Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 21. szám

FERENCZY VALÉR: A FESTŐI DUNAPART

A nagyváros festői érdekessége két komponensből tevődik össze: a régies, tradicionális karakter az egyik, a másik, amelyet ugyan általában nem szokás «pittoreszk»-nek tekinteni, a modern élet withmani aspektusa. Ez az utóbbi az, amely sokszor meg-megkapott már és most egyre élénkebben érdekel. Duna, gyárak, rakodómunkások... nagy, levegős horizontok, amelyekben gyárkémények füstölnek, fenséges, örök víztükör, gőzhajókkal, uszályokkal; nyüzsgés, rakodás, kemény utilitárius produkció, mely ugyan nem szép a szó szokott értelmében, de érdekes és grandiózus...

A másik, a tradicionális karakter, kevéssé van képviselve Budapesten. De van ebből is, és olykor bele is szövődik a másikba. A nagy, modern vasuszály mellett meglepően régies, ósdi fauszály is van még, s a Ferenc József-rakpart vásárosainak «balkáni képe», amennyire bántja a «pompás házak, elegáns lakások lakóit», annyira gyönyörködteti a festő szemét, annyira változatos, színes motívumokkal kínálja. (A Ferenc József-rakpart előkelő lakója egyébként vígasztalódjék: más környéknek is vannak gyötrelmei; az se utolsó dolog, ha az ember egy «jó akusztikájú» udvari lakásban kénytelen reggeltől estig hallgatni a szomszédok zenei szörnyűségeit, tarkítva gyilkos verklikkel!) Különben egy dolog mindenesetre tévedés: az, hogy a falusiak színes, tarka képe «idegenforgalmi szempontból káros» volna. A külföldit tapasztalat szerint kifejezetten érdekli mindaz, ami sajátos, népies, ami nincs meg épúgy máshol. Bár volna több a népies elem Pesten! Nemcsak azért, mert az idegen valósággal «bukik» az ilyesmire - engem most nem érdekel, bár, valóban, ha meggondolom, magam se tudnám, hova vezethetném valamely Pestre vetődő külföldi ismerősömet, hogy egy kis tarka, élénk magyar lokálszínt lásson. Alighanem az a pár selyemhímzést áruló parasztasszony ragadná meg figyelmét a Nyugatinál vagy a Népszínháznál, pedig ez mindig szánalmat kelt bennem Pest iránt. Ejnye, gondolom ilyenkor, ily színtelen, szürke ez a város, hogy ez a pár idevetődött idegenforgalmász talmi nénémasszony oly exotikusan hathat s oly szenzációt kelthet a körúton - mintha csak japánok vagy négerek volnának!

Nemcsak a népies elem kevés Budapesten, hanem az a difiniálhatatlan, sajátos jelleg, amit a francia - a nemes óbor sajátos ízét, zamatát jelző pecsét után - cachetnek, pecsétnek nevez. Ime, Párisnak rengeteg a cachet-ja és kétségtelen, hogy nagyban hozzájárul vonzóerejéhez; nem kis részben ez az, ami oly visszavágyást kelt a párisjárta idegenben, ez a sok apró, kedélyes, a világvárosiassággal ellentétes, jellemző vonás, a kapualjak olaszos, nonchalance élete például, amely engem, amikor először kikerültem, rögtön megkapott és - Lussingrandéra emlékeztetett.(!) Vagy akár a kóbor muzsikus koldusokban is, ha például balladát énekelnek a jelentősebb napi eseményekről ugyanúgy, ahogy kétségtelenül tették sok száz évvel ezelőtt is, - mily siralmas ellentéte ezeknek a pesti udvarok harmonikás koldusa, aki évről-évre játssza ugyanazt az egy-két magyar nótát ugyanazzal a szánalmas magyartalansággal, - még a dallamát se tudja megtanulni! Ezen a téren kedves, komikus kivétel csak egy pár, olykor felbukkanó, feketehajú cigánylegény, vidám, vidékies oázisok a pesti bérkaszárnya lármasivatagában... (Párisnak ez a sajátos, nagyvárosias és egyben tradicionális, csaknem provinciális jellege csodásan tükröződik Baudelaire verseiben és ily vonatkozásban rendkivül megkapott, amikor olvastam róla, hogy ugyanabban a párisi házban született, élte le élete legnagyobb részét és ugyanabban is halt meg. Csak ilyen város ilyen autochtonja írhatta meg azt a két páratlanul nagyszerű verset, a Matin-t és a Soir-t, amelyekben oly nagy művészettel adja vissza a nagyváros tömegeinek életét és egész atmoszféráját.)

