Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 17. szám · / · PEÉRY PIRI: ANNE

PEÉRY PIRI: ANNE
Regény (1)
IV.

A tengerről hűvösebb szellő fut végig a falun az ősz üzenetével. A hegyek alján a fák zöld levelei lassan izzani kezdenek, néhány hét és itt az eső, a sár. A nyár elmúlik a nap fényével együtt, csak a vágy él meleg napok után, amikor nem olyan nehéz az élet.

Jennes hálót bogoz az ajtó előtt. A keze jár, jár. Az ujjak biztosak és pontosan teljesítik kötelességüket. A szemet be lehet húnyni, a fürge ujjak biztosak.

A szemet nem jó behúnyni. Akkor gondolkozni kell. Gondolkozni nem jó. Legokosabb, ha a szemek az ujjak munkáját nézik és az agy számol: egy csomó, két csomó, három csomó, négy csomó - és így tovább... Ni, a szél pókhálófoszlányt sodor magával. Most megakad a háló az egyik végén. A másik uszkál a levegőben, de nem tud tovább szállni, ahogy a napsugár rásüt a vékony fonálra, olyan, mintha hajszál volna. Hosszú női hajszál. A nap színt ad neki. Gyönyörű aranysárga. Anne haja is aranysárga. Az is vékonyszálú, olyan, mint a pókháló. A faluban sok lánynak, asszonynak aranyszőke haja van, de ilyen vékonyszálú nincs, mint ez a pókháló. Eh, röpülj tovább, én nem tartalak vissza, ökörnyál... Nagyon sok a faluban a szőkehajú nő, sötéthajú alig van. Igen. Helgának van a legfeketébb haja. Furcsa lány nagyon ez a Helga. Most, hogy minden este Eilifékhez jár, olyan szomorúan köszön mindig. A dalolás óta ilyen furcsa ez a Helga, mindig ott áll az ajtónál, jövet, menet, mindig. A dalolás óta. Ó, az nagyon furcsa este volt, Anne érte jött és mégsem jött érte. Ha valakinek elmesélné, biztosan azt hinné, hogy nincs valami rendjén a fejében.

Anne... mosolyog, de sohasem nevet hangosan. Jár és nem lehet a lépése neszét hallani. Nem beszél sokat. Szeret az ablak előtt ülni és kezecskéit gyöngéden összekulcsolva az ölében pihenteti. Egy lány sem hasonlít Annehoz a faluban, ilyen gyöngéd leányvirágok csak az isten kertjében teremhetnek. Isten a téli estéken, amikor nincs csillagos égbolt, bizonyára a kertjében sétál. Nézi, nézi a virágait. Karcsú, nagy szárakon mindenféle színű virág nyílik ebben a kertben. Az egyik olyan kék, mint az ég hajnal előtt... Igen, az ég minden színe ott ragyog az isten kertjében nőtt hosszúkelyhű virágokon. A virágnak lelke van, de itt a földön olyan kicsik a virágok, hogy a lelkét nem láthatja emberi szem. Az isten kertjében a virágok nagyok, pompásak és a lelkük egy-egy aranyhajú lány. Olyan, mint Anne. Igen, Anne egy virágnak a lelke. Talán egy óvatlan pillanatban jobban kihajolt a kelyhéből, mint kellett volna és leesett ide a földre... Azért olyan csendes Anne. Vágyódik igazi otthona után. Annet úgy kellene tisztelni, mint a szent ostyát. Színarany tartóba foglalni, csodálatos drágakövek közé. Aztán a rossz, bűnös embereket oda kellene eléje vezetni. Anne ránézne az emberekre és azok nagyon-nagyon elszégyelnék magukat és soha többé nem követnének el semmi bűnt. Talán nem arany tartóba, drágakövek közé kellene Annet zárni, hiszen az arany fakó Anne hajához képest és a drágakő, ha nagyon csodálatos is, megfakult halpikkely szeme ragyogása mellett. Anne nagyon szép! Isten kertjében a legszebb virág lelke... És Anne most a földön van. És láthatni őt minden nap! Mindig? Nem! Csak addig, míg isten meg nem találja... Biztosan keresi, jaj! Hátha már rátalált, már nincs is Eilifnél... Eilif ma már egyedül ül otthon, a dombon levő kunyhóban! Nem, ha Anne elment, az öreg Eilifet is elvitte magával, hiszen egyedül, Anne nélkül, nem tudna élni. Anne nélkül nem érdemes élni. Anne nélkül... Hátha már Anne nincs is itt!

