Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 16. szám

REMENYIK ZSIGMOND: A HÉT NYOMORULT TRAGÉDIÁJA

A falakon kitárt karokkal hevertek a könyvek és egy lámpás fellobogott a szétdobált írások fölött, amint alatta ült a könyvek fölé hajolva a férfi, valami kis fekete szakállal, mint középkori képeken a mélyben. És minden fal mégis idecsoportosította a messzeségeket az éjszakában, ahogy a torony hallatlan feketeséggel aludta titokzatos álmát a nagy bokrok között! Az utak magukon viselték a tévelygés bélyegét és kihaltan hevertek mint lepihent nyugtalan vándorok keresztbevetett lábakkal szerteszét. És vizek megkéselve nyugodtak, magukban viselve az egész emberiség titkait! Csak a lámpás lobogott a toronyszoba falán, a lemállott festékeket betetőzték a könyvek, mik fölé a boldogtalan ember ráhajolt.

Ki tudja mit keresett? Kereste a legnagyobb tévelygések vizében az igazak útját, melyen az emberiség haladt, vagy haladni fog és kereste a halakon és hüllőkön át, felcsoportosítva a csillagok történetét, a feleletet borzalmas kérdéseire, mikre feleletet eddig még senki sem kapott!

A falak magukon viselték a távoli titkok árnyékait. Amik felkúsztak a tetők felé és megtöltötték valami kisérteties tompasággal az egész szobát. De mégis, a boldogtalan ember ott ült az írások fölött, aki már átélte magában az egész életet, a legnagyobb kínoktól a legnagyobb örömökig, mert egy mély pusztában született valamikor, és kidobódott az életbe, végigúszta a vizeket és hegyeken tüzeket gyújtott, és nyugtalan vére elsodorta őt a rettenetes városokig, a mély éjszakában, ahol gyilkosok tanyáztak, és mindezen gonoszságok megcsömörítették szívét, és valami nagy vágyat oltottak véribe a régi mezők, földek, ködök, telek és tavaszok után!

Egy tornyot épített magának, nagy fekete kövekből, és megrontott vérét, fejét és szívét itt megtisztította a város fölött a mérhetetlen magánosságban. Krisztust és a bölcseket maga köré csoportosította minden éjszakában, ahogy a felütött könyvek között ült kitárt ablakok mellett, mikor besodorta a szél a távoli mezőket, a bordélyokat, és vizek mélységét, amikre egy pillanatban visszaemlékezett!

És közben fekete szakálla nőtt, ezüst erekkel és hatalmas koponyája vetekedett a középkorú mesterek alkotásaival. És boldogtalanabb lett minden napon, ahogy végigélte már az élet lehetőségeit és egy öregasszony megjelent nála minden hajnalban, és leoltotta lázas feje fölött a lámpást.

És ekkor sötétben gondolkodott, és egy hágcsón felkúszott a tetők fölé, ott leült, és várta a hajnalt.

Volt egy madara, ami mellé ült ekkor feketén, egy sötét holló.

A tetők még ködökben feküdtek alatta, és azokon túl a hegyek, és széles utak, mik elvesztek az éjszakában.

És magában viselte az egész emberiség nyugtalanságát, rossz vérét és fájdalmait, és két szeme, mint a vakoké, hiába kereste a feleleteket az éjszakába kikiáltott kérdéseire.

Az eső már napok óta reménytelenül esett, a város vizesen állott az éjszakában, és a torony, mint egy megázott őr nyitott szemekkel figyelt.

Mint rendesen, a lámpás lobogott a falon, és a szétdobált írások fölött ült a boldogtalan ember, felkúszott árnyékával, ahogy kinn a tornyokban elverték az órák az éjfélt, egészen magában, ahogy fel-felnyögött a lépcső a mélyben, és hogy meg-megkongtak üresen a lekopott falak.

Egészen egyedül volt, sápadtan és különösen, ahogy felállt, elhaladván a kinyitott könyvekig, és ott nekidőlt a falnak egy mély sóhajtással.

És feldadogott, különös eltorzúlt fejével:

- Hát mit keresek én? Ó az élet értelmét keresem, de hiába. A könyvek születtek, és én túl vagyok minden életen. És mindeddig senki sem váltotta meg még a világot!

