Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 17. szám
SZIRÁKY JUDITH: KÁNIKULA
Két óra. A nap magasan áll a ház fölött és egyenletes-bőven csorgatja forró fényét az ablakokra. Az eresz alatt villódzó sugarak apró, sebes hullámokban siklanak a csatornák felé, melyek fehéren izzva, szinte elcsordulnak a házfalon. Sistereg a fény. A cseréptető pattog, mint a forgács. Behallatszik.
A húzott redőnyök mögött tölcsérekben örvénylik a por. Kerek fénytócsák hasalnak a bútorok alatt. A széklábak köré hullámos sugár csavarodik, aztán lebomlik és mint egy sárga szalag gyűrve esik össze a padlón. A letompított sugarak fölött perzselt vászonszagot lehel a függöny. A mészfalak tágult pórusai mintha beinnák a levegőt, csak valami fojtós, fülledt szag érzik, a frissen súrolt padlónak édeskés gyantaszaga, a táblák közt fekete vonalakban még csillog a víz, egy légy dong fölöttük jóideje már.
Az asszony két izzadt tenyerébe hideg levegőt fúj, aztán a homlokára szorítja. Úgy érzi, apró kalapácsok kopognak a halántékán kétoldalt ütemszerűen, de néha káprázatosan gyorsuló ritmusban, mint mikor hídon fut keresztül a vonat és nem látni semmit, csak ferde csíkok futnak el a szem előtt, mintha ez a fellaskázott, messzi feketeség nyilalna most vissza, már percek óta érzi szemeiben, mint egy szilánkot.
Később hanyatt fekszik és nagyra nyílt szemmel nézi a plafont, ahol fényes erekben csorog a nap és ettől megenyhül a meredt fehérsége, a sarkokat kis felhők ússzák be és lejebb száll, mint a téli ég, sokáig el lehet nézni rebbenés nélkül, míg a szemhéjak alól csípősen össze nem fut a könny, de akkor olyan hirtelen csukja össze, hogy kibuggyan a pillák rojtján, hűvös ez, síkos, mint a víz.
Aztán észreveszi, hogy a falról egyre lejebb csúszik a nap. Tenyérnyi foltok esnek az asztallapra és hogy a repedésekben most már jóideig megáll a fény, legyek gázolnak benne, mint egy parányi vályúban, a forróságban bántó-élesen hangzik zümmögésük.
Akkor eszébe jut a légyfogó.
- Teréz! - kiáltja.
Azután mégegyszer hangosabban, de mert erre sem mozdul senki, a fal felé fordul nyüglődve és aludni próbál.
A leány sokára, lábujjhegyen ijed be az ajtón.
- Kiáltottam, - mondja az asszony és felül.
- Nem hallottam.
- Meg is halhatok. Ki figyel rám.
Szemeiben az erőszakosan eltépett álom zavaros foszlányai úsznak. Az elfehéredett szájával erőlködve formálja a szavakat:
- Eredj ki innét!
A leány tétova léptekkel botorkál a tükör előtt. Merre az ajtó. A bútorok is mintha mind térdei elé torlódnának, hogy gátolják kapkodó igyekvését. A kilincsre olyan örömmel símulnak ujjai, mint az ajándékra. Künn a folyosón azután felszabadult, mély sóhajtás. A szorongó érzés szétpattan a mellben. Itt sokkal hűvösebb van. Színes üvegkarikákon, kék, piros fényen át, szűrve jön a nap. Ténfereg. Leül és feláll. Aztán újraébredt kedvvel énekelni kezd, csendesen, csak úgy a csukott fogai mögött, de mire a konyháig ér, már harsogóra vidámul. Itt minden csendes és vidám. Macska lefetyel kék tálból. A falon alig féltenyérnyi a tükör, zsíros gőzök emelték púposra az alját, arany penész csirázik a lapján, de reggelenként fejtetőre lehet tornyozni előtte a haját, arra van. Attól a földig érőtől ott bent mindig úgy összezavarodik. Egyszerre végig látni magát benne és ettől olyan csiklandó érzés szúr a mellbe, hogy visítva nevetni jön, mint a körhintán. De azért jó tudni, hogy olyan passzent áll rajta a szoknya, száz ránccal harmonikál a csípői körül és ha sok is van, becsap a lábai közt térdnél ha lép és akkor látni, hogy jó telt a combja.
Erre gondol. Nyujtózik. A homályos mosogatóvíz langyosra hűlve siklik az ujjai között. Kövér cseppek pottyannak az asztallapra. A hangja néha magasan ver fel az edények között, mint a kiáltás. Énekel.
