Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 19. szám · / · SZABÓ LÁSZLÓ: KRUZSLYÓ KIRÁLYA
SZABÓ LÁSZLÓ: KRUZSLYÓ KIRÁLYA
REGÉNY (1)
III. A SZVIDNICSKAI SZÉP ASSZONY
Nagy-Sárostól ma is nagyon messze van Kruzslyó, a Rákóczi időkben még éppen öt napig tartott az útja. De, amikor Mikurszky Simeon már fönn járt a Svinka völgyében és már látta házának sötét körvonalait a Szvacsinka-dombon, az arca még akkor is úgy égett a szégyentől, mint amikor őt nappal azelőtt a kongregációból hazafelé indult. A nyomorék embernek semmi sem fáj annyira, mint a nyomorék volta és semmiféle bántalom nem ér fel a testi hiba felemlegetésével. Lehet, hogy jó ember az is, akinek testi hibája van, de jó ember nem maradhat. Ha loptál vagy raboltál és a szemedre hányják, - az ilyesmi bántó, nagyon bosszantó; de a bántalom élét csökkenti az a tudat, hogy a lopás vagy rablás csakugyan megtörtént. Nem igazi a megsértődés és nem megbocsájthatatlan a bántalom, ha rászolgált az ember. De, akinek az a «bűne», hogy púpja van...
Az akarásnak, az ambiciónak, sőt a titkos vágynak micsoda nagy fékezője, micsoda nagy gyilkosa a hátgerincnek elferdűlése, egy pár csigolyának a felfelé dudorodása! Látni azt, hogy az élet kicsiny és nagy harcaiban mily könnyen győz a hibátlan testű ember, - szörnyű fájdalom a nyomoréknak. Hogy lázad fel a lelke Isten és emberek ellen! S amikor teljes tudatában lép a maga megmásíthatatlan nyomorék voltának, mint szabadulnak fel lelkében a fúriák, melyeket mindnyájan magukkal hordozunk, míg csak élünk: az Irígység, az Elkeseredés, a Harag, a Bosszú, az ok és cél nélküli Kegyetlenség fúriája... A rendes, normális emberek, kiknek sem testi, sem lelki hibájuk nincsen és akiknek pályája az élet jól felismerhető, rendes kerékvágásában halad, élnek és végül meghalnak anélkül, hogy tudnák, micsoda fúriák lakoznak az ő szívük mélyén is, megkötözve, leláncolva, anélkül, hogy valami ok vagy alkalom szabadjára eresztené őket.
- Ki vagyok én? - töprengett magában Mikurszky Simeon. - Az élet számkivetettje vagyok. Bármit akarok, bármit kívánok, ami nagy vagy szép dolog, mosolyra húzódik az emberek szája. Nekem még meghalni sem szabad a hazáért, melynek sorsát mindenki a száján hordja, de valójában olyan kevés ember szánja. Nekem nem lesz részem abban a förgetegben, mely Magyarország fölött ki fog törni, - én csak távolról, a kruzslyói kúria tornácáról fogom látni egy-egy távoli villámnak a pillanatnyi felderülését és azt fogom magamtól kérdezni: mi volt ez, - villámlás a távolban, vagy csak a szemem játszik? Kruzslyó messze van a világtól, én is messze estem a világtól. A világnak nincs szüksége rám, - hát nekem sincs szükségem a világra. A világ kinevet engem anélkül, hogy megérdemelném, anélkül, hogy igaza volna, - hát én is kinevetem a világot és azonkivül meg is vetem, embereivel és barmaival, institucióival és erkölcseivel, - jogom van hozzá, hiszen kilökött magából!
A kastélyban csak ketten fogadták: Hinkó, a mezítlábas ispán, meg Herkules, a kutya. Egyik jobban örült, mint a másik, mikor a cséza a megyei útról felfelé kanyarodott a Szvacsinka-domb meredek útján.
Amíg Hinkó kifogta a lovakat és megcsutakolta őket, mert tajtékosak voltak, Herkules majd megbolondult, úgy ugrált a gazdájára, hol a kezét nyalta, hogy az arcát. Szép darab állat volt, ha hátulsó lábaira állott, nagyobb volt, mint a gazdája. Mikurszky megölelte a kutyáját: «Komám, te sem önzetlenül szeretsz, de legalább szeretsz!» S aztán ellökte magától.
Hinkót megkérdezte, mi újság?
- Semmi újság nincs, és nem is lehet itt, úgy van minden, ahogy a tekintetes úr két héttel ezelőtt itt hagyott bennünket. Hanem - tette hozzá félénk bizakodással, - mi újság Nagy-Sárosban? Mi van az ország dolgával?
