Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 19. szám · / · SZABÓ LÁSZLÓ: KRUZSLYÓ KIRÁLYA

SZABÓ LÁSZLÓ: KRUZSLYÓ KIRÁLYA
REGÉNY (1)
II. RECRUDESCUNT VULNERA

A sárosi uraknak mindig volt magukhoz való eszük és éltek is az eszükkel, amíg ez az illendőséggel összefért; de amikor már nem illett olyan nagyon okos embernek lenni, a sárosiak is inkább hallgattak magyar szívükre, semmint a számítgató és fontolgató eszükre.

Természetesen nagyon büszkék voltak rá, hogy a «fejedelem» ő közülök került ki a történelem szinpadára; de még nagyon az emlékezetükben volt az a másik «theátrum», az eperjesi, melyen a megye legjobbjai elvérzettek és nagyon jól emlékeztek annak a szinpadnak főrendezőjére, Caraffára, és így igen óvatos magatartást tanúsítottak Rákóczival szemben. Mikor a szécsényi országgyűlésen hat püspök, harminchat főúr és huszonöt vármegye a «Szövetkezett Statusok Vezérlő Fejedelmévé» választotta Rákóczit, Sárosmegye három követe a gyűlésről lekésett. «Nem lehetett tudni, mi lesz». Mikor aztán megvolt a választás, utólag biztosította Sáros is hűségéről a fejedelmet és közölte vele, hogy követeinek elkésését nagyon röstelli.

A hódolat azonban még nem sokat jelentett. Négy hónap mulva elhatározták, hogy «felkelnek». Felkelés zászló nélkül el sem képzelhető, a megye régi zászlaja azonban rongyos. Újat kell tehát csináltatni, ami időbe kerül. A fejedelem vezére, Károlyi Sándor már türelmetlen, és fenyegetőzik, hogy háromezer katonával rámegy a megyére, ha fel nem kel. Igen goromba levelet írt a sárosiaknak Károlyi: «Egészen elváltozott az igaz Nemesi Vér, - nem való egyébre, mint kupecségre és prókátorságra, s áldozni csak annyit tudnak, mint a jobbágyok, - csak arra gondolnak, hogy kenyérrel hízlalhassák a hitvány testüket.» Ilyen levelet kapni: szégyen. Feleltek is rá a sárosi Rendek, - bennük megvolt a jószándék, a felkelés ügyében meg is hirdették a közgyűlést, de arról igazán nem tehetnek, hogy a gyűlésen a megye egyetlenegy nemese sem jelent meg; ez azonban nem azt jelenti, hogy nem hívek a fejedelemhez; felkelni, táborba szállni nem olyan egyszerű dolog, nem lehet hebehurgyán nekiindulni a világnak; előbb otthon rendbe kell hozni a ház táját, hogy a család legalább ne nyomorogjon, míg a nemes férj és apa odajár az idegenben; az élelmet be kell takarítani, a gabonát meg kell őröltetni, a répát el kell vermelni, istállót, tyúkólat rendbehozni, szekeret javíttatni, lovat patkoltatni, ruhákat megfoltoztatni, csizmát talpaltatni, kardot köszörültetni, a követeléseket és tartozásokat írásba foglalni, az írásokat meghiteltetni stb., stb. Nagy gond ez és tömérdek munka! De hogy ne mondhassa senki, hogy Sárosban nincs áldozatkészség, Eperjesre már is beküldenek az urak maguk helyett száz parasztot, gyalogos, «talpas» szolgálatra, Czelder Orbán rendelkezésére.

Ezt nagyon röstelte a megye egyik legjobb nemese, Berthóty Ferenc, aki már régen Rákóczihoz pártolt és vicegenerális lett a seregben. Ő is kapacitálta a sárosiakat, akik végre is elküldték Bercsényi fővezér táborába a nemesség helyett az új zászlót. Ezt Bercsényi visszaküldte azzal az üzenettel, hogy «a puszta zászlónak nincsen semmi haszna».

Az urak közül sokan úgy eltűntek, mint a kámfor. A Berzeviczyek, Szentiványiak és Roskoványiak közül akárhányan már útban voltak Bécsbe; akik otthon maradtak, azok a Thököly-felkelés kudarca után nem bíztak a sikerben: egészen közel voltak a táborhoz és tudták, hogy a fölkelés nincs eléggé előkészítve. A kurucok nagyszerűen értettek a protyázáshoz, amit ők «pcsirtázásnak» hívtak és sok apró sikert arattak, de a sárosiak tisztában voltak vele, hogy ennek a dolognak jó vége nem lehet. Nagy bajok voltak a pénzzel is; a fejedelem bőven verette a rézpénzt, de a «libertás» vásárló értéke jóformán semmivel volt egyenlő. Mindenki «fehér pénzt» kívánt, olyant, aminek legalább a fele ezüst. Azonban ami arany és ezüst pénz volt, az a külföldre került, hadiszerekért. Viszont az adót a fejedelem komiszáriusai «fehér pénzben» követelték.

