Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 17. szám

MOLNÁR JÓZSEF: BONYODALMAK A NAGYEREJŰ MÁTYÁS KÖRÜL

Megint akadt beszélgetni, megvitatni való nálunk S.-ben, ahol különben csendes az élet, és kövek, téglák és emberek még az előző század álmát alusszák. A megügyesedett világból kiesett, sárga, vastagfalu házak, görbe, hepehupásra kövezett kurta utcák, ódon, cifra kőemlékek, hüvös kapualjak, sovány, gőgös tornyok városa a miénk. A házak alacsonyak, a széles Fő-utca boltjait reggeltől estig éri a nap. A Müller-kereskedés a város közepe, körülötte a régi kút kövén ülve, vagy a boltok öreg faportáljának támaszkodva nagyorrú, jobbágyképű emberek, - olyan se magyarok, se németek - süttetik magukat. Egyik napról a másikra, reggeltől napszakadtáig. Az idegen hordárszolgáknak hiszi őket, pedig ezek iparűzésig nem jutott kosárfonók, böllérek, szitások, mázolók, kútcsinálók, szóval többé-kevésbé rendes iparhoz értő emberek, nagyerejűek, csakhogy a mának élők, lusták, s mihelyt egy kis keresethez jutnak, rögtön beisszák. Télen még dolgozik legtöbbje, már amelyik téli ipart tud, de amint rájuk süt a jó márciusi nap, megint önállósítják magukat, és kiállnak a Müller-kereskedés elé alkalmi munkára. Rossz fekete kolbászt esznek, bitang pálinkát isznak hozzá, ennyi igénnyel megmaradtak önállónak és szabadnak. Különben jó emberek, vigyáznak egymásra, összetartók, a napot egymást bosszantó tréfákkal rövidítik, s ha néha dolguk akad a rendőrökkel, annak rendszerint részegség vagy verekedés az oka.

A kis ráncosképű mázoló - aki felszabadulása óta az ácsorgó emberek közé számít, - valahogyan most nagyobb keresethez jutott és barátját, pártfogóját, a hosszú hajóskapitányképű Mátyást, aki bolti kasszák és más elszállítandó sulyos berendezési tárgyak szakembere, dél óta különböző kocsmákba cipeli magával. A Koronában elhatározták, hogy ismét a borra térnek vissza és kijátszanak egy féllitert. A maszatos kártyákat alig látják már, aztán eredményt hozó célja sincs a játéknak, mert Mátyásnak nincsen pénze, ugyis a mázoló fizet majd ki mindent. Azért a játékot komolyra veszik, káromkodnak nagyon hozzá. A mázoló, akihez rosszul jár a lap, még csalással is megvádolja társát.

A kocsmáros horvát ember és igen vallásos, haraggal hallja, hogy azok a keverést egyre-másra végig káromkodják. Ő maga nem akar szólni nekik, mert Mátyás hirtelenharagú, mulatságból vagy csekély fellépti díjért vándorcirkuszok birkozóival is összeméri erejét, aztán a többi dolgaiban sem közönséges ember. Ő keresethez tudta juttatni a társait, segítségül hivatta őket még akkor is, ha maga el is birt a munkával. Aztán olyan felesége volt, aki lánykorában is csak Mátyásé volt egyedül. Szóval a tekintélye miatt sem akarta magára haragítani a kocsmáros. - Kapóra jött neki egy detektiv, aki az udvarban levő vendégfogadót ellenőrzi és bepanaszolja őket. - Ő még ilyen mocskosszavú embereket nem hallott, pedig régóta kocsmáros. - Mikor a detektiv belép, a kis méregzsák mázoló épen egy hosszabb káromkodás közepénél tart, Mátyás sem nézi már a lapját, mert felelni készül neki.

A mázoló haragja az első szóra bánatba hajlik. Ő nem bűnös; megint azt érzi, hogy nem csinált semmit, de eddig még mindig rosszuljárt, ha felírták. Mátyás klasszikus görög lélek, vastagon krákog egyet, aztán egykedvű részegséggel szépíti a dolgot.

