Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 19. szám
Kevés dolog van, amitől jobban irtózna, több ösztönös hevességgel védekezne az emberi természet, mint a megszerveződés ellen. A szabadság fogalma még mindig veszedelmesen közel áll a rendezetlenség fogalmához - már legalább az egyén világában - s így az egyiket ért sérelem könnyen csatasorba állítja a másiknak védőit. Kiváltkép ott, ahol az ember gyakorlati életkényszertől menten alakítja a maga viselkedésmódját - tehát a játék, művészet, szórakozás, pihenő tevékenység minden fajtájánál; a «szabadság» primitív őrzése itt nem ritkán a szabálytalanság, a rendezetlenség kultuszában él.
Hogy az igazi szabadság mindig megkövetel bizonyos mértékű szabályt és nélküle anarchiává foszlik, meg tudom mutatni a kultúrember legősibb és legjobban elterjedt «pihenő-játékán»: a csevegésen.
Ha a csevegést, vagyis a pihentető és szórakoztató célú beszédet, nem sorozzák kifejezetten a játékok közé, ennek döntő oka az, hogy nincsenek szabályai. Látszólag: nincs is rájuk szüksége. De ha megfigyeljük, hogy a mulattató beszélgetés mily gyakran «nem sikerül» és aránylag mily ritkán teremti meg az élénken és kellemesen folyó eszmecsere derült hangulatát, akkor érezzük, hogy egy kis tervszerűség itt sem ártana.
Megesik, hogy minden feltétele megvan a mulattató csevegésnek - a beszélgetés üteme mégis akadozóvá válik és az unalom köde terjeng. Ilyenkor néha az a világos érzésem van, mintha valami jól nekiindult gépezet mozgásában, ismeretlen okból, üzemzavar állott volna be. Pedig az ok nem is annyira ismeretlen, inkább csak elkerülte a résztvevők figyelmét. Egy ügyetlen közbeszólás, mely az éppen beszélőt kizavarja gondolataiból - logikátlan vagy szükségtelen eltérés a tárgytól - vagy más momentumok hirtelen zökkenőt ütnek ott, ahol símán és összhangosan folyt a társalgás. Úgy kell lennie, hogy ilyenkor valami «szabálytalanság» történik, megsértése az emberi beszédkapcsolatok egy rejtőző törvényének.
A csevegésnek tökéletesebb és tökéletlenebb formái vannak. Ünnepi és egyéb «csevegő találkozáson», kávéházi, munkautáni könnyű tereferén - a szavak, válaszok, viszonválaszok néha úgy követik egymást, mint jól olajozott géprészek zajtalan, könnyű mozgása; máskor meg elhanyagolt gépezet akadozó, ziháló járására emlékeztetnek.
A csevegő üzem sima vagy nehézkes járását jórészben a «fűtőanyag» mennyisége dönti el. Jóltáplált, derült kedélyű vagy fecsegésre általán hajlamos emberek beszélgetése mindig élénk menetű: mert a sima lefolyást garantálja a hozzá szükséges lelki erőkészlet bősége. Ugyanez a helyzet akkor is, ha oly beszédtárgy merült fel, mely a csevegőkör minden résztvevőjét élénken érdekli; vagy ha egyik-másik résztvevő különösen szellemes és mulattató (ami másszóval fölös szellemi energiák termelésére való képességet jelent).
Nos, éppen az a körülmény, hogy az energiabőség momentuma eddig is nagyobb részben biztosította a csevegés élvezetes voltát, felelős azért, hogy a figyelem nem terelődhetett rá az itt ható tényezők másik csoportjára: arra t. i., amely a csevegés formai és logikai strukturájával függ össze.
*
Ennél a pontnál pedig az az általános természeti törvény jön segítségünkre, hogy bármely közönséges emberi ténykedés művészetté vagy tudománnyá válik, mihelyt alkotó elemei bizonyos magasabbrendű szervezettséget nyernek. Így szerveződnek az optikai elemek (szín, tónus, tömeg) a képben, szoborban vagy épületben, hangok és melódiák a zenében, - gondolatok az írásművészetben - és általános mozdulat-elemek szerves tömörülései.