Ahogy tovasodródott a kifeszített falak mentén, és megállt a könyvek előtt, amikre rácsapódott egy fény a láng fellobbanásában. Ott megállt, ahogy föléje hajolt, és megemelte a lapokat.

És mint aki már százszor átgondolta ezeket, egy csömörlött gesztussal eltolván maga elől, és így:

- A halak történetét ismerem az anyag fejlődésén át, és a csillagok életét is, mert figyeltem őket és magam is haladtam számtalan csillagok után, de rájöttem, hogy mindez haszontalan, és értelem nélkül való, mert borzalmas kérdéseimre egy sem ad feleletet!

Ahogy nekivetette hátát a falnak, egy óra alatt, melyen az idő már meghaladta az éjfélt. És ekkor így:

- Mit tegyek?

Mert ahogy sápadtan maga elé bámult, minden ami feltorlódott körülötte gondolatában, és az anyag valóságában is a borzalmas horizonton, mindez igen valószínűnek tűnt, és halálosan fontosnak, ami elől kitérés nem létezik.

Tovább állt ott lecsüggesztett fejével, és fellapozta újból a könyveket, nekikönyökölve a rengeteg állványoknak, ahogy távolabb fellobogott nagy korommal a lámpás, árnyéka végigbukott a falon, és kinn tompán zuhogott az eső.

Ekkor felolvasott belőle magának, így:

- Az élet titkát keresem négy falak között, és rájöttem, hogy ez reménytelen. Az életet élni kell, kidobódva a bizonytalanságokba, átvirrasztani fagyott földeken az éjszakát, és a nagy városban elindúlni a mélységek felé egy magasan égő láng után, ahová mindenki egybegyűlt, és a világot egyetlen szavával senki sem váltja meg!

Ahogy megismételte az óra alatt, de a mélyben tompán visszakongtak szavai, és kinn az ázott házak fölött tompán zuhogott az eső.

Mégis! Ahogy ott állt, valami különös képek alatt, amelyek bevilágítottak a titokzatos életek kérdéseibe, egy bizonyos értelmet és magyarázatot adván minden kérdésekre, szétszedvén és újból egyberakván az anyagot, amiből a mindenség épült, úgy tetszett, hogy ő is egy rámába foglalt alak, amire lobogva rádobódik a fény.

Így állt, de tovább haladt a nyitott könyvek során, nagyot sóhajtva ami elveszett, megállva az ablak előtt, melyen nagy sötét függönyök lógtak.

Beszabadította a levegőt, de kinn még mély éjszaka volt, és fellobogott egy lámpás, és ismét visszahúlltak a függönyök. Ekkor kitárta egy szekrény ajtaját, és kiemelt onnan egy köpenyt. Készülődve a hajnali ködökre, mikor mindég a tetőn ült, és várta sápadtan a napot. De még mély éjszaka volt, és leült reménytelenségében a lámpás alá, maga elé húzva egy könyvet, amire rákönyökölt, vállán fekete köpenyével.

És ekkor így, a könyv fölött, amiben szó volt az ember harcáról az anyaggal:

- Az ember! Az ember gyenge, és még nincsen ennek tudatában, mert ostoba, és megkísérli legyőzni az anyagot, amiből ő kivált, és a végén elbukik, anyaggá lesz, és így harcot indít önmaga ellen mérhetetlen ostobaságában, mint aki megtalálta az egyetlen értelmet, amely az öngyilkosságban rejlik.

Ellakadt, felbámult, a nagy ürességben. Kinn a felkapaszkodott házak nyugodtan lélekzettek az éjszakában.

Az egész tompaságban csak az órák kongása döngött fel egymásután, és a vasutak riadt futása a messzi hidakon, és a gyárak kürtölése, mely jelezte az éjszakában az időt.

Ekkor: a magányos torony boldogtalan embere ahogy felsóhajtott ismét, egy elvesző dadogásban a nyitott könyvek fölött:

- Nyilván itt éltem le az életet, anélkül, hogy belékerültem volna borzalmas dolgokba, és ez a rettenetes, mert jaj, vannak kinn az esőben fürdőző városokon túl, és azoknak mélyiben, akik cselekszenek, és belékerültek a rémséges dolgok árjába, ami immár sodorja őket, hol állanak meg? Mi az életük? Jóformán alig ismerem, nekem csupán a lámpám ég magas korommal a falon, és a könyvek nyitott homlokukat cipelik felém terhes gondolatokkal, ami érzem, nemsokára megöl, és érzem, ebben a hajnalban megkísértem!

