Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 20. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ

SCHÖPFLIN ALADÁR: ADY ÉS A KONZERVATÍV KRITIKA [+]

Az egyre duzzadó Ady-irodalom legújabb fázisának egyik feltünő vonása az az igyekezet, mely az irodalmi élet jobbszárnyán álló konzervatív írók egy részét az Adyval való leszámolásra készteti. Ady ma már keresztültörte a konzervatív frontot, amely életében mereven állott szembe minden megértő és megismerő szándékkal s ma már senki sem láthat ellentmondást abban, ha a máskülönben konzervatív szellemű és állásfoglalású írók is közeledni igyekeznek Adyhoz, megérteni egyéniségét és költészetét s a maguk módja szerint felismerni rendkívüli értékét és jelentőségét. Érdekes Adynak ez a térfoglalása éppen most, mikor másrészről kísérletek történnek egy Ady-ellenes kritikai fronde alakítására. Az Ady-irodalom ez új, konzervatív hajtásaira jellemző egyrészt a becsületes igyekezet a költő megközelítésére, másrészt pedig bizonyos belső zavar és habozás a költő világképével szemben, amelyet legalább valamennyire ki akarnának békíteni a konzervatív világképpel. Ady elég messze elrugaszkodott a hagyományos polgári erkölcsi rendtől, hogy nehézségeket okozzon azoknak, akik e rend szigorú talaján állanak, s elég éles ellentétben áll ma is a magyar vezető-rétegek eszmevilágával, hogy a konzervatív gondolkodás minduntalan zavarba jöjjön, amikor kénytelen érezni költői nagyságát, de ezzel egyidejűleg ellentétességét is mindazzal, ami a konzerváció dogmatikájához tartozik. Heretikust nagyon nehéz szentté avatni még akkor is, ha nagy költő.

Tipikus példája ennek a jószándékú habozásnak az a terjedelmes tanulmány, mely Sik Sándor «Gárdonyi, Ady, Prohászka» című könyvében jelent meg. A könyv másik két tanulmányával nem foglalkozom ezúttal, csak rámutatok arra a feltünően különböző attitudere, melyet a tárgyukul vett két íróval és Adyval szemben elfoglal. Gárdonyival szemben teljesen fesztelenül áll, mert írója világszemléletével azonosíthajta magát, egyetlen gondolat sem ütközik ama tilalomfák egyikébe, melyeket papi mivolta és katolikus papi meggyőződése állít elébe s értékítéleteit, melyeket túlzottaknak kell mondani, nem kell soha skrupulusokkal ellenőriznie. Ezért véleményeit mindig határozottan fogalmazza, nem éreztet bennük semmi bizonytalanságot. Prohászka úgy tűnik fel előtte, mint emberi, politikai és papi ideál, amelyhez csak magasztalással lehet közeledni. Adyval szemben nincs szilárd álláspontja, különböző, sokszor egymással össze nem férő szempontokból próbál közeledni hozzá, ítéletei nem egyszer ellentmondanak egymásnak s kimondott értékítéleteiből utólag minduntalan levon több-kevesebb százalékot. Érzi Adyban a nagy költőt, de a tőle kapott élményt fentartás nélkül magáévá tenni nem bírja helyzetéből és meggyőződéséből eredő ellentétes álláspontja miatt. Néha úgy hat, mintha csak lelkiismereti furdalásokkal tudná kimondani a véleményét.

