oly sikos és zárt keménység, (mint szigorú sziklafalaknak
zárát megporlasztja hatalmas gyökér-ujja a magnak...)