Mi lehet a csevegés természetes alkotó eleme, részmozzanata? Azt hiszem, a csevegés mozaik, melynek darabjait a résztvevő egyének beszéde alkotja; még pedig egy mozaikrész nyilván ott kezdődik, ahol egy-egy személy szóba kezd és ott végződik, ahol abbahagyja, illetve másik személy veszi át tőle a beszéd fonalát. Röviden és világosan: egy csevegés-elem abból áll, amit egy ember egyszerre mond.
Ha mármost látni akarjuk, formálódik-e ezekből a részekből szerves struktúra (s ezzel a csevegés művelete közelebb kerülhet-e a művészethez, vagy legalább a játékhoz), akkor vizsgálni kell a részek összekapcsolódási módját.
A csevegés összképében minden résztvevő személy sajátos egyéni tónust képvisel szavaival. A beszélgetés egésze, mint szellemi produktum, így különböző színfoltokból rakódik egybe, melyek között egy-egy szín többször szerepel. Ha csak ketten csevegnek, akkor két tónus váltakozva követi egymást; ha hárman vagy többen beszélnek együtt, akkor bonyolultabb képletek fejlődnek ki.
Vegyük próbának az előbbi esetet; talán sikerül belőle valamelyes törvényszerűséget kihámoznunk.
Ha a társalgás egy elemét - egy személynek egyfolytában elmondott szavait - jobb kifejezés hiján «beszédszak»-nak nevezzük, akkor a csevegő párbeszéd kétféle tónusú szakaszoknak egyenletes váltakozása. Ez a váltakozó rend a csevegés primitív szerkezetét, nagy egységét adja, melyen belül a strukturát meghatározó mozzanatok egy egész sorát látom; ilyen:
1. Az egyes beszédszakok időtartama. Ebből a szempontból nézve szabály például az, hogy egy-egy csevegési szak túlságos hosszúsága a csevegés szerkezetét rontja; rontja azért, mert a társalgás ütemét lassúvá, zökkenővé teszi. Ha viszont mindkét fél túlrövid beszédszakokkal szerepel, ez legtöbbször a sikertelenség - az unalom tünete. Van itt egy kivétel: a gyors és izgatott kérdések-feleletek sora, ami azonban már kívül esik a pihenő-csevegés fogalmi körén. Ettől eltekintve a rövidség, ha az egész vonalon mutatkozik, ötlethiányt jelez és ezért a túlrövid láncszemekből fejlődő csevegés könnyen megakad.
Mindkét részről túlhosszú szakaszok mellett többnyire ugyanez a helyzet áll elő. Ez a struktúra főkép ott jellemző, ahol komoly, elmélyedést kivánó, vagy éppen tudományos jellegű a beszédtárgy. Ilyenkor a «csevegő hangulat» rovására megy az a körülmény, hogy az egyik beszélgető félnek túlsoká kell várnia, amíg a másik végére ér mondókájának; mire rákerül a sor, már vagy elfelejtette a tervezett választ, vagy a terjengős beszéd unalma megölte benne a könnyed, energiabő hangulatot. Az üdvös szabály itt így hangzik: ne fáraszd felebarátodat hosszú, elmélyedő magyarázgatással! Hagyd őt minél gyakrabban szóhoz jutni! - Intő határjelként áll itt persze az, amit a túlgyors beszédváltakozásról mondottam előbb; és bizonyos fokig alkalmazkodnunk kell partnerünk csevegő karakteréhez is, amiről alább szólok.
2. További szabályozó elv a beszélgetés gyorsasága, üteme - maga is «exakt mérték», mérhető lévén a másodpercenkint kimondott szótagok számával. Ha az ütem túlgyorssá lesz, könnyen felbomlik a szólók nyugodt egymásutáni rendje; előáll amaz, élénk társalgásnál sokszor megfigyelhető helyzet, hogy a szavak össze-vissza röpködnek az asztal fölött, három-négy dialóg fekszik egymáson keresztül és a beszélők egymást túlkiabálva, igyekeznek mondanivalójukat a címzetthez eljuttatni. Magától érthető, hogy ez a csevegés legkevésbé sem sikerült, ami néha nyilvánvalóvá is lesz, amikor t. i. a társaság egy higgadtabb tagjának külön fel kell szólalnia, hogy a «csevegési anarchiából» való kibontakozást lehetővé tegye. Az ilyen, rendező célú felszólalások sűrűbben fordulnak elő, mint az ember hamarjában gondolná - jó negatív bizonyíték arra, hogy egy kis szervezettség sehol sem árt.
