Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 16. szám · / · MARCZALI HENRIK: EMLÉKEIM (7)

MARCZALI HENRIK: EMLÉKEIM (7)
Minden jog fenntartva
ITTHON

A józsefvárosi pályaudvaron érkeztem meg. Átmentem a francia, a belga, a német határon, utoljára Oderbergben is. Mindenhol kinyitottam kofferemet, de mikor kijelentettem, hogy csak ruhám, könyvem és írásom van benne, be is csukhattam. De Pesten, noha megmondtam, hogy nincs benne sem dohány, sem élelmiszer, egy vámtiszt szétturkálta minden holmimat, írásaimat is. Nem hiszem, hogy dohányt, vagy húst keresett volna. Végre ez a zaklatás, vagy minek nevezzem, is megszünt. Hordárt fogadtam, hogy a Magyar királyba vigye podgyászomat - mi dunántúliak ott szoktunk megszállani.

Első utam másnap a gyakorló iskolába vezetett. Nemcsak Kármán örült rajtam, hanem tán még jobban régi tanítványaim, kik alig tudtak betelni velem. Hogy megférfiasodtam, már szakállam is van és bajszom. Eddig is szerettem őket, most még jobban. Heinrich és Simonyi már az egyetemen voltak, de barátságunk megmaradt. Zsigával sokat voltunk együtt, sokat vitatkoztunk, de viszonyunk, ha lehet, még belsőbbé alakult. Jenő öccse a gyakorló iskolába járt, nekem meg Pali öcsém. Együtt laktunk, így új közös érdekünk fejlődött.

Minthogy Heinrich állása nem volt betöltve, reám bízták helyettesítését. Tanár és koca voltam egy személyben, annyiban, hogy fizetésem annyi volt, mint a gyakorlójelölté: félévre 200 ft. Csak 1878 őszén neveztek ki helyettes tanárnak évi 800 ft fizetéssel. Éltem tehát ismét diákmódra, ebédem 40 krajcárba került. De pénzzel, fényüzéssel, kényelemmel csak annyit törődtem, mint később életem egész folyásán át. Megmaradt garasaimat könyvek vásárlására fordítottam: könyvtáramnak akkor vetettem meg alapját.

Ilyen szegényes körülmények közt jutottam először fényes társaságba Pulszkyéknál. Károly vitt oda, az öreg úr szívesen látott, Gusztival örökké disputáltunk. Ott barátkoztam meg Hampellal is, ki aztán szíves volt felcsapni nevelőmnek. Viseletemre, írásomra mindig volt valami megjegyzése, én meg mint igaz baráttól hálásan vettem. A nagyvilággal való érintkezésre Károly látott el jó tanácsokkal, minőkre ugyancsak szükségem volt. Polyxéna kegyes volt ruháimmal s nyakravalóimmal törődni, amiért leány létére és noha fiatalabb nálam, a mama címmel tiszteltem meg. Sokszor voltam ott este, Trefort, Szilágyi Dezső, Fraknói és Bubics is gyakori vendégek voltak. Nagyban folyt a politizálás, de én csak hallgattam; a napi politika még éppen nem érdekelt. Vámbéry is újra kegyeibe fogadott.

Mi volt akkor a Pulszky-ház! Amint a parlamentben, a tudományban és a hirlapirodalomban megvédte a Deák és Eötvös halálával reászakadt nagy örökséget: a reformkorszak nemzeti és szabadelvü eszméit, úgy folytatta változott körülmények közt ifjan elvállalt és a számüzetésben oly nagy sikerrel gyakorolt hivatását: Magyarországot képviselni a messze külfölddel szemben. Hazatérte után, mintha érezte volna a hiányt, mely a nemzetközi szellemi előkelőségekkel való mindennapos társalgásának megszünéséből következett. Eleinte főkép Deák Ferenc és Eötvös igaz barátságában talált kárpótlást. Majd felnövekvő és érvényesülő fiait és tanítványait látta maga körül. De a külfölddel való érintkezés is helyreállott. Régi barátai meglátogatták, azokhoz újak is csatlakoztak, olyanok mint Virchow és Mommsen, kiket tanulmányuk vont múzeumunkhoz és igazgatójához.

