Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 19. szám · / · MARCZALI HENRIK: EMLÉKEIM (10)

MARCZALI HENRIK: EMLÉKEIM (10)
Minden jog fenntartva
ERDÉLYI BENYOMÁSOK

Abban az időben gróf Bánffy Miklós volt legfőbb segítőm a főúri levéltárakba férkőzéshez. Gyulai Pál mutatott be neki. A gróf aztán meghívott Remetére, levéltárát átkutatni. Elvittem magammal iródeáknak sógoromat, Schmidl Miklóst is, ki szorgalmával és nyelvismeretével nagy hasznomra volt. A levéltár nemcsak gazdag és értékes, hanem elsőrangú forrás a XVII. és XVIII. századra nézve. A Bánffyak, Bethlenek, Telekiek, Barcsayaknak irományaiból a kálvinista főnemesség lelke áradott felém. Bánffy Miklós, aki katholizált, hogy Mária Terézia őt szorult anyagi helyzetéből kimentse és ki keresztülvitte, hogy Barcsayné leányát, ki már el volt jegyezve Teleki Sámuellel, Bécsbe vigyék és ott áttérítsék és elszakítsák anyjától, ennek a kornak jellemző alakja. Fia, Bánffy György, József császár és utódai idejében gubernátor, már felvilágosodott, szabadkőműves, ki a nyugodt években eszesen, nagy tekintéllyel kormányozta a kis hazát. Négyen voltak testvérek: egyiknek sem maradt fiutóda. Ebben az isten ujját látták a protestánsok, mely megtorolja a Barcsaynén és Telekin elkövetett igaztalanságot.

A szabadkőműves levelezést a gubernátorral «Pudel» álnév alatt folytatták. Hogy örvendett az öreg úr, mikor kisütöttem, hogy ez a politikai ügyekben annyira benfentes «Pudel» voltakép Löbl udvari tanácsos. Mikor a kormányzó úr betegeskedésről panaszkodott, a jó «testvér» mint «specificum»-ot azt ajánlotta, hogy pincéjének legrégibb és legjobb borából igyék naponként ebéd után egy palackkal. Ilyenek voltak a szabadkőműves «titkok». Különben, a gróf kifejezése szerint, ez curiosum, nem meritale.

A bő levéltári aratásnál még jobban érdekelt gazdám személye. Nyolcvanhét éves volt, mikor Remetére jöttem (1888 nyarán). Elmondta, hogy néhány nappal előbb kisétált a keritésből az őserdőbe csak bottal és egyszerre farkassal állott szemben. «Nem bántottuk egymást.» Hozzátette, hogy eszébe jutott Horatius szép verse az «integer vitae scelerisque purus». Nagyokat jártunk, még a meredek Várhegyre is felkúszott velem, keskeny bürün átkelve a folyón.

Egy nagyobb háza volt magának, egy kisebb vendégeknek. Este, fáradtan, lefeküdtünk, hát csak kopog az ablakon oláh inasa, a «János». «A kegyelmes gróf úr azt gondolja, hogy még sem lesz jó itt védelem nélkül lennünk, hát küldi ezt a szép kardot.» Ez Bánffy Dezső kardja volt, mellyel a fenesi csatában 1660-ban levágott egy basát. Nagyon mulattunk ezen az «éji látogatáson» sógorommal; mert hát ilyen esetben talán megfelelőbb lett volna a revolver. De azért tartózkodásunk végéig nálunk maradt a kard. Nem is bántott azóta senki.

Ez a jelenet megmutatta, hogy voltakép még feudális territóriumon mozgunk. Kedves, előzékeny, figyelmes házigazdánk maga élő história. Ő még látta Goethet Karlsbadban. Karolina Auguszta császárné, királynénk, Ferenc neje, a bajor király leánya, rajongott a szép hegyi vidékekért és kedvéért az udvar 1826-ban Ischlben nyaralt. Ott volt Bánffy is mint kamarás. A császárné kedvéért az udvarhölgyek is megszerették ezt az alpesi helyet. Mikor szomorúan búcsúzni kellett tőle, összevásárolták ahány lepedő csak volt, összevarrták, hogy úrnőjüknek jó levegőt vigyenek Bécsbe!

