Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 20. szám · / · SZABÓ LÁSZLÓ: KRUZSLYÓ KIRÁLYA

SZABÓ LÁSZLÓ: KRUZSLYÓ KIRÁLYA
REGÉNY (2)
VI. MIT TUD A «TÖKÉLETES» EMBER?

Az mind igen célirányos dolog volt, amit Simeon úr a szvidnicskai «uradalomban» végzett; bizonyos, hogy minden intézkedése javára vált a gazdaságnak és előrelátható volt, hogy majd meg is hozza a gyümölcsét.

- De mikor? - szokta kérdezni Komorovszkyné.

És amikor azt hallotta, hogy «majd idővel», vagy «majd évek mulva», - mindig elkeseredett.

- Hja, húgomasszony, - szokta ilyenkor mondani Simeon úr - ha én egy hét alatt meg tudnám érlelni a rozsot, vagy ha minden hónapban ki tudnék húzni a tehénből egy borjút, akkor nem Kruzslyó korlátlan hatalmú ura, hanem legalább is Lengyelország királya lennék s az összes Konföderált Vármegyéket a birodalmamhoz csatolnám!

Kegyetlenül bánt Simeon úr nemcsak a saját népével, hanem a szvidnicskai cselédekkel és jobbágyokkal is. Féltek tőle és gyűlölték, mint a sátánt. Jiczhak, a kruzslyai zsidó minden héten fölment Szvidnicskára is és hordta a borjút, malacot Sztropkóra is. Lengyelországba is; de sohasem Komorovszkyné számoltatta, hanem mindig Mikurszky, aki maga rakta be a szép fehér pénzeket a ládafiába a szvidnicskai «kastély» nagy szobájában:

- Húgomasszony, ismét bejött három rhénusi forint és tizenhét dénár...

Komorovszkyné erre dühbe jött:

- Nagyon szép, szomszéd! Nagyon köszönöm! Az eredmény biztos, - így feltétlenül el is mehetek Bécsbe kimulatni magam - majd úgy ötvenkét éves koromban!

Egy napon szekérre ült a szépasszony s a kocsison kívül csak egy cselédet ültetett fel maga mellé. Estefelé indultak, - alig hogy Mikurszky elment, s egész éjjel kocogtak a lovacskák; Duklán messze túl jártak már, amikor először etettek-itattak. Még délelőtt megérkeztek egy rozoga lengyel városkába, s ott is a legrozogább és legszegényebb utcába fordultak be, - ott lakik a caddik! A «tökéletes» ember, aki már nem is e földé, hanem Istené, aki félelmetesen bölcs és mindenkinek juttat az ő bölcseségéből.

Sokan ácsorogtak az udvaron, - türelmesen várta mindenki, hogy mikor kerül rá a sor. Komorovszkyné azonban nem azok közé tartozott, akik tudnak várakozni. Amint a szekérről leszállott, azonnal ment be a házba. Ugyan őrajta is csak olyan báránybőr-ködmön volt, aminőt azon a vidéken a zsidók is viselnek, de látszott, hogy nincs leszorítva a melle és a két halántékán a fejkendő alól kilátszott a haja.

- Ez nem a mi népünkből való, - mondották a zsidók.

De nem csodálkoztak rajta: az egész Gojim minden városából járnak tanácsot kérni a caddikhoz! És hogy itt, a zsidók utcájában, a caddik portáján ez az idegen nő éppen olyan gőgösen, mindenkit félretolva megy be a házba, mintha a saját kastélyában lenne, - az sem lepett meg senkit. Ebben a világban, ahol a tudás és az erény csodálatos módon egy fogalommá olvad össze, egyáltalán semmin sem szoktak csodálkozni.

A «tökéletes ember» a szoba közepén egy asztal mellett ült s egy nagy és több kisebb könyv volt előtte. A nagy könyv ki volt nyitva, a kicsinyek szét voltak teregetve és egymásra voltak rakva. Egyetlen kis ablak világította meg a szobát úgyahogy, és hogy a szent ember olvasni lásson, két gyertya égett előtte az asztalon. A prémes sapka a fején volt és nagy szemüvege mögött alig látszott a sovány arca, - mintha lelógó fehér bajusza és szakálla egyenesen a fejcsontjaiból nőtt volna ki. Mindenki remegve lépett be ebbe a szobába, mert a «caddik»-nak az volt a híre, hogy az embernek a homlokáról egy pillanat alatt leolvassa nemcsak a gondolatait, hanem egész multját is.

Komorovszkyné azonban félelem nélkül lépett be az ajtón, mert hitt is, meg nem is a «tökéletes ember» szellemének rendkívüli erejében, sőt csak egy izgatta: hallani akarta, hogy van-e mire várnia, lehet-e hamarosan gazdag és hogyan lehet leghamarabb gazdag, hogy menekülhessen innen, a hegyek világából, ki a nagyvilágba, oly emberek közé, kik körülrajongják, kedvét keresik és mind sóvárognak egy öleléséért. Az élet hosszú böjtje után az élet nagy lakomájára éhezett s akarta tudni, hogy fog-e jóllakni, vagy elsenyved az életnek olthatatlan szomjától és éhétől?

A caddik, aki a nagy könyvet olvasta és eközben sűrűn tekintgetett a kisebb könyvekbe, a jövevényt egyetlen pillantásra sem méltatta. Az asszony hangos köszönésére azonban a caddik is megszólalt, anélkül, hogy a könyvéből föltekintett volna:

- Parázna asszony, még nincs huszonnégy órája, hogy vétkeztél, s oly szemérmetlen vagy, hogy lábaiddal az én tiszta szobámnak padlóját beszennyezed!