- Nem tartozik rád, felelte Mikurszky, sőt nem tartozik rám! Én és az ország - már haragban vagyunk egymással!
Másnap reggel Mikurszky azzal lepte meg Hinkót, egy személyben kocsisát és ispánját, hogy be kell fogni, mert fel kell menni Szvidnicskára, látogatóba!
- Látogatóba? álmélkodott Hinkó. Hát ez már meg micsoda? Nem várják ott a tekintetes urat!
- Várnak, nem várnak, morgott Mikurszky, dolgom van a szép asszonnyal!
De csak egyedül ült fel a csézára, Hinkót otthon hagyta.
- Ebédre, úgy hiszem visszajövök, szólt le a bakról. Nem igen marasztalják már vendégnek az ilyen öreg legényt!
Szvidnicskán a Komorovszky kúria nagyon hasonlított a kruzslyói kastélyhoz, - az egyiken éppen úgy nem volt semmi művészi vonás, mint a másikon. Nagy hodály, erős falakkal, magas szobákkal és kicsiny ablakokkal, amelyeken csak állva lehetett kitekinteni. Ennek is volt tornáca, az óriási konyha előtt, amely egyszersmind előcsarnok is volt a jobbról-balról hozzácsatlakozó szobákhoz. Előlről nézve meglehetős épület, hátulról azonban jégveremhez hasonló: a hegyoldalról mindjárt rá lehet lépni a tetőre. A meredek hegyoldalba vájták az épület telkét, lehet, hogy a hátsó falat talán meg is takarították s a szikla tartja a tetőzet hátsó részét. Praktikus építkezés ez: nyáron hűvös marad, télen pedig könnyen befülik a ház.
Komorovszkyné, a tekintetes asszony a tornácon állva nézte, hogy Mikurszkynak a kocsija befordul az udvarra. Még sohasem látta a szomszédot, de már hallott róla és így tudta, hogy a kis púpos ember a rozoga csézán nem lehet más, mint Mikurszky Simeon. Furcsa figura, de úr és így úri módon kell fogadni.
- Misu, te! kiáltott le az udvarban lábatlankodó legénynek, fogd ki a lovakat és vezesd be az istállóba. Abrakoltasd meg őket, bizonyosan jól esik nekik a nehéz kapaszkodó után!
S aztán a vendéget szólította meg:
- Csak erre fel, tekintetes uram! Alázatos szolgálója vagyok!
Mikurszkyt kissé meglepte a szíves fogadtatás és zavartan állt meg a «szép asszony» előtt.
Hát bizony egy költő sokat tudna beszélni róla, hogy milyen szép asszony volt Komorovszkyné: sudár a termete, darázsé a dereka, hattyúé a nyaka, eper az ajka, - de az efféle beszéd tisztára bolondság. Komorovszkyné nem volt sem szebb, sem csúnyább, mint a sárosi urak egészséges és jónövésű asszonyai, úgy harmincéves korukban. Nap égette az arcát, mosóteknő vize áztatta a kezét, - nem látszott úridámának és semmi másban nem különbözött a cisnosabb tót menyecskéktől, minthogy láthatóan jól gondozta és úri módra fonta be a haját. A költő azt is elmondaná róla, hogy a fején hermelin-kalpag volt féloldalthajló paradicsommadár toll-bokrétával, mely alól csak félig omlik le selyemhálóba helyezett hajfonata, a keblén csipke van nyakig, világos vasszínű posztóból szabott kurta magyar mentécske borítja derekát ezüst prémecskével szegélyezve és habos, fehér selyemszoknyája leomlik a piros szattyáncipője orráig, - de mindez tisztára hazugság volna, mert a szép asszonyon nem volt semmi csipke és semmi dísz, - szürke posztóruhája alatt bizony csak kendervászoninget viselt ő is, mint a cselédjei, és fekete cipő volt a lábán csat nélkül, szíjjal összefűzve.
Mikruszky még nem is köszönhetett neki, mikor az asszony már elkezdett beszélni nagy szaporán:
- Úgy-e levelet hozott a tekintetes úr? Nehezen várom már azt a levelet. Két esztendeje odajár már az uram, ország dolgában, és hírt is alig hallok felőle. Hát lehet ilyen kegyetlen dolgot kívánni egy fiatal embertől? Itt a ház, itt a gazdaság, és a gazda évek óta nincs sehol.
- Meg itt egy szép fiatalasszony, szól Mikurszky komoly arccal, évek óta a férje nélkül.
