Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 19. szám

NÉMETH KÁROLY: JÁKÓFIA KÁLMÁN INDULÁSA

Saint Gilles somogyváradi klastromában ezen az estén csendült először Boldogasszony üdvözletére a nagyharang. Böjtmás hava elején ilyen alkonyatra még az öregek sem emlékeztek. Sem a magyarok, sem a franciák. Olvadt-arany szinű volt a Nap, mint keleti rablányok és fiatal vitézek képe. Életbe zsendült a világ, az almafák virágban állottak, hűs párát csapott a kápolna-menti csermely, fanyar tavaszi illatot hozott magával a somogyi dombok szellős lehelete.

A harangszentelőre egybegyült mind a hat falu népe: háromszáz szolgáló, száz fegyveres, pereputtyával együtt. Sovány provencei-népek voltak: a kegyes László király hozatta őket két év előtt, amikor a Szentháromság, Szent Péter és Pál, valamint Szent Egyed hitvalló tiszteletére a somogyváradi francia kolostort alapította. Nehezen tudtak gyökeret ereszteni, mert irigy szemmel nézték jólétüket az éhes magyarok és mert nagyobb kárt nem tehettek, a környék valaha szent ligeteibe csalogatták a szentelt vizzel világgá űzött tündéreket, sellőket, manókat és más gonosz pogány szellemeket. Ha hűs pagonyban, az antifóna és a responsorium ájtatos olvasásától kegyesen elaludt valamelyik francia fráter, egész biztosan szépséges, pogány-fehér testű, jóillatos nimfa undok ölelésére ébredt. A provençal szőlőmíves munkája végeztén nem vethetett keresztet, mert az erdőszélről szembeugró táltosképü kecskebak ráijesztett, nyakába ugrott és hazáig lovagolt rajta. De olykor bak-szagú vén boszorkány tette ugyanezt.

A francia kolonuszok többet locsoltak szentelt vízzel, űzték az ördögöt tömjénfüsttel, mint amennyit dolgoztak. Most, két év után készült csak el a nagyharang. Siettek vele, mert nagy eseményre készülődtek: ugy volt, hogy néhány hét mulva itt találkozik egymással a fiatal Kálmán király és az öreg clugny-i apát, a világi és istenes tudományokban egyformán mindenkinél tudósabb Odilló.

Napnyugtáig egyfolytában húzták a harangot, a tömeg elkábult. Harangszó és tavasz a napos hazára emlékeztette a provencei parasztokat, zokogtak és mámorosra gyult tekintettel kapták derékon asszonyaikat. A hangtalan szerető pogány nimfák csöndes ligeteiből előhallatszott a keresztény asszonyok csúf, szerelmes lihegése.

A közös vacsora elfogasztása után ki-ki a cellájába vonult. A párisi Gilbert, nagy szőrös ember, volt az apát, cellájába nem ment egyedül. A klastrom egyetlen tanítványa, a csanádi Jákó úr kisebbik fia, a tizenhatesztendős Kálmán kísérte.

Jákófia Kálmán izmos, sovány legényke volt, arca hamvas, orra egyenes, mint a görögöké. Bizánci asszony volt az anyja. Ettől izgult nyugtalan hellászi vér az ereiben. Untatta a Tisza-menti róna, nem ülte kedvvel a lovat, szerette a rablányok énekét, messze vágyott. Gyerekkorában azt hajtogatta, hogy fejedelem lesz, valahol napkeleten, gyöngyös-klárisos országban, ott, ahol zöldre sápadt rézkupolákon nézegeti magát az alkonyat. Mihaszna lusta fickó volt, az apja elhatározta, hogy papot csinál belőle. A mártirhalált halt Gérard püspök csanádi iskolájában tanittatta a hét szabad művészetre.

Tizennégyéves volt, amikor a kegyes szép László király fölszentelte a somogyváradi francia kolostort. Az ünnepségen ott volt a két herceg: Kálmán és Álmos, az akkori világ legbölcsebb embere, Odillo, Saint Gilles clugny-i apátja és az ország színe-java, Jákó úr is, két fiával, Kálmánnal és a vitézkedésben már akkor is kiváló Achilles-szel.