A falakon át, szűrve csap az asszonyra a hang, de így is fáj. A figyelmét tereli róla erőszakosan, de a szoros tenyerei mögül is hallja, türelmetlen-gyorsan utánamondja a szöveget, hirtelen elhagyja egy egész strófával, aztán megvárja, míg a leány utoléri, később már nem is veszi észre, hogy hangosan vele énekel.
Ez a délután.
Estefelé azután sorra nyitja az ablakokat. Forró kőszag dűl be rajtok, a házak pállott melege. Az ablakok szivárványosan nyilalnak a húnyó napban, a párkányokon pelyhesen ül meg a por. Az utca a hűvösödő este elé nyujtózik. Kis szél mozdul. A fák gyűrött leveleiket egyenesítik. Egy öntözőkocsi indul nehéz testtel, apró golyókat habar porból a víz.
- Jézusmária, meg kell őrülni attól, hogy nincs levegő, még este sincs levegő...
Nyitott szájjal vesz lélekzetet, aztán többször mélyet ásít.
Valaki átköszön a túloldalról.
- Jóestét, - visítja az asszony és féltesttel utánadűl a hangjának. - Jöjjön át, kedves Barbu, mit szól ehhez a meleghez. Á, én már nem is bírom.
A postamester az úttestre gázol és a lassú léptű teheneket kerülgeti a nyomott porban.
- Nehéz, - mondja. - Nehéz meleg volt ma.
- Hova megy?
- Csak járok.
Az asszony lenyujtja neki az ujjait.
- Nekem már annyi erőm sincs, hogy leüljek, vagy felálljak.
- Kérem, a meleg elveszi az erőt.
- El.
- Kifacsarja az embert, olyan lesz tőle, kérem, mint a rongy. Én egész nap nyelem a jeget és nagysádékat irigylem a szellős ruházatjukért.
- Nana. Azt is csak maguk hiszik. Hisz itt is szorosra vagyunk csukva, meg itt is, meg itt is... Karjaira és mellére paskol a tenyerével.
- Mégis...
- Igaz...
Nevetnek.
A postamester botjával csöpp gödröket pöcköl a falon, aztán csillagokat húz a porba és a hegyes águkat bevonalozza. Ujjaival időnkint a gallérja mögé nyúl, felemeli, aztán megtekeri benne a nyakát.
- Az is rossz lehet - int le az asszony.
- Rossz.
Nehezen zökken köztük a szó. Az asszony nevetéssel nyujtja a kurta szókat. A gyomra alá fektetett karja már zsibbad, hideg szúrások futkároznak a nyakszirtjén, de mosolyog. Az egész napi tespedt csend után az emberre dülleszkedik a tele hangja.
- Hogy van?
A postamester ráint a fejével, aztán kifordítja a tenyerét és azt mondja: - Ahogy lehet. - Botjára dűlve előre-hátra himbálja magát; sarkai alatt csikordul a kavics.
Az asszony fogai közt érzi ezt a hangot, de nem szól. Arra gondol, hogy hűvösebb időben, az összetartott teste biztonságában, a friss hangjával már rég megtámasztotta volna alatta a földet, de ilyen omlottan és gyűrötten mit bánja ő akárhogy, csak maradjon és szóljon egy szót, mert ebben a forróságban fullasztó a csend, mindegy, akármit, olyan most a szó, mint a hűvös tenyér, jólesik.
- Na, - mondja a postamester - én lassan megyek. Térül a csorda, por lesz.
Mint a madár rebben az ember tenyere felé a keze.
- De visszajön...
- Kisztihand.
- De biztosan. Elbeszélgetünk.
- Kisztihand.
- Ha a vízhez megy, küldje haza a Lajoskát. Egész nyáron csak a víz látja a gyerekemet, én nem.
- Hazahozom.
- Pá - int le az asszony.
A csukott ablak mögött azután hosszan utánanéz az embernek. A kilincsen sokáig megül a keze. Jó hűvös. A rohanó állatok dübörgése úgy hallatszik, mint a dörgés. Felhősen csap föl a por. A szürke függönyön át sugarasan gyullanak ki a szemközti ablakok.
Á, utálat ez az egész itt. Nyűtt panoráma, csak mindennap egyformább és unottabb.
Egy kis restelkedő érzés szoron a mellében. Már bánja, hogy gondot csinált magának azzal a meghívással. Mégis, jobb terítés, gondosabb bekészítés...
És hogy futott a szekérúton. Ő sosem bírna ilyen csámpásan kaszálni a lábával, ha tudná, hogy nézik. Attól a két szemtől, amit a hátában érezne, még a legnagyobb porban is szépen menne.