Pulszky szalonja egyetlen volt a maga nemében. Nem járt nálunk szellemileg kiváló idegen, ki ott emlékezetes órákat ne töltött volna, mert ott találkozhatott a magyar társaság színe-javával. Mint Széchenyinél, itt sem volt kasztszellem. Egyszerű volt minden, csak a társaság magas színvonalú. Mennyi értelmi érték volt együtt az öreg úrban, fiaiban és mennyi lelki kincs leányában, később Hampel Józsefnéban.

Mikor Hampel halála után más költözött oda, Polyxenának mondtam: Gyermek reményim és bánatim tanyája.

Mikor Gyulaihoz mentem, csodálkozott, hogy nem feledtem el magyarul. Elmondtam, hogyan őriztem meg az idegenben nyelvérzékemet, mire felkiált: sohse hittem, hogy ennyi esze van. Ilyen volt Gyulai Pál bókja.

Így egyszerre, minden zökkenés nélkül, otthon voltam. Kezdtem feldolgozni regesztáimat és mivel Heinrich és Kármán ajánlották, habilitáljam magam az egyetemen, megírtam inaugurális értekezésemet a középkori királyságról, nagy részt a Londonban gyűjtött anyag alapján. Mint vendég, előadást tartottam az Akadémia II. osztályában búvárlataim eredményéről. Horváth Mihály, a II. osztály elnöke, előadásom végén hozzám jött, kijelentette, hogy jeles munkát végeztem, de még sokkal nagyobbat vár és remél tőlem. Azt, hogy hazai történetünket szervesen összekössem az általános történettel. Azt hiszem, a nagyérdemű férfiú várakozásának valamikép megfeleltem. Előadtam a Történeti társaságban értekezésemet a porosz-magyar viszonyokról 1789-90-ben. Szintén kiadatlan anyag alapján. Bemutatkozásom a hazai tudományosság körében meglehetős sikerrel járt. Természetes, hogy mindjárt támadtak ellenségeim is, de azokkal nem sokat törődtem. Fraknói és Szilágyi Sándor - Sándor bácsi - megbecsültek, Salamon Ferenc, kit történetíróink közt mindig legkiválóbbnak tartottam, megtisztelt barátságával. Trefort miniszter Pulszkynak igen kedvezően szólt felőlem. De közvetlenül is tudtam irántam való érdeklődéséről Ervin fiától, ki barátjai sorába fogadott. Már pedig igen nagy úr volt akkor egy magyar miniszter. Azt is bátran mondhatom, hogy nekem eszemágában sem volt és becsületemmel nem is fért volna össze, protekcióhoz fordulnom. De Waitz ajánló levele és előadásaim nem maradtak hatás nélkül.

Tavasszal, 1878 április 28-án a bölcsészeti kar Somhegyi előterjesztése alapján elfogadta dolgozatomat és megtarthattam a próbaelőadást. Szent Ágoston és Szent Jeromos hatása a középkori irodalomra volt tárgya. Nagy auditorium gyült össze. A gratulálók közt volt Thallóczy Lajos, kivel akkor ismerkedtem meg - az egész előadást gyorsírásban megrögzítette - és kihez majdnem 40 éven át belső barátság kötött. Voltakép Strómernek hívtak, óbudai szegény fiú, de büszke arra, hogy családja rokonságban áll Melas tábornokkal, kivel szemben Bonaparte majdhogy el nem vesztette a marengoi csatát. Maga az ügyesség és leleményesség, durva szavai nem bírták eltakarni diplomáciai finomságát, sem színlelt nembánomsága nagy ambicióját. Kevés ember értett annyira az érvényesülés művészetéhez, mint ő. Bármennyire különböző volt természetünk, tragikus haláláig igen jó viszonyban maradtunk.

Az Akadémia elhatározta, hogy a XVIII. század történetét a fúrások alapján megiratja. Molnár Aladárt kérte fel a közoktatás történetének, Ballagi Aladárt III. Károly korának, engem II. József és II. Leopold uralkodása történetének megírására. Molnár Aladár meghalt: a tudomány nagy kárára; csak az első kötetet fejezhette be. Ballagi egy betűt sem írt, én meg szerencsésen elvégeztem az egész feladatot öt kötetben, úgy, hogy megbízóm nem vallott vele szégyent.