- Ez egy nix, biztos úr, nem káromkodás. Csak olyan beszéd, ahogy magunk között szoktuk.

- Rossz szokás - hagyja helyben a detektiv -, majd leszoknak róla. - És írja tovább könyörtelenül az adatokat.

Fonnyadó részegségükben búsulnak egy ideig, aztán átmennek egy másik kocsmába a világot szidni. - Az igaz, hogy alaposan káromkodtak, savát-borsát megadták neki, de azonközben nem gondoltak ők se jóra, se rosszra, semmire se. - Ott a másik kocsmában, mire a mázoló pénze elfogyott, azért megvigasztalódtak és bánatuk beleolvadt a ködbe, a világ sejtelmes dolgai közé. Mátyás másnap erősködött ugyan, hogy ő úgy emlékszik, hogy a detektív csakugyan felírta őket, de vagy négy hétig nem volt semmi baj, sütött a nap, ha kerestek, beitták, és nagyobb jelentőségű dolgokról is megfeledkeztek volna.

A rendőrbíró előbb Mátyást fogta vallatóra. Megint elmosolyodnak, mikor Mátyás foglalkozásául szállítót mond be, pedig már sokszor hallották. Nem védekezik nagyon, nem a szó embere, különben is homályosan emlékszik már a dolgokra. Van őneki elég baja, nem tud mindent észben tartani. Egy napot kap, ránt a vállán, dörmög hozzá. Mikor a mázoló bemondja az adatait, egy röpke kis időre megáll a világ ott a szobában és csönd lesz, csönd, amilyen csak forró nyár-délelőttön éri az embert. A mázoló térdei felé, körülbelül tintatartó és valami törvénykönyv között elnéz a kapitány úr a végtelenbe, s nagyot sóhajt maga elé. Túllépték az előirányzatot, megint baj van az elszámolással. Nem engedélyez új kiadást a tanácsos, pedig a cellákat is ki kellene festeni, a folyosók is mocskosak nagyon. - Szigorúan néz a mázolóra. - A jelentésben az áll, hogy maga kezdte a káromkodást. - A mázoló dadog valamit. - Mi? ... Nekem azt ne mondja, hogy egyszerre kezdték. Különben is hallottam, hogy maga híres káromkodó. Maga kezdte. Na.

Mikor a kis mázoló meghallja, hogy öt napot kap, tehetetlen düh szalad át rajta, de azért könyörgőre fogja a dolgot.

- Éppen most, nyáron, kapitány úr, mikor egy kis munkám van, öt nap...

- Kérhet halasztást, nem kell azonnal leülni.

A mázoló aggódva helyesel. - Igen, halasszuk el, majd télen, akkor nincs munkája. - A kapitány úr jóakarattal mosolyog. - Annyit nem, de 14 nap halasztást kaphat. - Végül úgy alkusznak meg, hogy ha esős idő áll be, akkor majd leüli.

Aznap este, mikor megérkeztek a Gazdag-cirkusz kocsijai, váratlanul és előhír nélkül megérkezett Mr. John Kubin is. A magáról beszéltetni szerető, köpcös kis fecsegő Kubin, aki az ácsorgó emberek között annak idején szellemi arisztokratának számitotta magát, mert középiskolába is járt, és onnan csapták ki holmi bélyegkönyvlopás miatt. A négy év alatt nem változott semmit, és ma is olyan mint a társai. Lusta volt ő is, napsütést, szóbeszédet, innivalót szerető, és Amerikából is szegényen jött volna haza, ha nővére, - akinek hívására ment ki - egy kirándulás alkalmával jómódú urával együtt az életét nem veszti. Örökölt dollárokkal, szép kockás ruhában ült hajóra, és egy csütörtökön este minden különösebb terv nélkül visszaérkezett. Motozott benne a szándék, hogy megmutatja magát a társak előtt, jóllakatja egyszer őket borral, hogy ne járhasson a szájuk. Aztán egy kis földet szerez majd valahol, ez lesz a legjobb, különben hamar széthordják a dollárokat a mulatások és a cimborák.