Ahogy tovasietett a kinyitott szekrények között, rengeteg térképek mentén, amik az emberiség egybeszorítottságát jelezték, mert nem tudtak és nem mondtak semmit a mélységről, a magasságról és az anyag életéről, ami kidobva a mély űrben, fejlődik, és mégis rejtély marad.

És ott leült a létra alsó fokán, fejére húzván a fekete köpenyt, ahogy várta a hajnalban a megkísértetést.

Hajnalban, a lehúzott függönyök mögött felkelt a létra alsó fokán, és már bejött az öreg asszony is, szótlanúl, hogy lecsavarja feje fölött a lobogó lámpást, és széthúzza a függönyöket.

Kinn kék ködökben feküdtek a földek, mint alvó tehenek, ekkor felfelé kúszott a lépcsőn, és már elérte a tetőt, ahová igyekezett egy mély kábulatban, mikor túl a házakon és a fákon is, valami rettenetes kiáltást hallott, ami tompán visszhangzott el az alvó város és utak fölött, és utána ismét egyet, tompán és véresen, valami különös mélységben, amit megmagyarázni nem lehetett.

Fekete köpenye vállán volt, és kalapja is fején, kitárta az ablakokat, és a nyitott ajtón át lehaladt a lépcsőkön vezetve valami különös vágytól, indúlván a hang után, két kezével tapogatva a falat.

A könyvek kitárt homlokkal feküdtek a pultokon, és a lámpás is füst nélkül lángolt az asztalon, ahogy az ablakokon át amit az öregasszony kinyitott, bevándoroltak lila ködökben a kinn heverő földek.

Ő haladt a lépcsőkön lefelé, amiket még alig ismert, és áthaladt a városon, a legrövidebb uton át ki a mezők felé, kis kopott fák alatt, mik szomorúan álltak magánosan.

Egy-egy embert látott csupán, akik dideregve álltak a korcsmák lezárt ajtajai előtt, kik kinn töltötték az éjszakát, fakón és kopottan mindannyian. És az eső már elállt, csupán valami fakó homályosság borult az útak fölé. A rengeteg házak aludtak, és a kémények szürkén emelkedtek az ég felé. Már künn járt az alacsony házak között, hajnalodott, egy-egy ló húzott valami nyikorgó talyigát vánszorogva, felszakított köveken, nagy kietlenség volt köröskörül, és ahogy előre haladt, fekete köpenyében, űzve valami boldogtalanságban, keresve az élőket, hogy meg tudja tőlük az élet értelmét, két nagy szemével homloka alatt, már kiemelkedtek a házfalak mögötte a sötétben, mint valami fekete vízben fürdőző emberek, akik magukra kapták a mocskos köpenyt.

A hajnali párolgó földeken haladt keresztül, még a nagy kékségben, mikor mint gyenge tej úszott a köd a mezőn, és egy nagy magas útat látott tőle nem távol, amely mint töltés meredt fel, magas nyárfáktól szegélyezve. És nagy varjak károgva keringtek itt-ott a fagyott föld felett!

Ezen az úton haladt keresztül, rengeteg sárban, mikor tőle nem távol egy mélyebben fekvő dűlőúton, ami lekanyarodott az országútról, egy ázott temető felé, megpillantott egy halottaskocsit, amint az félig az árokba borult, megtört kereszttel. És hallani lehetett a kocsisok és temetésrendezők rekedt kiáltozásait!

Lekanyarodott az útról, és megközelítette őket, ekkor látta, hogy a koporsó az árokban fekszik megrepedve, és szétzúzva, ahogy kiesett a kocsiból, és mellette elgurulva a halott, sápadtan és sárosan, ahogy a koporsóból kifordult, körötte riadtan álló emberekkel! Csak a kocsis ült szótlanul a bakon, és a lovak álltak csüggedten a kocsi előtt.

És a temető kitárt kapujában várakozott távol a temetőőr a mélyben!

