Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 20. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ

NÉMETH LÁSZLÓ: PAP KÁROLY

Az új nemzedéknek volt programmja, lapja és létjoga. Fajvédő, liberális és kommunista új nemzedékek törtettek fej-fej mellett. Egyesek igen erélyesen adták elő, miben különböznek a régiektől, mások igen ügyesen okolták meg, mért nem kell különbözniök tőlük. Minden volt, csak erős írótehetségek nem mutatkoztak sehol.

Néhány év óta fordult a világ. Az idősebbek, akik gyanakodva tanakodtak: mi ez, mi vénhedtünk meg vagy örökségünk száll zagyvákra és epigonokra, örvendezve figyelnek fel egy-egy új íróra, hiszen ezt mi is értjük s erőszakos fiatalok fancsalodva veszik észre: ha így megy, nem érdemes új nemzedéknek lenni, itt vannak a tehetségek.

Erdélyi volt az első fecske. Ez a népi gyökérről nőtt költő, majdnem népköltő, gazdag képzelettel mélyítve el a szűk formák medrét, elsőül talált rá egy nemes klasszicizmus eszközeire. Három éve olvastuk Tamási első novelláit. Mese-irreálitás és vaskos földi jóíz játékos elegyítője, akit természet-szemlélete, elbeszélés-módja, zenéje egyaránt arra rendelt, hogy a magyar nyelv üde felfrissítője váljék belőle. Költő, akiben a próza szökik költeménnyé. A télen jelentek meg Illyés Gyula versei. A magyar föld emlékkincse, egy európai szellem fogalom-gazdagsága keresi benne a latin költészet tiszta stílusát. Nem kész, de törekvéseiben a líra nagy szélességei sejlenek, nincsenek versei, de strófáit a legnagyobb lirikusok is megirígyelhetik.

Ma még idegenkedve néznek össze. Egyáltalán nem érzik egy nemzedéknek magukat. Ha valaki megbízna, hogy e különböző sorsok útvesztőjéből előszivárgó fiatalokban a közöset megkeressem, visszautasítanám. Húsz-harminc év távolából majd kifejlik ez a jelleg. Ma a sokféleségük érdekel. Irodalmunk egyre több igénye találja meg író-hőseit, s egyre több emberi igény az irodalmi formát. A háborúelőtti írók teljesítményei alól lassan-lassan kifut a kor. Mint az idő szomszéd kertjének pompás fái hajlanak át a mi telkünkre, de nem fogják el többé a levegőt. Szabad a tér s aki tartotta magát a könnyű elrikkantások idején, a várni tudók és a várni bátrak, szabadon szökkenthetik fel sudarukat...

Irodalmunk sürgős igénye s egy irodalmi formáért harcoló emberi sors forr össze Pap Károly költészetében is. Megint egy igaz hajós, aki rábízta magát lelke ismeretlen tengerére s íme, a tenger egy kontinenst ajándékozott neki.

Pap Károly gondolkozó. Ember és világ szembenállását nem darabolja el részlet-problémákra. Az emberiség központi ideáinál marad. Túl politikán, néprajzi érdeklődésen, rőfös moralizáláson s pszichológiai bányászkodásokon az ember tragikus vágya hajtja: a mindenség ablakán át pillantani meg önmagát.

Mit akar velem a világ? Mit kezdjek én a világgal? Fölébe szöktem az élet törvényeinek, de miféle törvényeket keresek az élet fölött? Az emberiségre, érzem, egy nagy korrekció bizatott, az életet kell kijavítania. De hogyan javítsa ki a teremtés dolgozatát? Mit akar vele, aki szembe fordította őt az élet egyszerű és következetes gépkerekeivel? Ki ez a fikció, aki több mint az élet valósága? S ha ő a legnagyobb valóság, hogy olvadhatunk fel egészen benne? Pap Károly vallásos gondolkozó. Az ember legfőbb gondjának az Istent tartja s lelkünk köldök-zsinorjának a vallásos érzést: ez ömleszti belénk azt a láthatatlan vért, amely legyőzendő a láthatót.

Az ember vallásossága kétfélekép jelentkezhetik: mint a táblák szolgasága vagy mint az ember szabad küzdelme Istenért. Van egy társadalmi vallásosság s egy társadalmontúli. Van imádság a templomban, s van imádság az életünk mélyén. Ez a polgári és ez a szabad vallásosság ott felesel a zsidó nép ezredévein át. Egyiknek szimbóluma az örök papság, a másiké az örök Jézus. Tudjuk, hogy ez az ellentét nem Palesztinához kötött. Visszatér, mint az emberiség örök ellenmondása; a mi keresztény világunkban egyház és evangélium a neve. Az egyház a társadalom védekezése a vallásos érzés robbantó, anarchista eleme ellen. Az evangélium a láva tiltakozása a kihült bazalt ellen. A társadalom a maga organizmusába akarja törni, kezesíteni a vallásos érzést, de az örök evangélium úrja és újra fölemeli fejét: egy felelősség van, amellyel Istennek tartozom.