Az állomást apró esőcseppel permetezik, az emberek nagyon igyekeznek, hogy a vastagabb cseppje útba ne érje őket. Kubin csak nézelődik, jó lenne ismerősre lelni, mindjárt itt az állomáson meglepni, elképeszteni valakit. A messziről érkezők izgalmával meregeti szemeit, de hiába, csupa idegen arc. - A kosarait poggyászkocsira bizza, gyalog indul a Nagyszálloda felé, útközben csak találkozik valakivel. Találgatja, ki lesz az első ismerős, akihez szólhat. Számolgatja a sarkokat, az ismerős köveket, egy helyen a szemébe ötlik a cirkusz nagy plakátja, eszébe jut a hosszú Mátyás, a vezér, a rettentő erejű. Vajjon elvette-e Lizát, a gondolkozástól még a lépéseit is meglassítja. Mert amikor kiment, gyerekük volt érkezőben. Tűnődik, tűnődik: ha a Müller-kereskedés előtt ismerős rendőr posztol, attól majd megkérdi. Mert Liza derék lány volt, tiszta, dolgos, asszonynak való. Aztán elmosolyodik. Ő is környékezte Lizát, cukorral kedveskedett neki, még moziba is elvitte. Talán feleségül is vette volna, ha a bolond nem reszket annyira Mátyásért.

Sűrűsödik az eső, késő is van már, nincs senki a régi kut köve körül. Rendőrt le lát, biztosan behúzódott valamelyik kapu alá. Eszébe jutnak a csomagjai, meg hogy fáradt, és átmegy a másik oldalra a szállodába. A portás is új volt, és nagy tisztelettel köszöntötte.

Mátyásék ebben az időben a Koronában lelkesedtek, és az esetleges birkózás esélyeit vitatták. A kis mázoló ott ült Mátyás jobbján, nagyokat ivott és csillogott a szeme, mikor Mátyás dicsőséges tetteiről emlékezett.

Másnap csúf lassú esővel ébredt a város, és az elkeseredett mázolót kora reggel bevitték a rendőrök. - Éppen most - magyarázza benn egy komáromi magyarnak és egy asztalossegédnek, - éppen most, mikor cirkusz van. - Mert a cirkusz az nagy esemény. Olyan élmény nekik, mint a zenekedvelő embernek egy ritkán hallható nagyopera. - Éppen most! - A komáromi ember csak neveti, mert feléjük nincs becsülete a cirkusznak. Az asztalossegéd se érti a bánatát, mert ő már szinházba jár, az nem olyan alantos dolog, mint a cirkusz. Megy a dolgára, padlózatot cserél. Mikor a mázolónak kiadják a munkát, kétszer annyi festéket mond be, mint amennyi kellene. Elkezd dühösködni, mintha csak a mellékes dolog bosszantaná: ő azt nem tudja egyszerre elhozni... Ismerik már. A komáromi embert beosztják melléje segítségnek, hogy egymaga festékért el ne sétálja az egész napot.

Őr kíséri őket a festékekért. A kollegák már ott ácsorognak a kapu alatt és kedélyesen integetnek neki. Kiabálják, hogy játszik ám este a cirkusz, na igen, aztán megjött a Kubin.

- Kubin, Kubin,... nem emlékszik rá, hogy kicsoda, különben is a cirkusszal van elfoglalva. Sóhajt, és megint elfogja a bánat, úgy lép be a Müller-kereskedésbe. A szép Karcsi, az örökkön vihogó segéd, aki a mázolót a világ legötletesebb emberének tartja, nevet amint meglátja és egy csöppet sincs meglepve, hogy őrkísérettel vásárol festéket.