László király adománylevele Szent Egyed somogyváradi klastromát mindenestül a clugny-i apátság fennhatósága alá helyezte. A Rhône-melléki anyakolostor apátja, Odillo, könnyezett a királyi bőkezűségen. Hosszasan elbeszélgetett a királyi hercegekkel. A harcban járatos Álmos csak makogott, a nyápic Kálmán, akit püspöknek szánt a király, csodálatos okosakat mondott. Odillo így szólt:

- Ha valaha király lennél herceg úr, bizonyosan Európa legbölcsebb fejedelme válna belőled. Kálmán úr - folytatta -, ha valaha király leszel, igérem, beszélek és írok érdekedben s meglásd, barátaid lesznek barátaim, a világ fejedelmei, akik hallgatnak rám, mert Uram Jézus bölcs beszéddel, ékes-szólással áldott meg.

Ezt a beszédet mindenki hallotta, Jákófia Kálmán is. Fényesre gyúlt tekintete és odasúgta apjának:

- Apám uram lásd, az szeretnék lenni, ami ez az Odillo úr: a világ fejedelmeinek barátja. Szeretném, ha a császárok úgy mozgatnák a világot, ahogy én akarom. Apám uram, hadd menjek Odillóval a Provence-ba. Eltanulom a tudományát.

Az öreg Jákó szentül hitte, hogy kisebbik fia megkergült. Szabadulni akart a szégyenletes gyerektől és elhatározta, hogy, ha csak teheti, Odillo nyakába akasztja. Jákó haragban volt László királlyal, mert nem helyeselte a tervét, hogy törvény ellenére a fiatalabb Álmos herceg legyen a király utódja. Jákó Kálmán pártján állt és ezt Kálmán herceg jól tudta. Ezért szívesen szólt jó szót Odillónak Jákófia Kálmán érdekében.

A saint-gilles-i apát úgy határozott, hogy a fiatal Kálmán gyerek maradjon itt, Somogyváradon, tanuljon francia szót. Megigérte, hogy érte jön és magával viszi.

Jákófia Kálmán két éven át tanulta a franciák nyelvét, a teologus tudományokat és várta Odillót, hogy vele menjen messze, napnyugatra és megtanulja a fejedelmek kormányzásának bölcsességét. Most volt eljövendő ez az idő: a nagyeszű, nyápic Kálmán herceg azóta király lett és Somogyváradon Odillo látogatását várták.

Gilbert apát nagy, nyirkos cellája majdnem üres volt. Az egyik sarokban asztal állt, mellette két szék, odább a pergamenes polc, amelyen Gilbert apát kegyes alkotásai összekeveredtek a halálraítélt klasszikus írásokkal. Két állatbőrrel takart kerevet egészítette ki a bútorzatot: az egyiken az apát hált feleségével, a másikon Kálmán.

A szerzetesek szüzességi fogadalmat is tettek: nem lehetett feleségük. Gilbert levélben kérte Odillót, engedje meg, hogy valamint a világi papok, ő is megházasodhassék. Kérését azzal okolta meg, hogy Istennek tetsző tudományoknak szenteli életét, nincs ideje a hús vágyaiban testet öltött Sátánnal harcolni. Odillo megengedte, hogy feleségül vegye azt az özvegy parasztasszonyt, aki valójában Gilbert kedvéért jött az új hazába.

Az asszony már a helyén horkolt, amikor az apát és fiatal tanítványa belépett a cellába.

- Vajjon Odillo úr magával visz-e? - kérdezte talán már ezredszer Kálmán.

- Ez majdnem bizonyos, - nyugtatta Gilbert. - Sok választékos francia kifejezést megértesz már, ami tudomány e világon van, elsajátítottad és elég értelmes vagy ahhoz, hogy ezt olykor használd is. Kár, hogy néped egyik legnagyobb hibáját nem tudtam eléggé kinevelni belőled: még most sem tudsz könnyedén képes hasonlatokban gondolkozni. Ha ezt a fogyatékosságodat ügyesen palástolod, Odillo atya biztosan magával visz.

Az apát színes festékbe mártotta pennáját és írni kezdett az előtte fekvő üresre vakart pergamenre. Eközben Kálmán - mint ilyenkor rendesen tenni szokta -, a Pokolbéli Sátánnal szórakozott. Gilbert apát, ez a csodálatraméltón előkelő gondolkozású szerzetes, megengedte neki, hogy a halálraítélt klasszikusokat böngéssze.

Kálmán ezen az estén Amynos rhétor pergamenjét olvasgatta. Isten a megmondhatója, hogy került az ismeretlen athéni szofista egyetlen műve a somogyváradi francia klastromba. Amynos műve bevezetésében megírta, hogy életében sokat csalt, lopott, tanítványait állandóan zsarolta. Azért tett így, mert szegény volt és máskép nem űzhette volna azt a mesterséget, amelyért egyedül érdemes élni: a tanítást. Halála előtt emléket akart állítani tanítástól dicsőséges életének. Mindabból, amit életében összelopott, öregségére egy háza maradt. Ezt eladta, a feléből nagy ív pergament vásárolt és ráírta röviden azt, amit életében hosszadalmasan tanított.

