Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 16. szám

PAP KÁROLY: MIKÁÉL, AZ ÁCS (2., befejező rész)

Az utcán rettentő sötétség fogadta Abimélt. Volt már valamikor ily setét? - gondolta. - ...Mint a fiam sírjának setétsége... - Nehány lépés után járása meglassult, s megállt. - Visszafordulok, s felköltöm szolgáimat talán - gondolta -, s fáklya után kiáltok. Ám ahogy ezt gondolta, szemét magához vonzotta a setétség, egyre mélyebben merült belé, és pillantásán keresztül mintha a testét is beléolvadni érezte volna a vak setétbe. Úgy tűnt neki, hogy a börtön iszonyú messze van valahol... Talán mégis inkább aludni tudna most, ha visszatérne ágyasházába? Tulajdonkép mit is akar azzal az áccsal, ily hirtelen, éjidőn? Hm... no lám. Hiszen a megöletéstől féltette s azért kelt fel! Ily hamar elfeledi, amit egy perccel előbb gondolt?

Lassan megint elindult.

Majd csak elbotorkál mégis, így, ahogy van, ahhoz az ácshoz. Nem, nem akar maga körül szolgákat, világosságot látni, majd csak elbotorkál s vigasztalni fogja azt az embert, ahogy éppen telleni fog ettől a fárad szívtől.

Majd megígéri annak a fiúnak, hogy nem feledkezik meg róla, ha kijő a börtönből megbélyegzetten. Be fogja ajánlani gazdag rokonaihoz Jeruzsálemben s ott dolgozhat majd szegény tovább is mint ács. Ez lesz az egész. S jobb, ha ezt az utat ma teszi meg, mint holnap, - ma utoljára. S nem foglalkozik többé ezzel az üggyel, visszabujik gyászába, s elvégeztetett.

Most megint meg kellett állnia, oly nehéz volt a teste. S a sötétség mintha egyre nyomná. Merre jár most? Jó ez az irány? Nem volt benne biztos. Csöppet se biztos.

Ám azért csak ment tovább.

S ha hirtelen egy gödörbe bukna? S nem mozgulna többé? Ez is jó volna. Talán éppen Adonáj akarata, hogy elejtse őt ebben az éccakában.

Odaengedve magát az útnak és setétségnek, félig lehúnyt szemmel, csak ment, ment, midőn egyszerre meghallotta a börtönőrök kiáltását.

Hát mégis ideérkezett a börtönhöz?

Megállt.

Most akkor be a börtönbe?

S odabenn az a szegény, szegény együgyű.

Hogy fog az zokogni, a földön fetrengeni, ha megtudja megbélyegzett sorsát! S neki kell majd felemelni őt, neki, aki legszívesebben maga is odaesne fia mellé a sírba! Neki kell majd őt vigasztalni, beszélni életről, jövendőről, kenyérről, emberekről! El fogja bírni ezt ez a szív?

Az őrök meglepetten, tisztelettudóan üdvözölték, átadták neki a kulcsokat. Abimél köntöse redőiből elővette a kanócot, meggyujtotta s remegő kézzel kinyitotta Mikáél börtönajtaját.

- Csak óvatosan - gondolta -, s minél rövidebben. Jobb, ha én ébresztem fel, mint valaki más.

Aggodalma elnyelte fáradtságát, s benyitott. A kanóc az ajtó szélétől lelapult. Abimél betette maga mögött az ajtót s várta, amíg a kanóc lángja újra talpra áll. Nem mozdult az ajtó mellől.

Látta, amint Mikáél álomból riadtan, kábán, csodálkozva pillogatott feléje kuckójából.

Ebben a pillanatban az egész ember, ahogy itt hevert a falak tövén, oly törékenynek, szívfájdítóan szánalmasnak tünt Abimél előtt, hogy a pap önkéntelenül úgy emelte feljebb a kanócot, hogy Mikáél arca sötétségben, árnyékban maradjon.

Mikáél szíve erősen dobogott: - Letelt volna a próba? - gondolta s máris Abimélhez kúszott:

- Ó te nagyságos... - rebegte s izgatottan megragadta köntösét. De mivel Abimél nem szólt, s arca zárkózott volt, Mikáél zavartan elengedte a köntöst, s visszahátrált. Abimél nem lépett hozzá közelebb s a kanócot is csak úgy tartotta, ahogy az elébb. Aztán megszólalt, de csak úgy, mintha a sötétséggel beszélne:

- Még mindig hiszed azt a próbát?

A felemelt kanóc fényénél Mikáél tisztán látta Abimél arcát. Annyi komor, fáradt fenségességet olvasott le arról, hogy belépirult, úgy szégyelte magát, amiért megint oly rövidnek s könnyűnek hitte a próbát.