Csúnyán alhat, - gondolja és ettől egyszerre hül le a kedve. - Biztosan nyitott szájjal, elmeredve, mint a holt. Á, hogy minek is szíves az ilyenhez, mert erre megy el esténkint? De hát, úristen, mit kell itt csinálni, hogy meg ne ölje a csend.
Kis szél seper el a fák közt, a párkányról a szoba felé fújja a port. A megmozdult levegőben vízszag érzik, a közeli kertek illata. Mélyen lélekzik. Az elernyedt testében lassan ruganyosra feszülnek az inak. Megnyujtózik, aztán hirtelen könnyű léptekkel fut át a szobán és visszatérő vendéglátó kedvvel gyujtja meg a lámpát a verandán.
Az éles fényben meredt derékkal állnak a fák. Túl, párás kék ködök úsznak és bizonytalan vesszőkön tenyérnyi rózsák inognak. Az árnyékok alatt a virágágyak emelkedő, süppedő lélekzete érzik. Mintha parányi testekre oszlana a sötét, megmozdul és szárnyakon repül a fénynek.
- Hiszen ha mindig fújna egy kis szél, mit gondolsz, Teréz, ha abban a ronda nagy melegben ez a jó kis szél fújna át a szobán?
- Hh - h.
- Te, gyere, nézz oda, az a mandulafa mintha minden levelével legyezné magát.
- Most lihegi ki magából a melegét.
- Mint én...
Széttárja mellén a ruhát és a párkányra dűl. A kőfalon borostyán fut föl, síkos, fekete levelek borzolják a nyakát, jó hűvösek. Közéjük süllyeszti a karjait, aztán lassan a hátára fordul és félig húnyt szemmel bámul föl a csillagokra. A szája széthasad és mint valami túlérett gyümölcsből egy csöpp ezüstszín íz buggyan ki rajta.
- Én egyszer láttam egy képet - mondja a cselédleány s a feltornyozott tányérokkal megáll előtte - és az éppen ilyen volt.
- Ne beszélj!
- De csudaszép volt...
Az asszony fojtottan nevet. A leány két lángos szeme szinte éget a villán, odakap a tenyerével.
- Eredj a fenébe, mit nézel úgy rám.
- Tessék betakarózni - mondja a leány és egész rekedt lesz a hangja. - Most kél a hold, azt mondják férfiarca van.
- Na ne beszélj őrültségeket - riad rá. Mellén összekapja a ruhát, kicsit megborzong. - Te mindenre tudsz valamit, halál ellen is.
Felül. Sokáig csak félszemmel néz a holdra, aztán elneveti magát és széttárt karokkal köszön a csillagoknak.
- Adj jó estét Uramisten, nyugalmat és vidámságot.
Kicsit elmosolyodik azon, hogy minden nap kér valamit az Istentől. Parányi, semmis dolgokat, asszonyosokat, egyszer egy sárga kocsitakarót is kért, meg egy kalapot.
Lassan szép, hűvös este lesz. A sötétkék ég alatt csillagokig érnek már a fák. Füst dereng a kémények száján, messzi vacsorák szagát hozza a szél. Az istállók ajtaján néha éles fény szúr ki a sötétre, frissen fejt tej szaga érzik, éhes lesz tőle.
- És ha egy kicsit gyorsabban lépnétek kedves - kiált ki az útra, ahol egy ívlámpa alatt a postamester jön a fiával.
- Ha-hó!
Az éles gyerekhang szinte átszúr a sötéten. Árnyékuk hosszú és mély, előttük fut a porban, néha egy gömbölyű bokorra téved, vagy megtörik egy fa derekán. Most játékosan, dobogva egyszerre lépnek.
Trap, trap, trap, trap.
- Tratá! - rikoltja a kis fiú. A szoros ökle alól muzsikásan fut föl a hang.
- Na, megsiketülök - nevet le az asszony.
- Kisztihand - köszön széleset a postamester.
- De ilyen későn!
- Ezt alig lehet onnan hazahozni.
- Lajos!
- Na igazán, te mindig veszekszel.
- Lajos, ha beteg leszel, én megöllek és megírom apádnak.
Ezen aztán mind a hárman nevetnek.
A lámpa aranyszínt csorgat a tányérokra, a kis fiú megmeri benne a kanalát. Az asszony elkapja a kiázott gyerekkezet, amin olyan liláskék a köröm, mint egy holtén és a rojtos kendőjébe bugyolálja, rálehel.
- Nehéz egyedül - mondja a postamesternek. Kicsit megrándul a szája. - Az más, amikor az apja itthon van. Mosolyog: jobb. Ezt már csendesen mondja magaelé, csak ő hallja. Aztán hangosan azt mondja később: - Legalább több fa volna azon a kopár Alföldön, de csak homok, homok, meg gyilkos napsütés, mint egy sivatagban...
