Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 20. szám
Ó, Rozália, szép vagy te mint egy álom
s - hogy így nevetsz - olyan értelmes is... - derült
arcodon a mosoly mint lomb közt szökdelő
rigó csapong, fülel, trilláz és elsuhan -
Rezdül a lomb a kis rugástól... Nó, mi az?
mi ez megint? Milyen arany horgon akadt
fel ujra egy pici gondolatod? szavam
bántott talán?... szelid szemedben tán ezért
rezzen e víz? rándul... már buggyan... nó, ne sírj!
Ne sírj... pislogd, pislogd el ékes könnyeid!
Nézd a virágok is köröttünk rögtön el-
sírják maguk! kicsiny karjukra hajlanak...
Derülj nó, kis világ! világom, szép egem!
mutasd gyémánt napod s fényében mint vihar
után a csillogó felhőcskék fussanak
édes homlokodról e ránc foszlányai -
Mély tájra látok én... szemed tópartjain
ülök szomoruan merengve sorsomon -
Inditsd - hab hab után - panaszod s altató
kicsiny örömeid... Mit kuncogsz?... Nó, meséld!
Beszélj, beszélj, szép fényt figyelek én futó
mosolyodon amely mint vízgyürű szalad
szivemre... s kezeden mely lágy felhő gyanánt
lebeg köröttem s száll hüsítni homlokom -
Látlak szelid vidék, utódaim meleg
szülőhona! látom termékeny völgyeid',
a buja réteket, a sás közt csillanó
patakot és a lágy halmot melynek tövén
örök útjuk előtt barna, fénylő fiuk
alusznak, szivják nyers erőd... Majd gondtalan
indulnak, vissza se nézve, a végtelen
idő felé, naiv hiteddel és vigan
fütyülnek a karként nyúló lombok alatt...