«A magyar történet kútfői az Árpádok korában» volt az Akadémia egyik jutalomtételének tárgya. Mintha csak számomra jelölték volna ki. Az anyag legnagyobb részét már feldolgoztam, a többinek felkutatása végett pünkösd előtt Bécsbe mentem. Lederer Béla elkisért. Sok kéziratot találtam az udvari könyvtárban, de a kiadott anyagot is átnéztem. Az ünnepekre kirándultunk a Semmeringre Károlyi Árpáddal és Böhm porosz őrnagy úrral, ki az udvari levéltárban dolgozott. A gravelottei csatában ő vezette a II. westfáliai ezredet és sokat és érdekeset mondott el ennek a döntő ütközetnek lefolyásáról. Igen derült, sőt gyakran kicsapó jókedvben töltöttük a napokat. Elhatároztuk, hogy felmegyünk a Sonnwendsteinra, fel is jutottunk, de ott a hatalmas, testes katona a már szokatlan fáradságtól és a nagy melegtől elalélt. Nagy vesződséggel és még nagyobb lelki aggodalommal vonszoltuk le, de nemsokára magához tért és vigadhattunk tovább.

A dolgozatot elvégeztem, karácsonyra szépen lemásolta Pali öcsém és be is adta. A nagy gyűlésen felolvasták a bírálatokat. Salamon Ferenc nagyon elismerően szólt róla, bizonyos fentartásokkal és ajánlotta a díj kiadását. Pauler Gyula sokkal több jót talált benne, de mégis csak dícséretre tartotta érdemesnek. (Később Thallóczytól, ki levéltári tisztviselő volt, megtudtam, hogy valamikép rájött, ki munkája). Erre Ipolyi Arnold, eltérés lévén a két bírálat közt, rámutat Pauler magának ellenmondására. Mert, ha egy munka ekkora dícséretre érdemes, érdemes a jutalomra is. Az osztály ezt elfogadta és így jutottam a 100 aranyos Vitéz-díjhoz. A könyv 1879-ben megjelent és 1882-ben, bővítve, Wattenbach közbenjárására németül is.

A gyakorlóiskolának 1878 nyarán volt első érettségi vizsgája. Történetből én kérdeztem és valóban szép eredményt mutathattam fel. Nem egészen az én érdemem. Csak 12 fiú volt és majdnem mindegyikkel érdemes volt vesződni. Harkányi György, Lederer Béla és Szabó József voltak a legjobbak. A vizsgán Lutter Nándor tankerületi főigazgató úr Lederertől azt kérdezte: mi vala Lengyelország bukásának oka? A fiú egy darabig hallgatott, mire a kérdező azt mondja: a liberum veto. Erre Léderer: kérem én mélyebb okokra gondoltam.

A nyárnak nagy részét Bécsben töltöttem. Megkezdettem az előmunkálatokat II. József kora történetének megírásához. Az udvari levéltár igazgatója, Arneth Alfréd lovag, kezdettől fogva a legnagyobb előzékenységgel támogatott nehéz munkámban, hosszú éveken át, - hisz majd 30 éven át tartott, míg befejeztem. A többi tisztviselő is kedvemre járt, Károlyi Árpád pedig, ki ott kezdte és ki ettől a nagy intézettől, mint igazgató vált meg, mindig igaz barátomnak tanusította magát. A munka mellől nem hiányzott a mulatság sem. Végignéztük Bécs szép vidékét, a Kahlenberget, Wienerwaldot, Klosterneuburgot, Melket. Egy délután az Esterházy-pincében meglehetős mennyiségű szekszárdit és villányit fogyasztván, elhatároztuk (Károlyi, Bailleu, Ledererrel), hogy kimegyünk vacsorázni a magyar csárdába a Prátreba. Ki is mentünk, jobban mondva kitáncoltuk végig; utunk vagy 11/2 óráig tartott. Akkor is csodálkoztunk, hogy a bécsi rendőrség ezen fenn nem akadt, de ma is csodálkozom rajta. Ősszel Bélával Ischlbe mentünk szüleihez és végig néztük a szép Salzkammergutot, melynek gyöngyét azóta is Altausseeban látom.