Holott itt mindenki hangosan kiáltozott, a hozzátartozókat sem kivéve, akik már siettették volna a dolgot, nemkülönben, mint a temetésrendező, kinek a kára volt nyilván az egész! És így hangos kiáltozással szidták az időt, és a halottat, aki sárosan, mintegy megbecstelenítve fekete ruhájában, fönségesen feküdt a piszokban, amit életében talán sohasem tett meg. És a varjak ott kiáltoztak hangosan fejük fölött, le-letopva távolabb, és felrepülve ismét a ködös mezőn!

Ekkor, ahogy odaért, és meglátta mindezeket, és hallotta a türelmetlen kiáltozásokat, ebben a környezetben, megdöbbent, és így kiáltott fel:

- Még hajnal van, egy halottat visztek az utolsó útra, és mégis ily rettentő lármával veritek fel a ködöt, mint a varjak itt a mezőn! Mit jelentsen ez?

Mire a többiek, ahogy körülállták meglepődötten, és a két kocsis is a bakon, összedörzsölve fehér keztyűs kezük! És egyikük egy köpcös emberke, vastag bundában, nyilván a temetésrendező:

- Miért kiáltozunk, kérdezed? Mint varjak felverik a ködöt! Hát nem látod, kocsink felborult, és az üzletem így tetemes károkat szenvedett a késedelem miatt és a halott is kiborult a sárba, ahogy a koporsó összetört, most mit tegyünk! a temető, íme közel, a pap már türelmetlenül vár, előrehajtatott kocsijával, és immár négyszer üzent, de mi mitsem tehetünk!

Mire a többiek is, egyszerre, és felszakított kiáltozásban:

- Mit kiáltozunk, mint varjak, mik felverik a ködöt? ez jó! hát nem látod a halottat, aki megbecstelenítve fekszik a sárban, hogy ne mondjuk, úgy, mint egy disznó, amihez egész életében nem hasonlított! A temető íme közel, és mi mégsem tudunk így vele mitsem csinálni!

Ekkor ő, ahogy a többiek ráfigyeltek, egy boldogtalan felcsuklásban, ami megrezegtette mindannyiuk szívét:

- Mégis kérdezem, mit csináltok itt, mit kiáltoztok itt, mint varjak, mik felverik a ködöt! A kocsi mély árokba borult, és a koporsó megrepedt, ahogy kifordult belőle a halott, de mit tesz ez? A temetőbe igyekeztek egy fényes koporsóval, és felöltöztetett halottal, ki most a sárban fekszik, de jól van ez? hát nem sárból valók vagyunk mi is, és azzá leszünk, és nem esedékes dolog az, hogy hol tesznek bennünket az anyagba vissza, és miként! mert a temetőkből jóltermő földek lesznek egyszer, amit felásnak mélyen az emberek, és úgyis kifordítanak minket elkorhadt koporsóinkból! én mondom nektek, temessétek el itt a halottat! Mert az nyugodni akar, és kiáltozásaitokkal ne verjétek fel a ködöt!

Mire a többiek kórusban:

- A temetőkből jóltermő szántóföldek lesznek egyszer, igaz! és mi sárból valók vagyunk, tehát anyagunk közös! jaj, egyszer kifordítják a nyugodtan leeresztett koporsókat is, mert így kívánja az emberiség érdeke! temessük el a halottat itt!

Mire valamennyien munkához láttak, két sápadt sírásó, ahogy az árokparton közeledve megjelent, de ő már távolodott az úton a nyárfák alatt.

Csak távolabbról látta az egész csoportot a felszálló ködben, ahogy fekete tömegben álltak a mély árok partján, és eresztették le a gödörbe a halottat.

Már valami hallatlanul nagy kék ég alatt haladt előre, ahogy messzire eldobta sötét köpenyét, távol nagy ballagó hegyek lobogóztak erdőkkel, és a mező kacagott, kéken, zölden, dombokkal, és rikoltozó fákkal a végtelenben.

Áthaladt frissen felszántott földeken, amik megejtve lihegtek a nap alatt, távol kis fehér házak álltak zsúpos tetőkkel, és nagy boglyák virítottak, mint sárga lampionok! És egy-egy toronyban megkondult a harang a mélyben.

