Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 20. szám · / · SZABÓ LÁSZLÓ: KRUZSLYÓ KIRÁLYA
SZABÓ LÁSZLÓ: KRUZSLYÓ KIRÁLYA
REGÉNY (2)
VIII. JÖNNEK HAZA A TALPASOK
Mikurszky Simeon lassankint összeszedte magát. Hetekig szinte élettelenül feküdt az ágyán. Kétszer vagy háromszor kijött hozzá Bártfáról Schmidt Konrád, a borbély, aki egyszer még eret vágott rajta s azután jóféle füvekből orvosságokat készített neki. Az érvágás után következő napon, bár még kissé dadogva, de megszólalt Simeon úr:
- Borbély, talán már magamtól is meggyógyulok? Nem kell többet jönnie, - olyan kevés a pénzem!
- A gyógyítás még nincs befejezve, - mondta a borbély. - Még csak ezután következik a végtagok kezelése...
És azután megtanította Hinkót, hogy hogyan kell a bénult kezet és lábat kenegetni, hajlítgatni...
Hat hét mulva Simeon úr már kint ült a tornácon. Járni még nem tudott s a balkeze is lelógott, de kivitette magát a levegőre minden reggel, s a tornácról ölben vitték be minden este az ágyba. Beszélőképessége azonban nagyon hamar helyreállott.
Egy napon verespecsétes levelet is kapott; azt valami nagy úr írhatta. Arról értesítették Simeon urat, hogy legfelsőbb helyen számontartják az ő kiváló érdemeit: nem vett részt a közelmult vészes izgalmakban, és így az a császári komisszió, mely a sárosi uradalmakat végigjárja, hogy a lázadók családainak birtokait és egyéb javait elkobozza, az ő házatáját nem fogja fölkeresni. Egyben intimálja a magas leirat Mikurszky uramat, hogy a megtévedt parasztságot, mely a mozgalmakban résztvett, fogadja vissza az elhagyott jobbágytelkekre, természetesen illő kárpótlás lefizetése ellenében, melynek illendő összege jobbágyonkint tíz rhénusi forintban állapíttatott meg, - érintetlenül hagyatván az uraságoknak az a joga, hogy azok, kik a hadbaszökésük alkalmával bármit is elidegenítettek az uraság tulajdonából, az úri székek elé állíttassanak példás megfenyítés céljából.
Ennek a levélnek nagyon megörült Mikurszky Simeon, mert most már bizonyos volt affelől, hogy a vármegye nem fogja őt a kruzslyai dominiumban háborgatni, bár annak idején csak maga installálta önmagát. Nem keresik többé a nemességét sem, - ami úgyis tisztára értelmetlen dolog lett volna, mert odaát Lengyelországban úgyis mindenki tudja, hogy a Mikurszkyak vannak olyan régi nemesek, mint akármelyik lengyel király, - azokban az időkben pedig, amikor egy királyuk volt a magyaroknak és lengyeleknek, nem igen nézte senki, hogy ki a magyar és ki a lengyel nemes? Odaát a lengyelek sohasem kértek a magyar uraktól semmiféle armálist: egyszerűen elhitték nekik, hogy urak, mert meglátszott rajtuk. Azt az armális levelet, melyet bemutatott Eperjesen, csakugyan a podolini barát rajzolta és írta, de szebb volt az, mint aminő armálisokat valaha Bécsben csináltak!
Még nevezetesebb dolog volt az, hogy Mikurszky Simeon urat, aki Bécs jóindulata felől egészen biztos lehet, nem fogják a Komorovszkyné halála miatt zaklatni. Komorovszky most már hazajöhetett volna, mert nem volt többé semmi dolga sem Pozsonyban, sem Bécsben, de ottragadt valamelyik hölgye mellett s a szvidnicskai birtokát zálogba adta valamelyik Gabonyinak, aki szintén nagyon okosan viselkedett a fegyveres mozgalmak idején. Komorovszkyné békével nyugodhatott, - a halálát már nem is emlegette senki, nemhogy kutatta volna valaki, hogy hogyan és miért múlt ki ez árnyékvilágból.
