Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 21. szám · / · SZABÓ LÁSZLÓ: KRUZSLYÓ KIRÁLYA
SZABÓ LÁSZLÓ: KRUZSLYÓ KIRÁLYA
REGÉNY
XI. AZ UDVARMESTER
A tíz zacskó ezüstpénzből, amit Simeon úr fel akart élni, három már elfogyott, mikor Hinkó az udvartartásnak egy nagy hiányosságára figyelmeztette urát:
- Nagy jó uram, nem kellene valahonnan udvarhölgyeket szerezni? Királyi udvart el sem tudok képzelni udvarhölgyek nélkül.
- Én sem ott, ahol királyné van - felelte Simeon úr. - Az asszony nagy gond a háznál, sok asszony sok nagy gond, - nekem már elég volt belőlük. Hamis mind, s aki nem hamis, az rossz. Honnan is szednéd azokat az udvarhölgyeket? Bártfáról a Vörös Ökörből? Csak a fogadóban szedhetnéd össze őket és itt vendégfogadóvá tennék a házat, mert nem érnek be egyikőtökkel sem.
Hinkó ebbe belenyugodott, de azért tovább törte a fejét, hogy mi kellene még az udvari élet teljességéhez? Egy napon, kancellári méltóságához illő ábrázattal, előadta Simeon úrnak, hogy «eb se látott még olyan udvart, amelyben hopmester nincsen».
- Ebben, látod, igazad van - felelte Mikurszky. - Az udvarmesteri állás betöltése ügyében várom előterjesztésedet!
Amikor azonban Hinkó példálódzott, hogy ily fontos udvari szolgálatra legfeljebb Kassán lehetne alkalmas embert találni, Mikurszky mindjárt átlátott a szitán:
- Te gazfickó, ki akarod magad mulatni Kassán az én költségemen. Abból ugyan nem eszel!
- De bizony, akkor nagy jó uram lássa, hogy hol talál alkalmas hopmestert!
Mikurszky nagy jókedvében lehetett, mert elnevette magát és lekiáltott az udvarra:
- Herkules! Herkules!
A komondor, mely, mint jólnevelt lény, tudta, hogy hívás nélkül nem szabad bemennie a házba, egy pár hatalmas ugrással fenn volt a tornácon s két első lábát Simeon úr térdére téve, okos szemeivel a gazdájára nézett.
- Herkules, - szólt hozzá Mikurszky - te vagy a leghűségesebb hívem és a legönzetlenebb barátom. Sajnálom, hogy kitünő szolgálataidról eddig megfeledkeztem és érdemeidhez illően meg nem jutalmaztalak. Ha az a talián császár, az a bizonyos nevezetű Caligula, kinevezhette konzullá a kedvenc piripáját, - nem esik ki a világ feneke, ha én, Mikurszky Simeon, e néven Kruzslyónak első királya, téged, Herkules barátom, ezennel kinevezlek udvarmesterré.
Kacagtak ezen az udvari emberek, de Simeon úr megintette őket.
- Nem tűröm, hogy intézkedéseimet másként fogadjátok, mint hódolattal és feltétlen engedelmességgel!
Majd Hinkóhoz fordult:
- Kancellár! Dobszóval tétesd azonnal közhírré, hogy a kruzslyai királyság udvarmesterévé kineveztem hű szolgámat, Herkulest. Minden alattvalómtól elvárom, hogy - udvari embereimet kivéve - mindenki illő tiszteletet fog tanusítani udvarmesterem iránt.
Az udvari emberek közül kettő Matykó, a főpohárnok és Mihály mester, a főasztalnok, egymásra nézett; ők ezt a dolgot nem értették. Igaz, hogy mindnyájukat eltartja Simeon úr és itt teljes biztonságban vannak, de egy kutya mégis csak kutya... Matykó különben is idegenkedett minden állattól, Mihály mester pedig személyesen is rossz viszonyban volt Herkulessel, amely még a nyársról is lehúzta a pecsenyét, ha nem vigyáztak rá.
Fertályóra mulva azonban már hallatszott a dobpergés a faluból s a kisbíró kihirdette, hogy a Herkules milyen nagy hivatalba lépett.