Mikor hazaértünk, nagy meggondolás után elvállaltam Béla unokatestvéreinek: Arturnak és Károlynak nevelését. Teljesen árvák voltak és az egész család kívánta, vegyem őket gondomba. Az idősebb, Artur, komoly, tanulásra mindig kész, a kisebbik, Károly, ritka szép, kedves, eleveneszű fiú, addig is tanítványom a gyakorlóiskolában. Kevés bajom volt velök, iskolai feladatakat magok végezték, csak olvastam és sétáltam velök. Velök való barátságom - igen kiváló gazdák lettek - mai napig tart. Jó dolgom volt, rendes két szobám, havi 100 forintom. Vásárolhattam könyvet, utazhattam Bécsbe, ha kellett, sőt, mikor megkaptam az Akadémiai díjat, még tőkém is maradt, vagy 1000 forintom. Ott maradtam 1880 nyaráig, míg Károly le nem tette az érettségit s a két fiú Bécsbe ment a mezőgazdasági Akadémiára.

Folytonos munkában telt így életem. Egyetemi előadásaimat, heti két órát, rendesen megtartottam, a gyakorlóiskolában pedig, ha valamelyik kollégám mulasztani volt kénytelen, rátettem kezemet órájára. Volt hét, hogy 25 órát is tanítottam. Amellett csaknem mindennap feljártam a levéltárba a II. József korabeli kancelláriai, helytartótanácsi és kamaraakták óriástömegének átnézése és kivonatolása, vagy teljes másolása céljából. Mindig azon voltam, hogy lehetőleg egy percet se veszítsek. Egyetlen szórakozásom az volt, hogy néha színházba mentem a fiukkal, vagy Pali öcsémmel. Idegölő fáradság lett volna, - ha lettek volna idegeim. Azaz voltak, de másnak tudni nem volt szabad. Azóta is mindig bizonyos neveletlenségnek nézem az idegességet: eszköznek a környezeten való uralkodásra. Mint Batthyány-Strattmann hercegnének egyszer mondtam: eine anerzogene Ungerzogenheit. Pulszky Károly, ki engem jól ismert, egyszer éjfél után billiárdnál azt mondta: te vagy a legidegesebb flegmatikus.

Amilyen távol állottam a napi politikától, olyan közel akartak juttatni 1878 őszén ahhoz, hogy hullámai engem is magokkal ragadjanak. Mikor júniusban Bécsben a levéltárban dolgoztam, véletlenül meghallottam, hogy a Boszniára vonatkozó aktákat szedik össze. Ebből megtudtam mi készül. A megszállás előre nem látott véres áldozatba került: a magláji huszárok szomorú sorsa mindenkit megrendített. Magyarországban különben is tartott még a török barátság, de sokan, Pulszky Ferenc is, közjogi, nemzeti szempontból is veszedelmesnek tartották a monarchia kiterjesztését és egy új szláv elemmel kibővítését. Ez a lelkiállapot és amint látták, idegen célokért kiontott magyar vér és a delegációk által megszavazott pénz éppen a magyarságnál népszerűtlenné tette Tisza Kálmánt. A választásnál, mely éppen az ütközetek hatása alatt ment végbe, a függetlenségi párt nagyon megerősödött, a kormánypárti többségből pedig sokan kilépték. Soká tartott a felirati vita és a kormány csak néhány szavazattal győzött. A függetlenségi és negyvennyolcas pártot nem tartották kormányképesnek, de igenis az ú. n. mérsékelt, egyesült (gúnyosan habarék) ellenzéket, mely alapul elfogadta a kiegyezést és melynek vezetésében Szilágyi Dezső, Apponyi Albert osztoztak. November 24-én délelőtt, még nem is reggeliztem, beállít hónapos szobámba, a Sándor-utcában Szilágyi Dezső, Pulszky Gusztival, ki egész elevenségét bevitte a pártharcba. Szilágyi röviden elmondta, hogy a kormány bukása alig kerülhető el és akkor ők alkotnak kabinetet. Teljes programmal készek előállani, melynek egyik pontja a szekularizáció. Arra kérnének, írjak könyvet, mely kimutatja, hogy a papi birtok eredetétől fogva állami vagyon volt és az is maradt.

