Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 21. szám · / · MARCZALI HENRIK: EMLÉKEIM (12)
MARCZALI HENRIK: EMLÉKEIM (12)
Minden jog fenntartva
HOGY KERÜLÖK A POLITIKÁBA
Megírtam, hogy államférfiakkal, politikusokkal volt elég sűrű érintkezésem. De ennek csak az volt célja, hogy lássak, tudjak minél többet. Ha kikérdezem azokat, kiktől tanulhattam, az is mesterségemhez tartozott. A t. olvasó tudja, hogy eleinte nem én kerestem őket, sem báró Vay Miklóst, sem gróf Andrássy Gyulát. A kancellárok és miniszterelnökök kikérdezése, az «inkvizició», ahogy gróf Apponyi György nevezte, csak később volt tudatos és következetes eljárásom. Arra, hogy nekem is legyen részem a politikai malom forgatásában, még álmomban sem gondoltam.
Tisza Kálmán bukása után gróf Szapáry Gyula került a kormány élére. Csakhamar kitünt, hogy gyenge. Azt a szándékát, hogy egyszerre megkoszorúzzák hivatalosan a honvédek és Hentzi sírját, meghiusította az ellenzék. A nemzeti párt, Apponyival, Grünwalddal csatlakozott hozzá az állami közigazgatás keresztülvitelében, de a szélsőbal obstrukciója nem volt legyőzhető és csak maga az elv került törvénybe. Így Tisza hívei nagyon is készen voltak a tehetetlennek bizonyult miniszterelnök megbuktatására.
Csemegi asztalánál, hol élők és holtak főlőtt ítéltek, természetesen szintén alaposan megvitatták a helyzetet. Az elégedetlenek közt volt Mikszáth is, a Tiszák híve, ki Tisza Istvánba helyezte bizalmát és erősen izgatott Szapáry ellen. Erre, régibb összekőttetésünknél fogva, Apponyit állítottam előtérbe; Tisza Istvánt nem ismertem személyesen, de komoly férfiaktól hallottam dícséretet. A nagy jogtudós egyenesen felszólított, jelöljem meg a célhoz vezető utat. Nekem, amennyire politikailag gondolkoztam, szinte rögeszmém volt az erők egyesítése. Azt a véleményt kockáztattam, hogy Tisza István szilárdságára és alapos tudására csakolyan szüksége van a magyarnak, mint Apponyi eszményi szárnyalására. Hallatlan, váratlan, mindenki hozzájárult. Mikszáth vállalta, hogy Pistával beszél, reám pedig Apponyi megnyerését bízták (1891).
Néhány nap mulva ismét találkoztunk. Apponyi, több noha-noha beillesztésével, mégis hajlandónak mutatkozott a haza újjáépítése és felvirágozása érdekében együttműködni Tiszával. Kálmán barátunk ellenben rossz kedvvel, mintha orravére folyna, azt rebegte, hogy Pista tudni sem akar ilyen szövetségről. Első politikai lépésem tehát teljes kudarccal végződött - csakúgy, mint a későbbiek.
A Tisza hosszú kormánya alatt a «quieta non movere» (ne mozdítsunk semmit, mi nyugton van), volt a jelszó. Ettől Szapáry sem igen tért el. De új nemzedék nőtt fel, eltelve 48 dicsőségével, de megfeledkezve az ezt követő bajokról. A nemzet nagy többsége ragaszkodott a kiegyezéshez, de az állam és a sereg közti viszony folytonos súrlódásokat okozott és a törvényes paritás a közös intézményekben csak igen csekély részben valósult meg. A kiegyezés teljes paritásos értelemben való keresztülvitele, különösen a magyar nyelvnek és a magyar jelvényeknek elismerése a hadseregben és diplomáciában valának az akkor gróf Apponyi Albert vezetését követő alakuló nemzeti pártnak fő pontjai, Apponyi már 1890-ben a nemzet rezignációjának nevezte az akkori állapotot.