- Hová rohansz már megint! Ledob mindent és rohan, mint egy őrült. De megvert az isten evvel a fiúval.

Csak engem ne verjen meg az isten! Anne! Anne! Ne menj el.

- Te bolond, mit rohansz úgy, majdnem fellöktél!

Hiszen ha rohanni tudnék! Úgy mászok, mint egy csiga, én most versenyt futok isten szemével. Milyen gyorsan repül a sirály. Anne, várj meg, Anne, maradj még!

Zihálva esik be az ajtón. Eilif ott ül az asztalnál és farag úgy, mint estefelé szokott. A szoba olyan, mint máskor, barátságos, tiszta, rendes.

- Anne?

Eilif meglepődve néz Jennesre.

Jennes felujjong, Anne ott ül az ablaknál, ölbeeresztett kézzel, mosolyogva.

- Még nem mentem el, Jennes!

- Úgy féltem! Anne, ugye, nem méssz el? Itt maradsz?

- Már nem nagyon sokáig

-Nézz ide, Jennes, ugye, most jobb lesz Anne árnyéka? Nem tudom megcsinálni, pedig addig nem nyugszom.

De hiszen ez Helga árnyéka. Anne árnyéka nem lehet ilyen vaskosan éles.

Jennes megreszket. Remegő kézzel ragadja meg Eilifet.

- Bátyám, Annenak nincs...

- Annenak nincs árnyéka... - bólint a fehérhajú öreg.

A virág tiszta lelkének nincs árnyéka, csak az embereknek. Míg isten fénye el nem mossa az összes árnyékokat. Miért lepődtem ezen meg?

Anne mindig az ablaknál ül, vágyódik vissza. Anne, ne ülj az ablakban, észrevesz isten ezer szeme. Isten szeme a falakon is átlát. El kell veszítenem őt, ez bizonyos. Csak most még ne! Míg fel nem itta a szem teljesen ezt a csodálatos csodát, míg a fül be nem fogadta hangjának minden muzsikáját, míg a kéz lopva néha hozzáérhet ruhácskájához. Jó volna beölelni a testbe, egy lélegzettel beszívni, megosztani vele az árnyékot.

Igen, az árnyékot! Ó, Eilif tudja, hogy mit tesz, amikor évek óta megfaragni igyekszik Anne árnyékát. Ide akarja kötni a földhöz, egyenlővé akarja tenni a többi emberrel, árnyékot akar neki adni. Árnyékot kell adni Annenak.

Kiragadja Eilif kezéből a szerszámot és elkezd faragni. Villog kezében az éles vas, a bőr csikorog. Anne nézi őket. A két férfi, az öreg és a fiatal, lázasan dolgoznak. A vastag bőr sikolt. Nagy fájdalmától, kínzásától szabadulni igyekezve odább csúszik és az eltévedt vas mélyen beleszalad Jennes tenyerébe. A vér szilaj vörösszínű forrása bugyog az asztalra, a faragásra. Már itt van Anne, egy-kettőre beköti Jennes kezét.

- Majd én folytatom!

