Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 19. szám
MÓRICZ ZSIGMOND: BETHLEN GÁBOR
Tizenkét év óta foglalkozom Bethlen Gábor életével s történetével. Már nem emlékszem, hogyan kapcsolódott bele ennek a nagy fejedelemnek a problémája az életembe, de valószínű, hogy a levelei kötöttek hozzá.
Diákkoromból, Debrecenből, úgy hoztam magammal Bethlen alakját, ahogy református papjaink prédikálták őt iskolai ünnepélyeken: a kikristályosodott hazafiság, vallásosság, eszmei harcoknak absztrakt hőseképpen. Bálvány ember volt, aki úgy tünt fel, mint a bronzból öntött s megtüzesített bálványszobrok, amelyeket csak imádni lehet, megérinteni nem. Zsolozsmák hangoztak felé, s féltő áhitattal borultak le előtte a kálomista professzorok, papok s tudósok, de soha semmi közelebbit nem tudtak róla mondani. Lassan foszforeszkáló tüneménnyé lett, amely elvesztette emberi tartalmát.
Erre egyszer egy antikváriusnál egy kopott régi könyvet vettem, gyönge iskolai kötésben, kívülről megnyűtten, belölről olvasatlanul sárgultan: Sziládi Áron és Szilágyi Sándor Török-magyarkori Államokmánytárának első kötetét. Olvasni kezdtem. A könyv 1868-ban jelent meg s 1540-től 1626-ig 143 okirat, csaknem mind magyarnyelvű levél szövege van benne s a 89-ik irattól kezdve valamennyi Bethlen eredeti levele, vagy hozzá intézett diplomáciai irat.
Ezek a levelek, különösen a Bethlen saját levelei, egyszerre csodálatos élességgel világították meg az elmult kort, annyira, hogy szinte részesévé lettem a Bethlen életének, gondolkodásának, tetteinek.
Az ember szólalt meg bennük, az az ember, aki megszünt a katedra előadóinak a szemében. Okosan, higgadtan, de legtöbbször temperamentummal, szenvedéllyel, lázító hévvel, s oly közvetlenséggel, mint egy regényírónál: «csak az úristen tudná megmondani, - írja egy helyt, - mennyi munkával, veszekedéssel, fáradsággal, ilyen szörnyű porban, hőségben, híveinknek idegenkedésével, külső keresztyén országokbeliektől reánk vont gyalázatunkkal, hazánknak régi szokása s szabadsága ellen, magunk személyében szinte harmadországig kijöttünk a Nyeszter vize mellé.» «Akárki mit írjon s mit mondjon, az igazság ez!»
Az ember azonnal érzi a lélekző, kemény, cselekvő embert, aki tele van önérzettel, büszkeséggel, okossággal, ravaszsággal. Egész ember, mindenestől, aki az írásnak olyan művésze, hogy száz és száz oldalra menő leveleiben úgy sodorja az embert magával, ahogy akarja.
Ez az ember aztán egészen más volt, mint a monstruózus nagy szabadsághős, akiről századok mulva, a hagyományok alapján szólanak az írástudók!
«Ez ország Báthory Gábortól oly felháborodott zürzavar egyenetlen állapotában hagyatott énrám, hogy hamar és könnyen csendességre nem juthat.»
Egy mondattal ott van az olvasó a fejedelem személye mellett s bent a lelkében. A fejedelem gondjainak kellős közepében, aki mint gazda gondoskodik a maga kisded országáról. S nem fél harcolni a legnagyobb bűvölő eszköz, a szó hatalmával, se pogánnyal, se kereszténnyel, nálánál ezerszerte nagyobb hatalmú birodalom fejeivel. Aki nem fél igazságának tudatában legény lenni a talpán, aki megmondja a magáét a nagyvezérnek s a török szultánnak, magának; aki tud gúnyolódni. Aki sértő formában utasítja rendre a főnökeit: «Az nagyobb állapotbeli embert nagyobb szolgálatra, az kisebb állapotbelít pedig kisebb szolgálatra szokták rendelni» - írja a főbasának «tekintetes és nagyságos, nekem jóakaró vitéz úrbarátomnak...» s azt üzeni neki, hogy: «az mit az hatalmas császárunk tíz, tizenkét esztendőtől fogva ezekben az országokban az jó emlékezetű Bocskay István helyére állatott, két, három hónap alatt ne fordítanánk fel...» s megírja neki kereken és magyarán, hogy: «...amint annakelőtte sokszor fogadta Nagyságod; nem úgy mint az elmult esztendőkben, hogy inkább sok ellenünk való ártalmas tanácsok, szidalom, fenyegetés, rettentő ijesztgetések és sokféle nyomorúságos gyalázatos cselekedeteket láttak a mi követeink nagyságodtól...»
Viszi, ragadja az ember magával. Valaki, aki cselekszik s ura a szavának s tetteinek.