- Bezártak a büdösök, - magyarázza - mert ki köll nekik festeni a folyosót. - Ketten is kérdik, hogy mit csinált. - Semmit... - Dühösen néz maga elé. - Mert káromkodtam, az annya istenit... - A szép Karcsi majdnem eldül a nevetéstől. - Mátyás csak egy napot kapott. Persze az nem tud fösteni, a rossebb egye meg...

Az őr megértő jóakarattal inti. Itt tud legénykedni, de a kapitány előtt nem meri kinyitni a száját.

- Majd bolond leszek, - bicegteti a fejét. - Hogyne, hogy mindent ingyen festessenek ki. - A szép Karcsi alig győzi a szemét törölgetni.

Ami sok, az sok, az őr rászól, hogy ne lopja a napot. A mázoló belerakatja az árút a komáromi ember szatyrába, parancsol neki, mint egy báró, így tartsa, úgy hozza, és kikészített hetykeséggel kisétál a boltból bámészkodó kollégák között.

Két napig fest, de csak ímmel-ámmal, mint akit hitelbe hívtak kapálni, és káromkodik. Legalább lecsuknának melléje valakit, aki hírt adhatna a világról. Szombaton végre behoznak egy lerészegedett szabót, másnap az számol be a nevezetes dolgokról. - Hát birkózás az nincs, de érdemes megnézni a cirkuszt a vadállatok miatt. - - Egy medve meg egy 16 éves lányka, az a legszebb. - A mázoló értelmetlenül nézi.

- Egy medve meg egy 16 éves lányka?

- Igen, Rózsaszín ruhában vezeti a medvét, olyan fínom mellecskéi vannak, az ember azt hiszi, hogy tündér. A medve férfi-medve, aztán az a legszebb, mikor ölelkeznek, meg mikor cukrot ad neki szájból a szájba.

- De tökéletlen szabó ez, - gondolja a mázoló, és nézi, hogy komolyan beszél-e.

- A bohócok is nagyon érdekesek, ő még olyan nevetni valót nem látott. Kijönnek ketten, az egyiknek égő gyertya a kezében, a másik meg le akarja lőni a lángját. Közben olyan mulatságos dolgok vannak. A gyertyát tartó bohóc azt mondja, hogy ő különb dolgot tud, ő megeszi a gyertyát, úgy ahogy ég. És tényleg megette, pedig valóságosan égett, még a szájában is. Alig forgolódik aztán egyet-kettőt, egyszer csak kivilágosodik a hátulján a nadrág, mintha az a gyertya fénye világítana ki belőle. Persze az csak olyan villanylámpa volt, de igazságosan égett. Az emberek meg nevették, mert úgy tetette magát, hogy nem tud semmiről...

Aztán majdnem elfelejtette mondani, hogy a hosszú Mátyás a cirkuszban meghalt. Előadás közben kiment a motorhoz, mert ezek maguk csinálták a villamosságot, aztán az áram agyonvágta. Mikor észrevették, egy darabig abba is maradt a játszás, talán egy félóráig is. A közönség meg ordított, mert a medvét szerették volna még látni a lánykával... A mázoló hiába kérdezi a részleteket, a szabó nem tud semmit...

- Hm... Szegény Mátyás. - Csak néz maga elé és nem gondol halálos megrendítő nagy dolgokra. Nem megy így egyszerre a fejébe, hogy a nagyerejű Mátyás ilyen hirtelen meghalhat. Különben is lassan jár az esze, sokáig eltöpreng majd rajta, hogy történhetett a dolog Mátyással. Majd eszébe jut neki holnap, vagy holnapután, mert Mátyásra fogják emlékeztetni a padok, a rendőrök, a kocsmák, ahol megfordultak. Talán élete végéig emlegetni fogja a nagyerejű Mátyást, aki néki barátja és pártfogója volt. És most nem jut túl a hümmögésen. Maga elé néz, kikapcsolódik belőle a számontartás érzése, nem tudja mit érez, mit gondol, vagy gondol-e egyáltalán valamire. A cirkusz hozza vissza a világba, fölráncolja a homlokát, nyög előbb még egyet.