Lehet, hogy ez részben azért is van, mert a módszer, mellyel tanulmányához hozzáfog, nem alkalmas Ady megközelítésére. Úgy fogja meg Adyt, mint valami zárt egységet, költészetét mint zárt rendszert, mint álló, fixírozott valamit. Ez szembeszökően meglátszik idézeteiben: ugyanazon állítás vagy tagadás igazolására a legkülönbözőbb időből való versekből vett idézeteket kever össze. Csodálatosképpen nem vette észre, hogy Ady belső világa csupa mozgás, csupa fluktuálás, hogy ő sohasem áll meg egy gondolatnál, egy gesztusnál, hanem forgatja minden oldaláról, közeledik hozzá, távolodik tőle, megtagadja, majd ismét vallomást tesz mellette: belső világa sohase sűrűsödik össze az állandó eszmék állóvizévé, mert eszméit mindig át- meg átéli. Az ő világa a Heraklitoszé: nála igazán panta rhei. Minden eszméjének, minden indulatának története van s ezt a történetet, Ady egész belső világának történetét végig kell kísérnünk, ha meg akarjuk őt érteni. Hol van A halottak élén rezignált, a világot mintegy messze, idegen égitestről néző attitudeje az Új versek és a Vér és arany túlfokozott, mohó életvágyától! Mennyire eltávolodott későbbi fejlődési fokokon A disznófejű nagyúr sóvár, türelmetlen esengésétől a pénzzel elérhető szépségek után! Mekkora utat tett meg a szerelemre való reagálása a Léda-korszak érzéki cívódásától a házassága utáni szerelmi versek megbékélt, megszelidült melankóliájáig! Hogy érthette meg a szerelemben való viszonyát az, aki nem veszi figyelembe a szerelemnek benne lefolyt történetét s egyoldalúan az általános érvényű szerelmi morál szempontjából akar róla ítélni. A költőt nem kötelezi az egyszer elfoglalt álláspont, mert ő nem elvont kategóriákkal dolgozik, hanem éli a dolgokat, melyek benne szakadatlanul a történés állapotában vannak. Ha van költő, akit csak belső története alapján lehet megítélni, akkor Ady az, mert benne a változás principiuma a lényeges, nem az állandóságé. Ezért van költészete tele ellentmondásokkal, amelyek ellenállanak minden áthidaló kísérletnek. Vannak állandó, gyökeres eszméi, de ezek pillanat, alkalom, kedélyállapot szerint változó módon fejeződnek ki költészetében, mert ő nem áll meg, ha átélt valamit, hanem folyton és folyton újraéli.

Sik Sándor megpróbálja magyarázó kategóriákba foglalni ezt a komplexitást. A kategóriák azonban túlmerevnek bizonyulnak. Egyik legfőbb kategóriája, amelyet Adyba bevilágító lámpásnak próbál használni, a dekadencia. Földessy Gyula a «Századunk» című folyóiratban, azután különlenyomatban is kiadott polemikus értekezésben nagy apparátussal fölszerelve cáfolja Sik Sándornak Ady dekadenciájáról való felfogását. Nézetem szerint a dolog érdemében Földessynek van igaza. Ady teljes megértését nagyon sokak számára igen nagy mértékben megnehezítette az, hogy szinte már kezdettől fogva, jóindulatú és ellenséges oldalról egyaránt rámondták, hogy dekadens. A dekadencia a modern kritika kaucsukfogalmai közé tartozik, mindenki mást ért alatta és annyi a definíciója, ahányan definiálják. Eredete szerint a francia líra Baudelaire-től Verlaine-ig terjedő fejlődési étapjának lelkiállapotát és ebből fakadt stílusát jelenti. A speciális lelkiállapot jelzésébe időközben a szemrehányás, sőt sokaknál az elítélés egy momentuma keveredett bele, valami betegeset, sőt egészségelleneset értenek alatta. Ami mármost Adyt illeti, ő fiatal korában tagadhatatlanul kapott bizonyos ösztönző hatást a dekadencia francia költőitől. De Sik Sándornak észre kellett volna vennie, hogy ezt a hatást igen hamar kiforrta magából s amint a saját stílusa végleg kialakult, a saját énjének végleg tudatára jutott, a dekadencia már nyomokban is alig mutatható ki nála. Amit Sik a dekadencia lényegének állapít meg, az egyensúlytalanság és a velejáró beteges nyugtalanság, az megvan jóformán minden lírai költőben. Sik meghatározása értelmében például Byront vagy Shelleyt is dekadensnek lehet mondani, sőt körülbelül minden XIX. századi nagy költőt. Egyensúlyozottnak és egészségesen nyugodtnak lenni a tudósnak a dolga, a költészet sokkal bővebb táplálékot talál abban a nyugtalanságban, mely az egyensúly megbomlásával jár. Ilyen tág értelmezésű kategória nem alkalmas mérő- és magyarázóeszközül egy olyan komplex, formulába alig szorítható költőre, mint Ady. Ezért amit Sik a dekadencia világításában Adyról mond, az szilárd összefogó elv hiányában szétesik egyes helyes vagy téves véleményekre s nem ad szemléltető képet. Amennyiben nála a dekadencia terminusában bizonyos megrovás is van, azt bízvást tárgytalannak lehet tekinteni. A dekadencia egy neme a lelkiállapotnak és senkit sem lehet megróni egy bizonyos lelkiállapotért. Bírálat tárgya lehet a dekadencia kifejezése, vagyis a dekadencia, mint stílus, - ezt a bírálatot azonban Sik Sándor elengedi magának. S mint Földessy is helyesen megjegyzi, azonnal ellentmondásba jut önmagával, mikor Ady őserejéről beszél. Dekadencia és őserő nem fér össze. Akiben pedig őserő van, az mindig őserő marad, nem képzelhető el, ahogy Sik elképzelni látszik, hogy egy költő költészetének egyik részében, a hazafiasban, őserő, a többiben dekadens. A költői alkotás sokkal organikusabb valami, semhogy erről komolyan beszélni lehessen.