Kálmán szent megdöbbenéssel olvasta azt a passzust, amelyet Amynos rhétor Herakleitos könyvéből idézett:

«A Föld gömbalakú. A Nap is gömbalakú, de sokkal nagyobb a Földnél, azért látszik kicsinek, mert nagyon messze van. A Nap egy óriási izzó kőtömeg.»

Kálmán megmutatta ezt az írást a munkájába mélyedt Gilbertnek és így szólt:

- Atyám, te úgy tanítottad, hogy a világon legnagyobb a Föld és négyszögletes.

- Valószinüleg így is van - válaszolt az apát -, ámbár semmi sem bizonyos. A régi pogányok elméjét érthetetlen módon megvilágította a Szentlélek, gyakran mondtak és gondoltak olyant, ami igaznak látszik. Sajnos, a Megváltó földi virágzása előtt éltek, nem keresztelték meg őket és így műveik legalább is nagyrészt sátáni eredetűek. Nem fogadhatjuk el tanításaikat, mert nem tudjuk azokban elválasztani egymástól az égi és pokoli igazságokat.

A szentéletű László király kegyetlenül bánt a pogányokkal. Ezért uralkodása idején sokan tértek titokban a pogány hitre. Jákó úr egész házanépe pogány volt. A kis Kálmán gyerek kedvelte cifra hókuszpókuszaikat. Nem borzadt a pogányoktól, inkább még szerette őket. Természetesen a régieket is, akiket pedig mindössze néhány kósza pergamenről ismert csupán. Most is rögtön védelmükre kelt:

- Akár a Sátán incselkedéseire gondolták ki igazságaikat, akár a Szentlélek szállta meg őket - fordult Gilberthez -, annyi bizonyos, hogy minden, amit írtak, patyolatfehér.

Fehér: ezt a szót elismételte vagy százszor. Ez volt talán az egyetlen képes hasonlat, amit odahaza a háznépségtől tanult. Az öreg magyarok a kábító szépet fehérnek mondták: fehér a szűzlány, az áldozati paripa, Hadúr is fehér.

Kálmán tüzes tekintettel folytatta:

- Éltem fogytáig olvasnám a görög és római pogányokat.

- Ha Galliába mész - szólt ekkor Gilbert -, soha többé nem látsz ilyen pergameneket. Ezért lettem szerzetes, sőt ezért jöttem ide hozzátok. Figyelj csak! Professzor voltam a párisi egyetemen. Könyvtárat gyüjtöttem klasszikusokból. A rektori tanács megtudta, a parlament elé idéztek és elégették valamennyi ördögi szép pergamenemet. A franciák a legkorlátoltabb, legbarbárabb nép. Ami pogány kézirat kezeügyükbe akad: elégetik.

- Hiába kérleltem a rektorokat - folytatta Gilbert -, hogy kegyelmezzenek a pergameneknek. Én valamennyit meg akartam menteni. Az volt a tervem, hogy fáradságosan levakarom róluk a pogány szöveget és kegyes legendákat írok helyükbe. Meg sem hallgattak. Ezért lettem szerzetes.

- Ám ne hidd, hogy a clugny-i kolostorban megváltozott a helyzet. Odillo bátor ember, ha fejedelmekkel áll szemben., de gyáva és alázatos, ha Krisztus urunk nevében bármi jogtalant követelnek tőle. A párisi professzorok keze utánam nyúlt a klastrom munkás csöndjébe és sorra égették előlem a pergameneket, amelyeket fáradságos munkával halásztam elő kastélyok és városok poros levéltárából. Végre is idejöttem Magyarországra és most dolgozhatom.

- Atyám - szólt közbe Kálmán -, végre is te sem csinálsz egyebet, mint a párisi professzorok. Azok elégetik a kéziratokat, te levakarod őket.

- Ez nagy különbség - válaszolt Gilbert -, mert a pergament megmentem az enyészettől. És ez a fő. A levakart gondolatért nem kár, mert amig emberek lesznek, gondolatok is születnek. És mert sok az ember, sokat is gondolnak. Ám a pergamen ritka. Egy ív annyiba kerül, mint tíz birka. Aki nem korlátolt és az emberiség sorsát, haladását szívén viseli, annak menteni kell a pergament.

- Mennyire haladtál munkádban atyám, - kérdezte ekkor Kálmán.