- És birkózás nem volt? Miért nem volt birkózás?

A szabó igen hiányosan mesélte el a szerencsétlenséget. Tulajdonképpen a bajt az okozta, - erről a szabó említést sem tett, - hogy Mátyás alaposan beborozva került le a cirkuszba. Kubin hiába csitította, nem maradt meg vele az ülőhelyen, hátra kívánkozott a kollégákhoz, akik álltak. Ott meg annyira lármázott, sikítoztatta a lányokat, hogy végül is a rendőrök vezették ki. Vissza akart jönni, és bejáratot keresve addig kerülgette a ponyvát, míg sorsa a dinamóházig vitte. Mátyás a kelleténél jobban tántorgott, a gépeknél pedig abban az időben különös véletlenségből senki sem volt. Így történhetett a baleset.

A szerencsétlenség után hol magyarul, hol németül jajveszékelő Lizát Kubin vette pártfogásba, de minden különösebb szándék nélkül. Liza, amióta megsoványodott, nagyobbnak látszott az orra, laposabb a melle, keserűre csúnyult száját két kemény ránc árkolta. Kubin kísérte haza is, mert a mamlaszok egy árva szót sem tudtak hozzá szólni. - Hazamenet megcsöndesedik Liza sírása, fogy az elkeseredés, nő a bánat benne. Az elején még Mátyást is szidja. Itthagyta az adósságokkal, egy krajcár nélkül, később már azon sír, mi lesz vele meg a gyerekkel.

- Majd csak lesz valahogy, - vigasztalja Kubin, és igen haloványan átszalad az agyán, hogy esetleg elvállalja a temetést. Kényelmetlenül érzi magát Liza bánata mellett. Ő kövér ember, jó ember, de nem szereti az ilyen dolgokat. Fél a kitörésektől, egy-egy nekilendülő sírást azzal szerel le, hogy majd csak lesz valahogy, - más nem jut eszébe egész este. Az elválásnál érzi, hogy valami mást is kellene mondani, de tanácstalan.

- Majd csak lesz valahogy - ismétli végül is és zavarában hozzáteszi: Holnap eljövök, aztán majd meglátjuk.

Kubin ezen az éjszakán sehogy se birt elaludni. Az járt az eszében, hogy Mátyást rendesen kellene eltemettetni, nem csak úgy isten nevében. Az asszonynak is kellene egy rendes fekete ruha, ha a gyereknek nem lesz, az még nem olyan nagy baj.

Forog, forog a paplan alatt, csak nem bir elaludni. Vannak emberek, akik ilyenkor lelkiismeretes gondossággal, pontosan megszövegezik azt, amit a nap folyamán, egy bizonyos pillanatban el kellett volna mondaniok. Ilyenkor születnek azok a replikák és csatát nyerő pompás kifejezések, melyek helyett másnap kénytelenek vagyunk másokat keresni. De vannak emberek, akiknek életében döntő szerep jut az ilyen álmatlan éji óráknak, és bizonyos másnapi események és magatartások attól függenek, hogy mennyi ideig hevertek álmatlanul az ágyon.

Másnap - mintha magától értetődő dolog lenne - Lizával részletesen megállapodik a temetésre nézve. Egyszerű fakoporsóba temetik, utána egy kis tor lesz a szaktársakkal, hogy megemlegessék Mátyást. Liza csak hálálkodik, de nincs semmihez külön szava, jó lesz minden úgy, ahogy Kubin akarja. A köpcös ember nagyobb elragadtatást várt. Majd talán a temetés után. Mert az az ötlet a torral, az semmi esetre sem közönséges.

Liza, ha tessék-lássék csodálkozott is, alapjában véve mindent magától értetődőnek talált. Úgy látszott, mintha ő éjszaka ugyanezt a megoldást gondolta volna végig. Ruhát tákolt a kicsinyének, rendezkedett a lakásban, úgy járt-kelt a mesélő kedve jött Kubin körül, mint egy veszélyes viharból szabadult és irányt változtatott hajó, amelyik most egy csöndes móló felé igyekszik, és már nem érhetik meglepetések.