Komorovszkyné nem sértődött meg, mert ő nem azért jött, hogy megsértődjék, hanem hogy hasznát vegye a «tökéletes ember» tudományának - ha van neki.

Nagyon nyugodtan válaszolt tehát a szent embernek:

- Isten, a világ teremtője nem várja, hogy a bűnös ember azonnal megtérjen, hanem időt enged neki bűneinek megbánására és a megjavulásra. Isten nem fordítja el az ő fenséges arcát a bűnös felől, - de itt ül előttem a belzi rabbi egy kényelmes karosszékben és egy pillanatig sem vár a megtérésemre, a fejemhez vágja a bűneimet és ha az Isten nem fordítja is el az arcát a bűnös embertől, de a belzi rabbi igenis elfordítja! Ember, miért vagy hozzám szigorúbb, mint az Isten?

A caddik szobájában nem szoktak így beszélni, - az ő vígasztaló szavát úgy szokták inni, mint a mézet, korholó szavainak rettentő súlya alatt pedig porba szoktak omlani. Ki lehet ez a sichsze és mit akarhat?

- Asszony, beszélj! - szólt a caddik most már egészen nyugodt hangon.

- Ne taníts engem, - mondotta Komorovszkyné - mert én a saját papom tanításaiban sem hiszek. Én csak egy dologban akarom tudni, hogy mit mond a te bölcseséged: tudok-e hamarosan menekülni egy világból, melyben nem jól érzem magam, egy másik világba, amelyben meglesz minden örömöm?

A caddik nyugodtan válaszolt:

- Asszony, eltévedtél. Mi csak egy örömet ismerünk: azt, amiben akkor van részünk, amikor nem okoz többé örömet semmi sem, ami e földön van.

- Eh, arra majd ráérünk a síron túl!

- A mi életünk: utazás a sírba.

- Szóval: én nem lehetek boldog soha?

- De igen, - válaszolt a caddik. - Mindenki lehet boldog, ha megbánta bűneit és eleget tett érettük.

- Szóval: bűneim bocsánatára építsek templomot?

A caddik nevetett.

- Tegyek jót a szegényekkel?

A caddik nevetett.

- Osszam szét mindenemet a szegények között, öltsek szőrkámzsát magamra, böjtöljek és kínozzam a testemet?

A caddik még mindig nevetett.

- Ápoljam a pestis-betegeket, a leprásokat, csókoljam meg a sebhelyeiket...

A caddik csak nevetett.

- Hát ez mind semmi lenne? - kérdezte az asszony.

- Ez mind semmi, - felelte a caddik. - A bűn maga oly nagy, oly szörnyűségesen nagy, hogy megbocsátásához minden jótetted, minden önfeláldozásod kevés: még az Úrnak kegyelme is kell hozzá.

- És megtudhatom én valaha, hogy az Úr már megbocsátotta egy bűnömet?

- Egész biztosan, - felelt a caddik.

- És miről lehet ezt megtudni?

- Arról, hogy azt a bűnt többé sohasem követed el.

- Eh, ezt mind az én papom is elmondhatta volna nekem otthon Szvidnicskán, - szólt Komorovszkyné. - Ha a te tudományod csak a mennyei dolgokra szorítkozik, akkor hiába jöttem. Azt mondják, hogy minden caddik csodákat is tud tenni. Tégy hát velem csodát, mutasd meg az utat, amelyen gazdag leszek és fejedelmi jutalmat kapsz a tanácsodért.

- Azt a gazdagságot, amit én ismerek, nem a zsebben hordják, hanem a szívben, - válaszolt a caddik. - Ha abból a gazdagságból akarsz, megmutatom az útját. Menj haza, csináltass a nyoszolyádból koporsót és minden este a Bánattal feküdjék bele. Meglátod: egy napon gazdagon fogsz fölébredni benne az örök életre. De nem tudod, mennyi időd van még addig, - ne pazarolj el belőle egyetlenegy napot sem!

- A koporsóm nem érdekel, - mondotta az asszony - de a nyoszolyám igen! Ha majd öreg leszek, talán mellém kuporodik a Bánat, de az még messze van. Azt hittem, van valami titkos tudományod, amivel segíthetsz rajtam. Nagy híred után, a sok csodatét után, amit rólad beszélnek, mást vártam. A szász királynak aranyat csinálnak valami tudósok... Azt mondják, hogy te a Jehovával beszélgetsz, ebből a világból a másikba lépsz, amikor csak úgy akarod és ha kibeszélgetted magad a Jehovával, reggelre megint visszatérsz. Belelátsz a multba, talán ismered a jövendőt is.

- Tulajdonképpen mit akarsz tudni, bűnös asszony?

- Magam sem igen tudom. Azt, hogy leszek-e gazdag, azt, hogy hogy legyek gazdag; azt, hogy hogy szabaduljak innen, ahol semmi sem elégít ki és ahol mindent unok. Valami van bennem, - talán az ördög!

- Nem lehetetlen, - felelte a caddik. - Látom, hogy már úton vagy... látom, hogy nagyon hamar el fogsz indulni... És azt is látom, hogy végül is az ágyad lesz a ravatalod és a szégyened lesz a szemfedőd...

A caddik tovább olvasta szent könyveit s az asszony további beszédeire nem válaszolt egy szóval sem. Komorovszkyné látta, hogy a beszélgetésnek visszavonhatatlanul vége van, sarkon fordult tehát és kiment a szobából. A caddikra várakozó zsidók sötét pillantásokkal mérték végig, mikor utat tört közöttük a szekeréig.

- Hajts, Janó, - szólt a kocsisra - ha a lovacskák meggebednek is, még ma éjfél előtt el kell érnünk legalább Kruzslyóig!