Eilif nekifog újra, míg a lassan alakuló bőr egy-két metszés után behasad. Eilif kiejti kezéből a kést. A szobában csend van. Anne ül a két férfi közelében, akik zihálva görnyednek egymás mellett. Anne most még itt van, de holnap már talán... Milyen jó volt tegnap, még ma reggel is. Most minden olyan nagyon reménytelen. Az eddig barátságos, csendes kunyhó sötét, sivár verem. Fent beláthatatlan nagy mezők, sok-sok virág, ezer színben és mindegyik virágkehely szélén Anne ül. Anne mosolyog, kis kezeit összekulcsolja, pihenteti az ölében...

A virágoskert közepén, a mély veremben, hiába a küzdés.

Nincs szabadulás!

*

Gerda a padkán gunnyaszt, púposra görbült háttal. Ilyen lehet az ördögök öreganyja. Toldozott-foldozott prémbunda van aszott testére terítve. Ősz, zsíros, piszkos haja belehull az arcába. Csontos térdei majdnem átdöfik szoknyáját. Lába a tűzhely előtti vasrácson melegszik. A tűz ég, a láng majdnem perzseli a talpát. De Gerda ezt nem veszi észre. Ül... talán szunyókál... talán gondolkozik.

Ki tudná ezt Gerdánál kitalálni. Hiszen az ő szemei olyan dolgokat láttak és látnak, amiről egy embernek sincs fogalma, fülei olyan szavakat hallottak, amit más életében soha, csak talán halála után hall. A szája szavakat mormol, amik tönkre tudnak tenni embert, állatot egyaránt.

Gerda belelát a jövőbe és a multba. Beszélget azokkal, akik szerencsét vagy balsorsot mérnek az emberekre, azokkal, akik minden ember háta mögött állanak, a láthatatlanokkal és a halhatatlanokkal, a jókkal, rosszakkal egyformán.

Gerda jósnő. Tudós asszony, gyógyít és pusztít. A faluban mindenki fél tőle. Nyájasan köszönnek neki és a háta mögött keresztet vetnek. Csúfolódni, ujjat húzni Gerdával nem mer senki.

Emlékeznek még a faluban Gretára, a szép halászleányra és mesélgetik szomorú történetét...

Gerdának van egy fia: Einar. Nagy, lomhatestű, sárgafogú, ocsmányképű legény. A faluban nem szerették a legények és nem szívesen mulatoztak vele a kocsmában. Szerencséjükre Einar ritkán rándult le a faluba, a temetőben álló kunyhójából. Einar ugyanis a temetőben lakik, mert ő a sírásó. Az apja is az volt, a nagyapja is. Apáról fiúra száll ez a hivatal. A faluban úgyse vállalkozna rá senki. Ők szívesen teszik, megszokták már.

Van annak már két éve is, hogy Einar lement a faluba és találkozott egy tehetős halász leányával, Gretával. Attól az időtől kezdve mindig a leány után járt. Szegény Greta nem tudott tőle szabadulni, bárhova ment, mindig összeakadt Einarral, aki nap-nap után leste az alkalmat az újabb és újabb találkozásra. A leány végre szólt apjának, hogy nem hagyja békén Einar. Az öregnek sehogy sem tetszett a dolog, mert már rég eligérte Gretát Trondheimnek, első legényének, akihez Greta is szívesen ment volna. Már jegyben jártak, amikor Einar lábatlankodni kezdett Greta körül. Alig, hogy elmondta a leány apjának az esetet, nyílt az ajtó és belépett a szobába Gerda. Annak rendje és módja szerint megkérte legényfia számára Greta kezét. Az apa kikergette a kunyhóból Gerdát.

Attól a naptól fogva egyik csapás a másik után látogatta meg a gazdag halászmester házát. A hálók összeszakadtak, mintha pókhálóból lettek volna, Trondheim belefulladt a tengerbe és míg a halászmester házanépével megmentésével fáradozott, addig háza tövig leégett. Greta anyja kétségbeesésében sírva, jajgatva ledobta magát a földre. Egy rozsdás szeg felhasította a combját és pár nap alatt iszonyú kínok közt meghalt. A halászmester ennyi csapásra teljesen megroppant. Ült a leégett ház helyén naphosszat és nézte a tengert, mereven, hosszan és nem beszélt senkivel.