- Semmit sem használna a tagadás, felelte az asszony egyik kezét a csípőjére téve és vendégének bátran a szemébe nézve, - igaza van a tekintetes úrnak!
- Hát ez így nem jól van, szólt Mikurszky. Nem lehetne valahogy segíteni ezen a bajon?
- Írtam én már a felséges fejedelemnek is, hogy engedje az uramat haza legalább egy hónapra, de a fejedelem azt iratta, hogy nagyon nagy szükség van rá, minduntalan úton van Pozsony és Bécs közt és nagyon jól végzi minden dolgát. Az ország ügye előbbrevaló a család ügyénél. Most újból írtam, hogy engedjenek legalább engem Pozsonyba, hogy meglátogassam az uramat. Bizonyosan erre az instanciára küldik most a választ.
Mikurszky átadta a vöröspecsétes írást, - az csak hivatalos akta lehetett - és nagy úrtól jöhetett. Komorovszkyné alig győzte kiteregetni a sokrét összehajtott nagy árkuspapírost és mindjárt fel is olvasta a tartalmát:
Passus
Komorovszky Józsefné Hyrinnai Anna tekintetes asszony passéroltatik Pozsonyba való menetelre, maga kedves ura, Komorovszky József uram tekéntésére, két hétig, midőn az ellenség a Vágon túl való földrül tágulni fog, oly formán, hogy semminemű ártalmunkra való dolgot, pénzt, élést, s egyebet be ne vigyen, másként minden contrabontáltatik.
Újvár, die 27 Septembris
Eszterházy Antal
generális
- Ebben a minutában indulok! - mondotta Komorovszkyné.
És bekiabálta a cselédeket:
- Julka! Marka! Hozzátok le az utiládát a padlásról!
- De meg kell várni, míg a német átmegy a Vágon, szólt Mikurszky, - hátha elfogják a tekintetes asszonyt?
- Majd megvárom Kassán vagy Rozsnyón! Itt, Szvidnicskán ugyan meg nem mondja senki, hogy mikor mentek át a németek a Vágon, hacsak a fecskék nem... azok pedig nem tudnak beszélni!
Az asszony rögtön elkezdett csomagolni, de azért el nem mulasztotta, hogy mindenkinek megmagyarázza, mit kell csinálni és mit kell a munkából elvégezni addig, amíg ő odajár.
- A méhekre különösen vigyázzatok! Márciusban négy tehén ellik, a borjúkat négyhetes korukban eladjátok a sztropkói zsidónak; egy füst alatt vegyetek két jó lovat és mire a fagy fölenged, el ne mulasszátok a szántást! Legalább tíz kotlóst ültessetek... A juhokat már februárban mindennap járassátok, akármilyen hideg lesz, mert különben leromlik a lábuk. Pincére, padlásra vigyázzatok...
Ebédre ott marasztalta a szép asszony Mikurszkyt. Nagyon szerény kis ebéd volt az: forró tejfölbe pottyantott és félig keményre főtt tojás, utána ostyepka rozskenyérrel.
- Bor nincs a háznál, mentegetőzött az asszony, mióta elment az uram. De különben is összeveszne a bor a tejföllel.
Jó volt az így is. Mikurszky a háziasszony engedelmével elővette a zsebéből útravaló pipáját, mely szarvasagancsból volt kifaragva, megtömte és rágyujtott. De amint szipákolt, a pipát folyton a markában szorongatta, mintha melengetni akarná a kezét: olyasmi volt a pipára kifaragva, amit úriasszonynak nem való látni.
- De már megyek is haza, szólt Mikurszky úgy két óra tájon. Szerencsés utat kívánok a tekintetes asszonynak és Pozsonyban vidám napokat, meg vidám estéket!
- Köszönöm, tekintetes uram. És aztán, ha majd hazajövök, ne legyen olyan rossz szomszéd, mint eddig volt, - nézzen fel időnként, ha ráér. Hiszen nem harapom meg!
«Az nem egészen bizonyos», gondolta magában Mikurszky, de erről nem szólt semmit, illedelmesen meghajtotta magát, (pedig ilyenkor még jobban látszott a púpja) kezet fogott és lement az udvarra.
Lovai már be voltak fogva, ülés, saroglya rendbehozva. Amint kezébe vette a gyeplőt s egy szelíd húzással elindította a lovakat, harkálytollas kalapját megemelve visszakiáltott a tornácra:
- Szerencsével járjon! Másodmagával jöjjön!
Az asszony búcsút intett a kezével, s a cséza, melynek hátsó kerekeit meg kellett kötni, mert nagyon lejtős volt az út, lassan kinyekergett az udvarból.