A parasztok ebből csak annyit értettek, hogy Herkulest ezután tisztelni kell, - azaz ha találkoznak vele, meg kell süvegelni.
Hogy ebből a nagy tisztességből Herkules, az udvarmester, értett-e valamit vagy nem, azt nem lehet tudni; de az bizonyos, hogy továbbra is híven teljesítette kötelességét: éjjel mindenkit megugatott, nappal pedig, nyáridő lévén, igen sok legyet elfogott, csak úgy kapásból...
A szerencse kereke azonban forgandó: akit ma felkap, azt holnap leteszi, és aki nagyon magasra emelkedik, az igen nagyot zuhan. Szegény Herkulesnek talán sohase lett volna semmi baja a popoveccel az udvarmesterség nélkül. Igy azonban, mikor egy délután a kovácsmester színje előtt ácsorgott, a popovec, aki éppen arra jött, arra a gondolatra, hogy neki, a pap fiának, most az állatot meg kell süvegelnie, annyira megmérgesedett, hogy az illő tiszteletadás helyett, farbarúgta az udvarmester urat.
Herkules, aki az ilyen durva érinkezési módhoz nem volt hozzászokva, vonítva és csaholva futott a kastély felé. Simeon úr, aki délutáni szendergéséből felriadt, összekiabálta a ház népét:
- Mi történt? Nézzétek meg, ki bántotta a Herkulest?
Megindult a nyomozás és a kovács elég ostoba volt elmondani a valóságot.
- Mit! - szólt Mikurszky. - Az én udvarmesteremet nemhogy megsüvegelnék, még bántalmazzák is?! Hozzátok ide azt az embert!
A popovecet megragadták és felhozták az udvarba.
- Kancellár! - kiáltott Mikurszky Hinkónak, - huszonötöt arra a gazemberre, de azonnal!
A cselédség, melynek mindig szórakoztató látvány volt, ha mást ütöttek, egykettőre odaszíjazta a popovecet a deresre s a szerencsétlen ember hiába káromkodott, Hinkó saját kancellári kezeivel olyan huszonötöt vágott rá, hogy csak úgy porzott.
- Ez mégis csak sok, - mondta Matykó halkan Mihály mesternek.
- Sok, - felelte a főasztalnok. - Istentelenség egy állat miatt az Isten képére teremtett embert így megalázni és ily súlyosan bántalmazni!
- Majd teszek én erről - szólt Matykó, vigyázva, hogy más meg ne hallja.
A popovec nem mert fenyegetőzni, hanem csak úgy, egész általánosságban káromkodott és ment vissza a faluba, sűrűn tapogatva testének azt a helyét, amely neki most legjobban fájt.
Másnap reggel nagy volt a riadalom a kastély cselédei között: az udvarmestert holtan találták a kocsiszínben az egyik szekér alatt. Borzalmasan fel volt puffadva az oldala...
- Megétették... - suttogta mindenki.
Mikurszky, aki béna testével sohasem jött le a tornácról, ha nem volt okvetetlenül szükséges, nem nézte meg az udvarmester kihült tetemét, hanem szomorodott szívvel vette tudomásul annak az egyetlen lénynek a kimultát, akinek szeretetében és önzetlenségében még tudott hinni. Neki természetesen senki sem mondta meg, hogy az udvarmester gyanus körülmények között mult ki ez árnyékvilágból. Matykó azonban és Mihály mester, a főasztalnok, egyetértően pislogott egymásra, mikor az asszonynép közül valaki az elhunyt kiváló érdemeit emlegette.
Mikurszky intézkedett a temetés iránt. Lenn, az országúton túl, van egy hatalmas fenyő, annak az árnyékában kell eltemetni. A bognár csináljon neki tisztességes koporsót. Kívül meg is kell festeni a koporsót és rá kell pingálni, hogy ki nyugszik benne:
Hercules
M. A. R. C.
Ami magyarul annyit jelent, hogy «Herkules, a Kruzslyai Királyság Udvarmestere».
Felhívta Mikurszky a ruszin papot és megbízta, hogy másnap délután végezze a temetési szertartást.