A szétvert vagy feloszlatott kuruc seregek maradványai lassankint már szállingóztak hazafelé. Eleinte nem akarták elhinni, hogy most már békesség van, s Zemplénben, Sárosban és Szepesben az erdőkben bujkáltak, jobbára a Lengyelországba vagy az Alföldre vivő utak mentén, és «szegény legények» módjára éltek: raboltak és fosztogattak. Hiszen ezt eddig is gyakorta megtették, és tettüket mindig kimentette a «hadi érdek». Mivel a labancok is ugyanúgy cselekedtek, senki nem botránkozott meg a dolgaikon. Mivel azonban a közbátorság hiányáról a kalmárok is tudomással bírtak, csak az kelt útra, aki nagyon kénytelen volt vele, s az egykor virágzó magyar-lengyel kereskedelem a hadak elmulása után még évekig szünetelt. A szegény legények élete valóban nagyon szegény élet volt és teljesen ráillett a nóta:
Szegény embernek szegény a sora,
Krumpli az ebéd, tök a vacsora...
De még ha az is lett volna mindig! Az erdei táplálékoktól: a gombától, bárhogy sütik vagy főzik is, ősszel a vadkörtétől és a naspolyától, nyáron az illatos szamócától csak soványodik és erőtlenedik az ember...
Czelder Orbán, kinek ezeréhez csatlakozott Szepes és Sáros becsületes tót népe a sárosi ruszinokkal együtt, már régen fogságban ült. Bocskoros gyalogosai, akiket «talpasoknak» csúfoltak, nem tehettek egyebet, mint hogy hazaszállingóztak.
Aki Kruzslyóra hazajött, arra az uraság, még mielőtt csak egy szót is kérdezett tőle, huszonötöt veretett a «kastély» udvarán, a tornác előtt, és csak azután hirdette ki előtte Simeon úr a szentenciát:
- Magas császári meghagyás folytán legelőször is fizetsz nekem tíz rhénusi forintot. És ha majd eleget tettél annak, amit a császár parancsolt, azután majd beszélünk róla, hogy mit parancsolok én, a te urad és királyod!
Nem Kruzslyón, de talán az egész Makovicán sem lehetett volna összeszedni tíz rhénusi forintot. Hiába könyörgött a szegény jobbágy, hogy ilyen rengeteg összeget nem tud megfizetni, Kruzslyó ura hajthatatlan volt.
- Nem baj, fiacskám, - szólt le a könyörgő emberhez a tornácról, - ha nem tudsz fizetni, majd le fogod dolgozni. Azonban arra nézve, hogy le fogod dolgozni, kezeseket kell állítanod. Van-e feleséged? Hát fiad? Sógorod? Négy kezest állíts ide nekem még ma, mert különben estére mehetsz a pincébe!
A kezesek előkerültek valahogy, - és mindannyioknak dolgozni kellett a jobbággyal együtt. Egy ember helyett öt dolgozott, nemcsak a jobbágy, de felesége, fia, sógorai...
Mikurszky nagy erdővágásokba fogott, utakat épített és követ fejtetett, - teljesen ingyen munkaerővel. Ránézve valóságos jótétemény volt ez a politikai fordulat, - a ruszin papot kivéve, neki dolgozott Kruzslyón mindenki.
