Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 20. szám · / · SZABÓ LÁSZLÓ: KRUZSLYÓ KIRÁLYA

SZABÓ LÁSZLÓ: KRUZSLYÓ KIRÁLYA
REGÉNY (2)
V. EJ, HA PÉNZ VOLNA!

Simeon úr már másnap délután ott volt a szép asszony udvarán, de nem lehetne mondani, hogy nagyon kedvesen fogadták:

- Hát az urat micsoda szél hozta ide? - kérdezte tőle Komorovszkyné nagy hangon.

Mikurszky meg volt lepetve, - azt hitte, hogy rögtön betessékelik és az idillt ott folytatják, ahol tegnap abbahagyták.

- Véletlenül, készakarva erre jártam, - mondotta, - és azt gondoltam magamban, hogy ha már itt vagyok, csak benézek... Ahol olyan régen nincs otthon a gazda, jó, ha valami férfiember néha körülnéz a háztáján.

- Hát csak nézzen, - folytatta Komorovszkyné. - Az istállónak az ajtaját már be se lehet csukni, az ablak üvegje, az Isten tudja mióta, ki van törve, a jászlat már lerágják a lovak, esztendő óta nem kaptak sót a tehenek, menjen csak, csördítsen a nyakuk közé azoknak a léhűtőknek!

Simeon úr átballagott az istállókhoz, mindent megnézett, amit az asszony elsorolt s aztán leakasztott a szegről egy ostort. Szép lassan, tempósan visszasétált a tornác elé és visszakiáltott a kocsisnak meg a hetesnek:

- Gyertek csak ide!

A két legény mit sem sejtve, fölment a tornác elé. Mikurzsky nem nézte, hol éri őket: a mogyorófa ostornyéllel háromszor-négyszer végigvágott mindegyiken.

- Gazemberek! Úgy kell rendben tartani az istállót? Bokáig merül az ember a piszokba! A lovakat csak sátoros ünnepeken pucoljátok! A tehenek bőre tele van bögöly-féreggel. Így hiába etetitek a jószágot! Holnap, ha feljövök, olyan tiszta legyen itt az istálló, mint az iskolaszoba! A bognárt még ma felhívjátok: ajtókilincset csináltassatok gyertyánfából. Addig is, míg bemegy valaki Bártfára üvegért, az ablakot be kell ragasztani marhahólyaggal, nem muszáj minden hólyagból selymes dohányzacskót csinálni! Most megkaptátok a magatokét, de holnap összetöröm a csontotokat is, ha szót nem fogadtok!

Komorovszkynénak tetszett ez a kemény rendelkezés.

- Amikor így tűzbejön és pattog, - mondotta csöndesen, hogy más ne hallja, csak Simeon, - egy egész fejjel nagyobb! Úgy látszik, hogy otthon is rendet tart.

- De mennyire! - felelte Mikurszky. - Máskép nincs értelme az egész gazdálkodásnak.

A tornácon egy kis asztal volt és ma már két szalmafonatos szék volt mellette, - tegnap még csak egy! Komorovszkyné egy köcsög aludtejet, barna rozskenyeret, két tányért és kanalakat hozott ki:

- Falatozzunk egy kicsit...

Simeon úr furcsán nézett az asztalra; megvakarta a fületövét és áperte kimondta, amit gondolt:

- Egy pohár borovicska sokkal többet érne!

- Majd máskor lesz az is, - felelte az asszony.

Kanalazás közben Mikurszky nagyon beszédes lett.

- Rendbe kell hozni mindent... Sohasem lehet tudni, hogy mikor indulunk el mi is a szökött jobbágyok után. Semminek sem szabad veszendőbe menni és mihelyt csak lehet, mindent el kell adni, aminek csak ára van.

- Olyan rosszak a hírek? - kérdezte az asszony.

- Berthóty, a vicegenerális, odabéjárt a multkoriban, - és Mikurszky a kezével Lengyelország felé intett, - de semmi jó hírt nem hozott. Nem mozdul se a burkus, se a lengyel; a francia meg pénzt már nem ad, de az angol se. Hallatszik, hogy a spanyol már békül a némettel... Mondtam én, hogy Mikurszky Simeon nélkül nem lehet jó vége a dolognak! Majd meglátjuk, azok a derék, szép legények milyen vitéz legények lesznek... Segíthettem volna nekik, kardommal is, meg az eszemmel is... De nem kellettem nekik. Ráadásul most még hajkurász is a vármegye, - leveleket irkálnak, hogy igazoljam, mit keresek Kruzslyón? Meg hogy mutassam ki a nemességemet! Én, a Mikurszky-ivadék, akinek ősét a Szentföldön avatták nemessé!... Meg is van róla a címeres levél, András királynak a pecsétjével... Azt mondják, hogy az a levél hamis, mert a keresztes hadakban nem írtak és nem pingáltak leveleket, meg hogy András király idejéből még egyetlen címerlevél sem ismeretes. A vicispán olyan vakmerő, hogy még azt is megmondja, hogy a levelet ki hamisította: Flórián, az áhitatos szerzetbeli barát a podolini klastromban... Azt mondják, nagy mester az abban. Hát lehet, hogy nagy mester, de az én levelem valódi, mert olyan régi, hogy körülbelül a felét már meg is ették az egerek. Hogy többféle tintával van írva? Hát persze; amikor már nagyon elhalványodott az írás, imitt-amott föl kellett egy kicsit frissíteni. Ahol meg egy kis vakarás van, oda alkalmasint malacot ejtett az íródeák...