Greta pedig nem volt már az a szép, dalos lány, aki addig. A csapások el-elvittek a szépségéből, vidámságából... Nem volt sem éjjele, sem nappala, folyton az járt a fejében, hogy ennek a sok pusztulásnak ő az oka. Az anyja és a szegény kedves Trondheim halálának. És hogy az apja nem is ember már. Amikor nem bírta tovább nézni apja vergődését, elvánszorgott Gerdához és könyörgött, hogy adja vissza legalább az apja életét, inkább hozzámegy Einarhoz és aznap, amikor az esküvőt tartották, apja belevetette magát a tengerbe. Mire a falubeliek hónapok mulva újra látták Gretát, akkor már a koporsóban feküdt szegény.

Gerda felriadt... Semmi nesz nem hallatszott és ő mégis hallotta a lépéseket, amik megindultak feléje. Előrehajol, két kezét a tűz fölé tartja, mintha fázna, aztán nyugodtan visszadől.

- Helga jön... - motyogja. Vár, kuporog a padkán, szemei behúnyva... talán alszik...

Helga félénken áll a komor, csukott ajtó előtt. Térdei reszketnek, kopogtatásra lendülő keze lehanyatlik. Már visszafordulna, amikor hirtelen kivágódik a kunyhó ajtaja és ott áll előtte Gerda.

Helga lábai előtt Gerda árnyéka olyan, mint valami óriási, ernyedt szárnyú denevér. Már parancsolja befelé az éles, vijjogó hang. Ott ül Gerda mellett, akinek villogó szeme mélyen belelát Helgába. Hiába húzza össze a kabátját, Gerda szeme a falon is keresztüllát.

- Gerda, te tudod, anyuskám, hogy miért jöttem hozzád. Segíts rajtam!

Gerda nem szól semmit, a szája nevetésre torzul, fogatlan ínye vörösen, undorítóan bukkan elő. Hangtalanul nevet, sovány vállai mindig jobban és jobban rázkódnak. Helga növekvő félelemmel nézi ezt a néma kacagást. Ha a tűz nem pattogna, azt hihetné, hogy megsiketült. Aztán mozdulatlan lesz Gerda és nézi a tüzet. Halkan mormolni kezd valamit. Törzsét lassan himbálja jobbra-balra, ujjai ütemesen záródnak és nyílnak ki. Hosszú, artikulátlan hang tör ki a torkából. Mint a farkasok üvöltése a holdas téli éjjeleken. Lenn vonaglik már a földön, az egész test reszket, a lábak és a karok görcsösen rándulnak össze, a veríték fényesen villog a kékes homlokon. Lassan feláll, tántorogva megindul. A polcról különböző füveket emel le, a tűzbe dobja azokat. Szeme mereven, fénytelenül szegződik egy láthatatlan pontra. A száraz fű tüzet fog és erős füstöléssel égni kezd. Megragadja Helga kezét és a középre rántja. Lassan mormolva meglóbálja az égő fűcsomót, mire a láng ellobban és erősebben füstöl. Tüzes pernyék szállnak fel Helga körül, a füst lassan teljesen betölti a kunyhót. Helga fuldoklik, szédül. Gerda átlépi a füstölgő szikrakört, leborul a földre. Nemsokára, pár bizonytalan lépés után, Helga is lezuhan Gerda mellé. Az öreg asszony egész testében összerándul, megragadja a lány kezét.