Másik oldalon látható a beszéd tempójának túlságos lassúsága; - gyakori jele a szellemi fütőanyag: az érdeklődés hiányának és a kimondottan unatkozó társalgást szokta jellemezni.; erősebb fokon pauzákat, ötlettelen beszédmegszakítást eredményez. Itt önkéntelenül a szokványos «rokoni látogatások» lefolyása ötlik eszembe.
*
Mindez ahhoz tartozik, amit összefoglaló szóval a csevegés ritmusának lehet nevezni. Minél lüktetőbb, finomabb, illeszkedőbb, harmóniásabb ez a ritmus, annál «jobb» a csevegés, annál teljesebben betölti célját.
Második irányban a beszédszakok értelmi, logikus kapcsolata az a tényező, ami a csevegés strukturáját, közvetve tehát eredményességét befolyásolni tudja.
Tökéletes a logikai rend akkor, ha a csevegés egységes témának folyamatos felhasználását, gondolati «megmunkálását» adja. További követelmény, hogy ebből a megmunkálásból minden csevegő személy kellően és bizonyos egyenletességgel vegye ki részét. Erről az oldalról a «jó» csevegés szellemi épületnek tűnik, melyet többen emelnek (sajátos pontja ez a problémának, mely egyszer talán majd felszabadítja azt elszigeteltségéből, érintkezőpontul szolgálván más kultúrterekhez).
A logikai, s némileg a ritmikai egyensúly megzavarását látjuk az erőszakolt és nem helyénvaló félbeszakítás minden esetében. Alapjában minden megszakítás zavaró, ha azt éppen beszélő szempontjából nézem. De az értelmi egységet tekintve, csak hasznos lehet, például hosszadalmassá váló fecsegésnek meggátlása kellő helyen alkalmazott közbeszólással; s különös előny akkor, ha ily módon egy érdekes tárgytól való eltérést akadályozhatunk meg. Ez utóbbi körülmény ugyanis egyike éppen a logikus csevegés legnagyobb veszélyeinek. Minden igazi csevegésnek vagy egész tartamán át egyetlen alaptéma «feldolgozásából» kell állania, vagy pedig - ha egyes témák korábban kimerülnek - legfeljebb két-három tárgyegészre oszolhat. Olyan társalgás, melynek során százféle kérdés jut, persze egészen felületes, megvitatásra: csak tökéletlen lehet. Ezt a tipust a társadalmi érintkezésben nagyon járatos, de egyébként alacsony értelmi fokon álló személyek kultiválják. Kétségkívül ez a csevegőforma is lehet «sikerült», azaz élvezetes, ha a beszédtárgyak érdekessége, az egyéni előadás szellemessége vagy más energia-momentumok a sikert magukban biztositják; ám ceteris paribus a siker okvetlenül teljesebb és a csevegés, mint «mű» magasabbrendű akkor, ha kevés egységes téma által jelölt fázisokra bontható fel.
*
Visszájáról is nézhetjük a dolgot és rámutathatunk a rossz csevegő ismert tipusaira. Köztük előtérbe nyomul, jellegéhez híven, a fecsegő embertipus. A fecsegő túlsokat beszél egyszerre, s ezzel az egészséges társalgási ritmus kifejlődését megnehezíti; válaszra, közbeszólásra nem reagál, viszont ő maga untalan félbeszakítja partnerét s ezzel logikai zavart teremt. Más beszélgetőt nem enged szóhoz, rontva a csevegő-hangulat összhangját; végül pedig akár saját szavai közben, akár mást megszakítva, szüntelen témát változtat, néha valósággal tárgyról-tárgyra ugrál; vagy ellenkezőleg, túlságosan is elmerül némelyik témának mellékes és senkit sem érdeklő részleteibe. A csevegés, melynek ilyen tipusú résztvevője van, tökéletlen, telve strukturahibákkal. Résztvevői - magát a fecsegőt kivéve, aki mindig jól mulat - kielégületlenek maradnak, hiszen nem válhattak aktiv szereplőkké; maga a csevegés pedig, mint «mű», zavaros és tökéletlen.