A pap kijelentette, hogy ő ezt semmi szín alatt nem teheti, - inkább lemond az állásáról.
Mikurszky nem erőszakoskodott.
- Majd eltemeti a Stevkó!
És odarendelte a tornácra:
- Hallod-e te, Stevkó, te már oly sokféle mesterséget űztél, - pap voltál-e már?
- Nem voltam, nagy jó uram. De kántor, az igenis voltak és híven megmaradtam a szolgálatban, amíg inni adtak.
- Temetni tudsz-e?
- Hogyne tudnék! - felelte Stevkó, - olyan verseket kántálok én, hogy szem nem marad szárazon!
- Ezennel reád bízom udvarmesterünk eltemetését! Te fogod végezni a szertartást holnap délután. Csinálj valami kis verset és a faluban állítsd össze a kántust. A vers ne legyen hosszú, hogy meg bírják tanulni!
Másnap délután a kastély udvarán, a tornác előtt, ravatalra tették a Herkulest. Fel volt rendelve a temetésre az egész jobbágynép s a tizenkéttagú kántus a koporsó körül helyezkedett el.
Stevkó elemében volt, mikor a szertartást megkezdte:
- Oremus pro fidelibus defunctis!
Az Anonymus, aki készséggel elvállalta a kántor szerepét, ráadta a feleletet:
- Requiem aeternam dona eis Domine, et Lux perpetua luceat eis.
S azután kettesben, teljes átérzéssel énekelték a legszomorúbb gyászdalt:
Circumdederunt me gemitus mortis,
Dolores inferni circumdederunt me.
A hosszú zsoltárnak a végén Stevkó magas hangon énekelte a feloldozó antifona bekezdését:
- Absolve Domine!
És az Anonymussal együtt belekezdett Zakariás magasztaló énekébe:
Benedictus Dominus Deus Israel,
Quia visitavit et fecit redemptionem plebis suae.
De ami most következett, attól már megborzadt a néző közönség: Stevkó a bűnök alól való feloldozás kéréséhez érkezett a szertartás rendjén:
- Absolve Domine animam famuli tui ab omni vinculo delictorum ut in resurrectionis gloria inter sanctos tuos resuscitatus respiret!
Borzalom! Egy kutyát oldoznak fel bűnei alól, hogy a feltámadás dicsőségében Istennek szentjei között vehessen ismét lélegzetet! Istenkáromlás, vallásgyalázás!
Stevkó meglóbálta kezében a madzagra kötött bögrét, melynek égő parazsára előzően egy pár szem tömjént vetett s a halotti szertartás teljes illúzióját keltve énekelte a tömjénfüstben:
- Kyrie eleison! Christe eleison! Kyrie eleison!
Még a Miatyánkot is elmondta az istentelen, - az igaz, hogy csak az első két szót fennhangon, a többit magában. Mikor vége volt a szokásos imádságoknak, az Anonymus szívbemarkolóan énekelte a temetések utolsó és rövid fohászát a Paradicsomkert előljárójához, Szent Mihály arkangyalhoz:
Michael praepositus Paradisi,
Quem honorificant Angelorum cives...
Stevkó még egy kis Orémuszt énekelt s a «halottat» feltették egy négyökrös szekérre. Azután megindult a menet a nagy fenyőfa felé. Közvetlenül a szekér mögött Stevkó és az Anonymus haladt s utánuk az a tizenkét paraszt, aki be volt tanítva az alkalmi gyászdalra. Fujták is tele tüdővel, mindegyik taktus utolsó szótagját rettenetesen elnyujtva:
Herkulesz! Herkulesz!
Naseho Pana dobri pesz!
Egyszerű kis dalocska volt, mely Herkulest mint «a mi urunk jó kutyáját» magasztalta.
Mikurszky csak a tornácról nézte a menetet is. Vajjon mit gondolt? «Nézzétek, én így meg tudom becsülni azt, aki hozzám hű és engem szeret!» Vagy talán az járt az eszében, hogy «Nem adok én semmit a ceremóniákra, miért ne juttatnék belőle a kutyámnak is annyit, mint akármelyik jobbágyomnak?»