Több hasonló vitapontot is lehetne felállítani, de ezeket is csak annak illusztrálására hoztam fel, hogy milyen ingadozó és határozatlan Sik Sándor Ady-koncepciója s mennyire nem bír erősen összefogott képpé szervesedni. Ami jó van benne, az a részleteiben van. Legközelebb ott jut Adyhoz, ahol költészetének élvezésében és értelmezésében nem zavarja az erkölcsi vagy politikai ítélet szempontja. Ilyenkor nem is kategorizál olyan mereven és sok figyelemreméltó megállapítást hoz felszínre. Igy pl. «A tragikus Én lírája» c. fejezetben, vagy Ady lírai kompoziciójának fejtegetésében. Jelentős erőfeszítést tett arra, hogy Ady költészetét, minden világszemléleti ellentét dacára, magába fogadja, de az ellentét végsőfokon kiegyenlíthetetlen. Ady, nem protestáns vallásánál, hanem lelkiállapotánál fogva, antikatolikus szellem: aki egészen közel akar férkőzni hozzá, annak el kell őt fogadni ilyenül. Ő az irodalom nagy eretnekei közül való, a szónak chestertoni értelmében s ezért a vita körülötte sohase fog elhallgatni. Mindig lesznek, akikben ellentmondásokat támaszt és mindig izgatni fogja az embereket.

Elfogulatlanabbul, mint Sik Sándor és épp ezért közvetlenebbül nyúl Adyhoz Vajthó László Én, Ady Endre című tanulmányában. A hangja is egyszerűbb, szerényebb, nincs benne Sik Sándor a tartalomhoz képest néha túlzott aplombja. Ez rokonszenvessé teszi a kis tanulmányt, de viszont nem lehet eltitkolni, hogy a hang néha, különösen ott, ahol Ady emberi lényéről szól, talán az író akarata ellenére triviálissá válik. Ez különösen a tanulmány bevezető részére illik. Nem mintha elítélné Adyt magánéletének bizonyos fogyatkozásai miatt, sőt inkább védi, bár úgy, hogy nem sok köszönet van benne. «Ahelyett, hogy szennyesét teregetnők ki, mentsük őt lelke mélyén szunnyadó naivságával, szép mesével, mellyel egy fiatalon feloszlott esendő embert, aki nagy poéta volt, menteni illik» - mondja Adyról. Ebben a mentegetésben van valami, ami nem egészen kellemesen árulja el a normálisan elrendezkedett polgárember fölényérzését az élet normális kereteibe beleilleszkedni nem tudó költővel szemben. Általában az Ady-irodalomnak van egy, az én ízlésemmel össze nem férő túlzása. Túlságosna sokat foglalkozik a költő olyan magándolgaival, melyekhez az irodalomnak nincs köze. Ebben van valami tiszteletlenség a költő iránt. Mért éppen csak Ady dolgait teregetik így ki? Más híres íróknak is voltak és vannak olyan ügyei, amelyek ha nyilvánosságra kerülnének, több-kevesebb árnyékot vetnének emberi valójukra, de ezeket nem hánytorgatja senki. Mért éppen csak Adyról kell minduntalan emlegetni életmódjának rendetlenségeit? Az nem mentség, hogy ezt az abúzust a költőhöz nagyon közelálló helyekről kezdték. Nem arról van szó, hogy szeplőtelen Lohengrint akarnék csinálni Adyból; mi, akik emberileg közel állunk hozzá, tudjuk legjobban, hogy nagy emberi gyöngeségek voltak benne, amelyeknek nyomai költészetében is kimutathatók, de tudjuk azt is, hogy nem volt sem az a vad-zseni, sem az a társadalmilag lehetetlen ember, akinek az Adyra emlékezők nagy része be akarja mutatni. Alapjában véve, minden hibája mellett is, magára tartó, urbánus modorú ember volt s szertelenségeit mégse volna szabad a prematurus diák mértékével mérni. (Ez a szemrehányás nem Vajthó Lászlónak szól, hanem azoknak, akiktől információit szerezte.)