Ellentéte, de époly gátló, a hallgatag személy tipusa. Ez nyilván egy másik szempontból tehetségtelen csevegő. Hiján annak a képességnek, hogy beszélő társát félbeszakítsa, illetve felváltsa, erre túlnagy terhet ró, s így túlhosszú beszédszakok kifejlődését indukálja viselkedésével; így, közvetve, hibás ritmust idéz elő. Ha azután társa nem vállalkozik a reá hárított teher átvételére, akkor improduktív pauzák, «üresjárási» fázisok lépnek fel a csevegő-üzemben. Nagyobb beszélő társaságban a hallgatag személy oly géprészhez hasonlít, mely nem működik és nem is szerves része az egésznek, de tétlensége a gép munkájában semmi zavart nem okoz, míg a fecsegő olyan kerék, mely labilis mozgásával más kerekekbe akaszkodik, ami által az összmunka harmóniáját megbontja.
Amikor e kettővel a jó csevegő tipusát akarjuk szembeállítani, a magunk nézőpontjából nem a szellemes, az érdekes, a mulattató emberfajta jön tekintetbe, hanem azok, akik ösztönösen vagy tudatosan megtartják a csevegés struktúraszabályait. Azaz: egyszerre nem beszélnek túlsokat, nem beszélnek túlkeveset, nem túllassan és nem túlsebesen, nem térnek el és nem térítenek el a tárgytól, hallgatag emberrel szemben kissé fecsegővé, fecsegővel szemben kissé hallgataggá válnak s végül képesek arra, hogy a csevegés lüktető, gördülő menetét a beszédtárgy ügyes kezelésével fenntartsák. Velük szemben a szellemes, a humoros, az érdekes ember olyan valaki, aki a csevegés szövetéhez a legjobb nyersanyagot szolgáltatja; így többnyire sikert ér el, akár érti a struktúra előbb vázolt törvényeit, akár nem.
*
A csevegés magasabb érdekű kultúrproblémája ott kezdődik, ahol nem két, hanem három vagy több beszélgető fél áll - jobban mondva, ül - egymással szemközt. Míg a párbeszéd az elemeknek valami eurythmikus rendjét tartalmazza, több vagy sok személy együttes csevegése tarka ornamenshez hasonlatos, mely, ha egységes, művészi egészet formálhat, de ha hiányzik a szerves belső rend, zürzavaros hangkáosszá válik.
Kétségkívül számos alkalma volt az olvasónak, hogy megfigyelje egy-egy nagyobb társaság (asztalkör) együttes csevegését. Legtöbbször úgy tapasztalhatta, hogy a társalgás széttagolódik, darabokra szakad; két-három-négy személyből álló csoportok válnak el, mint külön társalgó-egységek. A társalgás tehát az egész kör szempontjából nem sikerült. Mi ennek az oka? Bizonyára nehéz feladat nagyobb társaságot egy közös beszélgetés keretében összefogni. Ez mindamellett nem oly ritka eset és különöskép akkor sikerül, ha egy mindenkit egyformán érdeklő, a közfigyelmet pezsdítő téma kerül szőnyegre: valami világraszóló aktuális bűnügy, vagy általános és vonzó kultúrkérdések, amilyen a spiritizmus, a repülés stb. Persze, nemcsak ettől a tényezőtől függ, formálódik-e szélesebb csevegő-kör, sokkal inkább attól, megvannak-e a logikai és ritmikai egész feltételei?
Lássuk hát ezeket is közelebbről.
Az élet ritkán - még inkább az irodalom szokta feltárni nagynéha a «kollektív csevegés» tanulságos példáit. De, csodálatoskép, még az irodalom legéletesebb remekeiben is nehéz oly csoportos társalgás leírását találni, ami egészében mint egy szellemi teljesítmény hatna ránk.
Ez bizony vigasztalannak látszó tény és az olvasónak úgy tűnhetnék, hogy az úgynevezett könnyű társalgás fogalma körül az esztétikának nincs sok keresni valója. Úgy vélem azonban, hogy a helyzet nem ily rossz, csak éppen máig kissé túlságosan elmaradt az eszmecserének mint játéknak kultúrtörténeti fejlődése.