A megye alsó része csaknem állandóan «hadszíntér» volt, - hol a labanc kerekedett felül, hol a kuruc, és egyik sem ismert kíméletet sem úrral, sem paraszttal szemben. Különösen az asszony-néppel istentelenkedtek. Ha a kurucok betörtek egy faluba, a labanc-érzelmű urak és parasztok asszonyait összeszedték, azt adva okul, hogy ez csak megtorlás azért, amit egy másik faluban a labancok a kurucok asszonyaival cselekedtek. Nehogy a megtorlásról megfeledkezzenek: ez irányban a csapatok akárhányszor írott ordert is kaptak, úgy a labanc, mint a kuruc táborban.

Bercsényi hajszolta a megyét, a megye hajszolta a nemest, a nemes hajszolta a parasztot. Ha végezetül a parasztnak megparancsolták, hogy szállítson cölöp-fát Kassára, a paraszt teljes joggal tagadta meg az engedelmességet: «Mivel szállítsam, ha már régen elvitték a lovamat és a szekeremet? A hátamon csak nem cipelhetem!»

Pénzt és katonát nem igen lehetett Sárosból kapni, de legalább elvitték a lovakat. Ha lovak kellettek az artolléria számára, Hubert százados mindjárt Sárosba indult lovakért; Gvadányi kapitány, akit még mindig «úrfi»-nak neveztek, a Forgách-regiment számára itt szedte a lovat, melyek úgy az artolleriánál, mint a hajdúknál igen könnyen elveszhettek, mert igen sok az instáncia, melyben a kuruc azt jelenti parancsnokának: «elveszett a lovam, - konszolációt kérek!» - A konszoláció persze nem lehetett más, mint egy kis pénz, mellyel a vitéz megvígasztalódott.

A parasztra nézve körülbelül mindegy volt, hogy kuruc éli-e fel az élelmét vagy labanc, - fizetni pedig a paraszt úgysem fizetett egyik félnek sem. Ha már nagyon tűrhetetlen volt a vitézek erőszakoskodása, a parasztok egyszerűen megszöktek, otthagyva otthonukat, melyben már évek óta úgysem maguknak gazdálkodtak.

Akik elmentek a táborba, azok közül is sokan megszöktek, akár urak voltak, akár parasztok. Hiába utasították «Oberst-Bochtmajster nemzetes vitézlő Homer Menyhárt uramat», hogy a hazaszökött és otthon lappangó katonaságot szedje össze Sárosban, - ott, ahol oly sok az erdő és minden bokor alkalmatos rejtekhely, nem lehet az ilyen ordert effektuálni. (Oberst-Bochtmajster Homer különben nem a görög Homerosnak, hanem a zipser Hammereknek az ivadéka volt.) A «Nemes Confoederált Haza» nevében hiába rendelkeztek, hogy «az elszökött katonákat előtanálván, a közkatonákat fel kell akasztani», - sehol sem lehetet őket «előtanálni».

Valaha tizenötezer nemese volt Sárosnak; Rákóczi idejében nem sokkal volt több ezernél és ezeknek egy része is elszéledt az országban. A Rákóczi zászlaja alá személyesen hadbavonultak sohasem haladták meg a százhuszonötös létszámot. Ha ehhez hozzászámítjuk azokat, kik a labancokhoz átpártoltak, akik elestek vagy megsebesültek, vagy az idők folyamán elbetegesedtek, ötszázra is felmegy a sárosi kurucok száma. Akik különböző hadi hivatalokat viseltek vagy maguk helyett katonát állítottak, azok is lehettek vagy négyszázan. Nagy általánosságban azt mondhatjuk, hogy Sáros el nem költözött nemességének kilenc tizedrésze hosszabb-rövidebb ideig részt vett valamilyen formában a Rákóczi-fölkelésben.

