Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 17. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ

BABITS MIHÁLY: SZEMÉLYI ÜGY?

Hallom, lezajlott a nyári Ady-vita, amit egy bulvárd-hetilap a Kosztolányi hírhedtté vált cikke körül jegecesített ki, s hallom azt is, hogy a hetilap szerkesztője, az ismert zsurnáliszta-költő, mintegy összefoglalva a disputát, engem is azok közé sorol akik titkon és szívük mélyén talán helyeslik az Ady-koszorú megtépázását s együttéreznek a halott költő hiénáival s Zoilusaival.

Személyi ügy ez? Felháborodást és tiltakozást érdemel? Vagy szótlan megvetést?

Kinek van joga azt hinni hogy másként vélekedem mintahogy írok? Adyról sokszor és sokat írtam, a legrégibb időktől máig, és mindig egyformán. Az elsők közt voltam akik zsenijét ismerték s bámulták. Versben és prózában emeltem magasra baráti nevét. Halála után hangos szóval védtem meg emlékét óvatos némaság s akkor hatalmas ferdítések ellen. Később én is megbélyegeztem a méltatlan lármát mely üres primadonna-kultuszt űzött alakjával, s iparkodtam föltárni e körülugrált és körülrugdalt bálvány mögött az igazi Adyt, a nagy költőt, akiről a lármában szinte mindenki megfeledkezett. Ki mutatta őt meg mélyebben mint én? Ki hatolt türelmesebben s nagyobb tisztelettel költészetének titkaiba? Vizsgálataim alakját a legnagyobbak mellé szökkentették: szimbolizmusát a Dantééhoz hasonlítottam, s ki tudhatja jobban nálam, mit jelent ez?

Nem titok hát, hogy mit gondolok Adyról; s hogy ez a véleményem Kosztolányi cikkének hatása alatt sem változott, maga az a nyilatkozat bizonyítja amit e cikk olvasása után azonnal lediktáltam feleletül. Hangsúlyoztam hogy nem értek egyet Kosztolányival; hogy Adyt most is a régi magasságban látom; figyelmeztettem a kritikust arra, hogy Ady hatalmas szimbolum-épületét egészében kell megítélni s hogy így-tekintve még jelentéktelenebbnek-látszó versei is nagyságot és fontosságot nyernek: kiemeltem, mennyi szépet érzek még azokban a strófákban is, amiket Kosztolányi elrettentő példák gyanánt idéz. Sőt megmutattam az ember-Adyt ért vádakkal szemben hogy ez az «ítéletnélküli és féltékeny költő» jó társ és kitűnő kritikus tudott lenni.

Lehetett volna-e határozattabban, félreérthetetlenebbül megjelölni álláspontomat? S mégis ez a nyilatkozat azt a hatást kelthette vagy úgy volt beállítható, minthogyha... Nem, ez nem csupán személyi ügy: ahol a visszhang ily különös játékot űzhet, ott valami nagy abnormitásnak kell lenni magában az irodalmi tájalakulásban... Ami a dologban személyi rész, azt könnyen el lehetne intézni: elég volna mégegyszer s a gyengébbek kedvéért mentül gyermekesebb kerekséggel ismételni véleményemet szegény halott barátomról, akinek helyét én valóban nem az «érdekes, csonka tehetségek között», hanem a Vörösmartyak, a Petőfiek koszorús menetében látom. De hát érdemes ez? Ki harcolhat az Értetlenséggel? s mit árhat mindez a végén Adynak? és mit árthat nekem?

Engem azonban túl e személyi ügyön természettudós módjára érdekelnek a gonosz sziklák amik ilyen különös visszhangot adhatnak; s talán több is ez a természettudománynál: mert a sziklákat egyszer szét kell robbantani. Süket, rosszhiszemű sziklák, amik minden hangot megölnek, hacsak nem nagyon kiabál. Micsoda akusztika! Ez a visszhang nem tűr meg átélt és egyéni véleményt: nem tűr többet egy szónál, egy-egy jelszónál amit valamely párt szentesített. Ezt kell ordítanod. S jobb ha nem is olvastad a Költőt akiről szólsz: akkor tisztábban és egyszerűbben visíthatod el a jelszót amit várnak tőled. A komoly kritika hangja már előre gyanús itt: aki nem kiabál, az kertel.

Állj jobbra vagy balra, lehetőleg szélrül: ez a harc, ez az élet; s nem az igazságról van szó vagy véleményedről, hanem harcról és pártokról. Voltakép nem is fontos amit Adyról szólsz: az a fontos ahogy evvel vagy avval az oldallal szembenállsz. S a legnagyobb bűn itt az ami régen a legnagyobb erény volt: jóhiszeműnek lenni s jóhiszeműséget feltételezni másokban. Ily jóhiszemű voltam én - és ez már gyanús volt. Én tisztelem a kritika jogát. Ha szerkesztő vagyok, talán nem adok helyet annak ami nézetemmel ellenkezik. [*] De ha másutt olvasom az ellenvéleményt, komoly érvekkel szállok szembe vele s nem keresek mögötte más indítékot, mint az igazság vágyát s az irodalom szeretetét. Még ha ismerem is egyéb indítékát, nem feszegetem azt. Csak az írást nézem: igaza van-e vagy sem? - minden más: személyi ügy, s nem tartozik a nyilvánosságra.

Dehát mi az az Igazság? Csak emberek vannak, és élet, azaz harc! S aki az ellenféllel szemben liberális, az rossz harcos vagy gyanús megalkuvó. Ez legalább a Ma életnézete; mindenesetre ez annak a rossz zsurnálizmusnak életnézete mely elöntötte irodalmunkat. Ez az életnézet, mely többre becsüli a harcot az értéknél, s nem is tűr értéket meddő kis harcain fölül. Ez gyüjtötte Ady sírja köré a hiénákat, mihelyt az első fölszabadító szó elhangzott - (mert minden kritika ma kaján hiénákat szabadít föl) - s bizonnyal igazuk van azoknak akik fenyegetnek hogy nem áll meg itt... A hiénák már bennünk is halottat szagolnak, mindannyiunkban, akik az Érték és Szellem erejét képviseljük még hitünkkel ekközt a nép között; s egyre-egyre sarkunkba harapnak irígy fogaikkal.

Ez is személyi ügy.

A győzelem mégis azoké, akik nem csatáznak. Vagy a halottak módjára csatáznak, akiknek már nem árt a hiéna. Ily harc lesz ez a harc - s itt is Ady vezet.

[*] Ahogy például természetesen nem adtam helyet annak az írónak aki saját lapomban akarta egy rossz cikkel megtámadni legnagyobb művemet. Ez az író most - épen az Ady-viták során - nyöszörög s panaszkodik; holott nem történt semmi baj: a cikk megjelent másutt, s amit a kitűnő író állít - hogy én bosszúból lapomból kitiltottam volna - az közönséges hazugság, amit a tények megcáfolnak: mert ő tovább is sűrűn dolgozott a lapba, mindaddig míg én annak szerkesztője voltam.