Volt az öreg úrnak érzéke a komikum iránt. Az 1846-iki országgyűlésre utazott és Tordába ért. Ott roppant tömeg állotta körül az omladozó tornyot, mely köré erős köteleket vontak. Mulatságos volt látni, mint emelkednek fel az ég felé a kötélt tartó emberek, mikor az megfeszül és mint érintkeznek földanyánkkal, mikor az enged. «Amint ezt meglátom, megállítom kocsimat. Atyámfiai, hisz ha a torony ledől, éppen rátok esik.» Ez ellen nem volt appelláta. Úgy látszik, Tordát nem hiába nevezik németül Thorenburgnak.

Jóakaró, emberséges, de minden ízében főúr. Zentelkére, egyik birtokára kocsiztunk. Egy magaslaton leszálltunk a kilátás végett. «Ez jobbra, az enyém, balra, azt a fiamnak adtam, délre, az embereké». A Vlegyásza keleti lejtője az ő birtoka. Ott fenn pásztorai tanyáznak, örökös harcban a váradi püspök pásztoraival, kik a nyugati lejtőn laknak. Panaszkodik is, hogy amazok számosabbak és legyőzik az ő szegény oláhjait. Reggel háromkor indul minden nap egy másik és hozza a pisztrángot. Amint megjő, az úr elé vezetik, kinek kezet csókol.

Elvitt kocsin Bánffyhunyadra Barcsay Domokosékhoz. Útközben elmondta, hogy «Domokos öcsém» huszárkapitány volt, «panier percé», mit volt mit tennie, gazdag örmény leányt vett nőül. Ez a hölgy, ki oly szívesen fogadott minket, igen csinos volt, igaz keleti typus, és szépen zongorázott. De még jobban tetszettek nekem a gyönyörű fenyők a parkban. Rákócziék korából valók.

Az archivumban családi leveleket is találtam, melyek azt mutatták, hogy egy családjabeli, vagy nyolcvan éve, sok akadály leküzdésével, mésallianceot kötött. Ez iránt kikérdeztem. «A szerelem nagyobb úr mindnyájunknál» volt válasza.

Politikai tekintetben konzervatív. Mikor Erdély fölött 1848 őszén elborult az ég, barátjával, gróf Mikó Imrével Bukovinán, Galicián át Bécsbe utazott. Tízezer ezüst forintot vittek magukkal. Bécsben annyira jó magyarok, hogy a társaságban «gutgesinnte Wühler»-nek nevezték őket.

Mikor Pestre jött, gyakran meglátogatott. A kilencven éves, feleségemnek úgy kurizált, mint egy fiatal dandy. Én is többször voltam nála József-utcai lakásán. Nagyban politizáltunk - éppen egyházpolitikai vita folyt egész hevében. Fiatalos lelkesedéssel szólt Wekerléről, Szilágyiról. Még halálos ágyán is a nagy ügy foglalkoztatta. «Megbukunk, mert éppen az én édes leányaim vezetik az oppoziciót», nyögte fájdalmasan. Unokájáról nagy szeretettel beszélt, különösen nagy ügyességét dícsérte a rajzban, főkép a karikatúrában.

Ezekből megalkottam jellemrajzát. Tizennyolcadik századbeli főúr; az utolsó marquis-nak szoktam nevezni, oly fínom és udvarias. De ettől eltérően kitünő gazda. Politika nem mestersége, de felekezetéért él-hal.

Egészen más képet nyujtott a Wesselényi-ház. Hosszú utazás után Zilah városában kötöttem ki. Szikszay alispán úr várt, ki azt állítja, hogy nem Földváry Károly indult rohamra a 9-ik zászlóaljával a tápióbicskei ütközetben, hanem ő. Reggel fürdeni óhajtottam volna, de a város fürdője szorult volna elsősorban alapos tisztogatásra. Feltűnt nekem, milyen elmaradott és elhanyagolt a város. A vicispán úr avval vigasztalt, hogy ő ötven éve lakik ott, hát még akkor milyen volt. Később erről beszélgetve br. Wesselényi Miklós főispán úrral, azt hallottam, hogy annak oka az, hogy szombaton van a hetivásár a görög és örmény kereskedők kedvéért. Ha ezt megváltoztatnák és odajöhetne a zsidó, csakhamar más képe lenne Zilahnak.