És Helga lát... Először homályosan, aztán mindig tisztábban. Látja magát, amint lemegy a patakhoz este. Tüzet gyujt száraz gallyakból, amit összehordott. Majd elindul. Úgy megy, mintha nem akarná, hogy mások is észrevegyék őt. A dombon levő ház felé tart! Most egyszerre megtorpan. Ott kinyílik az ajtó és Jennes lép ki rajta, az még beszól valamit és várja rá a feleletet. Ő rohan vissza lélekszakadva. Az izzó parázsra rádob még egy csomó rőzsét. A láng felcsap. Nagy gyorsasággal dobálja le a ruháit. Már ott áll pőrén. Hideg van így éjszaka. De egyszerre átjárja a forróság. Jennes áll előtte. Úgy tesz, mintha nem látná, nem hallaná. Közelebb lép. Megint rászól. Megragadja a karjánál. Szeme találkozik Jennes tágranyílt, furcsa szemeivel. A fiú reszket. Most magához rántja. Hörgés szakad fel a széles mellből. Lezuhannak a földre...

A füst kihúzódott az ajtó hasadékán. Helga magához tért. Gerda ott ül vele szemben. Lábait maga alá húzva nézi őt. Aztán nevet. Éppen olyan hangtalanul, mint mikor idejött.

- Már tudod, hogy mit tégy, - szólal meg hirtelen.

Helga feláll, tántorog egy kicsit, valami köszönetfélét kellene mondani. Zavarodott. Odafordul Gerdához, hogy köszönjön.

- Aztán holnap hozhatsz egy bögre zsírt, meg egy köteg szárított halat.

- Igen, hozok, - motyogja. Alig tudja megtalálni az ajtót.

Mikor kinn van a szabad levegőn, mélyet sóhajt. Teli tüdővel veszi a lélegzetet, nagyon boldog. Végiggondolja a látomást. Mikor az ölelkezéshez ér, végigremeg a teste. Újra és újra elismétli képzeletében ezt a jelenetet és mindannyiszor érzi a gyomra tájékán azt a furcsa, fájó, édes remegést.

A nap már az ég alján jár. Megszaporázza lépéseit, meg kell még etetnie a jószágot, elkészíteni a vacsorát, hogy az este nyugodtan maradhasson távol.

- Mégis a tied leszek, - diadalmaskodik ujjongva.

*

Jennes búcsúzik Eiliftől.

- Isten velünk! - és keresztet vet.

- Isten veled...

Be jó ez a kis szél, valamit tenni kellene. Nem szabad mindent nyugodtan bevárni. Küzdeni kellene. Tornyot építeni, ahová isten se lát be. Oda zárkózni be, oda rejteni el mindent, ami kedves. Annet... igen, hogy ne tudja senki...

Megy... megy...

*

Jaj, hogy fáj! Két éles kés szúrja a mellem! Jaj, ez Helga két kemény melle.

Jéghideg abroncs szorítja a nyakam. Helga két sima, fehér karja.

Mi ez a forró takaró, ami rámtapad? Helga félelmes, meztelen teste.

Kiszabadulni, elhagyni! Ó, a Helga haja! Milyen sima! Milyen fekete! Milyen hosszú! Belegázolni, eltaposni ezt a sötét csillogást! Ó, hiszen ez a patak és nem Helga haja...

Jaj, Helga meztelen lába. Hófehér lába vakítva világít! Felnyúlik az égig. Ó, hiszen ez a holdsugár, ahogy kettéválik a fa sudarán, az világít a földig...

Jaj, Helga sima, fehér melle állja az utat! Előttem emelkedik és sápadt csúcsát vigyorogva csókolja levágott fejem. Ó, hiszen ez a Hallgató Hegy és felette lebeg a hold.

Éhes karja magához ránt, nem ereszt, nem ereszt.

Csak egy fa ága!

Jaj, Helga lehellete az arcomon, jeges lehellete végigszalad a fülem mellett, a nyakamon, jaj, Helga apró, mindig folytatódó sóhajai!

Ó, hiszen ez az északi szél, amely megborzongatja az öreg fákat.

Jaj, Helga szája, rátapad a homlokomra, már a szemem égeti csókja. Jaj, most a számra csapott le.

Ó, hiszen ez egy száraz falevél. Arcomba kergette az ostoba vad szél.