Egy csapat ember ásott egy darab földet, nők és férfiak, nekivetkőzve, parasztok, ahogy feléjük irányította lépteit, és megközelítette őket, és megállt velük szemben a még föl nem ásott föld közepén. És felvetett fejével így:

- Látom, ássátok a földet, tavasz van, holott hajnalban köd volt, és én láttam egy halottat, amint a mély sírban feküdt! de azt nem tudom, hogy ezt miért teszitek! talán kutattok valamit, ami el van rejtve a fekete földben itt, de akkor volna egy észrevételem, hogy nem elég mélyen ástok a fölbe, és így, amit tesztek, egészen hiábavaló!

Mire az ásók egy percre megálltak, ahogy egybenéztek, nem tudván első percben egyszerűségükben mire vélni a dolgot. Mégis, egy közülük, aki a középen állt, éppen szemben vele, ahogy az ásó nyelére felkönyökölt:

- Mi nem keresünk semmit a földben! ez a föld a gazdáé, mi az ő szolgái vagyunk, és most tavasz van, mi felássuk mélyén a földet, hogy a többi cselédek ezt maggal bevethessék! ez a mi dolgunk, és ha elvégeztük ezt, megyünk a távolabbi földekre, mert itt minden föld a gazdáé, és mi az ő szolgái vagyunk!

Ahogy még várakoztak, és ő, feléjük közeledve, amint felfigyeltek rá, így:

- Ti hazudtok tudatlanságtokban, és tévedéstekben, mert minden föld egy úrtól eredt! és jogtalanul bitorolja a földet az, aki körülkeríti sodronnyal, és megjelöli fákkal, hogy eddig enyém! hogy megbűnhődik-e érte valamikor, azt nem tudom, mert én tudatlan vagyok, de szabadságom az, ami engem gazdaggá tesz, mert gazdagabb vagyok mégis, mint a gazda, aki birtokolja e rengeteg földeket! de ti szegények vagytok, és a kék hajnalban úgy jöttök egymásután elő sáros kunyhótokból, mint fekete darvak, és ássátok a fekete földet a magvetők alá! én felétek kiáltok: ébredjetek! tépjétek le a szöges sodronyokat a földek körül, és döntsétek ki a fákat, mert a föld mindannyiunké, és gyerekeiteket vezessétek ki egy éjszakán a hegyekre, hogy onnan lássák felkelni a napot! és hajnalban induljatok el szétvetett karokkal a nagy kék mezőkön, egymás után, látjátok! a folyók és vizek, és fák, hegyek szabadok mindannyian, és testvéreink egy anyagban! és a boglyák nagy sárgán állnak a nap alatt, és ti tudatlanok vagytok, és tévedéstekben megőrzitek rabszolgaságtokat a leterült mezőkön!

Mire a többiek, hümmögve, és fejüket csóválva, ahogy köptek felé, fel-feldugdosva csorbult fejük, egy összhangban, türelmetlenül:

- Hm! mit akarsz? nem elég bajunk van nekünk, még nagyobb bajokba akarsz sodorni minket? mert ki hívott ide? nem küldtünk senkit érted, hogy jere, mert mi nem vagyunk szomjasak ilyen ostobaságra, és mégis idejöttél, ami egészen szükségtelen volt! mi dolgozni akarunk, de te itt feltartasz minket ostoba fecsegéseddel, holott sokkal okosabb dologgal is foglalkozhatnál! de most már elég, a gazda jön, és jönnek a magvetők is, és mi még mindég nem vagyunk kész! erigy tovább, és ott beszélj, ahol beveszik hallatlan ostobaságaidat!

Amint újra ásni kezdtek mindannyian, ő távolodott nagy léptekkel, mert közeledtek egy sorban a zöld vetések mentén a magvetők, és távolabb megjelent a gazda, és látta, amint a parasztok fejüket csóválva, felé-felé pislogva lomhán ástak tovább!

Ahogy tovább ment, és egy városon áthaladt, nagy rikoltozó körútakon az éjszakában, ahol rettentő lámpák égtek a csillogó üvegek mögött, kocsik dübörgésében haladt előre, valami szédületben a fényben és árnyékban! szemében, színek és illatok között, a legfényesebb ruhák és fogatok között, mai minden valami őrületben élt, csupán szíve kongott valami fájdalommal a mély éjszakában, elhagyatott mezőkre emlékezvén, ahonnan elszakadt, és csupán két keze hullott le erőtlenül, megállva a fényes kilincsek előtt.