- Nagyon is hiszem a próbát - felelte gyorsan -, s ha azért jöttél, hogy feloldj engem a próba alól, úgy engedd meg, hogy megcsókoljam köntösödet s kérjelek, mondd meg társaidnak, csak folytassák a próbát velem s ne szomorkodjanak, Mikáél állhatatos lesz a szenvedésben.

Abimél szeme eközben a falakon kószált s mécsese nem szállt lejebb. Csak fülével figyelt Mikáélre. S meglepődött. A hang más, és az ember is más. Ezt idáig nem vette észre. Az ember törékeny, s szánalmas, de a hang, mintha arra vallana, hogy talán mégse fog úgy összetörni ez a szegény.

Ekkor lassan, igen lassan, lejebb engedte a mécsest s fényét ráengedte Mikáél arcára s rátekintett.

Szive megint oly nehéz lett, mint amikor belépett. Hiába, nagyon is szánalmas ez! Ajkát beharapta titkolt fájdalmában, összeráncolta homlokát, s legyűrve szívét, merően nézte az előtte kuporgót. Bárányképű ez! - villant az eszébe. S hirtelen egy napfényes mezőt látott Mikáél háta megett, egy dús hegyet, s körüle juhokat. - Nem is való ez ácsnak - gondolta Abimél -, pásztorgyermeknek való ez, síppal, emberektől távol, juhok közé, kuporogva, az eget bámulva, egy magános hegy oldalában. Igen, pásztornak fogja beszerezni majd, ott ellegeltetheti a nyájat, lassan beheged a bélyegzés, elfeledi a szörnyű várost s az iszonyú hatalmasokat... Igen... de előbb!...

Abimél hirtelen megijedt. Hátha ez a szegény esetleg eszelőssé lesz a kiábrándulástól, a csalódástól, még mielőtt pásztorocska lehetne belőle?

Nem mozdult, csak izgatottan, önkéntelenül lejebb engedte mécsesét, s így szólt rekedten:

- No jó, édes fiam. Hát hiszed a próbát. Aztán hadd lám, könnyes-e az arcod?

- Nem, nem könnyes, te nagyságos, - felelte gyorsan, hevesen Mikáél. - S ahogy Abimél közelebb lépett hozzá, Mikáél is mingyárt ott volt megint Abimél lábainál, s fejével szinte magához vonzotta a pap kezét.

S ahogy Abimél ujjai nehézkesen megérintették, Mikáél hozzá-hozzásímult Abimél kezéhez, szemlehúnyva, mint az állat a gazdájához; hozzá-hozzátörölte fejét, arcát Abimél karjához, meg-megcsókolta Abimél tenyerét, s ekkor olyan volt a feje, mint a galambé, amely búzaszemet csipdes etetője tenyeréből. Szinte búgva mondta:

- Ó, mily jók a te simogatásaid, te nagyságos. Mintha nem is a börtönben, hanem a templomban volnék. Boldog, akit ti megpróbáltok, s aztán megsimogattok.

A szó bennakadt Abimél kezében, és simogatása remegni kezdett. Megérezte ezt Mikáél, szíve erősebben dobbant, feje elmozdult Abimél kezétől, sejtelem remegtette meg bensejét: ami most fog következni, az több, s nagyobb lesz mindannál, ami eddig életében történt.

Feszült várakozással nézett Abimélre, szokása szerint ajkát is felnyitotta kissé, s hogy Abimélt beszédre bírja, halkan megszólalt:

- Ó, te nagyságos, nem reszket a te kezed?

Elhallgatott, majd aggódva hozzáfűzte:

- Nem tudom, mért szokott reszketni ily nagyok méltóságos keze. Nem tudom... De, ha mégis miattam reszketne... valamiért, amiről az én kicsiny sorsom miatt volna ez, úgy kérlek... ne aggódj miattam, úgy fogom hallgatni szavaidat, mintha maga Adonáj üzenne...

A mécses még lejebb szállott, egész Mikáél homloka szintjéig. Aztán Abimél tompán, inkább magamagának mormolta:

- Nehéz ez az óra...

Mikáél szinte kiáltva felelte:

- Nem, nem nehéz! Te legjobb, te egyetlen! Csak mondd, hogy mélyebb börtön vár reám, s én mosolyogni fogok! - S arca szinültig telt valamivel, amitől lassan teljesen megállt Abimél kezeremegése, aztán erős izgalommal végigszántottak ujjai Mikáél lágy hajában, s szinte eltaszítóan, riasztóan mondta:

- Sokkal keservesebb vár reád!

Szemét Mikáél szemébe mélyesztette, mintha onnét várt volna valami tanácsot.

Mikáél hevesen, röviden, többször bólintott, mintha ráütött volna fejével a szóra, amit mondott:

- Ó igen, igen, keservesebb, édesebb, tudom én, te nagyságos, tudom én, nagyot mondtam, midőn papságot kértem a nyomorultaknak, tudom én, hogy, aki nagyot mond, annak nagyon kell kezeskedni azért, amit mondott. Óh hidd el, tudom én: az utolsó lehellet se lehet elég kezesség azért, amit az ember lelke szerint mond.