Irányi Dániel évről évre határozati javaslatot nyujtott be a polgári házasságnak és a vallásszabadságnak törvénybeiktatásáról. E felszólalásainak nem volt sikere. De 1892 május 27-én Apponyi nagy beszédben hozzácsatlakozik. Szükséges, hogy a törvényenkívüli állapotnak véget vessünk, az izgalom okait eltávolítsuk, hogy jövőre is kikerüljünk hasonló összeütközéseket és izgalmakat. Csak a lelkiismereti és vallásszabadság elvének elfogadása vethet véget a küzdelemnek. Ha ezen elvek következéseit teljesen megvalósítjuk; ha a katolikus autonómiát, a nyilvánosság ellenőrzése alatt létrehozzuk; ha gondoskodunk a szegény protestáns egyházakról; ha a zsidó polgárokat is teljes jogegyenlőségben részesítjük és véget vetünk annak, hogy hazánk egy része tovább is szemétdombja legyen egész Európa salakjának (erdélyi unitárius házasságok; válás hat hét alatt), akkor a szülők szabad rendelkezési joga minden gát nélkül helyreállítható.
Hiszen régebben is beszéltek polgári házasságról; 1874-ben már elvben el is fogadták. De hogy éppen Apponyi Albert, kit ellenfelei mindig sötét ultramontánnak festettek, követelje e nagy kérdések szabadelvű, sőt gyökeres megoldását, teljes meglepetést okozott. Apponyi vált egyszerre nemcsak a nemzeti, hanem a szabadelvű törekvéseknek is hivatott bajnokává.
Másnap kérdeztem őt: egyetért e fellépésével atyja? Azt felelte: teljesen, sőt a prímás is.
Éberhardon atyja kastélyában 1891 telén egy hétig időztem és módomban volt nemcsak atyját «inquirálni», hanem őt magát is. Jó gazda-e? «Igen, rendezett viszonyok közt élek.» Nem így értettem. Ért-e a gazdasághoz? «Nem nagyon, a parlamentáris munka elvon tőle.» Ez hiba, magyar államférfi jó, ha ért a gazdasághoz. Vesződnie, gondoskodnia kell és tudnia, hogy a siker Isten kezében van. Ennél jobb iskola nincs. A közügyek melyik ágát tanulmányozta legbehatóbban? «Nekem mint pártvezérnek minden nagy kérdéssel egyaránt kell foglalkoznom.» Nem volna-e jobb, ha előbb egy szakot sajátítana el, akár a közjogot, akár a gazdaságot vagy közoktatást. Ha egyben szilárd alapon áll, könnyen mozog a többiben is, de ha egyikbe sem mélyed, sokoldalú lesz tartalom nélkül. Alkothat szépet, de nem maradandót. Kedves olvasóm, látod, «Schulmeisternek» csaptam fel.
Az iránta való bizalmam, sőt lelkesedésem, minden egyes beszéde után fokozódott. Következett a választások ideje. Kért, lépjek fel, kerületről részemre gondoskodik. Megfontolási időt kértem.
Kimondott alapelvem az volt, hogy a vezetőférfiak közt felmerülő ellentéteket csillapítsam. Ha pedig párthoz állok, célomat nem érhetem el. Részrehajlatlannak kell maradnom. Ezzel az elhatározással mentem Apponyihoz, ki újra rábeszélt. «Ha meg is választat, nem lesz abból semmi haszna. Mert, ha képviselő lennék, mégis csak a magam meggyőződését követném.» Igy maradt abban parlamentáris működésem.
Mivel munkám a Felség elé jutott, Trefort magához hívott, hogy rendjellel tüntessenek ki. Ez bevett szokás volt. Megköszöntem a miniszter úr jóakaratát, de nem fogadtam el. Kérdésére, miért nem? azt feleltem: Eddig elhitték, mit írtam, ha kedvezett is a Habsburgoknak. De ha kitüntetnek, már nem látszom pártatlannak. Én pedig nemcsak pártatlan akarok lenni, de látszani is. Ezt belátta. Később gróf Csáky ugyanazt kívánta. Ismét nem kértem belőle, ő azt állította, hogy mint tisztviselőnek kötelességem az elfogadás. Azt választoltam: Őfelsége leghívebb jobbágya vagyok, de magyar író is. Mint ilyen meg kell óvnom és meg is óvom teljes szabadságomat.
Éberhardon többször esett szó a «Budapesti Hirlap»-ról és Rákosi Jenőről, ki a nemzeti pártnak erős és következetes támogatója volt, de Apponyival személyesen még nem érintkezett. Kért, adjam át neki, köszönetét annyira értékes állásfoglalásáért. Rákosit is óhajtotta volna bevinni pártjába, a parlamentbe. Így én voltam a közvetítő köztük. De Jenő bátyám époly kevéssé buzdult országgyülési babérokat, mint jómagam.