De elindult valami lágy zene után, ami a kupolák alatt bugyborékolt, hatalmas sarkokon át, ahol fényes nők és férfiak álltak valami szédületben! fel egy szőnyeges lépcsőn, amint megállt a lehulló brokát függönyök előtt, és szétnyitotta azt! Egy mély vörös teremben állott, feldíszített asztalok között, nagy zöld oszlopok tartották a fekete tetőt, és a lámpások számtalan színben dobálták a fényt. Egy mulató volt ez, körbenfutó bársony padokkal a falak alatt, és vakító virágokkal a szétszórt asztalokon, amint a padokon elnyúlva ültek csillogó férfiak, monoklikkal, és lehulló hajukkal, oldalukon egy nővel, valami bágyadt mosollyal, amint tartották finom kezükben a poharat, és valahol a mélyben a zene!

Megállt, és szemben haladt ismét, ahol egy nagy társaság ült körül egy asztalt, elnyúlva a padokon, ragyogó nők és férfiak, szótlanul, csupán sápadt arcukon és mély szemükön volt aláfestve valami bágyadt lanyhaság, amint egy percben meghökkenve néztek rá, mikor szemben velük az asztalhoz leült.

És ekkor, felkönyökölve a vakító terítékek fölé, ahogy valamennyien őt figyelték, így:

- Ó, élni gyönyörű! én már éltem a legförtelmesebb nyomorban, láttam a nyomorúság lefagyott arcát, és éreztem, amint kezét mellemre teszi! láttam a mocskos embereket, kik betegek és nyomorultak voltak, és láttam azokat is, kik kinn töltik a fagyott földeken az éjszakát! de végighaladtam, miután megmosdattam két kezem, mikor egyedül voltam, a nagy csarnokok alatt, és a zene elcsalt idáig! És most kiáltom, ó, élni gyönyörű! nők, ital, fény, zene, tisztaság, és kinn ragyog a hold! mit kívánhattok még életetekben egyebet? hisz az anyag ezért differenciálódott, és csoportosult ismét bizonyos rendszerbe, hogy ez megteremtődhessék! most látom, egy átok létezik az életben csupán, a halál! mikor elmúlik mindez, és minden, amiért élni érdemes!

Ahogy a többi pohár közül egyet kiragadott, és magasra tartva így:

- Láthatjátok, testvéretek vagyok! az én hitem, élni az örömökben, felszakítani az éjszakában a ragyogó testek fölött ruhát, ölelni, és inni! és végigszáguldani a nyomorult csoportokon, amelyik az életet nem ismeri! élni! kicsapódni fiatalon és szépen a tág mezőkre, áldozni minden istennek, inni, ölelni az éjszakákban, élni, élni! látjátok, én a ti testvéretek vagyok!

Mire a többiek, akik egy fáradt mosollyal elnyúlva voltak a padokon, fényesen és fáradtan mégis, unottan, mint akiknek már minden csömör, eltolva maguk elől a poharat:

- Ó, te nem vagy a mi testvérünk, és te csalódsz tévedésedben, és hitedben reánk vonatkozólag! A mi hitünk kényszerűség és unalom! inni, élni? csókolni? feltépni a ragyogó testek fölött a ruhát az éjszakában, ugyan miféle csacsiságokat mesélsz? mi végigkóborgunk minden sejtelmes éjszakát, fázunk és iszunk, a legborzalmasabb csömörrel, és kihidegülve várjuk a halált! és ha egy nővel, ki hazudja nekünk, hogy a miénk, fekszünk, és az ölel, hideg teste máris azt hiteti velünk, hogy a koporsók deszkája érint, valami förtelmes csömörben mindenek fölött! te tévedsz! te nem vagy a mi testvérünk, mert mi már megúntuk az életet, és várjuk kiégetten a halált!

Ahogy mozdulatlanul végignyúltak a padokon egy viaszmosollyal, ahogy ő is csüggedten felállt, végighaladva a csöndes asztalok között, ahogy a mélyben még tépték a zenét, és csupán kinn állt meg a lehulló nagy kék függönyök mögött!