Pap Károly evangéliumi lélek. Szemben áll a törvénnyel és a betűk pásztoraival. Hőse papságot követel a szegénységnek, azaz eltörlését a falnak, melyet a papos emberiség emelt Isten és ember közé, Krisztus történetét írja, de Krisztusának a története egyszersmind az ő lelkének a forradalma is.

Társadalmi és szabad vallásosság szembeállításában elfeledhette-e olvasmányait s az utolsó ötven évet, mely ezt az ellentétet a mi lelkünk igényei szerint annyiszor s oly szépen élezte ki. Kitéphette-e magából elsősorban Dosztojevszkijt, aki minden művében, de leghatározottabban a Nagy Inkvizítorban, fölülmúlhatatlan fogalmazója vallásos életünk örök vagy-vagyának?

Pap Károly Jézusa vagy Mikáéle nem is az evangélium fölényes Istenfia. Inkább ismert Dosztojevszkij hősök: Miskin hercegek és Aljosák vetülnek vissza benne az evangéliumra. Műve nagyszerű bibliai és történelmi tájékozottsága ellenére is teljesen modern mű (akár a Goethe Iphigéniája). Krisztusa a hagyomány Krisztusa előtt önkényes alak, de ennek az önkényességnek megvan az az érdeme, hogy a mi szellemi igényeinkből fakadt.

Ez az Aljosa-Krisztus, ha meg is váltja magában az embert és az emberiséget, ehhez a megváltáshoz új utakon jut el. Ő nem kapja készen az Istenfiúságot, neki el kell érnie. Így története sem lehet a hagyomány Historia Christije. Pap Károly új Krisztus-életet költ a régi mellé egy «Parahistoria Christi»-t, mely ugyanoda ér fel, ahova az evangélium, de egész más természetű epizódokon át.

Az ő négy elbeszélésének (Messiás születik, Mikáél elhagyja Támánt, Két kalásztépő útja, Mikáél, az ács) [*] hiába keressük bibliabeli támasztékait, még csak hasonló részleteket sem találunk. Ez a négy elbeszélés egy új evangélium négy fejezete. Ugyanazt a szellemet hirdeti, amit a másik, de ugyanakkor felesel is vele. A modern ember feleselése ez a kétezer év előttivel. Egyszerre hirdeti a vallásos alapérzés változatlanságát s a fogalmazás változandóságait.

Távolról sem hiszem, hogy ez a «Parahistoria Christi» ebben a négy novellában valóban sikerült volna, (úgy tudom, szerző is csak vázlatoknak tekinti őket) de bizonyos, hogy a gondolkozó nem volt méltatlan a tárgyhoz s a költő is bírta leleménnyel a vállalkozást. Pap Károly Mikáél-Jézusa nagyon is Félkegyelmű ahhoz, hogy az emberiséget megválthassa. Alázatos és adakozó, mint Krisztus, de alázatossága és szeretete más forrásból fakad. Szolgája az emberi szenvedésnek s nem orvosa. Az emberi gyötrelem tolja őt maga előtt, nincs meg benne a független önmagában is egész szellemnek az a szabad részvéte, amely nélkül Krisztus el sem képzelhető. Ő maga sokkal inkább nyavalyatörős, mint megváltó, a történetek azonban, amelyeken az író átvezeti őt, művészi remekek: irodalmunkban szokatlan filozófiai elmélyedés és tiszteletreméltó írásművészet ötvényei.

Ennek az írásművészetnek érdekes ellentét a varázsa. Egyikfelől a képzelet groteszk hajlandósága, a másikfelől a fölényes stilizáló ízléses símasága, s a kettő mégis egybevág. Ez a képzelet hasonló groteszk vagy épp erőlködő írásmodorba törve durva lenne és kacagtató. Ez a sima, stilizálókészség hasonló képzelettel párosolva, lapos. Nála a kettő kiegyensúlyozza egymást, ez tompítja azt, s az vérrel áramoltatja emezt.

Voltakép mindegyik elbeszélésének egy-egy képtelenül groteszk jelenet a csattanója. A Messiás születik-ben a vajudó Ruth jajgatása behallik a templomba, a karzat asszonyai közül egy terhes rosszul lesz, majd sorban ahány terhes ott szorong, mindnél megindul a szülés. A templom vérrel freccselődik be, az emberek egymást gázolják, elpusztul a templom és a város s a lakók elhagyják a megfertőzött helyet. Mindez egy csecsemőért, aki ott fekszik az anyja holtteste mellett, de Messiás.