Komorovszkynét ebből az egész beszédből egy szó sem érdekelte. Még mindig az járt a fejében, hogy lehetőleg pénzzé kell tenni mindent. Ezt nagyon helyeselte. Nagyon sokba került a pozsonyi és a bécsi út, minden pénze ráment.

- Szeretném ha sok pénzem lenne, - mondotta őszintén. - Bécsben volt egy öregecske konziliárius, az nagyon marasztalt; igérte, hogy selyemben-bársonyban járat, de még nem kaptam tőle mást, mint egy elefántcsont fésűt meg egy fekete zománcos aranymedáliát. Hitványak a férfiak, - addig nagyon bőkezőeknek mutatják magukat, azután pedig piszkosak és fukarok... De hogy lehet pénzt szerezni itthon? Szvidnicskából tíz esztendő alatt sem lehet annyit kivenni, mint amennyi nekem egy esztendő alatt kellene!

Egy kis szünet után az asszony odakiáltott a konyhába az egyik cselédnek:

- Paska! Gyere csak ide!

A szurtos szolgáló előjött egész a küszöbig.

- Te Paska, - szólt Komorovszkyné félig tréfásan, félig komolyan, - mit csinálnál te, ha hirtelen szükséged lenne pénzre, sok pénzre?

A leány ezt a kérdést nem várta és annyira csodálkozott rajta, hogy leesett az álla.

Amikor Komorovszkyné megismételte a kérdését, a leány így válaszolt:

- Én?... Én elmennék Censtochovába gyalog, a város szélétől a Szent Szűz templomáig térdenállva csúsznám az Isten anyjához, hogy adjon pénzt, sok pénzt...

- Amennyi szerencsém nekem van, - mondotta Komorovszkyné, - éppen olyankor érkezném, amikor a Szűz Mária már minden pénzét szétosztotta!

- Censtochova nagyon messze van, - folytatta Mikurszky, - sokkal közelebb van Belz, itt a szomszédban, szintén Lengyelországban. Ott ugyan nincsen semmi csodatévő kép, de van ott egy csodaokos ember, aki mindenkit útba tud igazítani. Zsidó, akinek az esze nemcsak magához való, de elég egy egész ország számára is. Úgy hívják, hogy... No, nem jut éppen az eszembe... Valami furcsa zsidó neve van... Caddik, vagy ilyesféle...

- No, azt egyszer meg kell nézni! - mondta az asszony.

És képzeletében már repült is Bécs felé, mindegyik kezében egy-egy zsák arannyal, már meg is érkezett a nagy Babilonba, vásárolta a sok ruhát és ékszert a boltokban, házat is vett, szépen berendezve, és fogadta az udvarlóit, az aranyzsinóros ruhába öltözött katonákat, a drága prémekben járó főurakat, a rózsásarcú udvari apródokat, azt a nyulánk kengyelfutót, akit a Dietrichstein gróf fogata előtt látott egyszer szaladni, s azt a fínom doktort, aki egyszer csak megsímogatta a kezét és már meggyógyította s akinek olyan fínom csipkegallérja volt, hogy olyan nem lehet még a császárné ingén sem...

Ábrándjaiból felriasztotta Mikurszky:

- Minden zsidó ért a pénzhez, hát az még mennyit érthet hozzá, akiről maguk a zsidók azt tartják, hogy közöttük a legokosabb!

- Majd egyszer megnézzük azt a bölcs zsidót! - vetett véget a beszélgetésnek Komorovszkyné.

Simeon úr kiment a kocsiszínbe és nagysokára jött vissza, kezében egy cédulával:

- A bognárnak négy új kereket kell csinálnia, kettőnek csak az agya rossz, a küllők és a ráfok még jók, kell nyolc új istráng, kender van elég, az asszonyok megfonhatják; négy lőcsöt újra kell vasalni...

Az asszony azonban nem figyelt rá és nem is engedte végigolvasni a gazdaság hiányosságainak hosszú litániáját.

- Találtam a kamrában egy pókhálós üveget, - mondotta. - Letisztogattam. Találja ki: mi van benne?

- Tállyai öreg bor? - kérdezte Mikurszky.

Az asszony nevetett:

- Nem, még annál is jobb: gólyatej...