Mert mindenki félt a pincétől. A kruzslyói kastély pincéje nagyobb volt, mint maga az épület, - mélyen bele volt vágva a sziklába, és elfért volna benne egy kisebb hadsereg. Tulajdonképpen a pincéknek egész csoportja volt ez, - kamarái folyosó módjára nyultak be a hegy gyomrába és minden kamarának tiszafából ácsolt nehéz kapuja volt, mely olyan szorosan zárult, hogy még a levegőt is kizárta. Itt, a sziklapincében sínylettek azok, akik a tizenkét rhénusi forint erejéig nem tudtak «kezeseket» hozni, vagy akik egéybként magukra vonták Simeon úr haragját. Ez utóbbiak rendesen azon a címen kerültek a pincébe, hogy az uraság tulajdonából elóroztak valamit (egy istrángot, kaszát, vagy ilyesmit), mikor elszöktek a hadba. Ügyük tulajdonképpen az úriszék elé tartozott volna, de az úriszék országszerte csak formaság volt: a földesúr meghívta a szomszéd földesurakat, megvendégelte őket és velük együtt ítélkezett azután a paraszt felett; a vármegyei esküdt, aki jelen volt, csak írásba foglalta az ítéletet, ha ezt ugyan szükségesnek tartották. A népnek semmi kétsége nem volt az iránt, hogy az úriszék úgy ítél, ahogyan az uraság kívánja és így még a delinkvens sem ütközött meg rajta, ha az uriszék helyett maga Simeon úr ítélkezett fölötte. A processzus pedig mindig nagyon kurta volt:
- Huszonöt pálca... És azután vigyétek a pincébe.
Föllebbezni csak a Magasságos Egekhez lehetett, de nem volt senki, aki elvigye oda az elítéltnek az instanciáját.
A pince lakói kaptak is enni, meg nem is. A cselédség vetett nekik valami eleséget, sült tököt, vagy nyers répát, articsókát, káposzta-torzsát. Éhen ugyan nem haltak, de majd kidőlt a szemük az éhségtől. Néha kitört belőlük a kétségbeesés: dörömböltek az ajtón, ordítoztak és bőgtek, mint az erdő vadja. Ilyenkor Hinkó négy-öt emberrel lement közéjük és egyenkint felhozta őket. Kezén-lábán vas volt minden «talpasnak», - el nem szaladhattak. Mind tudta, hogy miért hozták fel Isten szabad ege alá, - bamba tekintettel egyenesen a dereshez mentek és ráfeküdtek, - mint ahogy az állat bedugja fejét a járomba. Egyiket sem kellett a deresre rászíjazni, - meg se mozdult egy se, míg meg nem kapta a maga kommencióját. Pedig ez kegyetlenebb dolog volt, mint a pálcázás: akiket a pincéből hoztak fel, azoknak már nem mogyorófapálca járt, hanem ostor.
Hinkó ennek nagy mestere volt. Ő maga csinálta az ostorát is, ölnyi hosszú nyéllel és másfél öl hosszú szíjjal. A szíj kellő távolságokban rendesen volt csomózva és igen célirányosan volt metélve, mert a vége felé egyre vékonyodott. Hinkó vagy két ölnyire állt a derestől, ritka szakértelemmel egyet-kettőt suhintott az ostorral és csak azután csapott le az áldozat lemeztelenített testére.
- Paccs! - hangzott az ostorcsapás, és egy-két arasznyi piros sáv mutatkozott a helyén.
A bőr mulhatatlanul felrepedt ott, ahova Hinkó odacsapott. Az egész Kruzslyó azt beszélte, hogy fínom drótszálakat font az ostora szíjába, ez azonban tisztára csak ráfogás volt: semmi egyéb nem volt az ostornyélen, mint szíj, lóbőrből metélve, kerekre faragva és kellően faggyúzva, hogy se merev ne legyen, se el ne puhuljon: ruganyos volt, mint az acél, s a nagy lendület és a szakértelem óriási sújtóerőt adott bele.