A Mikáél elhagyja Támánt végén a fiatal Mikáél, akit a szülei örökbe akarnak adni Elulnak, a gazdag leprásnak, elmegy a beteg ember házához, meg akarja mondani neki, hogy nem lehet a fia. Behozzák a jajgató Elult, aki szolgákat korbácsoltat, hogy legalább azok osztozzanak a fájdalmában. Mikáél ennyi kín láttán sírva fakad, a lepráshoz rohan, a sebeit csókolgatja, amíg az úgy nem érzi, hogy madárka legyezi szárnyával forró gyötrelmeit. Majd táncol, közben Adonájt ostromolja Elul kínjaiért. Szakad róla a verejték, faltól falig támolyog, félig önkivületben Elul ágyasházába téved, ahol a kincseket egy megnevelt oroszlán őrzi. Elul rákiált: vigyázz, önkéntelenül felugrik a székből, amelyet évek óta nem hagyott el, átöleli Mikáélt s együtt vágódnak el. Elul sebei fölszakadnak, félig ájult már a fájdalomtól, de ő csak a gyönyörűséget érzi. Ha meg is hal, csak a gyötrelmeit ölte meg Mikáél, ő maga boldog s az első ember karjai közt, aki nem a pénzéért csókolta, kárpotolva hal meg.

Ennél is groteszkebb a Libbániabeli tűz leírása. A libbániaiak megtartották a szüretet, de nem vigadták el a bort. A gazdag Kusáj tanácsára kereskedőket hívtak, akiknek majd eladják a bort; addig is a város körüli barlangokba zárták tömlőiket. A kereskedőket azonban Tekijáhu, a vándor koldus, elriasztja, úgy hogy a férfiak elégedetlenül mennek haza, se pénz, se bor, s bosszúságukban az asszonyaikat verik. A meggyötört asszonyok Kusáj háza elé vonulnak, ott rimánkodnak neki, mit tett az uraikkal. Kusáj mécsest fog, kimegy közéjük, hogy elkergesse őket. Az esdeklők ráncigálni kezdik, a mécses félre billen s a láng belekap az olajjal végigcsurgatott köntösbe. Pánik tör ki, Kusáj hempereg-rohan, leviszi a tüzet a szérűs kertekig, égnek a kazlak, ég a város, a lakosság menekül. Az úton Tekijáhuval és Mikáéllel találkoznak. Adonáj szomjúsága ez, mondják ők. Pénzzé akartátok tenni a vígasságot, melyet ő a borban adott, most a lángok visszakövetelik a bort. S csakugyan a libbániaiak barlangjaihoz rohannak, kiszaggatják a tömlőket, úgy hogy patakokban folyik a városba a bor. Ők maguk is borostömlőkkel esnek a lángoknak, közben bele-belekostolnak a borba, úgy hogy amennyire lankad a láng, annyival emelkedik a tűzoltók kedve. A bortól rózsaszínű falak közt énekszó csap az éjszakai égre. Ez aztán a szüret! Most van mire innunk valóban.

Különös módja a tűzoltásnak s nem az egyetlen ilyen kép. Valahányszor jelentőset akar mondani, ilyen víziókban mondja el. Épp az bizonyítja Pap Károly stilizáló biztonságát, hogy ezek a jelenetek az elbeszélésből nem rínak ki. A fegyelmezett, következetes stílegység biztos partja ennek a groteszk képzeletnek. Olyan módon lebegteti az elbeszélést, hogy ez benn a természetes. Olyan eszmei jelentést állít a jelenetei mögé, hogy a belső igazság jótáll a külső valószínűtlenségért.

Ahogy fölvett hangnemét az egész könyvön át állja, az rendkívül biztos ízléskontrollra vall. Kár, hogy ez a hangnem bizonyos fokig álcahang. Dokumentálja a gondolkodót, fölvillantja a költőt, érezteti a művészt, de a tulajdonképpeni prózaíró elvész mögötte. Nem mondhatjuk, hogy gazdag vagy szegény, nem tudjuk, milyen. Archaizálást és modern frisseséget ügyesen keverő nyelvet csinál az ő zsidó világához, de ez a nyelv nem egy író teljes nyelve, szellemi világa egész összeszőttségét megmutató beszéd, csak beszédmodor. Remekelhetsz benn, mégsem tudom ki vagy...

Kivételes örömmel olvastam Pap Károly Mikáélét. Megdöbbentő élmény volt, hogy ez a más sorsból és más úton jött ember mennyire az én gondolataimat hozza. Egy-egy szerencsés mondata mintha az én félmondatomat fejezte volna be. Egy-egy sikerült válasza mintha az én kérdéseimnek volna felelete. Illyés Gyula után megint egy író, akiben nekem annyira ismerős igények munkálkodnak. S ó, még hány igény várja a maga harcosát. Adja Isten, akadjon mindenikre nálam derekabb legény. Olyan legyek, mint a kiürült fegyvertár: minden fegyvere elkapkodva, de mind jó kézben ragyog.

 

[*] Megjelent a Nyugat 1928 szept. 1., 1929 febr. 16., május 1., aug. 1. és aug. 16.-i számában.