Ami Budapest festőiségeit illeti, ezeknek legelismertebb negyede a Tabán. Hallom, hogy sokszor tele is van festőkkel. E közszokásnak hódolva, egy alkalommal én is kimentem oda festeni, nem ugyan a nagy frekvencia idején, hanem hajnalban; egy-két gyönyörű nyári hajnalon, napfelkeltekor festettem ott egy rozzant kis házat, a Hadnagy-utca és az Orom-utca közti dombos réten. (A propos utcanevek: Budapest utcaneveiben igazán van cachet. Ezek lassacskán eltünnek, noha ez esetben nem kívánja a lerombolást semmi modern higiéne.) Miközben festettem, akaratlanul is megfigyelhettem valamit a Tabán életéből, látnom kellett a hitvány kis házból egyenként kiszivárgó lakókat. Mondhatom, sokan voltak. Mindig azt hittem, most már nincs több, a vityilló kiadta embertartalmát - és még jött valaki és még és még. Elsőnek egy öreg sváb nagymámi jött ki, hajtotta kifelé a libáit, éppen oda énmellém, hogy amíg a libák - lavórban (!) - fürödtek, ő nézhesse, mit csinálok. Aztán jöttek mások, férfiak, nők, nem éppen munkásfélék, nem nyiltan prolik; holmi fél-kisasszonyok és fél- vagy negyed-urak, kikent frizurával, pödrött bajusszal, de különben nem úgy néztek ki, mintha a libák szokásait követnék. Színtelen, hibrid társaság, mely egyébként munkámban nem zavart; ami kedvemet vette a hasonló kirándulástól, az a Tabán szaga volt, a Hadnagy-utcától végig terjengő, intenzív libatenyésztési, állatkerti szag, melyet a friss dunai levegő közelsége se tud eloszlatni. Azért mégse ejtettem el végleg a Tabánt, mint festői területet; biztosan találnék ott még érdekes régi házakat, talán valami fölöttük kikandikáló, zöldfedelű régi toronnyal. A Tabán jellege a stagnáció, és ez is lehet festői téma, ha nem is éppen újszerű. Kihalt utcák, amelyekbe nagyszerűen passzol bele egy-egy komor, fekete-fehér apácaalak; egy snasszabb Bruges - kanálisok nélkül...

A stagnáció hangulatának par excellence képviselője Velence, főként a borús Velence, melynek melanchóliáját sokan deprimálónak tartják; én sokszor úgy gondoltam, talán még szebb, mint napsütésben, zavartalanabbul érvényesülnek a formák s a lokálszínek (e szót itt festőnyelven értve); nyugodtabb, artisztikusabb és mivel polgárilag nem oly tetszetős, tehát nem is olyan elcsépelt, mint a napos Velence. «Gyűlölöm a mozgást, a formabontót» (Je hais le mouvement qui déplace les lignes) mondatja Baudelaire a Szépséggel; ugyanily értelemben forma- és színbontó a napsütés, ez is mozgalmassá teszi a képet a borús világítás nyugalmával szemben. Ha Velencéről beszélünk, voltaképpen mindig a régebbi, tizenöt-húsz év előtti Velencére kell gondolnunk, amikor még nem szántotta fel annyi motorcsónak a kanálisokat, főként a Canale grandét; ez a hullámzás annyira zavaró és stílustalan, hogy Velence már nem az igazi többé; sajátos szépségét felerészben elvesztette és teljesen elvesztette nyugalmasságát. Ezek a tolakodó barna vízibogarak már sose hagyják kisímulni a víztükröt, mely Velence képét reflektálja s tőle elválaszthatatlan.