Vajthó keres egy szempontot, melyből Adyt meg tudja magának fejteni. Ezt egocentrizmusában véli megtalálni. Szerinte Adynak legszembetünőbb sajátsága, ami legjobban megkülönbözteti mindenki mástól, az Én kizárólagos hangsúlyozása. Mindenesetre jobb megvilágítást adó szempont, mint Sik Sándor dekadencia-szempontja s ha nem is lehet belőle Adyt a maga teljességében megfejteni, egyes vonásai szemlélhetők lesznek. Mikor Vajthó megállapítja, hogy a szerelemben a nő Adynál csak a saját maga kivetítése egy másnemű lénybe, Léda, ahogy a versekben megjelenik, nem konkrét nő, nem is igazán emberi valóság, hanem a költő lényének reflexe - ebben van igazság. De egyfelől furcsán hat az a jóindulatú fejcsóválás, mely ezt a megállapítást kíséri, mikor részletekről van szó, másfelől pedig Vajthó is mellőzi Ady házassága utáni szerelmi költészetének mély hangjait, amelyek pedig legalább is éppoly fontosak a költőnek a szerelemben való viszonya szempontjából, mint a Léda-versek, sőt jellemzőbbek reá, mert lényének mélyebb és belsőbb rétegeiből valók. Ady a szerelemben nem állott meg a «Kis pesti csukák»-nál, hanem eljutott a gyöngéd, meleg harmóniákig; ezt nem szabad elhanyagolni, ha az Ady-enigma megfejtésére vállalkozunk. Akkor nincs szükségünk az olyan frazeológiára, hogy: «Ady igazi szerelmes versei szerelmi ciklusain kívül vannak s e remekszép élethimnuszok tetőzik líráját».

Ugyanúgy az Én-kultuszból magyarázza Vajthó Ady hazafias és vallásos költészetét is. Fejtegetései néha nagyon figyelemreméltóak, mint például, mikor szocialista költészetének csúcspontjául a «Havasok és Riviera» verset emeli ki, vagy Ady erdélyi voltát hangsúlyozza. Fajtáját ostorozó verseinek értelmezésében azonban éppúgy a felszínen marad, mint ahogy vallásos költészetének taglalásában sem tud kellő mélységig eljutni. Mégis néhány jól használható adalékkal járul Ady értelmezéséhez és fejtegetésein általában meg lehet érezni, hogy azok Adyval való sok vitatkozás eredményei; gyakran úgy hangzanak, mintha az író a tagadástól jutott volna a vallomásig.

Az Ady-irodalom, úgylátszik, túljut már a romantikus stádiumon és csakugyan eljut a kritikai stádiumig, amikor végre az abszolút tagadás és az abszolút magasztalás két véglete közt valahol, mindenestre az utóbbihoz közelebb érő ponton meg lehet csinálni a végleges és reális Ady-képet.

 

[+] Sik Sándor: Gárdonyi, Ady, Prohászka. - Lélek és forma a századforduló irodalmában. Budapest, Pallas rt. - Vajthó László: Én, Ady Endre. Szeged. Széphalom-könyvtár.