Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 17. szám · / · KÉPZŐMŰVÉSZETI FIGYELŐ

Farkas Zoltán: RÓNA JÓZSEF EMLÉKIRATAI

Hétszázhuszonnégy oldalas emlékezések, ha egy magyar szobrász élettörténetét tartalmazzák, nem csekély meglepetés számba mennek nálunk, ahol alig egy-két művésznek jutott eszébe, hogy feljegyezze pályájának fordulatait. A magyar képzőművészet kialakulása iránt érdeklődő olvasó ezért alkalmasint jókora érdeklődéssel és várakozással forgatja Róna József terjedelmes önéletírásának lapjait. Hiszen még mindig nagyon sok kérdést kellene megoldanunk és számos vonatkozást felfednünk, hogy csak hozzávetőleges képet nyerhessünk a magyar szobrászat 1880 és 1900 közé eső korszakáról.

De ezenkívül már önmagában is mindig fölötte érdekes, ha egy képzőművész számol be életéről. Ilyenkor sok mindent várunk: hogy életének és művészetének kapcsolataiba beléláthassunk, hogy az alkotás rejtett titkaiból egyetmást ellessünk, mert hiszen kétségtelen, hogy maguk az alkotóművészek néznek belé legmélyebben abba a világba, melyben műalkotás születik. Megelevenedhetik előttünk egy-egy korszak stílustörekvéseinek képe, küzdelmei új formákért és a régiek ellen, egykorú művésztársak képét pedig ki volna hivatottabb élesen megrajzolni, mint az a kortárs, aki maga is számottevő alkotó volt.

Ezekből a várakozásokból, sajnos, nem sokat elégít ki Róna könyve. Művészetének mélyebb kapcsolataival csak alig foglalkozik. Külső élettörténetet ad, nem belsőt. Megismerjük belőle küzdelmes ifjúságát, szegény családjának viszontagságos történetét, nagyon, talán túlságosan részletesen szerelmi kalandjait, amelyeknek, úgy látszik, legalábbis akkora jelentőséget tulajdonít, mint művészete kialakulásának. De arról, hogy miképpen lett azzá, ami volt, akadémiai vidám csínyek, sikeres vagy sikertelen pályázatok és anyagi viszonyainak történetén kívül alig hallunk valamit. Technikai tudásának megszerzéséről sokat és érdekeset ír, de formavilága kifejlődésének története mintha önönmaga előtt is titokban maradt volna. Mintha tudattalanul folyt volna le egy hosszú művészélet, mintha Róna sohasem kereste volna annak értelmét, amit alkotott. De azért sem, ami körülötte a művészeti életben lejátszódott. Emlegeti ugyan elég sűrűn kortársait, különösen Zalát és Stroblt, mint mindig szerencsésebb vetélytársait, de puszta neveken kívül alig mond róluk valamit, mintha az egész akkori művészet valami egyforma dolog lett volna, valami egészen magától értetődő foglalkozás, melyet mindenki egyformán folytatott.

Szobrászi vonatkozásban van is ebben az állásfoglalásban valami igazság. Róna korának szobrászatában sok, nagyon sok megegyező vonás van. Elsősorban majdnem teljes multtalanságának nyomasztó volta és majdnem teljes külföldi feltételezettsége. Ferenczy István, az első magyar szobrász, nem hagyott maga után iskolát és azok sem, akik utána következtek, mint ahogyan különálló, zárt stilust jelentő magyar szobrászati iskoláról még ma sem lehet szó. A külföldről érkező hatás mindig erősebbnek bizonyult a féligmeddig kiérlelődő itteni stilusnál, így a hetvenes években a bécsi neobarok hatása szinte nyomtalanul elsöporte a pesti, klasszicizáló, dekorativ szobrászatot.