De én most Budapest szépségeiről akartam beszélni, s amidőn ehhez fogok, attól tartok, hogy az olvasó meg fog döbbenni a szemtelenségen, hogy olyasmiről beszélek, amit - polgári értelemben - alig ismerek. Tény, való, hogy nem igen ismerem Budapest környékét s annak obligát szépségeit, attrakcióit. A festő nem mindig mozgékony ember; nem kell okvetlen kirándulni ahhoz, hogy érdekes motivumokat találjon, sokszor a közvetlen környezet is nyujthat váratlan szépségeket, amelyek - munkája kötött természeténél fogva - nagyon is fogva tartják. «Always the nearest hat - and the nearest woman!» mondja szellemesen az angol lump úr, Chestertonnak, az egyébként nézetem szerint irtózatosan túlbecsült írónak egyik könyvében. A festő, ha egyszer belefogott pár munkába, akkor ezekhez van láncolva és így sokszor sesshaft-abb, kevésbé nomád lény, mint ahogy gondolnák. Egy alkalommal Velencébe mentem pár hétre festeni. Elkezdtem egy-két képet napsütésben, közben az idő felhősre fordult és én, tétlenül nem maradhatván, a lépten-nyomon kínálkozó borús motivumokból választottam ki egyet-kettőt; mielőtt észrevettem magam, nyakig voltam munkákkal és négy hónapig tartott, míg elutazhattam. Budapesten is, most hogy pleinair-terrénumom lett, néhány egész közeli rész volt az, ami elemi erővel ragadott meg: a Ferenc József-híd környéke, a Lágymányos és Összekötő-híd felé, és az Újpesti rakpart, gyáraival, amint a Margitszigetről nézve a Dunában tükröződnek...

Ebben, a közhit szerint nemcsak nem szép, de egyenesen csunya, «rendezetlen» milliőben elragadó, tündéri képet láttam, tünő világításokat, mozzanatokat, amelyeknek legnagyobb részét, sajnos, még csak meg se kísérelhettem vászonra vagy rézlemezre rögzíteni. Az esztétika - kétségtelen - még igen fejletlen mint tudomány; sőt egyenesen esztétikai anarchiában élünk; ami egynek gyönyörű, a másiknak ocsmány és vice versa. De talán ez nem is baj, - véleménykülönbség nélkül nincsen élet. Montaigne elragadó, bájos essayinek egyikében, amelyben arról elmélkedik, mily unalmas az az ember, aki sose mond ellent, idéz valakit, aki, kifakadva egy ilyen szenvtelen partner ellen, felkiált: Nie moi quelquechose, afin que nous soyons deux! (Tagadj nekem valamit, hogy ketten legyünk!) Én tehát tagadom, hogy egy gyár, mely - notabene - az esztétikai szempont teljes mellőzésével, merően utilitárius szempontokból épült, csunya, sőt azt mondom, ritkábban csunya, mint sok-sok épület, vagy szobormű, amely kifejezetten azért emeltetett, hogy szép legyen. Miért van ez így? Korunk főiránya nyilván a merő utilitarizmus és, nálunk legalább, még nem igen sikerült ezt közös nevezőre hozni az esztétikai törekvésekkel. Németországban, úgy tudom, már sok ilyen közös nevezőre hozási kísérlet történt, hogy milyen eredménnyel, azt nem tudom. De evidens, hogy a korcs stílusnak, a dilettantizmusnak rizikója nagymértékben előidézte az, hogy a közelmult évtizedekben - körülbelül a mult század második felében a nagy gazdasági és technikai fejlődés teljesen készületlenül találta a művészetet. Ez volt a legrosszabb korszak az építészetben, szobrászatban, sőt nagyrészt a festészetben is - a nagy technikai és gazdasági átalakulás bomlasztó hatása a művészetben. Nálunk még mily szép a Nemzeti Múzeum, a Városháza, a Vármegyeház, mily feltünően stílusosak azokkal a későbbi középületekkel szemben, amelyeknek felsorolásával ma még sokakat choquiroznék... Miközben a stílustalanság produkált derüre-borúra a tizenkilencedik század vége felé és ontotta groteszk, korcs szüleményeit építészetben, szobrászatban, a szerény piktúra keretében indult meg csaknem rejtve, suba alatt a keresés egy korszerű, új, megfelelő álláspont után. Érdekes, kaotikus kor a mi korunk, az első, melynek nincs meg a maga stílusa, mint ahogy még megvolt az empirenak és még valamennyire a «Biedermeyer»-nek; a rákövetkező stílusnak még neve sincs, ma pedig számtalan törekvést kell külön-külön elkeresztelni. Ferenczy István szobrai például még tökéletesen illenek a Nemzeti Múzeumhoz, - még akkor nem sejthette senki, hogy lesz korszak, amelyben párhuzamosan van többféle művészet, amelynek semmi köze egymáshoz. A homogén korszakoknak - alighanem egyszersmindenkorra - vége.