E beszéd közben Abimél egyre hevesebben, kétségbeesettebben kutatott tanács után Mikáél szemében. Jaj, miféle álmodozó ez? Miféle szem? Miféle lélek? Alászállt benne, újra felszállt, megint alámerült, mindhiába! Mélye olyan, mint a felszíne, felszíne, mint a mélye, s az egész egyetlen odaadó, esengő várakozás. S miféle odaadás ez? Miféle várakozás? Nem, nem lehet ebből kiolvasni a hogyant, a miértet! Szörnyű mindent-odaadás, mindenre kész várakozás ez!

A rettentő megerőltetéstől egyszerre elernyedt, elzsibbadt Abimélben minden aggodalom. Fáradt megdöbbenéssel nézett, nézett Mikáélre, aztán lassan, szinte kínosan, erőszakosan elválasztotta tőle a tekintetét, s mintha önmagától nyílt volna beszédre a szája, egyhangúan, ernyedten mondta:

- Nem kezesség... Nem próba... Nem kiválasztás... El fognak veszíteni téged. Meg fognak bélyegezni.

Elhallgatott. Aztán szomorú, fáradt, csodálkozó kíváncsisággal leste, vajjon mi fog most történni.

Mikáél egy pillanatra sem választotta el tekintetét Abiméltől. Abimél csodálkozó figyelése beléjesugárzott, mintha elbűvölte volna, szeme se rebbent, színe se változott, csak a szája hallatott valami különös, önkéntelen, vontatott, halk, hosszú, szinte távoli horkanást. S ez lassan sóhajtássá halt el. Aztán szemét nehezen lehúnyva, fejét lassan ringatni kezdte, s utána felső testét ringatta-ringatta, mint valami bölcsőt, mintha azokat a szavakat, amiket Abimél mondott, álomba akarta volna ringatni magában.

Majd megint felnyitotta tekintetét, s arca hirtelen mosolyra terült:

- Ugy-e... csak próba... ez is... te kedves. Ugy-e... csak próba?

Karjai előrelendültek, mintha azzal is fogni akarta volna a várva várt választ.

S mivel Abimél nem felelt, újra ismételte, amit mondott, de már halkabban, mint előbb, egyre halkabban, mert oly súlyosan rázta fejét Abimél, oly soká, s oly szomorúan, merően nézett reá, hogy beszédje végkép elhalt, s helyette rekedten felkiáltott:

- Ó Adonáj! Á te papjaid! Nem lehet ez!

Átfogta Abimél térdeit, görcsösen belékapaszkodott, s arcát Abimél térdeibe rejtette.

Abimél rátette egész tenyerét Mikáél fejére s vontatottan így szólt:

- Szegény álmodozó te! Erősebbnek kell lenned, vigyáznod kell magadra! Hosszú az élet, sok Libbánia van, sokféle nyomorúság, hatalmasság. Nem szabad mindig a szívedet hallgatni, különben azt hiszed, mindenben az neszez. Mert az együgyű, világot nem ismerő jó szívre sokan leselkednek ám! Nincs ízesebb falatjuk ennél az emberállatoknak!... Majd kikerülöd őket, elrejtezel előlük, oda, ahol békén álmodozhatsz magadban...

Mikáél görcsös szorítása lassanként felengedett. Két keze ölébe, feje mellére csuklott, aztán sóhajtva, könnyesen így szólt:

- Adonáj akarata az én csalódásom. Hát elvette tőlem őket, a nagyságos papokat... Hát elvette...

Zavartan babrált köntösével:

- De azért te itt vagy nekem... te jóságos... ugy-e itt vagy?

- Itt, itt vagyok fiam, - mondotta Abimél simogatóan, s mivel úgy gondolta, hogy a szegény fiú szerencsésen túlesett a rázkódáson, megkönnyebbülten folytatta:

- Majd elküldelek én téged, majd elszerezlek. Jó helyre, pásztornak, oda mégy majd. A juhok nem nézik majd a bélyeget, amit a papok sütöttek. S ha majd kihúzod az árokból az elesett állatot, nem lesz, aki téged ezért börtönbe vessen. Bélyeges sebed beheged majd ott, elfeleded ezt a szörnyű Libbániát s élni fogsz, ahogy ősatyáink éltek. Legeltetni fogod rokonom juhait s nem beszélsz többet, csak annyit, amennyi az állatoknak és az Örökkévalónak kell.

Beszédje közben Abimél meglepetten látta, hogy Mikáél lágyan, csak rázza-rázza a fejét, félénken néz rá, majd aggódva kezdi:

- Köszönöm a te jóságodat, te kedves. Szeretem én a juhokat, mind az állatokat, hidd el, szeretem én. De azért mégis... bocsáss meg te nagyságos... én mégis... az emberek közt szeretnék élni eztán is, ó hidd el, igen boldogtalan vagyok én, ha nincs ember körülem!