Jaj, Helga kerget, fut utánam, jaj, ebben a csendben Helga futása!

Ó, hogy rohan ez a megriadt szarvas! Hogy rohan!

Ki kérdezi azt, hogy mit tettem, ki kérdez?

Senki.

A levél zörög a lábam alatt...

Miért sírsz, anyám?

Megölték a fiadat? Hány fiad volt?

Egy.

És ki ölte meg? A fiad?

Jaj, hogy dörög az ég, hogy morog a Hallgató Hegy.

Nem, nem lárma, égi lárma, én nevettem...

Miért hívsz, Aale anyó? Minek örülsz annyira? Megjött az urad?

Hiszen az meghalt abban a nagy viharban, kint a tengeren. Te mondtad, Aale anyó! Azt mondod mégis, hogy megjött az urad? Pompás zsákmányt hozott a tengerről. Ebben a hálóban van? Mutasd!

Jaj! Aale anyó, Aale anyó, ezek nem halak, ezek emberek. Aale anyó, én félek! Aale anyó, itt - itt Helga fekszik holtan. Mit keresel itt, te sárgafogú, vigyorgó sírásó? Hová lettél, Aale anyó?

Milyen furcsán fütyül a szél!

Mit akarsz tőlem, Marie? Hiszen te meghaltál, kicsi fiaddal együtt. Miért nézel rám ilyen haragosan? Hiszen én szerettelek téged, ott voltam nálad és holtadban is mosolyogtál. Megnevettettelek utolsó órádban. Mit akarsz tőlem? Mókázzak neked, nevettesselek megint? Jó, Marie, ha mindenáron akarod...

Majd gurulok a földön, jó?

Hoppla! Hoppla!

Húzom a hálót!...

Hó-ó-ri! Hó-ó-ri! Nézd, annyira erőlködöm! Hopp! Kicsúszott a kezemből a kötél és én a földre ültem. Ajaj! De fáj. A kezemmel csókot küldök fájós részemnek, hogy megvigasztalódjék...

Jaj, de jó! Már nem is fáj. De mondd, miért nem mosolyogsz egy kissé? Mindig komolyabb leszel. Én, én - jó, jó, már folytatom!

Evezek a tengeren, nézd, hogy porzik a víz evezőm csapásaitól. Sziszeg a víz és én csak evezek. Hű, most kidugta a fejét a vörös kalóz, a vízbeesők kísértete, a csónakom mellett a tengerből... Paccs! Jó nagyot csattan a fejére! Ni, most lemerül. Hó, már itt van megint a másik oldalon. Paccs! Megint egy a fejére. Paccs! Paccs! Jujj! Jaj, jaj, jaj! Most a saját fejemre csaptam. Brühühühű! Jaj, de fáj! Ezt visszafizetem neked, vörös kalóz! Paccs! Paccs! Ne, a fejedre. Ez is, ez is, majd adok én neked! Hogy - - -

Jaj, Marie sír! Nem nevet. Most leesik az állát fogó kendő és a szája kinyilik - az álla egészen leesik - sír, sír, jaj, a könnyei rámhullanak. Nem, nem, csak a hó esik...

Kocsmában ülni nagyon jó... Milyen meleg van itt. Inni? - nem, - köszönöm. Már nagyon sokat ittam. Azt akarjátok, hogy berúgjak, úgye, hogy aztán röhögjetek rajtam. Ti csak azért adtok inni nekem, mert röhögni akartok. Helga, miért nem nevetsz? Mit nézel rám, mit akarsz tőlem? Nem adok kezet neked. Nem akarom megfogni a kezed. Miért öntöttél most le avval a bögre vizzel? Én nem bántottalak, most csupa víz a lábam...

Milyen erősen hull a hó!

Jó estét, Eilif bátyám. Hoztam egy medvebőrt. Jó lesz Neki az ágyára. Azért olyan nagy, mert ez a medvék királyáé volt. Meghalt, hogy odaadhassa a bőrét az ő lába alá. Ragyogóan vakító szánon húzta idáig tizennégy gyönyörű szarvas. Nem, ne köszönd Anne nekem, én csak behoztam...