Másnap Görcsönyre jöttem, hol a báró családjával tartózkodott. Öröm volt látni ezt az egészségtől duzzadó szép fajt. Apa, anya teljes erőben, három fiú, a legidősebb 25, a legkisebb 8-9 éves. Két gyönyörű leány, az egyik, Kornélia, szőkében, a másik Helén, barnában, maga a tökéletesség. Éppen jöttek a vőlegények: Kornéliát gr. Almássy Imre, Helént gr. Teleki vette nőül. Így nem fogytunk ki a mulatságból. A báró elvitt kocsizni avval a négyes fogattal, mellyel Bécsben az első díjat nyerte. Ha jól emlékszem, 96 lova volt akkor a ménesben. Elmentünk Zsibóra is, a nagy kastélyba, br. Wesselényi Bélához, ki az osztálynál inkább a csekélyebb résszel elégedett meg, hogy atyjuk, a nagy Wesselényi örökébe léphessen.

Ezek mellett azonban a munka sem szünetelt. Az «árvizi hajós» levelezése maga egy archivum. Kimerítő korrespendenciája az akkori vezető férfiaknak, Széchenyinek, Deáknak, Kossuthnak, Kemény Zsigmondnak, a nagy kor nagy embereinek, mind rendben, bekötve, amiket a kastély urának igen intim naplójegyzetei kiegészítettek.

Ismeretes, hogy Wesselényinek házassága előtt 19 fia volt, kiket elismert és kikről gondoskodott. Az egyik nevelése dolgában írt Kemény Zsigmondnak, ki úgy jellem, mint tudomány szempontjából a fiatal Gyulai Pált ajánlotta. «Haz azonban fiad vásott fickó volna, mégis más után néznék, mert Gyulai uram olyan nápic, hogy könnyen meggyűlhetne a baja a gyerekekkel». Ezeket persze hazajövet elmondtam Gyulainak, ki csak azt felelte: Alexander Magnus parvus erat statura. (Nagy Sándor kicsi termetű volt.)

A hatalmas testi erejű és törhetetlen lelkű főúrnak, kinek atyja II. József korában még magánháborút folytatott Haller gróffal, az a mondása kapott meg legjobban: «A mágnás, a nemes, emberré lesz s ez az egyedüli lépés, melyet tennünk kell, hogy állatok ne maradjunk.» Bánffy Miklós nagy szellemi és erkölcsi értékű barátokat szerzett nekünk: báró Jósika Samut, később minisztert a latere és bájos, rendkívül művelt nejét, Jósika Miklós unokáját. Szabad mondanom, igaz barátokat tiszteltem bennök. Jósikának, ki Angliában nevelkedett, diplomáciában lett volna méltó helye.

Petőfi vesztének ötvenes fordulójára (1889 jul. 30), az egyetem reám bízta képviseletét. Nagy társaságban utaztunk Segesvárra, reggel érkeztünk meg; Bartók Lajossal voltam egy szakaszban. A nagy szélsőbal harcos már megtört. Arra kért, olvassam el beszédét, nincs-e benne semmi sértő. A Petőfi-ház igazgatását remélte menedékül. Fehéregyházánál már nagy tömeget találtunk; bámultam Ugron Gábor szervező és rendező tehetségét, mert állítólag húszezer székely gyült össze.

Körülbelül 15-20 ölnyi távolságban a gróf Haller-park kerítésétől egy emelvényen állottunk, rekkenő hőségben, noha alig mult kilenc óra. Ugron Gábor, Bartók, Zsilinszky Mihály beszéltek. Kovács, neves kolozsvári színész állott mellettem. Jól körülnézhettem. Kovácsot napszúrás érte, beléhalt. A kerítésen belül pedig, néhány ölnyire tőlünk ült gróf Károlyi István, vastag szivarral szájában, szemlélvén a népet. Meglátogattuk a szegény áldozatot, aztán Ugron vitt fel kocsin Segesvárra. Ott mondtam beszédet Petőfi sírjánál, a nagy költőt jellemezve, mint az ifjúság és hazaszeretet páratlan mintaképét.