Elhallgatott, mint aki eltöpreng magában. Abimél szomorú szemében pedig megint kigyulladt a kiváncsiság: ni!... a szegény, csodálatos!... még így is...! Most is, bélyegesen... az embereket akarja!... Ó!

- Az embereket akarod! - kiáltotta szinte keményen, izgatottan. - Megbélyegzetten! Hogy mindenütt leköpjenek! Elkergessenek azzal, hogy eriggy, te bélyeges! Ó te, te, te! Hiszen még ki se nyitod a szád, s ők már majd elfordulnak, messziről fog kiáltani ez a bélyeg, s nincs hely Judeában, kivévén az állatok közt, ahol téged majd tűrjenek! S te őket akarod?!

Zordonan állott Abimél. A szomorúság és a harag, a düh és a kíváncsiság egyszerre lángolt szemében.

Mikáél ijedten meglapult. Ó szegény fájdalmasarcú - gondolta -, nem szereti látni az embert... Ó jaj, nem vár semmit az embertől!... Adonáj segíts, irgalmazz neki! - imádkozott magában, aztán halkan, félénken, töprengve szólott:

- Persze... a bélyeg... a homlokomra fogják sütni... s mindenki látni fogja messziről... ó Adonáj... s mindenki elkerülne engem ezért majd? Te nagyságos, igazán elkerülne?...

S mivel hiába várta Abimél válaszát, így folytatta:

- De én el fogom nekik mondani, hogy csak azért szereztem azt a bélyeget, mert hittem a libbániai papok próbájának! Akkor is el fognak kergetni? Nem, nem lehet ez így! Ó, hogy is hihetnék én ily rosszat az emberekről! Hiszen akkor nem tudnék többé élni!!!

Abimél még most sem szólt, hanem felső testével szinte eltávolodott Mikáél kinyújtott karjaitól, mire ez ijedten ragadta meg köntösét:

- Vagy talán te nem látod ezt rajtam? Nem hiszed ezt rólam?

- Látom én, hiszem én terólad, - nyögte ziháló mellel Abimél. - Szegény szépséges együgyű te, nagyon is látom, hogy szereted az embereket! Éppen ezért kell minél mélyebbre, minél messzebbre elrejtőznöd előlük! Ó, ne vágyakozz közéjük fiam, ó ne vágyakozz közéjük... Nem nézik ők a lelket, hanem csak a bélyeget!

Mikáél ekkor átkarolta Abimélt s így rimánkodott:

- Ne, ne tarts engem vissza az emberektől, te nagyságos, te irgalmas! Inkább mutass nekem utat közéjük! Hogy bélyegesen is elmehessek köztük! Ó, hidd el, nem lehet más örömöm, életem ezen a földön, mint köztük élni, velök lenni, mindig csak köztük, mindig csak velük! Ó, mutass hát utat a szegény bélyegesnek!

Rémült önkívületben egyre feljebb-feljebb kúszott Mikáél ölelése, egészen Abimél arcáig hozta a maga iszonyún lázas, könnyes arcát.

Döbbenten hátrált Abimél. Ó, ez az arc olyan, hogy nyögni kell bele! Ez a tekintet! Nem ez az, aki az ember lelkét kéri? Ez az a koldus, a szent koldus, a kolduló szent, aki a lelket kéri, akiről írva van: eljön bélyegesen, éccaka a börtön sötétjéből és könyörögve kéri, koldulja a te lelkedet!

S Abimél oly hörgő, recsegő hangot hallatott, mint mikor a fölébredt eltemetett erejének végső megfeszítésével, fejével töri be maga fölött a lezárt koporsót. Aztán hátratántorgott, és kiáltva taszította el magától Mikáélt:

- Jaj, mit akarsz? Hagyd az én fáradt lelkemet, ó hagyd, ne szakítsd! Ne bántsd az én fáradt szivemet! Ó, nem vagyok én... Adonáj tudja, miféle ember vagyok én már...

Mikáél könyörgő bizalommal kúszott utána:

- Óh nem, nem! Te tudod az én utamat! Csak te tudod!

Abimél szédülten kapaszkodott a falba:

- Sírbarlangot ha mondanál! De utat? Én?

- Ó, ne mondj ilyet! - kiáltotta Mikáél, - sírbarlangot?

- Semmi többet, - felelte Abimél, - nincs bennem más... nincs semmim... semmim...

Aléltan rogyott le s elindultak könnyei, egyre sűrűbben peregtek, lassan, de oly sűrűn és nehezen, mint ahogy nem is a könny, hanem a sokkal súlyosabb vér pereg. S szemei remegtek, mint a vérző sebek.