Valami nedvesség forrón fut át a szemén, hátra kell hajtani a fejét, hogy visszafolyjon.
- Tessék hagyni - mondja a postamester - egyszer minden befejeződik, a földmérés is.
Erre a sovány vigasztalásra aztán nagyon elmosolyodik. A hunyorgó szemeiben ezer szilánkra törnek a csillagok, a könnyein át duzzadtabbak és fényesebbek lesznek, aztán úgy pereg le egy ragyogva, mint a könnycsepp, barázda marad utána az ég arcán.
Kanalak és kések zenéjére picit vidámul a kedvük.
- Hát nem ez a legnagyobb öröm könyörgöm?
- Nem tudom - mondja az asszony nevetve - nem tudom...
- Mi? - fordul a kis fiúhoz, aki kezeit és száját rendezi az evéshez, felkockázza kenyerét az abroszon, már nem is látja őket.
A postamester pár hangos kortyot küld előre a torkán, aztán sokáig csak a tányérok koccanása hallatszik.
- Csak az a kár - mondja sokára -, hogy nekem kilenckor mennem kell, jelzésem van a fővárosból.
- Á, - kedvetlenkedik el az asszony.
- Ilyenkor még jó, - mondja fényes szájjal - mert hűvös húz be az ablakon, de azt kibírni, amikor a déli melegben tűz be a nap, megsokszorozódva azon a recés üvegen. Nem embernek való.
- Nem is, - mondja összeszorított szájjal az asszony. Szédül. Mintha ütést kapott volna a gyomra táján, rossz érzés zsibong benne. Az isten verje meg, hogy nincs ebben a rongy faluban senki, akihez egy szót lehetne szólni, ez is csak befalja itt a jó ételt, aztán megy.
- Nem tartóztatom, - mondja szoros szájjal.
Az ura is mindig elment vacsora után... és ott is, ki tudja... komisz, komisz férfiak. De hova mennek ezek mind? Valami nagy titok lehet itt. Borban, zenében, férfiszóban, hogy lehetne megtudni mindezt?
- Jóéjszakát, - mondja olyan élesen, hogy a saját hangjára összerezzen.
- Hát csak ilyen parasztosan, - hajlik a merev keze fölé a postamester - enni és menni...
- Ugyan, - legyint a visszahúzott tenyerével.
- De hát a munka, - mondja ködös szemmel.
- Az.
Az asztalon szétszórt csontok, némelyikről cafatokban lóg le a hús. Egy süppedt kenyérbélen a fia ujjnyoma. Szétgurult gyümölcsök. Egy baracknak rózsaszín leve szivárog, mintha a vére folyna.
- Na, utálat ez is itt.
Le kellene feküdni, vagy kintmaradni egy plédbe csavarva hajnalig, vagy levelet írni, hogy jöjjön haza, mert már a legutolsóra fanyalodik itt az unalomtól és hogy itt is meg kell halni a hőségtől és hogy a fiúval is nagyon nehéz, kamaszodik, ő nem lehet mindig vele.
- Jaj, sok baj van itt.
Egy csészében piros mártás fénylik, olyan a színe, mint a vér. Az egymásra borított késeken is ez az aludt pirosság ragyog.
- Lajos, hát nem olyan ez, mintha megöltünk volna valakit?
De csak a szíve dobban rá a süket csendben.
Nehéz éjszaka ígérkezik. A holdat felhők ússzák be, eláll a szél.
Csak a hangja süvít át a kerten rémülten és hívogatón:
- Lajos!
Az ívlámpa fölött felriasztott madarak keringenek vijjogva, mint vihar előtt a vércsék. Valahol kútlánc csikorog, egy kutya ugat elnyujtva a holdra.
Az asszonyból hangosan tör ki a sírás.
- Hát olyan semmi vagyok én, hogy mindenkinek jobb másutt, mint velem?
Szemei nagy lánggal égnek a sötétben, a könnyeken át bizonytalan lilán ködlenek a fák, szinte közelebb jön a kert, a kerítés alatt egy ülő alak, feje megnyúlva fotografálódik a lécre, az erőlködő szeme csak sejti a kisfiút, aztán újra hályogos sötétbe olvad minden.
- Lefeküdni! - kiált a kert felé még egyszer. Kicsit vár utána. Hallgatózik, de nem mozdul senki. Akkor fel akar állni, de megcsúszik a széken és visszadűl.
- Az ember csak elfárad a sok kíntól, - mondja ölbeejtett kezekkel, s kicsit nyitva marad utána a szája.