Kubint hétfőn elfogta az intézkedés láza, ihletbe jött és járta az üzleteket. Délután fekete ünneplőt vesz a cimboráknak az ószereseknél, hogy legyen ruhájuk a temetésre, aztán borbélyhoz is elviszi őket. A kis mag - esetleg majd elvállalja a temetést - így dagadt, hatalmasodott, és az intézkedéseitől boldog és elégedett Kubint magával ragadta. Mintha már nem Mátyás szép temetése lenne a fontos, hanem az, hogy miket tud kitalálni hozzá. És hogyan tudja mihamarabb észrevétetni a dollárokat.

Így aztán víg temetésre jöttek össze másnap. Aki csak látta őket, nevetett, de nevették ők maguk is egymást. A köpcös Kubin fontoskodva tekintget széjjel a feketeruhás ácsorgók között. Liza fáradt és keservesen néz maga elé, un mindent, bosszantják a vihogások, de nem teszi szóvá. Mátyását talán már összehasonlította a köpcös, bőbeszédű Kubinnal, és attól maradt keserű a szája széle. Mezitlábas kölykök beálltak a menet végére, hogy még nagyobb legyen a nevetés. Senki se bántotta őket, maguktól maradtak el. A hangulat a termetőben se volt komolyabb. Liza sírt egy kicsit a sírnál, meg az öreg asszonyok, akik ott laktak a temetőmenti dűlőben és minden temetésre átjöttek, úgy, ahogy voltak, csak egy szál kendőt terítve magukra.

A tor már sehogy se bírta megtartani halottbúcsúztató formáját. Nehéz sütésszag dült a falakból, a butorokból, annyi volt a hús, hogy Liza a szomszédoknak is hordott belőle. Az ácsorgó emberek, akiket a visszatartott nevetés feszültsége kínzott, szomjasan forgatták a kancsókat. Nyolc óra tájban, mikor a szomorú naphoz nem illően hangosodni kezdtek, Liza hirtelen eltűnt. Kubin azt mondta, hogy Liza fáradt, a szomszédokhoz ment lefeküdni. Hogy ő elment, itt már nem maradhatnak, hanem ha akarják, elmehetnek a Koronába.

Kubin a vendéglőben csak aprókat ivott. Neki egy kis dolga van még, el kell valahova mennie. Odaad egy nagy bankót a kocsmárosnak, egyenek, igyanak, amit akarnak, ha marad valami a pénzből, a kocsmáros adja vissza nekik. De úgy is lehet, hogy rövidesen vissza tud majd jönni.

Másnap délelőtt a kis mázoló, mint szabad ember megjelent a Müller-kereskedés sarkán, és nem tudja eltalálni, mi az oka, hogy nem talál senkit ott az ácsorgók közül. Tegnap este még silány rabvacsorát evett, ennivalót akart kérni valamelyiktől, aztán a hírekre is kiváncsi volt nagyon. Az eseményeket végre megbízható emberektől akarta hallani, nem fínom mellecskéket emlegető keszeghátú mafla szabóktól. Tíz óra felé megjön az első kolléga. A napsütés csalta ki, félig-meddig még részeg, rajta a tegnapi zsakett, a nadrágja alja szalmás, egy helyen a drótkerítés is meghasította. Nem hiszi el neki a temetésről szóló híreket, ő nem engedi bolonddá tenni magát. Szállingóznak a többi emberek, vallatja őket, de mindegyik egyformán beszéli. Először arra gondol, hogy összebeszéltek. Mikor a sanda, éhenkórász Guszti is zsakettben biceg elő, kezdi hinni a hireket és átkozódik. Nem annyira a zsakettet sajnálja, azt előtt-utóbb úgyis eladata volna, hanem azt a jó, fínom evést, a hordó sört, amit a Koronában közreállították és maguk eregethették a sört belőle. - Hogy éppen most csukták le, az istenit... vagy hogy nem eresztették ki egy nappal előbb. Minél nagyobb a keserűsége, annál szebben mesélik neki a részleteket. Addig káromkodik, addig kesereg, míg arra jön egy detektív, ugyanaz, akinek az öt napot köszönheti, és meghallva a káromkodást, eléje áll nyitott notesszal, hogy felírja.