Peregtek, peregtek, mintha szánalmát, jóságát, fájdalmát akarták volna tovavinni, hanem aztán megtorpantak csontos, aszott arca régi gödrei előtt majd beléhulltak abba, meggyűltek, mintha ki akarták volna belőle mosni mindazt a megülepedett kínt és gyötrelmet, mely a hosszú gyászos életben nem tudott feloldódni a cselekvő szívben, de elhagyni sem tudta őt, s mivel nem lelt egyéb helye,t mint a húsban, az arcon, gödröket vájt ott magának s meglapult azokban. Most meggyűltek benne a könnyek színültig s aztán lassan túláradtak a gödrökön, végig az egész arcon, bebujtak még a ráncokba is és mindenüvé, ahol valami mélység volt, ahová valami elrejtezhetett valamikor. Ezekből a ráncokból és gödrökből terhesen jöttek elő a könnyek s most még lassabban, még nehezebben folytak, szét az egész arcon, mindenhová, mintha el akarták volna törölni Abimél egész régi ábrázatát, hogy egy új arc tünjék elő alóla.

Megbűvölték, megdöbbentették ezek a sohaselátott, sűrű, szótlan, terhes, iszonyú könnyek Mikáélt.

Jaj, még kiszakítják a szívét! - gondolta.

Érezte, hogy több ez a sírás, mint egy emberi élet siratása, s csak tehetetlenül izgett-mozgott Abimél lábainál s ha ki-kinyujtotta kezét, mintegy alázatos, remegő, féltő vigasztalásra, újra mindig visszahúzta. Mit érne mostan az ő vigasztalása? Egy kicsiny ácsé, ily nagy dologban! Egy bebörtönözött, megbélyegzett szegény ácsé...

S leejtette két kezét:

- Ó, Elohim, mit is mondhatnék? Ó Adonáj, tégy te valami kedveset, vigasztalót... Ó, jaj, mit tettem veled, te nagyságos!

- Ne törődj az én könnyeimmel, édes fiam, - mondta Abimél s magához húzta Mikáél fejét, - ki kellett ömleni azoknak. Csak azt ne kivánd, hogy én mutassak neked utat. Hogy is mutathatnék neked utat, én, hogy is vezethetnélek? Megfertőzött engem az örökös gyász, a sokféle gondolkodás, bölcselkedés a sírbarlang körül. A sír körül virágzik a sok bölcseség, onnét nő ki a sok emberismeret, tapasztalat, sokféle gondolkodás... Óh, nincs neked erre szükséged! S ha elébb, könnyezésem előtt azt mondottam: menj, álmodozó, rejtezz el, mert nem ösmered az embert s a világot, most, miután kimosták könnyeim a gödröket, amik rálopakodnak a sír körül gondolkodó ember arcára, most azt mondom: Aki így szereti az embereket, így hisz bennök, mint te, annak bizonyára köztük a helye. Ne is kérdj engem, öreg törődött embert. Elég neked, amit Adonáj adott: a te gyönyörű lelked. Úgy van jól minden, ahogy benned van a lélek. Miként a magot nem lehet etetni, hanem csak be kell vetni a földbe, úgy a te lelkedet sem lehet tanítani, hanem csak be kell vetni az emberek közé, el kell küldeni: Menj, úgy vagy jól, ahogy vagy!

Mikáél e beszéd közben önkéntelen összekulcsolta kezét, mintha imát hallgatott volna. Aztán lassan sírni kezdett:

- Miért sírsz? - kérdezte Abimél.

- Ó kedves, nem félelemből sírok, nem gyávaságból sírok én, elmegyek én majd a lelkem útján úgy, ahogy mondottad, amerre az engem vinni fog, de igen szomorú vagyok, amiért egymásután hagynak el engem, akik szerettek s akikkel együtt szerettem volna menni lelkem utjain. Így volt Tekijáhuval s most te is elhagysz?

- Ne szomorkodj ezen, - felelte Abimél, - majd lesznek mások, akik szeretni fognak, akiket gyüjteni fog maga köré a te szíved. Majd körülfognak ők téged, mint a virágot a méhek, te adod majd nekik lelked ösmeretét s ők adják néked szeretetüket.

S míg Mikáél egyre zokogott, Abimél kinyujtotta feléje a kezét s megáldotta:

- Elohim, az Örökkévaló, erősítsen téged; fordítsa feléd az ő orcáját, világítson néked. S vezessen téged Izráel fiai közé mindazokhoz, akiknek nincs fiok, nincs atyjok, nincs papjuk s mégis útra kelnek, hogy keressék az ő lelküket.

Abimél megcsókolta Mikáélt, azzal felállt s menni akart. Az ajtó felé fordult már s felemelte kezét, hogy kinyissa az ajtót. Ekkor, mintha meggondolta volna, töprengve simította végig homlokát, Mikáélre nézett, aki könnyes szemmel, fájdalmas rajongással figyelte minden mozdulatát.