- Saint Gilles kegyes patrónusom égi segedelmével eljutottam a szentéletű Adalbert püspök életrajzának végére. Most már csak a halálát kell megírnom, de sehogysem megy a dolog. Franciául meg van már a fejemben ez is, de nem tudom szép, római latinsággal leírni. Pedig ettől a munkától sok függ. A művemet be akarom nyujtani a veszprémi egyetem rektori tanácsának. Ha jónak találnák, engem választanának a pannoniai hittérítők és szentek biografiájának előadójául. Fiam, ez mérhetetlen kárpótlás lenne nekem a párisi vereségért. A veszprémi egyetem a legkiválóbb Európában. Ha ott lehetnék professzor, hálás lennék a párisi barbároknak, hogy kiüldöztek.

Ittas tekintettel bámult a semmibe, szőrös arcán vérpirosra színesedett a pergamenszínű bőr. Hangosan fölfohászkodott:

- Saint Gilles, kegyes patrónusom, engedd, hogy szép, római latinsággal fejezhessem be életem nagy művét.

Tanítványához fordult:

- Figyelj, kis fiam, miről van szó. Adalbert püspök, miután megkeresztelte első királyotok, Szent István apját, Géza fejedelmet, a csehekhez ment, hogy visszatérítse ezt az igen bűnös népet a keresztény hitre. A csehek hercegestül minduntalan visszaestek a Sátán pogányságába. Amikor a püspök befejezte misszióját, elment a pogány poroszok földjére, hogy azokat is megtérítse. Danzig környékén fiatal ligetbe ért, amelyhez fogható szépet még nem látott. Amerre nézett, rügyet eresztettek a zsengék, üde volt a pázsit, harmatos a levegő. A szentéletű Adalbert elhatározta, hogy azon a helyen kápolnát emel Szűz Anyánk tiszteletére. Mi Asszonyunk dicsőségére legméltóbbnak egy tisztást talált, amelyet cserje vett körül és patak szelt át. Fáradt volt, elaludt és álmában látta már a kápolnát, égnek szállt az alkonyati harangszó.

- Ez a Nagyasszonynak szánt fiatal liget a pogányok szent helye volt. A poroszok álmában lepték meg a püspököt és mert keresztet láttak övén, haragra gerjedtek és azon nyomban szétverték a fejét kövekkel. Adalbert püspök kínos vértanuhalált halt, valamikép ezt életében mindig kívánta.

- Beláthatod fiam - fordult Gilbert apát Kálmánhoz -, hogy gyönyörűbb feladat, mint ezt megírni, nem lehet a világon. Kár, hogy római latinsággal nem tudok olyan jól írni, mint franciául beszélni.

A lelkesedéstől megrészegült, az utolsó szavakat már szinte kiáltva mondta. Ettől fölébredt a felesége, hangosat ásított és félálomban vakarózni kezdett. Gilbert oda nézett a föltakart fehérségre, szeme majd kiugrott üregéből. Hirtelen ezt mondta:

- Na, mára elég a munkából, - azzal eloltotta a viaszgyertyát és sietve lefeküdt az asszony mellé.

Pár percig fészkelődött csupán, aztán egészséges, mély álomba merült, mert egész nap sokat gondolkodott. Amikor már elég hangosan horkolt, felesége csöndesen fölkelt és Kálmán kerevetére telepedett.

A fiú kis ideig küzdött magával. Az asszony magával hozta a barát daróc csuhájának jólismert, áporodott szagát: ez undorította. De, amikor megérezte az asszony kemény, paraszti husa-melegét, elszédült.

Később még sokáig hánykolódott ágyán. A négyszögletes Föld közepén látta magát. A világ fejedelmei vették körül: ő a fejedelmeket mozgatta, azok a világot. Az öreg Jákó csodálkozón nézett rá, meg a bátyja is, Achilles. Anyja, a bizánci asszony mellette ült és büszkén simogatta.

- Vajjon Odillo magával viszi-e, - kérdezte félálomban és elaludt.

Másnap a hajnali harangszóba belezörgött a klastrom-kolomp rekedt hangja. Kálmán, mintha íjjból lőtték volna, ugrott föl ágyából és rohant az ablakhoz.

- Biztos jött valaki, messziről, - gondolta magában. Távoli világok hírhozói mindig hallatlan izgalomba hozták. Csak a meseszerű, ellenőrizhetetlen napnyugati és napkeleti históriák érdekelték.

- Szentséges Szűzanyám, hisz ez az öreg Mihály, - kiáltott föl, amikor meglátta a klastrom kolompját cibáló lovasember arcát.