1706 végén a nagysárosi kongregáción az otthon megmaradt nemességnek színe-virága megjelent, de a régi familiák közül némelyek már hiányoztak. Viszont ott voltak a sztankayak, akik azért kaptak birtokokat egy századdal előbb, mert a rebellis magyarokkal szemben hűek maradtak a császárhoz. A megye legnépesebb úri családjából, a Tahyakból hárman voltak jelen, a Recsky Kata három fia, Tahy Ádám, Ferenc és Zsigmond. A szegényebb nemességből a Raszlaviczyak és Balpatakyak, a Kükemezeyek szép számmal vettek részt a gyűlésen. A Bánó családot, melynek tíz faluja volt, Ferenc képviselte, a Hedryeket Ádám. Berthótynak, a vicegenerálisnak csak egy unokaöccse jelent meg, Ádám. De általában a gazdag Péchyektől Pap Jóskáig, a szegény papucskészítőig a nemességnek minden rétege képviselve volt. Legnagyobb tekintélye Keczer Jánosnak volt, aki «megyei vezér»-nek volt kiszemelve. Az Aba nemzetség sarja volt ő is, mint a Hedryek, Berthótyak, Soósok, Bánók, Kohányiak és Mersék, de ahol annyi az Árpádkori család, mint Sárosban, ott maga a származás nem elég nagy a tekintélyhez: Keczer Jánost azért ültették az asztalfőre, mert az ő családja adta Sárosban a legtöbb vértanút a hazának és mert ők voltak az igazi oszlopai az evangelikus egyháznak.

Melczer János megyei kapitány kezdte meg a vitatkozást, a nemes közönség nagy várakozása közben. Rákóczinak, a most már vezérlő fejedelemnek híres proklamációját idézte legelőször, de az első mondatnál tovább nem jutott, mert amint elmondta, hogy «ujra megnyilnak a tekintetes magyar nemzet sebei», egy éles hang tótos akcentussal, mely azonban Sárosban oly megszokott, közbesűvített: «De nem nyilnak meg a tekintetes magyar nemzet zsebei!»

A szójáték jó volt és hatása el nem maradhatott: mindenki nevetett és Melczer János szép beszéde kárba veszett. A közbekiáltóra nézett mindenki, nem a szónokra.

- Ki ez az atyafi? - kérdezte mindenki.

Mert senki sem ismerte azt a kurta embert, aki jó hátul ácsorgott, kopott rókaprémes mentében, az oldalán akkora karddal, mint ő maga.

Melczer János hiába magyarázta, hogy «gabonát kell hordani a táborba és fehér monétát, minden portától száz forintot», - nem figyelt rá senki. A kurta kis ember azonban megvadult attól a nem várt hatástól, melyet elért és minduntalan közbekiabált:

- Gabonát? Nagyon szívesen! Mind odaadom, ami csak van! Csak éppen az a baj, hogy nincsen semmi, - régen felőröltük az utolsó véka «siligót»; az alja-gabona is elfogyott, már csak annyi zab van, hogy éppen éhen nem halunk... Pénzt is adunk szívesen, sőt pénz van is bőviben, de csak veres pénz, - «libertás!» Elhibázta a felséges fejedelem, hogy nem fehér pénzt veretett, mert akkor most fehér monetát kapna.

- Ugyan hallgattassátok már el azt a Hüvelyk Matyit! - szólt Melczer János türelmét vesztve.

Most az ő pártjára hajoltak a nevetők, - de a kis ember tovább kiabált:

- Kicsiny a bors, de erős!... Aki hozzám nyúl, menten ketté vágom!

És már nyúlt is a kardjához.

- Ne bántsd azt a fene nagy kardot, - figyelmeztette Keczer János, - jó lesz az még a német ellen, ha valaki a táborba viszi.

- De majd csak én magam viszem! - erősködött a kis ember. Sok nagy csatában járt már ez a kard, amióta hazahozta a Szentföldről az ükapám ükapjának az ükapja!

- No nézd csak! - gúnyolódott Melczer János, - áruld el már, hogy kit tiszteljünk benned! Ki volt az ükapád ükapjának az ükapja?

- Mikurszky Ugrin lovag! - vágta ki a kis emberke a választ.

- Mikurszky Ugrin lovag? - gúnyolódott Melczer János, hát te kis pöttöm lovag, nem tudod, hogy Sáros vármegyében a keresztes hadak idején csak egy lovag volt, de azt azután emlegetik is, míg lesz magyar ezen a világon! Innen indult hadba a híres, nevezetes Makó lovag, aki azonban csak Spalatrumig ment és ott sehogy sem akart hajóra szállni, mert jól beszedett a dalmata borból és folyton azt kiabálta, hogy ő az Istennek se megy tovább, mert ez a város már Jeruzsálem. Pedig milyen messze volt még Makó Jeruzsálemtől! S aztán azt a kardot is aligha a Szentföldön szereztétek, mert csak a Bocskay hajdúi viseltek ilyen kardot...