- Hm... hm... - mormogta s újra meg újra körülnézett. Hirtelen úgy érezte, hogy tulajdonképpen semmi keresnivalója sincs odakünn. Semmi dolga, semmi teendője, igazán semmi. Itt tölti az éccakát s reggel majd akárhogyan, de megsemmisítteti a megbélyegzést. Társaira gondolt, összeráncolta homlokát, mintha valamire emlékezni akart volna. Így állt az ajtó mellett hosszú ideig, midőn a nagy csöndben az ajtón túl mintha valami különös neszt hallott volna. Szemöldökét felhúzta s fülét lassan, egyre erősebben tapasztotta az ajtóhoz. Lépteket hallott, de nem az őrök szabályos sarukoppanásait. Különféle, sokféle lépteket. Aztán igen fojtott suttogásokat. Nem a főpap szolgáinak hangja ez? Ez Hahuké, ez Nirzáné és Subboté!

Ajkát lassan beharapta, szemét töprengve lehúnyta. No lám! Megfigyelték s most is figyelik.

Hirtelen eszébe jutott társai beszédje: «meg fog őrjíteni a gyászod!» Nyilván eszelősnek hiszik már, amiért idejött éjidőn, öregen és gyalog, egyedül, egy közönséges ácshoz. S ha már itt vannak a szolgák, nem messze lehetnek uraik is. S tisztán látta: - csak ki kell mennem s ők behálóznak, elzárnak, mint valami bolondot, ha nem az örökség miatt, akkor az értelmetlenségükért. S ha őt behálózzák, mint egy bolondot, úgy ezt a drága Mikáélt megölik, mint őrületének okozóját! S hogy ő erre nem gondolt elébb, mikor elindult! Ő, az emberösmerő, aki már szinte lépni se tudott a sok óvatosságtól, vigyázattól, hogy fel ne szisszenjen! Hogy történhetett ez?

Elgondolkodva kutatott emlékezetében. Látta magát, amint felkelt, elhagyta házát s gondolt a fáradtságra, a halálra, fáklyára, alvásra, csak arra nem, hogy társai titokban figyeltetik. Pedig ugyancsak könnyen gondolhatott volna erre. Csak társainak legutóbbi beszédjére kellett volna emlékeznie. S mégse gondolt erre.

Egyre erősebben, izgatottabban tünődött ezen s lassan különös borzadás szorította össze szívét... Adonáj műve volt ez a feledékenység! Csak az ő akarata! Elhomályosította az elméjét, hogy eljuthasson idáig, hogy megérje ezt a csodálatos, nehéz, édes órát ezzel a fiúval. Félszemmel Mikáélre nézett s hirtelen tisztán látta, hogy csöppet sem hasonlít volt fiához, sem a holthoz, sem az elevenhez. Igen... az orca, a tekintet, a test, a feledékenység, az éccaka varázslatának útján vezette őt Adonáj idáig, ahol megösmerte az ő új fiát! Mert az ő új fia mostan ez a fiú. Lélek szerint, igazi fia.

Már nem hallgatózott s lehúnyta szemét a meghatottságtól. Ó mily különösek Adonáj útjai!

Ünnepélyesség költözött szívébe. Mintha Adonáj lehelete áradna körüle!... Ezt az érzést akkor érezte utoljára, midőn elsőízben áldozott zsenge barmot Jeruzsálemben fia születéseért. Akkor és most. Régi gyászos papsága, atyasága helyébe most új, szebb papságot, atyaságot adott neki Adonáj.

Elfordult a börtönajtótól, Mikáél felé s ezzel mintha egész régi életétől elfordult volna. Lám, ami még a halál előtt jön, jókor jön. S Mikáélra tekintve elmosolyodott, öt év óta először mosolyodott el.

Mikáél arca rögvest visszatükrözte mosolyát és habár mindegyikük telve volt töprengő aggodalommal, sokáig csak mosolyogtak egymásra, szótlanul, különösen, mint a csendes eszelősök. Aztán Abimél így szólt:

- Csak az őrök váltását hallgattam. A harmadik holdfordulás után vagyunk már.

Mikáél aggodalma elsímult. Mosolya megszépült. Majd Abimél így folytatta:

- Kevés van ebből az éccakából, nem megyek el tőled most már, míg nem szólnak a kakasok a porkoláb udvarán. Hiszen fiam vagy. Lélek szerint. S én a te atyád.

Mikáél szégyenlősen, boldogan, izgalmában összébbhúzta a testét, mintha így akart volna több helyet adni Abimélnek s így szólt:

- Minden perc, amivel tovább láthatlak, boldogabbá tesz, te nagyságos... - s belepirult, míg kimondta - ...atyám... S mégis engedd meg, hogy ha fiad vagyok, hadd mondjam neked, igazán eddig is túlsok időt töltöttél velem, jó volna, ha már pihennél, aludnál. S ne törődj az én együgyű örömömmel.