Majd az eszét vesztette az izgalomtól. Hirtelen rázogatni kezdte az apátot, aki belehorkolt paraszti asszonya omló két keblébe.

- Ébredj, atyám! - kiáltozta -, édesapám most küldte el az öreg Mihállyal a rend ruhát, amiben Galliába megyek, ha Odillo úr eljön értem.

Visszarohant az ablakhoz: már előre látni akarta a cifra papi köntöst, amit Gilbert kért az öreg Jákótól, hogy a Kálmán gyerek illő cókmókkal mehessen az idegen világba. De nem látott semmit, a lovas vállán kis tarisznya fityegett: abba nem férhetett a rend ruha. Azt gondolta, hogy az öreg alighanem a nyereg alá gyűrte a ruhát. Bosszankodott rajta.

Nemsokára bevezették az öreg házi ispánt Gilbert cellájába. Tisztességtudóan megsüvegelte az apátot, aztán Kálmánhoz fordult:

- No, ifiúr, szedd a sátorfádat, aztán megyünk haza Marosvárba, vagy ahogy ezek az istentelen keresztények mondják: Csanádba.

- Ne bolondozz Mihály! - csattant föl Kálmán -, inkább mutasd már a ruhát.

- Az ám, a ruhát! Édesapád azt üzeni, dögöljenek meg mind ezek a gaz francia barátok, meg a többiek is.

Az öreg Mihály megsodorintotta bajszát aztán így folytatta:

- Nagy elméjű ember a te apád, ifiúr, át lát a szitán. A franciák ki akartak tőle csalni egy rend szép cifra papi ruhát. Hogy jobban tessenek a babájuknak. De Jákó urat nem lehet a falhoz állítani. Iszonyú méregbe jött a szemtelen franciák követelésén. Azt üzeni, rögtön indulj velem haza. Lovat sem küldött, visszakéri a hálátlan gazfickóktól a ferdefarú csődört, amit tavaly, Szent Mihálykor ajándékozott nekik. Azon jössz majd te. Sajnálja az apád, hogy a sok lisztet, szalonnát, miegymást nem kérheti vissza, de ezeket már biztos, mind megzabálták.

Mihály beszédét tolmács fordította le Gilbertnek. Kálmán szótlan vágódott végig a földön, ecetes vízzel mosták föl. Mikor később magához tért, átfogta az apát lábát, úgy könyörgött:

- Atyám, ne hagyj elvinni! Mi Asszonyunk választottja vagyok, Jákó úrnak semmi köze hozzám.

- Fiacskám - szólt az apát -, menned kell. Barbár szokásaitok az apa akaratát fölébe helyezik az isteni törvényeknek. De amúgy se volna tanácsos ujjat húznunk apáddal. Megtürt vendégek vagyunk, az apád pedig hatalmas úr, amióta Kálmán a király. Jákó úr jó politikus: amikor még László királlyal együtt mindenki Álmos herceget akarta, ő már akkor is Kálmán talpát nyalta.

Gilbert lement a csődöristállóba, hogy intézkedjék a ferdefarú Pejkó iránt. Felesége, kócosan, álmos-szutykosan kikecmergett az ágyból, csókolni, ölelni kezdte Kálmánt.

- Ha elmégy, meghalok, én édes, szép, fiatal szerelmesem, - siránkozott.

Az öreg Mihály félrelökte és bár a francia asszony szót sem értett magyarul, ráförmedt:

- Pusztulj vén ronda, ne érintsd a szép fehér ifiuramat.

Kálmán nem szólt semmit: se Mihály, se az asszony nem érdekelte.

Amikor déltájban megindultak hazafelé, a somogyi lejtőkön, az öreg Mihály, hogy földeritse könnyesre szomorodott fehér szép ifiurát, beszélni kezdett:

- Sose búsulj, édes gyönyörűségem. Csak nem sajnálod azt a vén, idegen szukát! Hófehér harmatos magyar szűzek várnak, az apád már meg is alkudott egyre. Piroskának hívják, mint a holt király lányát, egészséges a lehellete és szebb, mint a királykisasszony. Téged vár és ha neved említik, olyan lesz az arca, mint a rőzse lángja havas éjszakán.

Felleges lett az ég, eltünt a Nap, a zöldnek zsendült világ megszürkült, fütyült a szél és lefútta az almafák fehér virágait, hideg, havas eső kezdett zuhogni. Az öreg Mihály vidáman tovább beszélt, rónán égett barna képét gondtalan szegte a viharnak, Kálmán a ferdefarú Pejkón elhatározta, hogy meghal, mert nem lehetett a császárok fejedelme.