Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 19. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ

Kassák Lajos: MOSZKVAI SIKÁTOR
Ilja Ehrenburg regénye - Pantheon

«...Bolondos kis legény! Mi válik belőled, csakugyan? Költő vagy nyomorult szóvitéz? Micsoda gyerekes hazugság, - a Sikátorban nincs semmiféle «Buba». Ezt megállapíthatják az összes felelős bérlők. Itt csak apró szobák vannak és apró lelkek. Én ott éltem abban a sarokházban. Tudom milyen szaga van itt a tavasznak és hogy verik itt az embereket, hanyagul, közömbösen, - ahogy más utcákban szőnyegeket porolnak.»...

Lehet, hogy nem helyes kritikai módszer az, ha az ember egy regényből, sűrűn telenyomtatott oldalakból, néhány sort kiemel és így kísérli meg világosságot vetíteni a megbírálandó műre. De Ilja Ehrenburg regényénél, a magam részéről nélkülözhetetlennek tartom ezt a módszert, mert így, a legközvetlenebbül csakis így tudom megmutatni a regény formáját és az író művészi és emberi attitüdjét. Az idézett rész a könyv második oldaláról való. Előtte röviden, kemény realisztikus alapon exponálja témáját az író, utána következik a lírai részlet s a szubjektív lírának és az objektiv epikának ez a keverése, egymásba bogozása mindjárt a könyv elején megadja a mű szerkezetének törvényét s egyben szigorúan meghatározza Ehrenburg pozicióját is az új orosz irodalomban.

Ilja Ehrenburg az új orosz regényírás egyik legjellegzetesebb képviselője. Élesen konturozott egyéniség, orosz-zsidó származású, nyugati kultúrájú intellektus s írásainak külső formájában és belső tartalmában egyformán érvényesül az oroszok emberábrázoló képessége, a zsidóság szentimentalizmusa s a nyugati ifjúság önmagát meghazudtoló cinizmusa. Nem kiegyensúlyozott lélek, de tele elevenséggel és megelevenítő erővel. Nem társadalom-reformer, hanem életélményekkel gazdag művész. A hangsúly nem a min, hanem a hogyan van nála. Különben nemcsak az irodalma, hanem az élete is ilyen értelmű.

Ehrenburg is, mint a legtöbb fiatal orosz író a világháború ezer nyomorúságában élte meg kamaszkorát, a nagy forradalomban lett férfivé s mint a többi forradalmárok, volt vöröskatona, harcolt a barrikádokon, testtel és lélekkel segített megdönteni a cári rezsimet, de mikor az új társadalmi formák kialakításába kellett volna belekezdenie, akkor egyszerű munkatárs helyett kritikus individuumnak érezte magát. Tettrekészsége nem tudott beletörődni vagy belelkesedni az előre vezető, kimunkálandó és megszűkült mederbe, kivált az igenlők sorából s továbbra is megmaradt türelmetlen elégedetlenkedőnek. Amint a cári rendszer helyén a szovjet kezdte kialakítani a saját rendjét, Ehrenburg nem adta föl egyéni alaptermészetét, a destruálást, fegyver helyett tollal folytatja tovább a harcot, - most már tudatosan és bevallottan magáért a harcért. Részére nem a cél, hanem az út a fontos, őt nem a győzelem eredménye, hanem a harc, az állandó harc tempója és fokozása érdekli. Nem forradalmár, hanem lázadó, inkább anarchista, mint szocialista, inkább költő, mint író.

Sorsa Andrejev Leonid sorsához hasonlatos.

S ez a két író nemcsak ideges temperamentumában, és anarchikus világszemléletében rokona egymásnak, de írásaikban, költészetük mélyen emberi és nagy szimbólumok felé való törekvéseiben is. Andrejev Leonid művészete európaibb ízű minden orosz kortársa művészeténél s ugyanígy Ehrenburg is át és át van itatva az európai művészet formaproblémáival, törekvéseiben sokkal közelebb áll a nyugati iskolákhoz, mint orosz kortársai nyugodt objektivitásához vagy a szinte már vallásos emberrajongásához. Nincsenek előtte csodák és teljes odaadással semmiért sem tud rajongani. A megélt élet anyaggá változik előtte s ő ebből az ízes, eleven anyagból formálja ki művészi alkotásait. De nem felelőtlen kísérletező, mert számára nem önmagáért való játék a művészet. Nem megdöbbenteni akar, a művészet legtisztább eszközével föltétlen hatni akar az olvasójára. És nem ideálokat szolgál, hanem sokrétű problémáival is egységes önmagát mutatja föl műveiben. Közel áll Európához s mégis, ha irodalmi ősét keresnénk, eredetét visszavezethetnénk Dosztojevszkijhez. Tőle indul el, de helyenként érintkezést talál Zolával s a modern iskolák szimultanista törekvéseivel is. Nem folytatása tehát valakinek, hanem korszerűen szintetizálni próbálja azt, ami előtte és szerinte értéket jelent a modern regényírásban. Elementáris író. Nem részletez, nagy formákkal dolgozik s innen van, hogy föl kellett bontania az eddigi mesterek egyvonalú és szigorú regénykompozicióját. Állandóan bent áll a regénytéma közepében. A lefolyó történésnek nemcsak szemlélője, hanem egyben szereplője is. Ezért van az is, hogy a «Moszkvai sikátor» olvasása közben állandóan érzi az ember, hogy az író intenzíven átélt élettöredékeket komponál itt együvé úgy, hogy a művészet formanyelvén az újból, mint élmény, mint egy új valóság jelenjen meg az olvasó előtt. Nem naturalista, de a raffinált ügyességgel és szigorú belső rendszerben összefogott figurái mégis annyira reálisak, mintha a művészi élet vére keringne bennük.

Az egész történet a hadi kommunizmus után, Moszkva egyik elhagyatott sikátorában játszódik le. Harácsoló uzsorások, elhagyott csavargó gyerekek, letört újságírók, a nagy tumultusban összemorzsolódott professzorok, bűnbeesett, együgyű leányok s még sok ilyen lecsúszott és félrelépett lélek a regény figurái. Az író nem szépíti és nem idealizálja őket s mégis úgy érezzük, hogy valamennyiőket a tenyerén hordja és úgy mutatja elénk, mint embereket, mint az ő maga és valamennyiünk sorsostársait. Nem mondja, hogy szeressük ezeket az esett alakokat s mi mégis megszeretjük őket, mert ők nem rosszak, csak az élet bánt el velük rosszul.

Ehrenburg figurái olyan se-jók, se-rosszak, csak emberek, mint Dosztojevszkij figurái s annyira benne élnek a mai társadalomban, leveretnek és újra talpra kényszerülnek, mint Zola társadalmi regényeinek hús-vér figurái.

A sok, közepes jóságában már fárasztóan unalmas új könyv között, részemre tiszta emberi öröm volt Ilja Ehrenburg könyvének olvasása. Igaz, összegezésül nem mondhatom el, hogy úgy van megírva ez a könyv, ahogyan csak a nagy oroszok: Dosztojevszkij, Tolsztoj vagy Gorkij tudnak írni, - de mégis ilyen, formailag is nagyszerű könyvet csakis a legjelentékenyebb írók tudnak alkotni. Ehrenburg tehát közülük való.