Megértjük a fejedelmet, aki Gyulafehérvárról rendelkezik Konstantinápoly hatalmával, szinte parancsokat ad, hogy:
«Erről a bemenetelről pedig hamarsággal kapucsik által kellene Szkender Pasának parancsolatot küldeni, de azt is megparancsolja őmagassága (üzeni a Nagyvezérnek) hogy ő elsőben tőlünk várjon!... hogy Szkender pasát rákényszerítse... hogy Ali pasa őnagysága Szkender pasát Temesvárra felküldje, arról is parancsoljon fővezérünk őnagysága vezér Ali pasának... Fővezérünk ő nagysága mindjárást erős parancsolatot írasson ide ki vezér Ali pasának, hogy az ő hatalmassága ideki való birodalmában levő hadait oly képen tartsa, hogy ha a némettel való békességünk végbe nem mehetne és mi reánk a német haddal akarna ütni, ne várjon a fényes portától új parancsolatot, hanem valamikor megtaláljuk, elegendő segítséget adjon minden ellenség ellen, vagy télbe vagy nyárba kívántatik...»
Ez az ember fejedelemségének harmadik évében már ott tart, hogy rendelkezik a török birodalom hadseregei felől.
Nem is kímél se ajándékot, se megvesztegetést, se adót, se hízelgést. Kész saját odaigért magyar várait magyar fegyveresekkel elfoglalni a török számára. «Hatalmasságod lábainak zsámolyáig megalázott arcával ajánlom engedelmes szolgálatomat hatalmasságodnak», - írja a szultánnak, - s elmondja, hogy milyen nehéz dolog volt neki saját várát, Lippát, elfoglalni a szultán számára s hogy Jenő várát ez alkalommal nem adhatja, mert «a benne levő kapitány, Petneházy István, igen vakmerő ember lévén, és abban sok vitézlő rend is lévén, nagy vérontás és sok költség nélkül azt az erős várat a keziből ki nem vehetnők, hanem hogy hatalmasságod előtt tett ígéretemben változás ne essék, azt cselekedtem, hogy egy Bajom nevű várost alkudtam meg 30.000 tallérban való engedelmességeért s hajlott is már annyira, hogy csak várakozzam szent Demeter napjáig, hadd takarhassa be kár nélkül takarmányait, akkor meglészen a dolog.»
Aki így végzi a dolgát felfelé, ugyanilyen keményen dolgozik lefelé, alattvalóival szemben. Következő levelében parancsolja a bihari főispánnak, hogy sereget állítson, részletesen meghagyva, hogy regestromot csináljon, abban legelőször magát iratván be, a váradi sereggel, azután együtt nevenként az urakat, úrasszonyokat szolgáikkal, azután a jószágos nemeseket, jobbágy szám szerint «és jószága vesztése alatt mindeneknek megparancsolja, hogy ha kívántatik induláskor mindenki meglegyen és ne valami bocskoros jobbágyokat ültessenek fel, hanem szolgálatra való embereket, azok szerszámosok és jó kopjások legyenek.»
A cselekvő akarat hat. S egyszerre benne vagyunk a fejedelmi, a kormányzó munka ezer ágabogú tevékenységében.
*
Ezt a hatalmas egyéniséget történetírónál még nem találtam meg illően beállítva s kifejtve.
Most azonban halálának háromszázéves fordulójára megjelent Bethlen Gáborról egy nagy tanulmány, Szekfü Gyula könyve, amely háromszáz oldalon mondja el Bethlen Gábor politikai életének történetét.
Komoly, becsületes, élvezetes tanulmány. Méltó a nagy fejedelemhez.
Történelmet írni rendkívül nehéz, mert a történelmi alakra rárakodik a mult töméntelen salakja s a vélemények kikristályosodott törmeléke.
Történelmet írni nagyon nehéz, mert emberek vagyunk, s a történetírónak fölötte kell állania az emberi együttérzésnek alakjaival szemben. Az a történetíró, aki álmodik és a jövőt akarja, a szebb jövőt, befolyásolni a történetírással, nem alkalmas arra, hogy a mult történeteivel foglalkozzék. S a konzervatív reakció emberei, akik a multon csüggenek s félisteneknek látják a régi nagyokat, szintén nem alkalmasak, s nem képesek a történelmi igazság meglátására.