Később a külvárosokba vetődött, ahol számtalan sikátorok zokogtak feltépett torkaikkal, és mocskos ablakokon át vetődött ki egy-egy homályos fény, ahol alacsony lebújok tátongtak förtelmes bűzökkel, párologván kifelé az éjszakában, és ahol megrezzent hangos csökkenéssel egy-egy cégér a falon! ahogy haladt előre, ment! ment! át sikátorokon és sikátorokon ismét által, egy korcsmától sem távol, ahogy megállt, mert valami förtelmes sikoltozást hallott, amit követett egy másik, valami rettenetes szakadozásban!

Arrafelé tartott, ekkor látta egy magasan álló láng világánál, hogy egy keskeny sikátoron át közeledik az úton két némber, tépetten és kócosan, részegen mindketten, ahogy egymásba kapaszkodtak, és szabad kezükben magasra feltartottak egy-egy üveget! ő megállt és bevárta őket, amint azok eltorzult arccal megállottak előtte, tántorogva és bűzösen, a pálinkát magukból kilehelve, büfögve és öklendezve a láng alatt!

És hogy állani alig tudtak a lábukon, nekivetették a falnak farukat! És ekkor büfögve az egyik, meg-meginogva a rozoga köveken:

- Mit lesel? szeretnénk tudni, mit lesek? itt állsz, és hogy honnan jöttél elő, milyen korcsmákban ültél, egyikünk sem kérdezte! és ismeretlen is vagy egészen! nyilván valami jó pipa lehetsz, hogy így egyedül kóborolsz, valószínűleg nem a legerkölcsösebb célokkal! és amit mi csinálunk, tudd meg, ahhoz semmi közöd!

Mire a másik is dadogva, és rikácsolva egy felbüfögéssel, megrázva reszkető kezében az üveget:

- Amit mi csinálunk, az a mi dolgunk, és senkinek semmi köze hozzá! hogy iszunk, és csatangolunk az éjszakában, az a mi dolgunk és senki másé! ha akarsz, velünk jöhetsz, van még pálinkánk az üveg fenekén, a felét neked adjuk! senkisem mondhatja ránk, hogy írígyek lennénk! nem, azt senkisem mondhatja ránk! a szoknyánk egészen rongyos, de nem mink vagyunk az oka, kinn megkergettek bennünket holmi csirkefogók, és összerugdostak, és így tépődött össze a ruhánk! és annyi szent, hogy nem is vagyunk már húsz évesek, már nekem a hajam félig ősz, és a másiké is, aki most engem támogat! de ki kérdezte mindezeket! az éjszakának még csak a felén vagyunk, és sohasem részegszünk le hajnalnál előbb, ami nekünk a nyugodt alváshoz föltétlenül szükséges! és már pálinkánk is alig van, csupán egy egész kevés az üvegek fenekén, az pedig kell nekünk! nem kapsz semmit! ha csavarogni akarsz, tőlünk teheted, mehetsz, senkisem hívott! ilyen mocskos alakkal, mint te vagy, szóba sem állunk máskülömben, csak most jó kedvünk van, és az egészet annak köszönheted! Ilyen alak, mint aminőnek te látszol, mást meg sem érdemel, minthogy leköpje az ember!

Amint valóban hangos köhögéssel leköpték, és tántorogva bukdácsoltak tovább a mély sikátor felé, s amint ő egyedül maradt, egy riadt mosollyal ajka körül!

Áthaladván a sikátorokon, ismét a földekre került, megnyúlt árnyékával a nap alatt!

Kék ég borult fölé, kis szél volt, és a fák, mezők és felszakított földek teli szájjal habzsolták a napot!

Már régen haladt széles utakon át, valami egészen sík vidéken, ahogy egy-egy domb guggolt fáradtan ott, s távol a hegyek vándoroltak csoportokban, ki tudja, hová, mikor egy mély gödör széléhez ért, ahol egy csodálatos csapat üldögélt, rongyokba burkolt emberek, heten, amint dagadt fejük, és bekötött lábuk, tört kezük és sebes torkuk mind arra mutatott, hogy valami nagy nyomorúság lakói ők, rongyokba csavart tagjaikkal ahogy nyöszörögtek a mély gödör szélén!

Ő, maga előtt tolván hosszú árnyékát, megközelítette őket, és ott, szemben velük, egybeszorult torokkal, így:

- Bejártam az élet egy kis részét, és láttam bizonyos dolgokat, de ami veletek van, azt még nem láttam sehol! Egészen különösek vagytok, rongyokba csavart nyöszörgő tagjaitokkal, mi történt veletek, ó borzalom!