Májusi beszédével egyszerre az első sorba küzdötte fel magát. Szapárynak távoznia kellett: Wekerle nagy minisztériuma jutott kormányra, azzal a megbízatással és elhatározással, hogy az egyházpolitikai reformokat keresztülvigye. Elérkezettnek láttam az időt cselekvésre. Apponyihoz így szóltam: a szép beszéd Isten nagy adománya, de államférfiúvá csak a tett avat. Most olyan kormányunk van, mely ellen nem lehet kifogása. Nem csinált erőszakos, sem korrupciós választást - ez volt mindig a fősérelem, - és hazafias, nemzeti szellemében kétkedni nem lehet. Ebbe tehát minden lelkiismeretfurdalás nélkül beléphet. Igaz, hogy jobb szerettem volna, ha az államosításon kezdi, mi pártjának követelése. Erre ő. «Hát eldobjam magamtól azokat az eszméket, melyekért évek óta küzdök? Ne maradjon utánam semmi, ha meghalok?» - Isten éltesse száz esztendeig, szívemből kívánom. De azok az eszmék (a katonai jelvények nemzetiesítése) sokkal hamarabb megszünnek működni. Talán érvényesülnek, de mindenesetre fontosabbakkal és komolyabbakkal kell majd megküzdenie. Mégegyszer kérem, ne szalassza el ezt a lehető legjobb alkalmat, a hazát tettel szolgálni. Egy pedig csend, aztán: «carte blanche-ot adok.»
Gróf Andrássy Gyula jóakaratát, ha mondanom szabad, még atyjától, a providenciális államférfiútól örököltem. Munkáim nagyon érdekelték, bejáratos voltam nála. Egyszer az Andrássy-úton találkoztunk, beszélgettünk. Milyen nagy ember volt az atyja, ő pedig nagy tehetségével és szorgalmával még semmi magához méltót nem művelt. A gróf úr mentegetődzött; még nem bírta összeszedni magát. De én tovább is iskolamesterkedtem, mit éppen nem vett zokon, hanem iránta való nagy érdeklődésem jelének tekintett.
Kónyi Manó, Andrássyék bizalmasa, eljő hozzám, egész kikelve magából. Hogy mondhattam Apponyinak, hogy többet várok Tisza Istvántól, mint Duci gróftól? Igenis azt mondtam; Tisza Istvánt - még nem ismertem - alkalmasabbnak tartom cselekvésre, de gondolkodásban és műveltsége sokoldalúságában nem mérkőzhetik Andrássyval.
A Wekerle-kormányban Andrássy államtitkár lett. Karácsony előtt meglátogattam és elmondtam nagyjában Apponyival volt beszélgetésemet, nem említve a carte blanche-ot. Okoskodásom az volt: Apponyi olyan erő, mellyel a kormánynak nagyon is számolnia kell. Ha miniszterséget vállal, tizenöt évre nyugodt, békés haladásnak nézhetünk elébe, mert legalább annyi időbe kerül, míg valaki hasonló pozicióra tehet szert a parlamentben és az országban. Rajtunk múlik, hogy ezt az időt kellően kihasználjuk. Andrássy ezt az érvelést elfogadja, és megigérte, hogy szól erről Wekerlének.
Mikor újév után ismét összeült a képviselőház, Wekerle odaült a nemzeti párt vezére mellé. Apponyi nagy örömmel jött hozzám: milyen kedves és előzékeny volt a miniszterelnök, mennyire méltányolja az ő hazafias elhatározását. Megigérte, hogy február 2-ára Bécsbe megy és előterjesztést tesz a királynál, ki bizonyára szíves-örömest fogadja be a kabinetbe. Wekerle elment, meg is jött, de Apponyihoz egy szóval sem fordult. Erre ő méltatlankodva mondja nekem, hogy Wekerle őt elámította, bizonyára nem is szólt Őfelségének és ő szégyenben marad. Igyekeztem megnyugtatni: Wekerle bizonyára híven referált a királynak, már a maga érdekében is. De valószínűnek tartom, hogy Ferenc József a jelvények dolgában tart valami újítástól és azért nem enged. Wekerle pedig inkább magára veszi az ódiumot, semhogy a királyt hozná kellemetlen helyzetbe. Hiába, azóta nyilt volt az ellenségeskedés és szép tervem kútba esett.