Természetes, hogy akinek férje vagy fia a rettegett pincébe került, minden elkövetett, hogy onnan mielőbb kiszabadítsa. Az első hónapokban azonban ez senkinek sem sikerült; kinek lett volna annyi pénze, hogy Mikurszky Simeon szívét megpuhítsa vele? Annyi «kezest» senki sem tudott felhajszolni, amennyi ehhez kellett volna, pedig a kruzslyói parasztok sógorai, komái már Dobroszlóról, Jedlováról és Belejóczról is bejártak robotolni Kruzslyóra, hogy segítsenek valamit az atyafiak borzasztó helyzetén. Mikurszkyval eleinte beszélni sem lehetett a foglyok kiszabadításáról.
- Előbb meg kell tanulniok, - mondogatta kenetteljesen, - hogy milyen szörnyű nagyot vétkeztek, mikor a földesurakat hűtlenül elhagyták. A bibliai tékozló fiú is sokat szenvedett, míg visszajutott atyjának szeretetébe.
A «nevelés» érdekében minden pénzteken kivétel nélkül minden rabot megbotoztatott, de csak mogyorófapálcával; az ostor csak azoknak volt fenntartva, akik nem tudták megkötni a nyelvüket és ordításukkal felverték a ház egész környékét.
A pincébe zárt parasztok élelmezése nem nagy gondot okozott se Mikurszkynak, se Hinkónak. Nagyjában ugyanazt kapták, mint a sertések, sőt néha még azt sem kapták. E miatt az emberek hamar elerőtlenedtek, és volt közöttük akárhány olyan is, akinek már egészen mindegy volt, hogy él-e vagy hal? Ha ezek a szokásos pénteki vesszőzés alkalmával nem mozdultak, hanem közönyösen fekve vagy ülve maradtak a pince fenekén, Hinkó egy pár rugással serkentette őket az indulásra. Volt, aki erre sem mozdult. Nem telt bele két hónap, már olyan is volt közöttük, aki többé egyáltalán nem mozdult... Ezeket Hinkó éjszaka kihúzta a pincéből, s a kert végében elásta őket, de nem nagyon mélyen. Egy-egy lécet dugott a sírjuk fölé, de korántsem valami kegyeletes érzésből:
- Két-három év mulva ide diófát fogunk ültetni; az nagyon szereti a zsíros földet...
Még a halott jobbágyából is haszna volt Kruzslyó hatalmas urának: a parasztnak teteme zsírosította a földet, hagyatékából pedig legelőször az úr vette ki a maga részét, - az övé volt a legjobb ló, a legjobb tehén, a legjobb sertés, a legjobb ruha. A ruha persze nem kellett Mikurszkynak, de Jiczhak, a kocsmáros, azt is tudta értékesíteni és pénzt csinált belőle.
Egyszer azonban feltünt Mikurszkynak, hogy úgy hullanak a rabjai, mint ősszel a legyek.
- Ez mégse lesz jó így, Hinkó, - szólt egy napon az inasához. - Nagyon fogy a paraszt.
- És nem igen szaporodik, - felelte Hinkó. - Az asszonyok azt mondják, hogy minek, nyomorúságnak? Hej, amíg nagyuram fiatalabb volt, tudott segíteni ezen is!
- Ne beszélj bolondot, Hinkó. Elmultak már azok az idők, örökre... Pénteken búcsúzóul még egy verset verj ezekre a gazfickókra, aztán takaríttasd ki velük a pincét és menjenek Isten hírével. Aki meg már mozogni se tud, azt vigye el az atyafisága.
Azokat, akik ott maradtak a kert végében, a föld alatt, senki sem kérte tőle számon. A ruszin pap minden vasárnap délután feljött a kastélyba, Mikurszky asztala mellé ült a tornácon, megivott egy pohár homonnai vinkót, elszívott egy pipa dohányt, s aztán a Hinkó emlékezetében teljesen megbízva, felírta egy kis cédulára, hogy hívei közül ezen a héten a pincéből kiket szólított magához az Úr? Mert a ruszin pap igen pontos ember volt, semmiért nem tűrte volna, hogy hiba legyen a matrikulában.
(Folyt. köv.)