Abban az időben, midőn Róna József érvényesüléseért küzdeni kezdett, ez a bécsi neobarok és az akkori ateliérealizmus döntötték el szobrászatunk sorsát. A tanulni vagyó tehetséges ifjú úgyszólván már készen kapott mindent, megejtette lelkét a bécsi szobrászok technikai készsége, nem talált semmi vívódást, semmi keresést, szinte maguktól értetődő kecses és tetszetős utánzás mozgalmasságára bukkant, melybe egy önálló formanyelvet kitermelni nem tudó korszak mindjobban növekvő gazdagsága mosolyogva öltöztette pompaszeretetét. És amit a növendékek odakint öntudatlanul tanultak meg, nem tanulták hiába. Szinte egyszerre előnyössé vált nálunk a szobrászat helyzete, habár csak külső viszonylataiban. A nagy arányokban kibontakozó magyar állami és fővárosi élet a nyugatról hozzánk is átszármazott divatnak megfelelően a közterekre és a nagy számmal létesülő középületekre szobrászatot kívánt, a gyorsan vagyonosodó polgári osztály pedig síremlékekkel akarta benépesíteni temetőit. A megélhetés lehetősége tehát adva volt és nem is túlságosan sokan tolongtak megoldásuk körül. De szervesen kialakult, hagyományokra, a közönség művészeti érzésére támaszkodó szobrászatunk nem volt és annak, melyet a külső szükséglet támasztott, nem volt semmi egyéb lelki talaja, mint az a mohón magábaszítt külföldi hatás, amelyet szolgai módon fogadott el. A bécsi szobrászat pedig akkor a legtipikusabb akadémiai epigonművészet és ennek az epigonművészetnek lettünk mi magyar földön utánzó epigonjai, akik a jól megtanult mesterség szűk keretein belül próbálták megoldani azokat a monumentális feladatokat, amelyeket az állami pályázatok, megrendelések és közadakozásból született emlékművek állítottak elénk. A merész vállalkozók éppen olyan kevéssé tudtak ezekkel megbirkózni, mint az akkori építészek legtöbbje az erejét messze meghaladó nagy épülettervekkel. Persze ezek a szobrászi feladatok, nálunk éppenúgy, mint külföldön, gyakran önmagukban is hazugok voltak, nem voltak jól megoldhatók, sőt a külföldnek évszázados szobrászati hagyományokra támaszkodó művészete is legtöbbször hiába vívódott velük. Egy minden ízében polgári, sőt néha kispolgári lelkü kor heroikus álarcot öltött magára bennük, nem csoda tehát, hogy majdnem mindig csak üres pózokig jutott el igazi erőkifejtés helyett és különben is csak egynéhány szobrászával jutott el a képzőművészeti alkotás hegytetőire. Nálunk pedig még nagyobb zűrzavar uralkodott a szobrászat kérdéseiben, mint külföldön. Az ottani különváltan haladó iskolák itt furcsa egyvelegben jelentek meg egy-egy egyéniség működésében, neobarok emblékek, klasszicista reminiszcenciák, naturalizmus, sőt néha impresszionisztikus formák is jelentkeztek bennük. Ez a bizonytalanság és tétovázás érdektelen egyformaságot adott szobrászatunknak, nem csoda, ha Róna, aki ebben a kavargásban még a jobbak közé tartozott, de önálló formateremtő vágyat éppenolyan kevéssé érzett, mint a többiek, egyformának érezte magyar kortársai szobrászatát, amelyben minden magától értetődően folyt és problémát csak a pályaművek odaítélése vagy megnyerése jelentett.

De ha a művészet lényeges dolgai tekintetében nem sok táplálékot ád is Róna könyve, egyébként valóban tanulságos, sőt gyakran élvezetes olvasmány. A társadalmi vonatkozásokról és a művészet külső, mindennapi viszonyairól sok érdekes adatot közöl, amelyekből jellegzetesen alakul ki az akkori magyar társadalom szinte abszolút hozzá nem értése, szinte megható naivitása művészeti kérdésekben. Élesen rajzolódik ki az is, hogy miféle nehéz, erkölcsi és anyagi küzdelmeken kellett átesnie egy szegény zsidó fiúnak, aki szobrásztehetségét érvényre akarta juttatni. Őszintén és minden szépítgetés nélkül mondja el hányattatásának történetét, amely éppenséggel nincsen híjával derüs epizódoknak sem.

Sok mélyen átérzett emberi dokumentumot tár elénk és ezzel némiképpen kárpótol a művésziek feltünő hiányáért. Jó elbeszélő is, saját maga és sinylődő csaádja tengődését hosszan, de mégis vonzóan írja le, úgyhogy állandó feszültségben tudja tartani az olvasó érdeklődését. Gyűlölködést nem ismert, ami pedig művészeknél elég ritka tünet, jellemének sokkal inkább a szeretet volt alapvonása. Ez a szeretet rajzoltat véle könnyen el nem feledhető, fölötte vonzó képet élettörténetének némelyik személyiségéről, egy önfeláldozó nővéréről, egy ritka emberi jósággal tele öreg zsidóról, egy filozófuskodó szegény zenészről. Olyan jellegzetesen meglátott és kiformált alakok ezek, amilyenek a szobrász Rónának alig sikerültek. Vonzó jellemvonásai lobogó életvágya és lendületes vitalitása is, bár szerelmi és étkezési ügyeinek nyers, nem mindig túlságosan ízléses kiteregetése nem mindig élvezetes. De ez a nagy vitalitás mindig derüs életszemlélettel ajándékozta meg Rónát és sulyos megpróbáltatásokon segítette át, értelmet és erős jelentőséget adott élete legapróbb eseményének is. És így, ha mint művészeti feljegyzés nem is elégít ki ez a könyv, mint emberi dokumentum a magyar memoárirodalomnak határozottan gazdagodását jelenti.