Meg kell jegyeznem, hogy Apponyi sohasem kötötte le magát a kötelező polgári házasság mellett és e pontban folytathatta az oppoziciót. Ha nagyot össze lehet venni kicsivel, csekélységem sem gondolkodott máskép. A zsidó recepció ügyében engem szemeltek ki előadónak, el is készítettem a referátumot lehetőleg gondosan, hogy azt mint folyamodást benyujtsák az országgyűlésnek. Az ülésen Mezei Mór elnökölt, ott volt a tudós Blau Lajos és bemutattak egy fiatalembert, dr. Vázsonyi Vilmost. A polgári házasságról azt írtam: nagy ugrás egyszerre. Történetünk azt bizonyítja, ha egyszerre nagy lépéssel törtünk előre, bizonyára nemsokára tízszer annyit teszünk hátra. A gyors haladás, akár joggal, akár nem, megfelelő ellenhatást kelt. Munkálatomat egyhangúlag elfogadták - csak a polgári házasság szakaszánál mondott Vázsonyi szép beszédet, a kötelező mellett. Tüntetően elfogadták, én pedig táskámat fogtam és elsiettem.
Aznap mikor a Bánffy-kormány bemutatkozott, nagy koncert volt a Vigadóban. Onnét az «Angolkirálynőbe» mentünk vacsorára. Apponyi szembe ült velem. Fogom poharamat és koccintok: Éljen Bánffy! Éljen! mondja, mert vele legkönnyebb lesz elbánnom. Felelem: azért, mert megint nem kell dolgozni.
Következett a millenniumi ünnep, melynek idejére Apponyi a «treuga Dei»-t ajánlotta fel, Bánffy azonban a kedvező helyzetet a választásra használta fel, melyben a nemzeti pártot megtizedelte. Erre a választásra lekötöttem szavazatomat Apponyinak vagy Horánszkynak, ha Pesten lépnek fel. Mivel azonban az ellenzék Hock Jánost jelölte, felmentve éreztem magam, mert nem a pártot néztem - azok egyformák, hanem az embert.
Röviddel a választási katasztrófa után Apponyival találkozom és kérdem, hgoyan érzi magát? «Testileg jól, de lelkileg nagyon leverten. Úgy vagyok, mint egy fiú, ki nagyon-nagyon szereti anyját, de nem becsülheti. Nagyon-nagyon szeretem hazámat, de becsülni most nem birom.» Vigasztaltam. Nevezetesen scholasztikus kérdés az: tévedt nőt tisztességes asszonnyá változtathat-e Isten? Ezt eldönteni nem tudom. De igenis tudom, hogy éppen Magyarországon a nagy süllyedések után a legfényesebb korszakok következtek. Volt-e hitványabb a magyar, mint a tatárjárás korában? Következett IV. Béla, Nagy Lajos, Hunyadi, Mátyás. Volt-e hitványabb a magyar, mint Mohács korában? Következett Dobó, Zrinyi, Balassa, véleményem szerint hazánk legdicsőbb százada. Volt-e hitványabb a magyar, mint Ferenc császár korában? Következett Széchenyi, Deák, Eötvös, Kossuth. Egy-egy nemzedék mit számít egy ezredévben!
Vajha most is megérhetnék ilyen változást.
A nemzeti pártnak a szabadelvűbe olvadását Széll Kálmán égisze alatt nem tartottam szerencsésnek. Lettek «normannok és szászok». De Apponyi jóakarata irántam nem változott. Midőn a francia parlamentáris évkönyvben (Annuaire du Parlament 1902) kiadta a magyar alkotmány és országgyűlés rövid jellemzését, Andrássy Gyula és Beőthy Ákos mellett reám is szives volt hivatkozni, még pedig e szavakkal: «Különös hálával tartozom M. H.-nek, a budapesti egyetemen a történelem tanárának, ki felajánlotta nekem széleskörü tudományának segítségét.» Még ezzel sem elégedett meg, hanem mint a képviselőház elnöke, igen előkelő társaságot hívott össze, a miniszterelnökkel is, hogy felolvassa művét, kiemelve közreműködésemet.