- Nem úgy van, - felelte Abimél, - ha neked adtam álmom nagyobbik részét, mért tagadnám meg tőled a kisebbiket? - S nehezen, öregesen, esetlenül leült a kuckóba.

- Ó, ó, - sopánkodott, segített, topogott körüle Mikáél. Majd hirtelen elhatározással Abimél lábaihoz telepedett s így szólt halkan:

- Nem értem Adonáj jóságát... nem értem...

Abimél pillantása újra meg újra az ajtóra tapadt. Sehogyse tudott magának tanácsot adni társai dolgában. S így szólt Mikáélhez:

- Hozd csak idébb a fejed, fiam s hajtsd az ölembe.

Mikáél óvatosan feljebb kúszott:

- Nem lesz nehéz a fejem, jó atyám? - mondotta s aztán gyöngéden, aggódva, mégis Abimél ölébe fektette fejét.

- Így ... - szólt Abimél s megsimogatta, - ez illik az atyához és fiúhoz. - S most csak húnyd le a szemed s aludj békességgel...

S amíg ezt mondotta, úgy gondolta, majd csak jő valami mentő gondolatom. Majd csak segít Adonáj!

Mikáél sopánkodott:

- Csak nem akarsz virrasztani felettem?

- Nem virrasztás ez nekem. Eleven az öreg ember éccaka. Máskor is csak legfeljebb hajnaltájt szoktam kissé szenderegni. - S lesimította Mikáél szemét:

- Aludj csak, aludj...

Lehúnyta a szemét Mikáél, de nem engedte aludni a szeretet, a boldogság izgalma. Majd hirtelen bénító sejtelme támadt. Ez a nagy boldogság, ahogy most van, maradhat ez így soká? Lehet ennek valami folytatása? Oly különös, oly csodálatos, hogyan is lehetne? Mintha megállt volna a lélek és az idő. Hát akkor mi fog következni?

Fájdalmas aggodalma felfeszítette lassan száját, szemét, fülét s mintha a jövendő titkos neszét, szavát akarta volna meghallani, egész testével, lelkével rettentően beléfigyelt az éccakába... Ekkor mintha Abimél hangját hallotta volna feje felett:

- Jól figyelj ezekre a pillanatokra, mert egyetlenegyek ezek és soha többé nem ismétlődhetnek.

Mikáél feje ijedten mozdult meg:

- Mintha valamit hallottam volna, jó atyám...

- Csak nem hallotta meg, mi van az ajtón túl? - gondolta Abimél izgatottan s így felelt:

- Nem, nem, édes fiam, semmi nesz... Mit hallottál?

- Semmit, semmit, - felelte gyorsan Mikáél, - már alszom is, jó atyám.

- Úgy, úgy, csak aludj... - mondotta Abimél, de izgalma egyre növekedett, s valahányszor az ajtó felé nézett, mintha az mindig meg akart volna mozgulni s mintha így nógatta volna őt:

- Tégy valamit, Abimél! Még van időd! Tégy valamit! Elvesztek mind a ketten! Téged elzárnak, őt megölik!

De mit tegyek? - gondolta magában. - Jaj, nem tudok én egyebet, Adonáj, csak tartom ölemben fiam fejét s várok... várok... Csak nem fogod megengedni, hogy elválasszanak minket!? Csak ki fogod nyitni társaim elméjét és szívét!?

Abimél mellében azonban egyre hevesebben dörömbölt a szív s Mikáél nemsokára meghallotta ezt a különösen erős szívdobogást. Ez az ő szíve volna? - gondolta s egyszeriben hideg veriték lepte el a testét. S megint rettentően figyelt. S amit elébb, mintha Abimél szájából, az most, mintha Abimél szívéből hallotta volna: Jól... figyelj... ezekre... a ... pil... la... na... tok... ra...

Mikáél felkiáltott:

- Nem bírom! Meg kell mondanom! Féltelek téged valamitől, nem tudom, de nagyon féltelek! A szíved mintha ezt mondotta volna: Jól figyelj ezekre a pillanatokra, Mikáél, mert soha többé nem jőnek vissza!

Abimél azonban magához ölelte, kulcsolta a fejét:

- Ne rettegj fiam én miattam s ne sajnálj dobogó szívemért. Mert ha meg is kell majd halni... mért is éljen soká az öreg ember, midőn már megtalálta az ő lelke fiát, utódját, rásírta minden könnyét s megáldotta azt minden erejével?... Az ily embernek mért ne legyenek megszámlálva már az ő napjai? S hidd el fiam, jól van ez így.

- Ó, jaj nekem, - felelte Mikáél, - hát mindig csak haláluk előtt fogadhatnak engem fiokká a jóságosak, a kedvesek? Csak éccaka lehessek velük együtt? - Remegve fogdosta, csókdosta Abimél tagjait.

