Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 19. szám · / · SZABÓ LÁSZLÓ: KRUZSLYÓ KIRÁLYA

SZABÓ LÁSZLÓ: KRUZSLYÓ KIRÁLYA
REGÉNY (1)
IV. HOGY LESZ AZ EMBERBŐL ROSSZ EMBER?

A nagysárosi kongregáció idejéig Mikurszky Simeon úgy bánt a parasztjaival, mint a többi urak, - de azontul egyre rosszabbul. Természetes érdekellentét volt a paraszt meg a földesúr között: az úrnak az volt az érdeke, hogy a paraszt neki dolgozzék, a paraszt pedig, hacsak tehette, magának akart dolgozni. Még az sem volt közömbös a földesúr számára, hogy a paraszt kifáradtan jelentkezett-e a robot leszolgálására vagy kipihenve? Ha e kérdés körül vita támadt, természetesen a deeresen végződött be a disputa, mert a parasztnak elvből sohasem lehetett igaza. Az úr és jobbágya nem mint két szerződő fél állott egymással szemben, hanem mint parancsoló és engedelmeskedő; minden ellenállás befejezett, bebizonyított bűncselekmény, melyért az úr maga szabja ki a büntetést.

Mikurszky Simeon tudatában volt annak, hogy ő valójában uralkodója alattvalóinak. Vannak ugyan törvények és statutumok, melyek a jogait szabályozzák, de ezeket a jogokat nem lehet tőle elvenni s a törvényeket és egyéb jogszabályokat ő alkalmazza népével szemben, belátása szerint.

Amikor a nagysárosi gyűlésen annyira megszégyenítették és a szó szoros értelmében hazaküldték, mint a haza szempontjából hasznavehetetlen embert, Mikorszky Simeon, aki különben is mindig pipázó, tehát sokat szemlélődő ember volt, elgondolta magában, hogy tulajdonképpen így is lehet élni. A Makovica mögé semmiféle hadak nem kerülnek, mert nincsen arra járásuk; majd ha menekül a fejedelem, talán Duklán át szökik Lengyelországba, de a duklai országút is olyan messze van Kruzslyótól...

Ez tehát a világtól elrekesztett hely, amelyben a szabad ember olyan korlátlan úr, mint fenn a Jaworzyska lejtőin az erdőben a bölénybika, - van, aki el bírna vele bánni, de az biztosan nem jön ide.

Mikurszky egyre jobban zsarolta népét. Minduntalan összehívta az embereket és kihirdette nekik, hogy most ennyit kell fizetni contributiora, ennyit auctióra, ennyit repartitióra, az accisa ennyi, az árenda annyi... Még maga a pap sem értette, hogy micsoda repartitióról és miféle accisáról van szó? De azt mindenki tudta, hogy fizetni kell, mert aki nem tudta, azt megtanította rá Hinkó mester, a nyáron mezítláb, télen bocskorban járó ispán, akinek igen szép gyüjteménye volt magafaragta mogyorófapálcákból.

Simeon úr garázdálkodását nagyban elősegítette az a körülmény, hogy ő nemcsak a földesúrnak, hanem a megyének, az országnak és a püspöknek járó illetményeket is beszedte a parasztjaitól; ezeknek a közterheknek a rendszere pedig olyan szövevényes volt, hogy senki el nem tudott igazodni benne.

Pénzt hiába követelt volna a paraszttól akár a földesúr, akár a vármegye: «ahol nincs, ott ne keress.» Az ország is, a megye is áruvalutát teremtett, - megszabta mindennek az árát és pénz helyett mindenki elfogadta az árut is. De Kruzslyó parasztjainak sejtelme sem volt róla, hogy az ő terményeiket és az ő munkájukat mennyire taksálta az ország és a vármegye? Amikor az adók, subsidiumok, stbik fizetésénél egy tyúkot tizenkét krajcárban, egy ludat huszonegy krajcárban, egy malacot tizennyolc krajcárban, egy kocsi szénát pedig egy forint húsz krajcárban kellett elfogadni, Simon úr a tyúkot hat krajcárba, a nyulat pedig tíz krajcárba számította s így a parasztok között sohasem volt egy sem aki terményekben annyit tudott volna fizetni, hogy fölös adóssága nem maradt volna. Az árakról nem lehetett vitatkozni, sőt hitvány állatot vagy árut sem lehetett a kastélyba fölvinni, mert Simeon úr minden vasárnap kihirdette azt a megyei határozatot, amely szerint: «ha a paraszt csalni akar a contributio lerovásakor: száz bot a büntetése!»

Minden, ami a paraszt számára ért valamit, adóalap volt. Adót kellett fizetni a fejőstehén után és két borjú vagy nyolc fejős juh, vagy tizenhat meddő juh az adó szempontjából ugyanannyit számított, mint egy fejős tehén. Akinek malomköve volt, az után külön adózott, akár őrölt vele, akár nem. Mivel más volt az adója a «jobb» és más a «rosszabb» jobbágyteleknek, Simeon úr lehetőleg minden telket «jobbnak» minősített.

