Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 21. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ

IGNOTUS: ERDÉLYI LEXIKON

Osvát Kálmán - külömben öcscse a mi Ernőnknek, kire emlékeztet habitusában s a szép konokságban, mellyel minden nézetébe s vállalkozásába egész mivoltát beleviszi - a váradi születésű Osvát Kálmán, miután volt elébb orvosdoktor Erdélyben, majd vándordoktora az odavaló magyar és székely léleknek, melyet mint szociológus, mint politikus s mint aesthetikus dolgozott meg cikkekben, röpiratokban, egy nap alakuló, másnap felforduló folyóiratokban, de kivált igen saját hangú s igen erős viszhangú előadásokkal: nemrég, széles tizenhatodrétben, kéthasábosan, arc- és városképekkel illusztrálva s komolyan ábécérendbe szedve egy Erdélyi Lexikon-t írt, nyomatott és adott ki, melyben hiteles és pontos, ezenfelül szemléletes jelentés, kép vagy életrajz adatik, hogy csak szembenéző két oldalát idézzem: Péter Mózes tanárról, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatójáról, - a Péterfalvi Papírgyárról, mely 852 lóerővel s 370 munkással évi 500 tonna velint, író-, nyomó- és csomagolópapírt gyárt, - az erdélyi Petőfi-kultuszról, Petra-Petrescu Horia, Petranu Coriolan s Petre A. George román íróról, műtörténészről, hírlapíróról, Petres Kálmán magyar tanárról s vers- és tanulmányíróról, Petróczy Alice iparművésznőről, a Petrozsényi Takarékpénztárról, a Pfoma evőeszközgyárról, a Phoebus vasöntődéről s a Phőnix kénsavgyárról. Nagy szó, de le merem írni, hogy a D'Alemberték Encyclopaediája óta annyi lyra nem volt tudományba s fejezetekbe, pontozatokba, valamint szakaszokba foglalva, mint ebben a felsorolásban. Aki a legelső Baedeker-könyveket könyvtárból vagy antikváriustól ismeri, megfigyelhette, mily nehezen s lassan találták volt meg az átmenetet a költői és írói útleírásból a tárgyias leltárba, mely gyanánt ma tökéletesek. Viszont aki az újabb Encyclopaedia Britannicában lapoz, gyönyörködve élvez szófejei alatt tökéletes essayket. Úgy a kezdet tapogatódzásából, mely a vállalkozásé vagy műfajé, mint a kifejlődöttség művészi biztosságából, mely az Osváté, van valami ebben a Lexikonban, amely egy szentelt fájdalom megszállottságával veszi céljául s viszi végbe az alfabétikus bizonyítást, hogy Erdély egy külön kis világ, sőt világegyetem, melyben természettől s három nemzettől háromfelől kifogyhatatlan és sajátosan megvan s együtt van sok civilizáció és teméntelen kultúra. A szorgalomnál s értesültségnél, melylyel Osvát Kálmán mindenről minden adatot összeszerez és összeszervez, csak a bravour nagyobb, beleértve a stiláris bravourt is, ahogy epigram-succust ír működésekről, munkákról, állapotokról. Az M-betűnél ír Markovits Rodionról s a ma negyvenöt éves író «Szibériai Garnizon» regényriportjáról. «Nagy és szigorú ellenőrzés alatt íródott ez a regény, a volt hadifoglyok ezrei figyelték és - aprobálták. De elfogadta s irodalmunk nyereségeül könyvelte a csak literáris szempontokat honoráló kritika is. A kompozíció hiányosságaival, ismétlődésekkel, sokszor modoros pacifizmusával is kibékít előadásának friss élményszerűsége, tiszta és meleg szívközelsége, egy-egy tragikusan mély viziója. (A hős édesanyja remekül látott és rajzolt epizódalak.)