Az ünnepi banketten gróf Károlyi István és gróf Zichy Jenő vitték a nagy szót, én többnyire csak a szász urakkal beszélgettem. Vegyes érzelmekkel hagytam el ezt a szentelt földet, annál inkább, mert Bársony István azt magyarázta nekem, hogy Petőfi felesége elől menekült a halálba.

Megszerettem Erdélyt, probléma volt előttem. Már 1892 óta bús sejtelem bántott. Barátaimnak, Péterfynek, Riedlnek, Bélának meg is mondtam. Az «Astra» céltudatosan sorra megszerzi az ősi magyar birtokokat; ez ellen nem történik semmi.

Egy évvel később feleségemmel megnéztük Kolozsvárt, különösen az egyetemet és a múzeumot. Nagyszebent sem kerültük el. A fiatal Teutsch püspökkel, az öreg püspök fiával jó barátságba jutottam és a magyar-szász kulturális viszonyt illetőleg teljes megegyezésre jutottunk. Az öreg úr, a szászok történetének hivatott írója, ki Berlinben tanult, ha Pestre jött, mindig meg szokott látogatni és állandó követelése volt, hogy József császár korát fordítsam le németre. Ezt nem tehettem, de Berlinről sokszor elbeszélgettünk és az egyházpolitikai vitákról 1892-ben sokat vitatkoztunk. Érdekes volt az a nézete, hogy a kérdés radikális megoldása csak a katholicizmusnak kedvezhet, mi, tudjuk, be is következett.

Legtöbb időt Brassónak szántunk, hol Rombauer barátom, a reáliskola igazgatója és családja nagy szívességgel fogadott és kalauzolt. Fent jártunk a Cenken, megnéztük Szinaiát és Pelest. Gyönyörű helyek, de az oláhba már nem bíztam. Olvastam volt Károly király «Emlékeiben», hogy lehetetlen politikai álmokat kiszakítani egy nép szívéből, de hogy sem ő, sem államférfiai nem vették soha e nagy román eszmét politikai számításuk alapjául. Ezeket Ferenc Józsefnek mondta. De kénytelen hozzátenni, hogy «Magyarország barátságtalan eljárása akadálya a két nép loyális barátságának és nagy a hegyentúli testvérek száma, kik évenként a román királyság területén keresnek biztonságot.»

Két évvel később ismét Kolozsváron; a város meghívott Mátyás király szobrának leleplezésére. Márki Sándor barátom felszólítására a Mátyás-Emlékkönyvbe irtam értekezést az Igazságos királyról: ennek köszönhettem. Ott volt sok jó pesti barátom és Erdély színe-java. Volt mit látnom és hallanom és a kolozsvári renaissance-építészet szépségét nagyon élveztem. Hiszen a Bánffy-palota mása a római Farnese-palotának - kicsiben. Mindjárt kezdetben rossz ómen. Mikor József főherceg megérkezett, a szokott rendelkezés szerint a «Gott erhalte»-val fogadták. Láttam az ellene való tüntetést, vagy 15 deák s 80 suszterinasnak látszó ifjút. De megrendelt ünneprontásnak ez is elegendő.

Fényes volt az ünnepi bankett. Engem, nem tudom miért, Heves megye deputációja közé ültettek. Ott ismerkedtem meg Kállay Zoltán főispánnal, ki tovább is ápolta a velem való érintkezést, mert «tőled még sokat várok». Kértem az urakat, szólítsák fel beszédre Jókait, de erre a jó szélsőbalok nem voltak kaphatók. Báró Jósikával távoztunk és akkor azt mondtam: ezek azt hiszik, hogy a szoborcsoportozattal távol tartjuk az oláht.

Előttem már világosan állott, hogy belső egyenetlenség, melyet kivülről is ápolnak, végzetessé válhatik. A horvát és az oláh a császárt tekinti uralkodájának, attól vár mindent, nem a magyar királytól. Ha ezt a páratlan tekintélyt megdöntik, nincs mi a megszokott uralmat pótolhatná. Erre az Emke minden buzgalma sem képes.

