Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 16. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ

Illyés Gyula: TÁVOZÓ HAJÓK
Erdélyi Miklós versei

Ahány vers, majdnem annyiféle hatás, látszik, nagyon fiatal ember próbálta őket, aki most ütögeti sorra a billentyőket, hogy kiismerje Caména modern hangszerét. De mégsem bántó ez a próbálgatás. Szívesen figyelünk a tétova hangokra... most, most majdnem sikerült egy szép akkord...; emitt csak még egy hangot kellett volna leütni, amott, csak azt a fölösleges, modoros futamot kihagyni és máris sikerült volna valami. Valami újszerű, kicsit nyers, kicsit pathétikus, de már most is egyéni hullámzású dallam!

Erdélyi Miklós próbálkozásaiból máris kiütközik hangjának egyéni íze, a modernkedő modernségeken túl is igaz korszerűség, amely azonban nincs híján a tiszta, időtlen költői elmélyedésnek sem. Érdekes, hogy metafizikai gondolatokat már most milyen reálisan tud érzékeltetni:

És akartam... évek grádicsán,
Mint percből év - a völgyből
hegyre érni.

Természetlátásait is ilyen eleven valósággal tudja kifejezni:

Kacag a nap és lihegve
Bukfenceket hány a lombban.

Tudnék még jó pár ilyen tiszta csengésű hangot idézni; tehetséges költőnek igérkezik Erdélyi Miklós. Maga az egész mostani kis kötete is, fiatalos naivitásai ellenére is, üde, megőrzésre méltó ajándék; tájékozatlan, de friss tekintetű fiatalember bemutatkozása, aki még kicsit zavarban van, még nem tudja elég fesztelenül kifejezni magát abban a furcsa társaságban, ami a költészet csarnoka, de aki már fiatalos, esetlen mozdulataival is rokonszenvet kelt. Engedje meg nekem azt a tanácsot, hogy viselkedjék csak minél természetesebben, ne hatódjon meg e csarnok «szent» mivoltától, ne alkalmazkodjék a jelenlevők modorához, beszéljen csak egész bátran úgy, mint odahaza, így szerezhet helyet, külön helyet magának. Beszéljen csak továbbra is egész fesztelenül a hágai gyorsvonatról, Krisztusról, a szerelmeiről (megható ez a lelkes, fiatalos szerelem), a bányamunkásról, a szüretről (ami már majdnem tökéletes hang), az álszenteskedő fiatal leányokról, de csak minél közvetlenebbül beszéljen róluk! Nagy, általános ideákról általában szólni nem nagy művészet. Ahoz, hogy igazán, bensőségesen szóljunk róluk, nem elég csak hallomásból ismerni őket. De művészet: kis, egyéni, vagy eddig még észrevétlen dolgokat is oly magasra mutatni, hogy mindenki meglássa bennük a maguk életének nagyságát. Az eddigi jelek szerint én remélem, hogy a fiatal Erdélyi Miklósnak ez sikerülni fog.