- Állj ki egy szál kardra! - kiáltotta a kis ember és hogy egy kissé szaporítsa a saját méreteit, felugrott egy asztalra.

- Tedd csak szépen a hüvelyébe a meztelen kardodat, - felelt nyugodtan Melczer János. - Komoly dolgokról van itt most szó, a haza ügyéről, a fejedelem sorsáról...

Azonban a mulatságos bevezető után a vita sehogy sem akart komoly útra terelődni.

- Nincs sok értelme a dolognak, - mondogatták az emberek, várni kellene, míg a dolgot jobban előkészítik. Thököly zászlaja is azért hanyatlott le, mert nagyon türelmetlen volt. Pénz nélkül nem lehet háborút csinálni, - most pedig se pénz, se posztó, se gabona, se széna, nincs golyóbis, de fegyver sincs, amiből ki lehetne lőni. Úgysem megy a hadba senki...

- Dehogy nem megy! - kiáltozott a kis ember. - Az én parasztjaim már mind elszéledtek, - kapálhatok, kaszálhatok magam!

Erre mindenki panaszkodni kezdett: az ám, - az ő parasztjai is elszéledtek. Arra hivatkozva, hogy «a haza hívja őket», elszöktek Zemplénbe, sőt a Tiszán túlra, a Nyirségbe.

Olyan hangok is hallatszottak, hogy talán jobb is lesz, ha Rákóczi belebukik a vállalkozásba, mert ha győz, nem lehet tudni, mi lesz az alkotmánnyal? Az igaz, hogy «nemesi szenátust» alakított; az is igaz, hogy minden megye két követet tart mellette; de még igazabb, hogy mindig körülötte van négy főpap és négy főúr és azoknak a kívánsága szerint csinál mindent.

- Tulajdonképpen ki az a Rákóczi? - kérdezte egy igen kopottas külsejű úriember. Én Harsági Farkas Márton vagyok de gener Thekule, az Árpádok idejében váraink voltak, ezek a Rákócziak pedig csak Mátyás óta ismeretesek, az Isten tudja, hogy kik voltak, mik voltak azelőtt...

A kis ember megint békétlenkedett:

- Sok beszédnek sok az alja! Nincs pénz, nincs gabona, nincs széna, de legalább ló sincsen. Nincsen paraszt, akit el lehetne küldeni a táborba, - nincs más hátra, mint hogy menjünk mi magunk! Ott biztosan eltartjuk majd magunkat, ha pedig nagyon rossz dolgunk lesz, legalább nem fogjuk sajnálni rongyos életünket. A Mikurszkyak ilyenkor cselekedni szoktak. Adjon a nemes vármegye nekem egy jó lovat, a kardom megvan, szívesen leszek a vezérlő fejedelem hadnagya s azután életem-halálom a hazáé!

A várt vivát! helyett nagy röhej támadt az egész gyülekezetben.

- Mit akarsz, te kis nyomorék? - szólt csendesen Melczer János. - Hiszen a legegyűgyűbb tót paraszt is kinevet, ha a púpoddal meglát a mundérban! Mit csinálnál te a hadban? Hiszen teveled nem is verekednének, csak rád lépnének és elgázolnának! Eredj haza szépen tollat fosztani, tépést csinálni, és ha majd lesz egy kis pénzed vagy gabonád, azt küldd el a táborba, te csak azzal szolgálhatod a hazát.

Mikurszky Simeon körülnézett a kongregrációban, de mindenkinek a derüs ábrázata azt mutatta, hogy helyeslik a Melczer János beszédét.

- De nem is fog győzni az a Rákóczi énnélkülem! - kiáltott fel. - Meglátják az urak: rossz vége lesz ennek!

És már indult is kifelé. De Melczer János utána kiáltott:

- Megállj csak, öcsém! Ha úgyis hazafelé indulsz, elvihetnéd ezt a levelet... Kruzslyóhoz közel van Szvidnicska. Vidd el ezt a levelet a szép Komorovszkynénak, akinek odajár az ura Pozsonyban, hivatalos küldetésben. Legalább, ha majd meg tudja az ura, hogy te vitted a levelet, nem lesz féltékeny.

Erre újabb röhej támadt. Mikurszky átvette a levelet, zsebébe tette s anélkül, hogy akár jobbra, akár balra tekintett volna, elment a kongregációból, hol nem volt többé semmi keresnivalója.