- Mit akar a nevemmel megint, - dühöng a mázoló. - Úgyis tudja, hagyja békén.

- Hogy hívják? Felel rendesen, vagy nem?

A mázoló az önkívület határán jár. Őt hagyják békén, ő nem csinált semmit. Forognak a véreresedett szemei, érzi, hogy most mindjárt vége, valami szorítja a fejét belülről. Hagyják békén, mert mindjárt vége van. - Végül is a detektív mint ellenszegülőt bekíséri. A kapitány úr éppen akkor lép ki a folyosóra, amikor az ajtaja előtt elbaktatnak, a detektív jelenti neki, hogy mi történt.

- Magán nem lehet javítani, - csóválja a fejét a kapitány.

- Hogyne káromkodtam volna, nagyságos kapitány úr - kesereg a mázoló -, mikor azok zsakettot kaptak, egész éjjel ettek, ittak...

A kapitány úr hallott az esetről, az ujságok is írtak róla, most jó kedvében van, elmosolyogja magát.

- Az egyszer nem bántom, de ha mégegyszer rajta érik,... azért amit most elengedek, külön két hetet kap! Megértette?

- Nem fogok káromkodni, kapitány úr, igérem, sohasem fogok káromkodni. - Majdnem felbukik a lépcsőn örömébe, hogy elmehet.

A detektívnek megmagyarázza a kapitány úr, hogy minden csekélység miatt mégsem kell behozni az embereket. Végeredményben az egész várost lecsukathatná így. Biccent és elégedetten megy át az Arany Sasba sörözni. Azt érzi, hogy alapjában véve humánus ember, és szerencsés érzékkel teljesíti kötelességét.

A kis mázoló megkönnyebbülten igyekszik a Müller-kereskedés felé. Azok tanakodik, hogy ha az a tegnapi csakugyan olyan nagy lakoma volt, amilyennek mondják, akkor abból maradt is valami. Nincsen pénze ennivalóra, hátha elmenne Lizához, mert már nagyon éhes. Jó lenne Kubint is megkeresni, hátha eszébe jut valami. Az ilyen meggazdagodott szeszélyes amerikaiaknál sohasem tudhatja az ember...

Mire odaér, a Müller-kereskedés előtt már ujságolják a hírt. Kubint összeszedte a sátorfáját, elutazott valahova. Magával vitte az asszonyt, meg a gyerekeket, meg volt már előre beszélve minden.

A szegény mázoló szétnéz, és megint csak elkáromkodja magát. Szidja a társait, abban a pillanatban azt érzi, hogy azok is becsapták. - Körülötte tele van a levegő görcsös, önfeledt, hörgő nevetéssel. - Ott, a déli napsütésben, a félrészegek között Guszti előcibál zsebéből egy gyűrött szalvétát, kolbászt is kerítenek valahonnan. Aztán odakötik a nyakába azt az úri dolgot, hogy egyen.

A Hamletek ilyenkor alapvető elveket állapítanak meg az életről, a sorsról, az Istent hívják, vagy elérkezettnek tartják az időt arra, hogy felkössék magukat. Az ácsorgó emberekben nincs hajlam a meditációra. - A ráncos, pártfogó nélkül maradt kis mázoló nagyot harap a kolbászba, és érzi, hogy átragad rá is a nevetés. Belerúg az előtte lábatlankodó Guszti hátuljába, mert úgy jó, ha a test is segíti elintézni a haragot. A Gusztin már együtt nevetnek.

A harmadik falásnál már nem tudja, hogy káromkodott röviddel azelőtt.