Roppant vigyázott a termésre: Szent Egyed napja előtt egy szálat sem volt szabad hazavinni, hogy a földesúr mindent ellenőrizhessen. Sert főzni, vagy bort égetni az ő híre-tudta nélkül nem volt szabad. A falu kocsmájában, melyet ő adott bérbe egy sztropkói zsidónak, mindennap megkínáltatta magát valamelyik jobbágyával.

- Gyere Ondris, igyunk egyet!

Ezt a felszólítást el nem fogadni s a tekintetes úrral a kocsmába nem menni - rettentő sértés lett volna. A költséget azonban a zsidó köteles volt mindig a jobbágy terhére írni.

Különös gonddal leselkedett a dohányos emberekre. A megye valaha, évekkel ezelőtt megállapította, hogy a pipázó jobbágy havonkint huszonnégy dénárt tartozik fizetni urának a dohányzás megengedéseért, de aki egész esztendőre kiváltja az engedélyt, annak valamit el kell engedni a díjból. Miután a dohányzás rohamosan terjedt, a megye évről-évre leszállította a dohányzási engedély díját. Mikurszky azonban ezt nem vette tudomásul. Hanem még mindig a havi huszonnégy dénárokat szedte be.

De legjobban átkozták a parasztok Mikurszkyt a verebek miatt. Volt egy régi statutum a verebek kiirtása céljából: minden paraszt évenkint nyolcszáz verébfejet tartozott beszolgáltatni a vármegyének. Mikurszky a verébfejeket is begyüjtötte «a vármegye számára.» Már rég kivesztek a verebek Kruzslyó környékéről, amikor Hinkó úr mogyorófapálcával még mindig hajkurászta a parasztokat:

- Menjetek verebet fogni!

A nyolcszáz verébfej helyett Simeon úr beérte eleinte három pár tyúkkal, de csakhamar hat pár tyúkot követelt. A szegény asszonyoknak nagyon kellett szorgoskodniok a tyúkültetés és csibenevelés körül, - hogy fizetni tudjanak. Simeon úr természetesen nem evett meg annyi tyúkot, bárányt és borjút, amennyit a parasztjai fizettek, hanem a felesleget Jiczhak, a kocsmáros átvitte Lengyelországba a tylawai hetivásárra és ott jóféle ezüstpénzért értékesítette. Néha nyolc-tíz szekér is indult Jiczhak vezérlete alatt Kruzslyóról, - a parasztok tartoztak zúgolódás nélkül szállítani bármit - ez volt a «hosszú fuvar», amivel földesuruknak tartoztak. Hogy ezen az üzleten Jiczhak is keresett, az több, mint valószínű, de viszont Simeon úr a szolgáltatások beszedésénél őt sem kímélte, bár a zsidó nem volt jobbágy.

Még csak pár hónap mult el a nagysárosi gyűlés óta, de Mikurszky Simeon vaspántos ládájában már szépen gyülekezett az ezüstpénz. Vajjon örült-e neki? Nem lehet tudni. Az igen valószínű, hogy semmi célja sem volt vele. Neki magának semmire sem kellett költenie. Talán a jövőre gondolt, mert azt belátni, hogy a dolgoknak nem jó vége lesz, elég esze volt. Mindenfelől az a hír jött, hogy «fut a szegénység»; lejjebb, amerre a hadak jártak, «szekér hátán» hált a nép, hogy bármely órában elfuthasson. Sokan «az erdőt vették nyakukba», és Mikurszky Simeon jobbágyai közül is minden évben elnyelt néhányat az erdő, mikor tavasszal kizöldült.

Voltak, akik elmentek katonának. Czelder Orbán ezredes sohasem panaszkodhatott, hogy nincsen elég katonája, - odavágyott hozzá Sáros és Szepes minden parasztja. Nem azért, mintha veszettül lelkesedtek volna a magyar szabadságért, hanem azért, mert a szökött jobbágyot mindenki tartozott visszaadni s a vármegye tartozott hazakísértetni, aki azonban a fejedelem seregébe állott, ahhoz még a saját földesurának sem volt szabad hozzányulni. A jobbágyi terhektől való pillanatnyi szabadulásnak a katonáskodás volt az egyetlen útja, s aki katona volt, annak módjában volt érdemeket szerezni a nemesi rangra is. Százan meg százan, ezren meg ezren emelkedtek ki ezen a réven a paraszti sorból. A katonáskodás kaland volt, mely esetleg halállal, esetleg az urak sorába való fölemelkedéssel végződött. Természetes, hogy minden hír, mely a táborból érkezett, élénken foglalkoztatta a fiatalabb embereket, pedig azalatt a három vagy négy hónap alatt, míg a hír elérkezett Makovicára, háromszor is gyökeresen megváltozhatott a hadi helyzet.