Ahogy a nyomorultak, nyöszörögve, felemelve bekötött karjukat, rekedten, egy nagy felcsuklásban, így:

- Mi hét nyomorultak vagyunk! Ó jaj, tragikus alakok mindannyian, akik együtt éltük egész életünket át, vezetve egy céltól, amit máris elértünk, legalább úgy tetszett akkor! Építőmesterek voltunk, akik egyszer egybetalálkoztunk, és kik ugyanazon házak és tornyok terveit hordoztuk szívünkben, és úgy éreztük, hogy élni csupán azokért érdemes! Építőmesterek voltunk, és beléfogtunk a legmagasabb tornyok építésébe, mert azt akartuk, hogy tudomást szerezzen ezen keresztül rólunk a világ, és hogy elismerjék különös emberiességünket. A hiúság vezetett minket, és valami gonoszság is nyilván, amint a magas tornyok fölött voltunk már, éjszakákon és nappalokon át, ahogy vontuk egymás fölé a falakat, ahonnan már látni lehetett a távoli hegyeken túl minden folyót, de ekkor mi hitünkben és balgaságunkban a tengerek vizét akartuk látni, felülemelkedve minden hegyeken, és a mélységet egy vágyban magasságokká változtatni át! És egyszer fenn voltunk a tetőn a rengeteg állványokon, és már látni lehetett a tengert, jaj! és az állványok, mikben hitünket bírtuk, nem tudták kitartani a magasság terhét, és leroskadtak, egy borzalmas lesodródásban velünk, akik már majdnem elértük a célt, törött lábakkal, és kezekkel, bordákkal mindannyian, akik a legnyomorultabbak lettünk heten! És a torony félbemaradt, mert láttak bennünket nyomorult tagokkal rongyokban, ahogy feltápászkodtunk vánszorogva a hajnalban egymásután, hogy végighaladjunk a legelhagyatottabb utakon, ahol minket senki sem lát! A torony abbanmaradt, és mi nyomorultakká lettünk nagyravágyásunkban, és most már ránk sem néz senkisem, és a tengert, holott ami már tündöklött a toronyról felénk, és a rongyok is letépődnek rólunk nemsoká, mert most már tudjuk, hogy semmi sem örök, csupán nyomorúságunk kivetettségünkben!

Ahogy ott nyöszörögtek tovább rongyosan és bűzösen, a nap felé fordítva csorbult fejük!

És ekkor ő, aki lehullajtott karokkal velük szemben állt:

- Ó építőmesterek, a torony még áll ugye!

Mire ők tompa nyöszörgéssel:

- A torony áll, de vakolat nincsen rajta, belül hullanak a téglák, és minden állvány a nagy esőkben már megrohadt! Most ködök járnak arrafelé, holott a legmagasabb mezőket választottuk építés helyéül! Nagy, fekete madarak laknak benne csupán, de miért kérdezed?

Ahogy ő egy mély lélekzettel válaszolt:

- Én építeném tovább! Nekem is van egy nagy tornyom, de elhagytam, mert úgy éreztem: kevés! És értelem nélkül való! Mert én is akarom látni a mély tengert, és hegyek fölött a folyókat, miknek a folyása örök!

Mire a nyomorultak egy kórusban így:

- Ó, ez is hiábavaló! És az egész életünk is hiábavaló, bizony! És az egész torony, ki tudja, talán ma még ostobaság! De érezzük, eljön az idő, mikor új gerendákat állítanak a korhadtak helyébe, ha felszáll a köd, és a tornyokat is betetőzik, az bizonyos! De akkor mi már nem létezünk!

És egy perc mulva tompán ismét:

- Mert most minden hiábavaló! Mégis maradj velünk, a te két kezed ép, a miénk törött, te még vezethetsz minket az elhagyott utakon! Ma úgyis eleget pihentünk már! Kérünk téged, légy jó, és vezess!

Ahogy feltápászkodtak nyöszörögve, és lomha bicegéssel és vinnyogással megindultak egymás után, elől ő, és utána a többiek, mint fekete fák, akik mennek valami elérhetetlen erdők után a leszálló éjszakában!