Szekfü Gyula a legjobb történetíró típusba tartozik. Különös elfogulatlanság van benne és megdöbbentő tiszta látás, mihelyt történelmi levegőbe ér. Ott indul el a Bethlen Gábor megvizsgálásánál, ahol el kell indulni: az egyéniség fölismerésénél s megépítésénél. És Szekfü képes arra, hogy a kor jellemző szellemét felismerje. Együtt és tisztán látja a XVII. századot, egész Európa történelmében, amint az az előző századokból kifejlett s amint alapot épít a következő századoknak.Végtelenül fínoman határolja el a krot magát, a magyarság sorsát s helyzetét az európai síkokban. Tisztán érezzük könyvében a harmincéves háború lelkét. A protestantizmus fejlődésének ezt az átmeneti szakaszát, amikor a jelszavak még se ki nem kövültek, se igaz erőre nem kaptak. Az előző korszak lázas vallási forrongásán már túl van ez a korszak, a nemzeti gondolat kialakulásának zavaros harca folyik. Politikai célok dominálnak, amelyek csak felveszik egyelőre a vallási harc palástját, de ez alatt a palást alatt kard csörög.
Ki fognak bontakozni a nagy áramlatok, amelyek egyszerűbb plattformra viszik az emberek gondolkodását, de egyelőre még csak néhány nagy európai egyéniségnek a harcát jelentik. Bethlen Gábor valóban hőse a vallási tisztulás folyamatának, s hőse a nemzeti egység kiépítésének is. De ezt az egészet annak az egyéniségnek a szemszögéből kell megérteni, aki ilyen sorokat ír: «az Isten elveszesse ezt az országot, soha lábbal se fordítson ide, négyezer embernek fizettem hóról hóra.»
Szekfü kitűnően ismeri ezt az embert, sokrétű, szálú, erejű munkásságában. Könyve nagy lépéssel vitte előre ennek a harmonikus nagy egyéniségnek a megismerését. Teljes hódolattal vizsgálja rendkívüli politikai munkásságát, mely öntudatlanul s mégis tudatosan dolgozik hármas nagy célján. Megépíti romjaiból egy kis ország gazdasági s kulturális nivóját. Egyensúlyban tartja kelet és nyugat világát. S hatalmasan lobogtatja ki a magyar erőt, hódító s mégis egészséges útján.
Az Árpádok óta Bethlen Gábor az egyetlen magyar fejedelem, aki a magyar koncepciót érzi és cselekszi. Nagy Lajos egy idetelepedett világhatalmi tényező, Mátyás egy innen kiinduló világbirodalmi harc fajtának egészséges, jogos, becsületes kiterebélyesedésén dolgozik. Nemzeti hős. A magyar jellem s a magyar érték legfőbb reprezentánsa.
Örömmel tölt el, hogy jött egy történetírónk, aki szintén annak érzi s annak mutatja őt.
*
De a Bethlen Gábor lelkiéletének vannak mélységei, amikhez Szekfü nem nyúl hozzá.
Családi életét Szekfü nem kutatta fel s nem ismerte meg, s nem vette tárgyalásba. Pedig ott vannak életének legfontosabb titkai. Első feleségének még halála napját s idejét sem figyelte meg, pedig ez az asszony végzetes hatású volt Bethlen egész életére. Felesége halála után elveszti kemény és komoly vonalát ez az élet s kilendül a realitás biztos határaiból. Igazi erejét első feleségének látszólag kicsinyes, valójában rendkívül komoly hatása alatt fejtette ki. Második házassága, Brandenburgi Katalinnal, a szívéhez soha közel nem ért főúri nővel, szinte regényesre bontja ezt a hatalmas koncepciót, amelyet élete jelent. Szertelenség felé ível itt már az élete. Sikerei nem oly mélységesek, építkezése nem olyan biztos és áldott s ő maga szinte a fantazmagóirák játékába keveredik.
A történetírónak nincs joga idáig menni a kutatásokban, mert ki van szolgáltatva a saját illuzióinak. Mégis meg kell látni a roppant szakadékot, amely Bethlen életének ezt a harmadik korszakát elválasztja a másodiktól.
Első korszaka a fejedelemség előtti élete, második az első házasság ideje, harmadik, a második házasság szertelen lebegése.
Ennek a roppant embernek a lelki élete még százszorta bonyolultabb, mint a politikai cselekvése. Végtelen kielégítetlenségek, szörnyűséges zavarok, kétségbeejtő bizonytalanságok voltak ez alatt a kemény, szinte zordon harmónia alatt.
Ezernyi levele maradt fenn. Ahogy Szekfü megállapítja, életének minden napjából több órát levélírással töltött. Ez maga egy állandóan izzó, soha meg nem nyugvó lelkiéletre mutat. De hol vannak azok a dokumentumok, amelyek a levelek mögött multak el. Azok az adalékok, amelyek nem jutottak az írás kibeszéléséig.
Vulkánok működtek a lelke mélyén. Ezek a vulkánok nagy cselekedeteket hoztak létre: feltorlódó hegyeknek hullámzó képe visszamutat a mélyben működő izzó erőkre.
Ebben hasonlít Mátyás királyhoz, akiben szintén iszonyú lelki erők ismeretlen vulkáni harca folyt.
Bethlen több a nagy államférfinál, több az emberiség gigantikus jelenségénél: Bethlen rendkívüli ember, aki mint ember élte le ismeretlen és isteni harcát.