A nép nem értett egy szót sem Rákóczi proklamációiból, - hiszen még a maga egyéni jogait sem ismerte, nemhogy a nemzet jogait ismerte volna. A derék ruszinoknak és tótoknak nem fájtak «a magyar nemzet sebei» és azoknak a felújulását sem érezték. De örömest mentek verekedni, arra gondolva, hogy «hátha így majd jobb lesz?» Senki sem gondolta, hogy a Rákóczi «szabadsága» majd a parasztnak is szabadságot jelent; nagyon jól tudta mindenki, hogy a parasztok továbbra is jobbágyok maradnak, kivéve azokat, akik nagyon kiváló szolgálataikkal a paraszti sorból kiemelkedtek. Bizonyára voltak, akik erre gondoltak; de lehettek olyanok is, akik azt gondolták, hogy «az urak most nyúznak bennünket, mert nekik is rossz dolguk van; ha majd nekik jobb dolguk lesz, talán nekünk is jobb sorunk lesz.»

Minél több fiatalember szökött el Kruzslyóról a táborba, annál jobban lehetett látni, hogy a popovec aggodalmai a nők dolgában nem voltak alaptalanok. «Belső szolgálatra» állandóan fent volt a kastélyban egy menyecske vagy egy leány. Ha a földesúrnak szolgálóra volt szüksége, a szolgálatot megtagadni nem volt szabad. Volt, akit már huszonnégy óra mulva hazaküldött Simeon úr, de volt, akit hetekig ott tartott. Volt egy öreg cselédje, Bora; annak a feladata volt az új szolgálót kitanítani. Ez a kitanítás pedig mindig a fürösztéssel kezdődött. Rengeteg fa égett el a konyhán és a szobákban, volt hamu bőven és hamuzsír mindig volt nemcsak a szapuláshoz, hanem az új szolgáló kilúgozásához is, - mert a lúgos meleg vízben addig kellett ülni, míg fínom nem lett a bőre és göndör nem lett a haja az új szolgálónak. Mikor visszakerült a faluba, meg is szólták a legények:

- De ki vagy lúgozva, Rozinka!

Ettől persze még pirosabb lett a Rozinka arcbőre, - de hát így volt ez másutt is, nemcsak Kruzslyón.

Megtörtént azonban, hogy Marka, a bíró leánya is felkerült a kastélyba, és hetekig ott maradt. Pár hónap mulva pedig mindenki látta rajta, hogy Marka nem hiába járt a kastélyban. A legények zúgolódtak és sokkal többet káromkodtak, mint máskor. A popovec esténkint egy párszor traktálta őket a Jiczhak kocsmájában és amikor bepálinkáztak, általában az urakról, de különösen Simeon úrról oly tiszteletlenül és oly fenyegetően nyilaktoztak, hogy az ilyen beszédeket Jiczhak már nem is szerette hallani. A ruszin pap is attól tartott, hogy utóbb még valami baj lesz. Felment tehát a kastélyba, hogy az urasággal egy pár komoly szót váltson a dolgokról. Simeon úr azonban mindjárt a szavába vágott:

- Papom, a templomban prédikálj, nálam pedig igyál! Hozzatok be egy kupával abból a homonnai vinkóból!

Minden komoly beszédre tréfálkozva válaszolt és őszintén mondotta, hogy őt nem valami gonosz szándék viszi a bűnbe, hanem a legjózanabb számítás: nincs megelégedve a jobbágyainak szoporodásával.

- Papom, - mondotta, - nem vagyok én rossz ember! Ahány gyerek az idén született, mindnyájának én vagyok a keresztapja, és minden újszülött anyjának egy tehenet adok ajándékba: meddő tehenet azoknak, akikhez semmi közöm, és borjas tehenet azoknak, akiknek a gyereke talán egy kicsit hasonlítani fog rám. Ami pedig azt a lányt illeti, hát bajnak baj, hogy nem jobban sietett férjhez menni, de még lehet segíteni a dolgon: ötven rhénusi forintot adok annak, aki elveszi, mert én úr vagyok, olyan, hogy nem nagyobb úr a Makovicán senki, se a Rákóczi, se az Aspermont!

Ötven forint nagyon sok pénz, majdnem annyi, mint amennyi a ruszin pap egész évi jövedelme lenne, ha Simeon úrtól rendesen megkapná, amit részére a parasztoktól beszed. A homonnai vinkó is éreztette hatását: hamarosan vidámabb dolgokra került a sor, nem bolygatták többé az ügyet.

Simeon úr azonban ettől kezdve inkább csak menyecskéket rendelt fel a kastélyba - belső szolgálatra.

A popovec pedig elvette a Markát. Most már hozzáment a leány. A költői igazságszolgáltatás ugyan azt követelte volna, hogy a popovec bosszút forraljon a Marka megrontója ellen; a költészet és az élet azonban két különböző dolog volt mindig, ötven rhénusi forint pedig nagy pénz volt azokban a pénztelen időkben. Különben is a popovec okos fiú volt, tudta, hogy a bosszú olyan, mint a szamócával édesített májusi bor: nagyon jó melegen is, de még sokkal jobb hidegen.