Mit akarsz tőlem, te furcsa idegen? Nekem adod ezt a gyönyörű virágot? Jó, odaadom Annenak. Azt mondod, a virágkehelyből azért vakít ez az erős fény, mert Anne egy hajszála van bent, amit elvesztett? Hová futsz? Miért nem adtad ide a virágot? Elviszi Anne világító hajával, utól kell érnem, el kell fognom! Most megáll és visszanevet. Hiszen ez Helga! Nem fekete gallér az, ami borítja, hanem a hosszú, dús haja. Milyen sötét van! Helga futástól lobogó hosszú, fekete haja beborít mindent. Az erdő fáinak letöri ágait ez a súlyos fekete haj és fojtogat engem. Futni sem lehet, a haj erősebb, mint a csillagok és nem enged át egy csepp fényt sem. A haj erősebb, mint a levegő és erősebb, mint az életem, mert elhozza a halált...

Jennes! Emlékszel kicsi hálódra, amivel halásztál egyszer, nagyon régen, az udvarban, egy tócsában?

Jennes! Emlékszel anyád veszekedős szeretetére?

Jennes! Emlékszel apád mogorva szótlanságára?

Jennes! Emlékszer a falura, a szeplős és vigyorgó Larsokra, Ilsére, a meghalt Mariera, Gunnar mindig terhes feleségére, aki nevetett, amikor meghalt? Hát a derék, jó Aale anyóra, a harangozónéra és a többiekre?

Jennes! Emlékszel-e a házra ott fenn a dombon, ott fenn a dombon?

Igen... a ház... ott fenn a dombon!

Jaj, ez a sötétség! Olyan fáradt vagyok. Csak egy pillanatra látni őt... Annyi időre, mint amennyi idő alatt a fáradt villám fénye belezuhan a sötétségbe... Csak addig... Látni!

Milyen furcsán fütyült a szél. Mintha a Hallgató Hegybe zárt rossz lelkek jajgatnának. Mindig erősebben zúg. Mintha a viharkürtbe jajgatnának a hajótörött halászok lelkei. Talán a halál csónakázik erre a levegőben és játszik a hegedűjén. Igen, ez olyan, mint a hegedűszó. Biztosan a halál. A haj szétválik, elúszik, a semmibe vész, a közelgő csónak előtt. Milyen furcsa muzsika! A Hallgató Hegy mögül lila felhő repül, szélvész gyorsasággal kitágul. Már az egész égbolt lila. A fák lilák, a hó lila, a kezem lila. Mindent befog a furcsa felhő fénye.

A lila biztosan a halál színe. A muzsika mindig erősebb. Nagyon közel lehet.

Anne! Anne!

Egy szín sem olyan csodálatos, mint Anne hajának a színe. Anne! Hallod? A halál már jön értem és én nem vihetek neked többé medvebőrt, virágot, mesét vagy éneket. A halál már egész közel lehet hozzám, ezért nagyon sietek Anne és fogadd el utolsó ajándéknak a vérem. Ez is a tied. A fehérszínű késpenge adja. Tied a vérem Anne!

A vér felszökik a sebből, magas ívben a levegőbe és lehull a hóra. És megkezdődik a csoda. A piros sugár elkergeti a lila felhőket. A hó elolvad és minden vércsepp helyén dúsan szöknek szárba a színeskelyhű törékeny virágok. A furcsa, komor muzsika lágyan szól már, mintha hárfa lenne és hangjában kisgyermekek énekelnének.

Az ég! Lassan kivilágosodik, vakítóan ízzik ezer lágy, pompázatos színben.

Gyöngyházfényű, óriás kagyló borul a tenger fölé.

A fák!

Tántorognak, földig hajolnak, aztán kiegyenesednek, csak azért, hogy újra még mélyebben hajolhassanak.