... «Tovább, az M-betűnél: Maniu Juliu, a mai román miniszterelnök; mikor a könyv íródott, még nem volt az, csak a Függelék vehet tudomást kormányra történt meghivatásáról. De a pár sorban, amennyire a Lexikonstílusban futja, benne van az egész ember, egy egész politika s egy előrelátható tragikum magva: «...Az erdélyi ideiglenes kormány megszünése után Maniu az immár egységes birodalom politikai életének egyik vezéregyénisége, annak dacára, hogy a végrehajtó hatalom de facto vezérlete még nem volt a kezében. A Maniu közéleti egyéniségével szimpatizáló közvélemény is nem egyszer tanácstalankodó lélekkel és kérdező szemmel nézte ez államférfi habozónak és határozatlannak vélt egy-egy gesztusát. És lehetett vitatkozni felette, hogy ha adott alkalommal a kormányelnöki széket, akár megkötött akcióképességgel, elfoglalja, vajjon közéleti egyéniségének súlya és ereje nem paralizálhatta volna-e áldásosan némely megkötöttségeit? Viszont kétségtelen, hogy így hatalom nélkül, mint pusztán erkölcsi kvantitás is, az elmult évtizedben fix pontja volt Erdély és az egész román birodalom közéleti tisztaságot áhító elemeinek...» S végre, megmaradva az M-betűnél s utolsó mutatónak, mert majd minden cikkecskéjében van egy-egy velős szó s mindet nem írhatom ide: amit a mostani erdélyi magyar irodalomről mond: «... sokan hangsúlyozták az újerdélyi magyar irodalom sajátos eticizmusát. Az erdélyi írások felett komor depressziós atmoszféra lebeg, csattanások, dörejek hallatszanak, próféták lelke szól. Ez a jelenség csak kisebb részben irodalmilag determinált, jórészben: kezdő irodalmak bátorkodó monumentalizmusa. Villámai a publicistikából csapnak át. Fiatalságából ered az a máris sok zavart, anarchiát eredményezett viszássága, hogy benne a kritikai szellem hajléktalan s helyén csak dühvel vagdalózik az irodalompolitikai demagógia. A fiatal író alig számíthat rá, hogy művét észreveszik, de a beérkezett mindig tarthat tőle, hogy egy vagy más oldalról elgáncsolják. Egy-két jobbszemű, tekintélyt is élvező kritikusnak hivatott emberünk hallgat vagy - másról beszél. A hitbuzgalmi literatúra is szerveződött s az irodalmi társaságokban lábát megvetette. A toll hivatottja lebeg ég és föld között. A földön patkányok rémítik, az égen Akadémiák...» Madame Bovary mint irodalomtörténet. Petelei István, drága Petelei István: most értem, utólag, mibe pusztultál bele!

Egyébként: Erdély kimeríthetetlen probléma, Osvát Kálmán sem meríti ki, de minden kavicsát megszámozza, minden erét felfedi forrásánál s követi torkolatáig. Ajánlom mindenkinek, aki magyar vagy román vagy német, aki egy külön világba akar belelátni, akinek személyes fájdalma a magyar fájdalom, aki át akarja érteni, hogy a problémák nem egyszerűek s az igazság, mint a kábel, sokezer drótszálból csavarodik. S aki meg akar ismerni egy közlésre fogant lelket, egy lelkesen keserű tanítót, ki serviendum consumatur, egy bölényhomlokú s acélujjú írót, ki iridiumvégű aranytollát szénporba kevert vérrel mártja. Én csak egy benyomásommal akarnék képet adni az egész Erdélyi Lexikonról, talán egész Erdélyről s az erdélyi problémáról: aki az izgató könyv sokezer adatán átrágja magát, elborulva, hogy úgy mondjam: retro-reménytelen állapítja meg, amire eddig sohasem gondolt, amit tán akkor sem figyelt meg, mikor a háború előtt Erdélyben