Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 20. szám · / ·
Az éj szálló ködéből elémcsillog az ékes város
hol munkál szüntelen az örök Idő rab népe
és épül a jel: ki voltál, ki voltam?
Templom, amit egy késői sarj kap majd ajándokul.
De talán a láncból mi fáradt inukra szorul
egy szem kiszakadt
s fölvérzett talpaik alól egy távoli föld kigördül
hogy villámok közt hulljon tova szilajon a csillag?
Hallom, az énekből egy hang sebzetten kisikolt.
Tépve harapva hozzámtapad. És följajdul bennem:
titkot melyikünk rejtett?
Az én kezeim.
Az én kezeim szaggattak perzselt füveket.
Az én szemeim kóbor tüze
szakit el tőled megint Kedvesem.
Óh félbenhagyott boldogságaim
félbenmaradt temploma
mit egy késői sarj kap talán majd ajándokul.
Elhallgat bennem most minden
és bánkódom önmagam fölött.