Kilenc évvel később, 1911 tavaszán, ha nem is Erdélybe, de oláhlakta vidékre mentünk, Krassó-Szörénybe, Fontenay vicomte, a pesti francia főkonzul, Leipnik barátom és Póly leányom. Gyönyörű volt útunk Oravicától, csupa őserdőn át Resicáig. Temesváron két nap időztünk, Szentkláray Jenő barátom volt a ciceronénk. További útunkon Nagykikinda állomásán roppant tömeget láttunk, zászlókkal, virágokkal. Orosz énekes társaság jött a szerb városba. Hogy ez az ünneplés a muszkának szólt-e, vagy a várható művészeti élvezetnek, nem bírtuk eldönteni.

Ismeretes, hogy a Bánságban a török kiűzése után franciák is megtelepedtek. E telepek közt Nagyósz (Trübswetter), közel Kikindához, a legnépesebb. Ősi hely, már Szt. Gellért legendájában olvasható ez a név. Vasárnap volt, jól megnézhettünk mindent. Ebéd után a vendéglőben ferblire gyült a vagyonosabb osztály. Alig láttam még egy halomban annyi ezüst pénzt. A plébánia könyvében 1733-ból való az első bejegyzés. Megnéztem a régi sírokat, csupa francia név. A mostani bírónak is Renard a neve. Mind Lotharingiából vándorolt be. De igazi «istenek alkonya». Mind sváb nyelven beszél, magyarul csak a bíró tud, meg néhány tanácsbeli.

Ismét egy év. Fontenay barátunkkal Erdélybe megyünk, Kolozsvárra, hol Jósikáékkal találkozunk, majd Kissármásra, a gázkúthoz. A kútból roppant erővel tör elő a gáz, magasra felvetve mindent, mit belédobnak. Olyan hatással van reám, mint a Vezuv kitörése kicsinyben. Ez a roppant energia ingyen vész el; köröskörül alig nyoma valamelyes kultúrának. Megnézzük még a régi kedvelt helyeket, Remetét, Bánffyhunyadot, hol a főkonzul díszes magyar szűrt akar vásárolni.

Az olvasó érzi, mire célzok. Magyarosításról szó sem lehet. Mihelyt Apponyi törvénye alapján állami iskola épült, nyomban követi ezt görög felekezeti iskola felállítása. Erőszakos magyarosításról szó sem lehet. Inkább a magyar oláhosodik el. Ennek a vége nagyon is látható. Nem a faj a veszedelem, hanem a kultúrában való roppant különbség.

Magyarország történetét a «Műveltség» könyvtárában 1911-ben írtam, már a látottak és megértettek hatása alatt. Csodálatos, de ebbe a könyvembe tudtommal senkisem kötött belé. Befejezése így szól: «A történeti folytonosság, melyre az intézményekben oly nagy súlyt helyeznek, a társadalomban nincs meg. Nem is lehet, mert nem fejlődött egyenletesen, hanem a kultúrának legkülönbözőbb fokait egyesíti magában. Ennek pedig igen mélyreható a következése. A XIX. század küzdelmeinek végső célja, egyrészt végetvetni az örökké ismétlődő összeütközéseknek Ausztriával és a dinasztiával, másrészt egy rendi és felekezeti ellentéteken felülemelkedő igazi nemzeti műveltséget teremteni. Ez a kettő egyaránt feltétele a békés haladásnak. Közjogilag kötve vagyunk: műveltség dolgában szabad a kezünk.

Jövőnk attól függ: mire, mikép használjuk fel ezt a szabad kezet.»

És most egy vallomást. Ezeket az utolsó mondatokat eredetileg még sokkal sötétebbre festettem. Egy erdélyi uriasszony járt nálam: annak megmutattam. Ismételt kérésére enyhítettem, mivel az ő szavai szerint «borzasztó jövőt tár elénk.»

Bízom abban, hogy Klio istenasszony ezt a bűnömet megbocsátja. Csak még egyetlen egyszer követtem el hasonlót és abba Thallóczy barátom vitt belé.