járt s a háború után Erdélyben élt és dolgozott: hogy e nagyon munkás világban milyen kevés köze volt egymáshoz a magyar, a román, a német munkának; a magyar, a román, a német kultúra, gazdaság és politika mívelőinek. Hogy az új rendben ez nehezen alakul másképp, annak ezer és egy oka van, de hogy a mi régi világunkban így alakulhatott, az gyökeres szerencsétlenség volt. Hogy miben volt a gyökere... kár erről ma sok szót mondani, de sok minden emlék tolul szívembe, például: hogy jelent volt meg egy erdélyi szász városban egy igen szép és művelt németnyelvű szemle, s mikor, a Nyugat nevében s németnyelvű levélben, cserére s érintkezésre szólítottam fel, a szerkesztőnek húzódozva-készséges válaszán megéreztem, hogy nem hisz szemének s valami rejtettséget gyanít ez érdeklődés mögött. Vagy egy mágnás-politikusunkkal való beszélgetésem, ki testi megjelenésében is prominens s kinél arról volt szó, hogy kit küldhetnének le Erdélybe egy erősen nemzetiségi helyre, ha jól emlékszem, főispánnak. «Én, szóltam az okos nagyúrnak, tudnám, hogy Excellenciád helyében mit tennék: magam mennék le!» S a mosolyra, mely ötletemet fogadta, illő reverenciával jegyeztem meg, hogy, úgy vélném, mégis csak jobban válik be az angol rendszer, hol a leggazdagabb, legmutatósabb s legtehetségesebb nagyurakkal küldik ki és el kormányzóknak s helytartónak, mint a mienk, hol ha az adótiszt sikkaszt Szekszárdon, áthelyezik strófból Fogarasba - s ott képviselje aztán a magyar állameszmét... Persze, van ennek is hübnere, nem is egy, s ma is mintha jeget húznának végig a hátam gerincén, ha eszembe jut Goga Oktáviánnal történt megismerkedésem - Ady Endre asztalánál -, mikor is hosszabb beszélgetés után végre azt mondtam a költőink tiszteletében felnőtt román költőnek: «Volnánk itt egypáran, kiknek van tollunk, olyikunknak némi szavunk is és tudjuk, hogy egy és más nincs rendjén és nem félnénk, hogy magyar politika gyanánt magyar hangot adjunk némely kívánságaitoknak, - ha csak tudnók, hogy mit akartok?» «Mi, felelte ő, nem akarunk semmit.» «Hogy-hogy?» firtattam. «Egyszerűen: nem akarunk hozzátok tartozni!» Igy folyt volt ez intra muros et extra, s felesleges piszkálása volna sajgó sebeknek efféléket felidézni, ha valami ok nem volna rá ma is és nem volna úgy, hogy tanulni sohasem késő, még akkor sem, ha későnek tetszik, ami a politikában s a történelemben mindig optikai csalódás. Lesz egy esztendeje, több is, hogy egy vezérlő nacionalista budapesti napilapban egy kitünő erdélyi levél jelent meg, tele magyar lélekkel s magyar okossággal, s arról szólt, hogy a magyar természetesen sokat, igen sokat tanult a történelemből, melynek kereke egy percre átgázolt felette s ha ma kerülne sora, hogy nemzetiségi politikát csináljon, most már tapasztalatosabban csinálná... Nekem, kinek felsajdult emlékemben a tavaszi délelőtt, mikor valamikor a régi Kolosvártt ott sétálgattam volt Apáthy Istvánnal az ő tündéri zoológiai intézete függőkertjében, s kinek ma is minden csontomban benne hasít a karácsonéji fagy, mikor az új Kolosvárról kitiltatva vitt a vasút fel a Tátrába: köny állt szemembe e Deák Ferenci bölcseségű sorok olvastára. Ám magának a lapnak szerkesztője csillagban írta a cikk alá, hogy az abban foglaltakat nem mindenben osztja. Istenem, még ma sem?