A virágok!

Megrázkódik fínom kis kelyhük és valami halk, édesen csengő hangot adnak. Angyalkák csengettyűi a mesékben!

Az állatok! Hatalmas vérmedvék, néhol bundájuk még csomós az alvadt vértől, óvatosan jönnek, hatalmas talpaik alatt még a fűszálaknak sem eshet bántódásuk. Az őzek, szarvasok és a többi állatok társaságában rendben elhelyezkednek. Hatalmas madarak szállnak le és egészen kicsinyek.

Hirtelen megmozdul a föld, megdermed az ének...

A sebből még mindig buzog a vér!

És ebben a nagy csendben a megdermedt élők között, megnyilik a föld.

Mintha felhő és mégis ember... mintha ember és mégis virág lett volna. A láthatatlan kórus teljes erővel énekelni kezd.

Talán nem is lehet igaz...

Anne áll a nagy térség közepén. Szeme be van csukva és karjai lágy ívben zárulnak a keblén. Valami furcsa lepel takarja kimondhatatlan testét és a lepel színe pillanatról-pillanatra változik...

Már csak a fuvolák és hárfák, meg az édes hegedűk szavát lehet hallani.

Anne táncolni kezd...

Emlékszel a kagylókra a tenger partján? Csillogó szép színeire? Éppen olyan most az ég, Jennes! Hallod a muzsikát? Ilyet még nem hallott emberi fül. Csend! Ének! Valaki jön errefelé. A harangozóné altatja a kisfiát énekelve? Nem! Ez a tavaszi szél, ahogy megszólaltatja a kopasz vén fákat, az zeng ilyen csodálatosan. Nem! Ez sem lehet, ez a csodálatos hang az alkony futólépése a tengeren, ahogy átsuhan a túlsó partra, amit nem is lehet innen látni. Ez sem? Az angyalok kórusa az Úr ünnepén! Az sem lehet! Ilyen szépen csak ő tud énekelni...

Anne! Milyen szép is ő! A hókirály lánya... a napsugár királykisasszony...

A szél ott viháncol körülötte és a virágok a dal vagy a szél ütemére táncba kezdenek. Ó, ti lomha fák és ti, ugrabugráló bokrok, ügyetlenkedő kerge kis virágok, nem dermedtek mozdulatlanná a szégyentől, amikor őt látjátok megmozdulni?

Az őzek lába remeg! Lefekszenek a földre és úgy nézik a megfoghatatlan, csodálatos táncot.

A halak a tengerben megmerevednek és mint valami tuskó, süllyednek a sötét mélybe... Lám! Lám! Kár volt nektek halak, olyan nagyon kérkedni csillogó úszástokkal a part közelében, a villogó nap alatt!

Te hegy, te otromba furkó, te is táncolsz?... Végy példát a naptól! Szégyenkezve magára terített egy szürke takarót, pedig szebben táncol a tenger vízén, mint te...

A hó hullása olyan Anne táncához képest, mint a mélységbe zuhanó szikla gördülése...

Hogy megdermedtek az égen azok a fakó felhők Anne levegőben úszó hajának látására. Szégyenükben és haragjukban nagy könnycseppeket sírnak. Annet még sem éri egy csepp sem, sátrat vontak föléje a levegőben, mozdulatlan szárnyú, hófehér madarak.

Lassanként kifáradnak a szél, a fák, a virágok, megdermed a Hallgató Hegy, a dal félőn reménykedő, mint a kisgyermek legelső hangja és szomorú, vígasztalan, mint a koporsó fejénél állók sírása. Még egy pár mozdulat, olyan, mint a fészekben fekvő apróságok első szárnypróbálgatása és aztán, aztán...

*

A hó már félig betemette Jennest, amikor az apja a hátán hazafelé cipelve egy őzbakot, messze a falutól, a Hallgató Hegy derekánál rátalált.

(Befejező rész a jövő számban)