Bocsánat a kitérésért, amellyel egyébként Montaigne emlékének hódoltam, aki egy-egy essayjében főúri monchalance-szal feledkezik meg arról, hogy miről is kezdte és így a címek sokszor még csak nem is sejtetik, hogy lényegében miről is lesz szó. Ott tartottunk, hogy milyen monumentálisan szép a «csunya» gyár, amelynek tervezői gondolatot se vesztegettek a szépségre. A Velence-rajongó gyönyörködve elnézheti az Első Budapesti Gőzmalmi Részvénytársaság komor, zárt, elszigeteltségében csaknem valamely középkori kolostorra emlékeztető phalanster-komplexumát, alkonyatkor, amikor a lenyugodott nap utolsó visszfényében válik el az opálos esti égtől; pár lámpa kezd kigyúlni, de még nincs oly sötét, hogy fényével zavarná az összhatást... Barnás, égbetörő kéménytornyok, különös színű, szürkés, csaknem zöldesbe játszó, patinás falak; hátrább egy másik gyártelep kéményei, tégla-rózsaszín a leszálló párában; a Duna sima tükrében, kis hullámzás játékától mozgalmassá téve, a tükörképe mindennek. Az alkonyi ég fényét verik vissza e nagy magtár katonásan egyforma ablakai, aztán ott is lámpák gyúlnak, a Dunán is sokasodnak a hosszú, függőleges, könnyedén hullámzó, el-elszakadó, kígyózó fénysávok. És íme, a Velence-barát felkiált: Ez szebb, mint a Canale grande!

És mily megkapó látvány, ha egy komoly, fekete-fehér-vörös vontatógőzös közeledik, lassan szeli a nyugodt víztükröt, utána feszes drótkötélen négyesével az uszályok. Walt Whitman a mozdony szépségét énekelte meg egy költeményében; valami ilyfajta megilletődés fog el, amint elvonul ez a hajósor, de mégsem egészen az - ebben az impresszióban, melyre hiába keresek találó szót, a víz, a csodás esti fény, melyben a hajók fehér és vörös részei oly erősen és mégis enyhén válnak el a fekete hajótestektől és a hajózás primitíven elemi volta mind egy egységbe olvad. A gyár mellett hasonló uszályok állomásoznak; a rakodómunkások nyüzsgése egy kis hangyaszerű élet, amely ily messziről csak emeli az összhatás nyugalmát. De ez a mozgás is már szünőfélben van ilyenkor; az elébb, amikor még az esti nap arany sugarai világították meg a képet, akkor figyeltem a jövés-menést, a munkások meleg barna alakjait és hideg, tiszta kék árnyékaikat a rakparton. Ez is csodás világítás: a napnak, amennyire fogy az ereje, annyira növekszik színessége; a meleg aranyfény mellett az árnyék az ég tiszta kékjét reflektálja és nem sokkal sötétebb a napfénynél. A valeurkontraszt csökken, a színkontraszt növekszik; a Sziget árnyéka előbb az uszályokat lepi el, aztán vonul fölfelé a rakparton. Amint a nap eltünt, egyszerre kijózanodik a világítás - «Es flieht der Zauber», mondja Hölderlin. Azután jön csak egy idő mulva amaz újabb varázslatos esti reflexfény, amikor a nyugati ég veri vissza mintegy búcsúzóul a már letünt nap sugarait. Ilyenkor az addig transzparens-színű ég kezd lentről fölfelé fokozatosan más, átlátszatlan szürkés-kékes színt ölteni; a transzparens-ég felhői sárgásak, később rózsásak, végül, miközben az ég homályosodik, fehéres hamuszínűek; amikor lent már minden sötét, fönt az égen a felhőknek ez a sajátos, gyöngyházszerű fénye az utolsó varázs az éj beállta előtt.