A gólyatej bizony nem más, mint jerzsabinka, fínom illatú és még finomabb aromájú lengyel pálinka. Azonban nem szabad behozni Sárosba, - rettentő nagy az accisája: üvegenkint két körmöci aranyat fizet, akinél meglátják. Persze, hogy meglátják olyan embernél is, aki nem akarja és nem is tudja a két körmöci aranyat lefizetni. Az ilyen ember azt szokta mondani a vallatásnál, hogy ő nem is tudja, mi van abban a sötétzöld üvegben, talán egy kis tejecske... Hogy ki hozta? Azt igazán sohasem lehet kideríteni... Talán a gólya hozta...

- A palackon még rajta van a viaszpecsét, - mondotta Komorovszkyné.

- A pecsétet letörjük, - felelte Mikurszky, - még ha a felséges lengyel király tette is rá!

Török bicsakjával hamar el is készült ezzel a művelettel, a hamuval kevert viaszt lefaragta, s a marhahólyagból készült fedőt lemetélte az üveg szájáról.

- De ezt csak odabent isszuk meg! - mondotta Komorovszkyné.

Beült megint a sarokpadra és maga mellé tessékelte Mikurszkyt.

- Igyunk, szomszéd! - biztatta a vendéget.

Mikurszky zavartan tekintett az asztalra:

- Csak így, az üvegből? Nincsenek poharak?

Az asszony nevetett:

- A kocsmában cimboráiddal ihatsz pohárból, meg otthon is ihatsz... Meg ha majd lesz egy vén, házsártos feleséged, annak is tölthetsz a poharába és kocingathatsz vele... De amikor a szvidnicskai szépasszony megbolondul és követeli a maga részét a szerelemből, akkor nem kell üvegből és nem kell pohárból inni! Amikor Hyrinnai Annát megszállja a Rossz, akkor úgy kell vele bánni, mint a szerelmes galambbal.

- Láttam, hogy a galambok sokat csókolódznak, - szólt közbe Mikurszky.

- Csókolódznak? - folytatta az asszony. - Nemcsak csókolódznak, de etetik, itatják egymást a csőrükből!

Az asszony húzott egyet az üvegből és az ajkát, melyen még ott gyöngyözött az édes pálinka, odatartotta Mikurszkynak.

- Ilyen hosszút még nem csókoltam életemben! - mondta utána.

- Hát ilyen édeset?

- Azt sem!

- Kell ennél szebb pohár? - kérdezte kacéran.

- Nem, ha rubinból volna a pohár, akkor sem lehetne szebb! - kedveskedett Mikurszky.

- No, még egyszer! - s az asszony megint ivott az üvegből, - de nem nyelte le a jerzsabinkát, hanem a szájában tartotta.

Mikurszky rátapadt az ajkára, de oly hevesen, hogy kiömlött a pálinka és végigfolyt a bajuszán, szakállán.

- Pfuj! - szólt rá az asszony. - Úgy látszik, nagyon nehezen tanulod a szerelmes galamb szerepét! Törülközzél meg és azután próbáljuk újra...

A második próba már jobban sikerült: Mikurszkynak is jutott valami a jerzsabinkából.

- De most te itass engem! - mondta az asszony rekedten. - Ne azt mutasd meg, hogy mennyire szeretsz, mert az nem érdekel, hanem azt, hogy mennyire kívánsz...

- Legjobb volna, ha megfojtanálak, te nyomorult! - lihegett az ember.

- Legjobb volna, - dünnyögte az asszony, - legjobb volna...

Mikurszky megfogta a nyakát, de oly bársonyos volt a nyaka bőre, hogy Mikurszky újjai erőtlenekké váltak s a fenyegető mozdulat egy pillanat alatt szelid, szerelmes símogatássá változott.

-

Már megint este volt, amikor Simeon úr hazafelé indult. A konyhába beszólt a cselédeknek:

- A tekintetes asszony beteg, egy kis szíverősítőre volt szüksége. Vetkőztessétek le szépen és fektessétek le. Holnap reggelre pedig főzzetek neki jóféle ciberelevest. Kakukfű is legyen benne! És amikor leszűritek a levét, csak akkor tegyetek bele egy kanálnyi savanyú tejfölt... Azzal aztán csak melegítsétek, de ne forraljátok, nehogy összemenjen!

Nincs az a javasasszony az egész Makovicán, aki az ilyesmihez jobban értett volna, mint Simeon úr. Már járt is az eszében, hogy holnap reggelre ő is főzet valamit, amitől hamar kitisztul a feje. Egyelőre örült neki, hogy már besötétedett, mert így legalább senki sem látta, hogy nem nagyon egyenes irányban tart hazafelé és hogy e közben a léptei hol ingadoznak, hol rogyadoznak. Amint azonban feljött a hold és látta a távolban a Kruzslyó házaiból kipislogó mécsvilágot, valami furcsa hangulat vett rajta erőt és elkezdett dúdolgatni, előbb lengyelül:

Hulaj dusza
Bez kontusza.

azután meg magyarul:

Hej, túró, tejfel,
Azért a kis bolondságért
Majd meghal az ember!

Herkules vidáman csaholva futott eléje: érezte, hogy neki is vigadnia kell, ha a gazdáját ilyen jókedvében találja.