Mindenekelőtt az, amit a csevegődialógusra mint szabályt állítottunk, a logikai összetartás szüksége, a ritmushibák, a félbeszakítás, a tárgytól való eltérés hátrányai és egyebek, megállja helyét az organizált tömegcsevegés szabályai között is. Az általános struktúra azonban, amit a dialógusnál az ababab-képlet fejez ki, itt már sokféle és nagyon bonyolódott lehet. Egyik fajtája abban áll, hogy a kör valamelyik tagja vezeti a társalgást s a többiek mint hozzászólók szerepelnek. Ez a szerkezet kitünően alkalmas a beszédtéma szerves továbbfejlesztésére. A szóvivő mintegy az alaphangot képviseli, a többiek a felhangok: az egész társalgás harmónikusan csendül végig. Más képlet érvényesül ott, ahol a szóvivő időről-időre változik, vagy ha egyáltalán nincs szóvivő, hanem a kérdések, feleletek, hozzászólások, közbevágások szabálytalan gyorsasággal követik egymást. Ebben kell látnunk különben a kollektív csevegés ősi, káotikus állapotát, melyből a tömegtársalgás szerves formája csak alig kezd kifejlődni.
*
Mi célja van ennek az egész okoskodásnak? - kérdené a szkeptikus olvasó. Hisz a csevegés alaptörvénye, ép ellenkezőleg, a független, szabad folyás, az ötletszerűség, a kellemes véletlenségek; ilyen fajtájú tevékenységet elvi korlátok közé szorítani képtelen vállalkozás... Ámde nekem sorsvégzetem, hogy ritkán lehessek egy nézeten az olvasóimmal. Példáúl bizonyos vagyok abban, hogy a csevegés nem merítette ki létcélját azzal, ha időt kitöltött, pihentetett és szórakoztatott; nem, a csevegésnek mindezeken kívül határozott kultúrcélja is lehet. A felsőbbrendű társalgásnak - ami ma még nincs - egész menete öntudatlanul egy-egy szellemi célpont felé haladó. Ez a cél többirányú lehet. Lehet, egyebek közt az, amit közelítő szóval «az eszmék tisztázásának» neveznek. Visszatérve a korábbi példára: ha egy nagyobb társaság félórán át cseveg az okkultizmus témájáról, akkor a beszélgetés végén oly konstelláció alakulhat ki, mely minden egyes csevegő félnek a megvitatott kérdéshez való szellemi beállítását világosan mutatja. A szóbanforgó eszmekör minden résztvevő személyben bizonyos alakuláson ment át s ez az alakulás, ha a csevegés tényleg sikerült, a tisztulás, rendeződés, egészben tehát a szellemi tökéletesedés irányában történt. Más esetben az a cél, hogy bizonyos érdekkeltő eseményekről a társaságnak oly tagjai is tudomást nyerjenek, akik előtt azok ismeretlenek voltak. Itt az «eredmény» többé-kevésbé a gyakorlati életérdekekkel függ össze.
A csevegés különleges céljainak számát szaporítani is lehet s azok együttvéve már jogot teremtenek arra, hogy produktív és improduktív csevegés, célravezető és sikertelen, jó és rossz, fejletlen és magas fejlettségű csevegés között tegyünk különbséget!
*
Jövő emberfajok titka a felsőbbrendű csevegés. Mai kezdetek mosódnak itt az utopisztikus ködbe. Bizonyára megütődnénk, mai emberek, hallván azt a sokféle komoly feladatot, ami majdan a csevegés könnyed óráira hárul - azt a termelő és fejlesztő erőt, ami a pihenő beszéd keretében el tud férni, anélkül, hogy több erőfogyasztást vagy kisebb kellemességet jelentene az anarchiás gondolatcsere jelen fázisával szemben. Ami elvész a réven, megtérül a vámon: az élénk és biztos ütemmenet energiákat szabadít fel, melyek a csevegő üzemben fűtőanyagul szolgálhatnak ahhoz, hogy a pihentető és mulattató eszmecsere egyuttal a résztvevők lelki-szellemi csiszolásában elvégezze a maga különleges - ma csak sejthető, de meg nem rögzíthető - munkáját.