És isteni ez a csend a Margitszigeten - már amennyiben csend van. Ősszel már, úgylátszik, szűnnek a zajok, amelyek oly bántóak és époly kevéssé illenek a Sziget gyönyörű öreg fáihoz, előkelő parkszerűségéhez, mint az újpesti látvány drámai komorságához. De nyáron nem elég, hogy át kell vergődnünk elől a katonazenén, beljebb, a legszebb magányban, a tejcsarnok rádiójának öblös krákogása üldöz, melyet egy taktus differenciával az Első Budapesti falai szépen visszavernek, s így duplán jajveszékli el nekünk egy határozottan érzelemtúltengésben szenvedő ismeretlen nő, krákogó kíséret mellett, hogy két gyöngye volt a falunak. És sokszor, főként vasárnap, e kettős dallamba egy harmadik vegyül: az idegek legádázabb gyilkosa, a verkli, mely ilyenkor az újpestieket boldogítja. Így távolból is emlékeztet azokra a gyakori gyötrelmekre, amikor hirtelen felharsanva, feldúlja műtermem hangulatát hangos, hülye futamaival. «Ces chansons idiotes», mondja Romain Rolland a Jean Christophe-ban, leírva, hogy szenved Olivier és Antoinette a párisi lakásban a közeli vásár Gassenhauer-nyaggatásától. A pesti verkli bántó idiotizmusa nem a dallamokban van, hisz ezek szép magyar nóták, vagy kedves jazz-dalok, hanem abban, hogy holmi utolsórangú weaner vagy pémisch nyugalmazott katonakarmesterek hangszerelik rá a verkli gyilkoserejű fémbillentyűire, melyek mást nem tudnak, mint fortissimófutamot, agyafúrt arpeggiót és a tartott hangok helyett ugyanannak a hangnak tizenhatodokban való pengetését.

Hej, bizony, hangbeli gyötrelmek még itt is zavarják a szem és lélek gyönyörét. A hajósegylet csónakmestere, aki műhelyében helyet ad holmimnak, szintén panaszkodik: fél éjszakákon át hallják az óbudai strandról a rádiót. Hova fog még vezetni ez a rádió-vircsaft? A szemnek itt gyönyör minden, azaz nem, egy van, ami kifejezetten csúnya, a gőzmalomtól a gazométer felé sorakozó öt egyforma lakóház, amelyek pedig vörös tetőikkel és zöldre festett, lombfűrészmunkákra, vagy a kakukos vagy dirndlis, pófli schweizi faliórákra emlékeztető faerkélyeikkel nyilván csinosak szeretnének lenni s ezzel igazolják elméletemet, hogy az építés esztetizáló ambíciói inkább hordják magukban a torz stílus veszélyét, mint a mellékgondolat nélküli, százpercentes utilitarizmus, mely a «rendezetlen» gyárvidéket hozza létre.

A kora reggel is csodás a Dunán. Párás, enyhe, tejszínű fény vízen és levegőn. A Ferenc József-hídtól kifelé a part, az elevátor és a gyárak halványkékes silhouette-ek. A Műegyetem előtt a rakparton óriási nyüzsgés: szenet raknak ki a partra vagy kocsikra; nagy, lovas szeneskocsik, fuvarosok a parton; az uszályokból pallón jönnek-mennek a hátikosaras, félmeztelen rakodómunkások. Két palló egymásmellett, az egyiken a megrakodott, görnyedő emberek mennek fel, a másikon üres kosárral, könnyedén lépdelnek vissza s eltünnek az uszály belsejében, hogy újra megrakodva jöjjenek kifelé. Hatalmas, atlétatermetű alakok, fekete úszódresszben, vagy egyesek ingben, rövid alsónadrágban; félmeztelen, úszónadrágost is láttam. A két pallón végigvonuló mozgás szakadatlan ritmussal folyik; ha az uszály tele van, vagy kevésbé mély, a kosárváltás ritmikus mozgását is látni. Külön munkások rakják meg az üres kosarakat és segítik fel a kosárhordó hátára, aki közben lerakta az üres kosarát. Michelangelói szépségű mozdulatok; gazdag izomjáték a reggeli nap fényében.