Első meglepetésemben nagyon tetszett a dolog. Tisza Kálmánért éppen nem rajongtam. Hízelgett hiúságomnak, hogy ily nagy tekintélyű, tanult és komoly férfiak fordulnak hozzám. Egy pillanat mulva azonban eszembe jutott Széchenyi mondása, hogy zsidó ne foglalkozzék az egyházi vagyon kérdésével. Ezt azonban nem mondtam meg, csak annyit, hogy nagyba veszem megtisztelő felszólitásukat, a tételt be is lehet tudományosan bizonyítani, de a könyvet nem írom meg. Írja más. Guszti indulatosan rám szólt: miért nem? csak nem félek kimondani az igazat. Szilágyi szintén biztatott, de sokkal nyugodtabban, hogy munkámmal nagy szolgálatot tennék az országnak. Még sem engedtem. Azt mondtam: a papi birtok most rossz kézen van, rosszul kezelik, de magyar kézen. Ha kótyavetyére kerülne, idegenek vásárolnák meg, mert szegény az ország. Ha a parasztnak lesz pénze, szívesen kidolgozom a themát, de addig nem. Erre elmentek. Guszti még soká dühösködött, aztán megbékélt; Szilágyi többé nem említette a dolgot. Este Pulszkyéknál Károly összeszidott: látszik, hogy nem vagy renaissance ember. Az öreg úr és Polyxéna inkább felém hajlottak. Fraknói ettől fogva sokkalta barátságosabb vont irántam és azt hiszem Apponyi is csakhamar neszét vette az ügynek. Kármán, kinek másnap elmondtam az esetet, jóváhagyta eljárásomat és magam is meg voltam elégedve, hogy nem engedtem a csábításnak és nem hagytam el a nem politikai históriai tanulmányt.

A kutatás nem akadályozott meg a komoly olvasásban. Ebben még mindig telhetetlen voltam. Természetes, hogy főkép a XVIII. század történetével, irodalmával és bölcsészetével foglalkoztam, az pedig szinte kifogyhatatlan anyag. A legnagyobb hatást reám Tocqueville: L'ancien régime et la Révolution című műve gyakorolta, melyhez képest Tainenak akkor megjelent első kötetét, a nagy forradalom történetéről, meglehetős üresnek találtam. Nagyon sokat köszöntem Montesquieunak, kinek észjárása teljesen megnyert. Voltairenak csak beszélyeit és néhány színdarabját kedveltem, Rousseau észjárása érdekelt, de önéletírása hamis páthoszával elriasztott. Ép úgy a Nouvelle Héloise. A Contrat Socialt igen érdekes, de szörnyen felületes kísérletnek ítéltem. Kármán mint bevezetést a politika tudományába Dahlmann könyvét ajánlotta és ez a könyv, mely 1847-ben jelent meg és elavultnak látszik, még ma is legkülönbnek tűnik fel nekem abban a véghetetlen tömegben, mely azóta mint politikai irat vagy kézikönyv elárasztotta a világot. Olvasmányaimról gyakran beszámoltam a Budapesti Szemlében, mert Gyulai kérlelhetetlen volt cikkeknek, különösen ismertetéseknek követelésében.

Nyáron Arturral, Károllyal, Palival elmentünk az Alpesekbe. Beletanultunk a hegymászásba, kezdve a Gráz melletti Schöckelen. A hegyekben való barangolás, a glecsereken kúszás, a csúcsok elérése szenvedélyemmé vált. Az Alpeseken kezdtem, de folytattam a Tátrán és Erdélyben is. Szokásom lett és aggódva gondolok arra, hogy a vénség nemsokára megfoszt ez élvezettől. Később feleségemet és gyermekeimet is beavattam ebbe a passzióba. A nyarat csaknem kivétel nélkül a hegyekben töltöttük. Tán ennek köszönöm, hogy bármennyire elfáradtam nyárig, ősszel mindig frissen foghattam ismét munkámhoz.

Úti benyomásaimról szorgalmasan beszámoltam szüleimnek. Innsbruckba érve, ott levelet találtam atyámtól. Azt írja, hogy otthon még szebb kilátásom nyilik. Somhegyi Ferenc halála után a bölcsészeti kar, Heinrich Gusztáv előterjesztésére elhatározta, hogy az egyetemes történetet három tanszék közt osztja meg és engem választott meg a középkori történet helyettes tanárának. Hazaérve megtudtam, hogy Heinrich barátomon kívül B. Eötvös Lóránt tette ki magát leginkább érdekemben.