Nehéz munka, mely reggeltől estig folyik; irigylésreméltó fizikumok. Este is skicceltem őket s aztán figyeltem, amint abbahagyják a munkát és nagy gonddal megmosakodnak a Dunában. Feltünt, mennyi intelligens kinézésű ember van köztük, nem egy, aki alkalmas volna Mozsukin ama szerepére, amikor egy tönkrement fiatal grófot játszott, aki Marokkóban beállt kikötőmunkásnak. A filmen csak ő msodott munka után, ezzel jelezve úri multját. Itt nyilván csupa kultúrember dolgozik. Hallottam köztük ily felkiáltást: «Gyerünk előre, urak!» Igaz, akadt olyan úr, akinek beszéde nem volt egészen szalónképes, de ilyen van más körökben is. Általában elég vidáman folyt a munka, főként reggel; dudoltak, tréfáltak, vagy direktivákat kiáltottak oda egymásnak, a hangnak azzal a sajátos elnyújtásával, amellyel a fuvarosok szokták a lovakat nógatni; ez a tipikus «munkáshang» nyilván a természetszerű hangosbeszélő technika, mely kifejlődik ily, többé-kevésbé zajos miliőkben. Az, hogy skiccelem őket, élénk érdeklődést keltett. Mindjárt első alkalommal odajön hozzám az egyik munka után: «Alászolgája!» Én - ugyancsak - «alászolgája!» és felelgetek kérdéseire. Egy másik - hetyke legény - megmondta nekem, hogy ő okvetlen rajta legyen a képen és mutatta, hogy ő milyen egyéni technikával szokta vinni a szenet, - mintha Kehrling mutatná, hogy szokott szerválni. Legközelebb már örömmel konstatálták jöttömet: «Itt a művész úr!» S amikor pihenőjük alatt egész csoportjuk odagyűl hátam mögé s az egyik zajongani kezd, rögtön leintik; «Ha valaki dolgozik, azt nem kell zavarni!» Ezt más esetben is így tapasztaltam: a munkás mindig respektálja a munkát s csak a léhűtő publikum az, amely tapintatlan s zavaró. Egy alkalommal Velencében festettem a kikötőben egy zsákraktárat, a raktárépületek s a víz közti, mindössze néhány méter széles rakparton állva. Ezen a keskeny területen igen nagy volt a forgalom: gyors tempóban jöttek taligások, nehéz, masszív taligán hoztak óriási méretű zsákokat és egytől-egyig mind szépen vigyázott, hogy állványomat föl ne döntse!

Talán legmegkapóbb a rakodás látványa, ha fönt állunk a felső rakparton, csaknem madártávlatból nézve a munkafolyamatot, melyet így teljes egészében áttekinthetünk; jól látjuk az uszály nagy, négyszögletes üregeit, amelyekbe lemennek a szénért. Gyors tempóban megy a föl-levonulás a pallón, az üreskosarasak lesietnek s a hajóra érve, egyik részük erre, a másik arra fordul, le a négyszögű uszálygyomrokba, aztán ismét megrakodva feltünnek jobbról-balról és sietnek a palló lábához, ahol a két menet egyesül s fölfelé tart. Fekete vasuszály, a napban csillogó, vibráló, áramló fekete szén; napban ragyogó izmos, virgonc emberpéldányok szakadatlan le- s feláramlása: ez úgy pereg le szemünk előtt, mint a legszebb tömegfilm - egy arénája a munkának, egy modern piramisépítés - - - és szinte szimultánan érzékelteti a korról-korra folytatódó embermunkát: férfitestek, mindegyik egy-egy remeke a klasszikus izomzatnak, század- s ezredéve ilyenek,, egyformák... dolgoznak, nyüzsögnek, mellékgondolat nélkül, ameddig erősek s bírják, és mindig újak s újak születnek helyükbe, új és új anyák szállítják őket meggondolás nélkül, mindig újabb s újabb példányait ennek a komplikált, tökéletes mechanikájú műremeknek, az emberi individuumnak. Fizikai élite, akár az evezősök, kik épp most treníroznak, siklanak tova a Dunán. Görög pentatlon, modern atlétika, sport - - - az emberi fajta kultusza, ápolása; és másrészt: rabszolgaság, római arénák, gladiátorharcok, elnyomás, nyomorúság, degeneráció, háború: eszeveszett pocséklása eme páratlan értéknek, az életnek, amelyet anyaméhek hoznak a világra. Nem analitikusan gondolom mindezt, csak mint féltudatos komplexum kísért, miközben fáradtan, fénytől káprázó szemmel, munkámmal megrakodva vonulok el és megállva, egy darabig még elmerengve nézem a továbbfolyó, nyüzsgő, ritmikus emberáramlást és annak hátterét, a tejszínű, hamvas-opálos, a párás reggel fényében enyhén vibráló, elbájoló Dunát.