Voltam már annyira historikus, hogy nem bírtam úgy örülni a kilátáson, mint atyám, kinek leghőbb vágya ment volna teljesedésbe, ha már akkor egyetemi katedrához jutok. A fokozatos fejlődés, minőt Széchenyi hirdetett, volt szinte hitvallásom. Ily gyors ugrást nem tartottam az akkori helyzetnek megfelelőnek. Örültem a hírnek, mintegy lépcsőfok elérésének; a tetőt még igen távolinak éreztem.

A gyakorló iskolán kívül volt más munkaköröm is, mely szorosabban fűzött a tudományhoz. Volt tanárképzőintézet, melyben világtörténetet tanítottam; később Salamon átadta nekem a hazai történet tanítását is. A leckéket az egyetemi könyvtárban tartottuk Szilágyi Sándor direktor előzékenységéből. Természetes, hogy ott kútfőkkel és kritikai módszerrel bibelődtünk. Legrégibb tanítványaim közt voltak Kuzsinszky Bálint, Petz Gedeon és Áldásy Antal. 1887-ben, mikor szemináriumokat állítottak fel az egyetemen, köztük történetit is, Salamon igazgatása alatt, tanára lettem ennek az új intézetnek. Azóta már nagyobb apparátussal folytathattam működésemet. Ép oly szigorúan néztem át hallgatóim dolgozatait, mint a gimnazisták füzeteit és a «kocák» preparációit. Soha nem foglalkoztunk olyan kútfővel, melyet előbb tüzetesen át nem tanulmányoztam és hogy ha e téren értem el valami eredményt, bizony meg is dolgoztam érte.

*

Nem hiányzott e munkás esztendőből a humor sem. Sőt, ha tudnék, még novellát is írhatnék felőle. Főpapi pártfogóim nem szüntek meg lelkem megnyerésén buzgólkodni, lucrari animas. Egy ilyen alkalommal a bíborosnak felszólítására megmondtam feltételeimet. Csak két eset van olyan, mely kitérésre bírhat. Az első, ha ő Eminenciája ő Szentségénél kieszközli, hogy holtomig a Vatikán levéltárában kutathatok. Ezt Haynald nem igérhette, mert, ha a mostani pápa ebbe bele is egyezik, a következő megmásíthatja. A másik: ha keresztény lányba szeretek és mivel vegyes házasság nincs, el is veszem. Csak ez az eshetőség maradt tehát fenn. Erre ki is szemeltek egy szép, előkelő, de zsidó származású hölgyet. Klinger papa, a teológiai fakultás dékánja volt a közbenjáró. Először az Erzsébettéren találkoztunk, aztán még operába is elvitt a tudós teológus. De a házasságokat a mennyben kötik és a lehető menyasszony bizonyára elegánsabb partiera számított.

Ez az epizód igazán nem sok időmbe került. Egy más már többe. Nagyon elterjedt a városban hasonlóságom Petőfivel. Bizony nem mertem volna a géniuszhoz közeledni, de Huszár Adolf, kit megbíztak Petőfi szobrának elkészitésével, Hampeltől hallott erről a hasonlóságról és aztán ketten eljöttek hozzám «látleletre». Jókai határozottan állította: még ingerkedett is velem; miért nem lettem poéta. A művész mért, mérgicsélt koponyámon és úgy találta, hogy az orrom hegyéig teljesen megfelelő modell vagyok. Megkért, üljek neki, mire szívesen ráállottam. Nekem nagyon tetszett műterme, még jobban művészi bársony öltözete, minőt még nem láttam. Sokat beszélgettünk, különösen további terveiről. A millenniumra nagy Árpád-szobrot óhajtott volna a Városliget szélén felállítani. «Er war ein wilder Bursche, er hat aber das Kind gemacht» volt mondása.

Szilágyi Dezső járt a műteremben és vacsoránál Pulszkyt kérdezte, csakugyan hasonlítok-e Petőfihez, kit jól ismert. Az öreg úr jól pofon néz és így nyilatkozik: «Marczali Petőfi arcképeihez hasonlít, de nem ő hozzá. De örüljön rajta, mert az egy csúnya tót deák volt.» Görgei Artur ellenben még írásban is bizonyította, hogy feltünő a hasonlóság. (A költő Buda elfoglalása után látogatta meg a hadvezért.) - Megvallom, egyiknek sem hittem, se nem hiszek.