- Csak csókolj most még, - mondotta Abimél, - ezt még, úgy érzem, igazán megérdemlem. Csak csókolj.

S míg Mikáél csókolta, nem bírta tovább titkát s így kiáltott:

- Állj meg, édes fiam, mert nagy dolog vár még reánk!

Mikáél rajongva nézett Abimélre.

- Még ma hitet kell tennünk, - mondotta Abimél - a mi szövetségünk mellett s Adonáj nevében mondanunk kell: nemcsak a test, hanem a lélek is atyává és fiúvá tesz.

Mikáél mohón bólogatott:

- Úgy, úgy, jó atyám, értelek én, de kik előtt kell majd vallanunk ezt? S mikor? Hol, kérlek?

Abimél az ajtó felé mutatott:

- Azok előtt, akik talán már az ajtón túl állanak. Társaim előtt, édes fiam. Mert szolgákat küldtek utánam, hogy figyeljenek, mint ahogy az eszelőst figyeltetik. S ezt azért, mert hozzád jöttem, aki csak egy idegen ács vagy. Mert nem hisznek ők a lélek atyaságában s fiúságában, hanem csak a test rokonságaiban, mert ez könnyebb, ez az öregebb, a hasznosabb, a törvényesebb s nem jár áldozattal... Ezért most nekünk kell meggyőznünk őket, hogy higyjenek.

Mikáél szorongó szívvel bólogatott. Abimél így folytatta:

- Most tehát hajtsd vissza fejedet az ölembe s a többit bízzuk Adonájra.

- Igen, bízzuk Adonájra, - motyogta Mikáél és visszafektette fejét Abimél ölébe.

Eztán mindketten hallgattak s imádkoztak.

Hanem Abimél szíve csak nem nyughatott. Néha egyszerre hármat is káltott, aztán meg sokáig egyet sem. Mint a fuldokló, aki hol felmerül, aztán megint alábukik. Ő maga is csudálkozott ezen: - Adonáj tudja, nem öreg napjaimat féltem, hanem ezt az ifjú életet... Majd újra hinni kezdte, hogy minden rendbe jő s meg fogják győzni társait. Hanem aztán úgy, ahogy elébb Mikáél, ő se tudta elképzelni a jövendőt. - Amíg első fiammal voltam, mindig láttam a jövőt, - gondolta - s most sehogyse látom, mi jöhetne ezután. Még ha meg is győzzük társainkat. Mi jöhetne? Itt marad velem ez a fiú, vagy én megyek vele? Talán együtt járjuk a földet, hegyről völgybe, faluról falura, hogy tanítsuk az embereket arra, amire minket tanított Adonáj ebben a börtönben?!... Ekkor mindkettejök holttestét látta képzeletében, eliszonyodott s nem akart tovább gondolkodni, hanem ráhajolt Mikáélre s lassan énekelni kezdett, úgy, amint ezt atyjától hallotta kis-gyermekkorában:

«Könyörülj rajtam Uram, mert ellankadtam,
Gyógyíts meg, mert háborodnak csontjaim,
Mentsd ki lelkemet, mert nincs emlékezés rólad a halálban,
És a Seolban nem dicsőíthetlek téged többé...»

«Elfáradtam sóhajtozásomban,
Egész éjjel áztattam ágyamat,
Szemem a bánattól elbágyadt,
Megvénhedett minden szorongató miatt.

Távozzatok tőlem mind, ti bűnt cselekedők,
Mert meghallgatja az Úr szavamat,
Megszégyenültök majd és meghátráltok...»
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Eközben a szétfutott szolgák híradásaira összegyűltek a börtön előtt Libbánia papjai. A szolgák elbeszélték nekik Abimél tántorgó útját a sötétben s elmondották, hogy sírás és kiáltozás hallatszott ki a börtönből.

A szolgák kihallgatása után elhatározták a papok, hogy szelid szóval, óvatosan fogják kicsalogatni a szegény eszelős Abimélt a lázító ács mellől, aztán hazakísérik s otthon fogják őriztetni, míg csak meg nem gyógyul, vagy míg Adonáj nem veszi őt magához, mert nem járhat többé szabadon az, akin Adonáj így megbotránkozott s aki nem tud többé felelni lelkéért. Mikáélt pedig, mivel eszelősségre csábította Adonáj egyik papját, még a mai nap meg fogják öletni s holttestét a városon kívül a vadaknak dobják, mert csak a gonosz szellem megszállottja lehet ez az ember, aki bűnének palástjául akarja felhasználni Abimél gyásztól zavart lelkét.

E határozat után a börtön küszöbe előtt Abimél lelkéért illatáldozatot füstöltek Adonáj tiszteletére s miután elimádkozták a halottaktól megzavart lélek könyörgését, valamennyien levetették papi jelvényeiket, mert a börtön és az eszelősség egyaránt megfertőzi a szentségeket. Jelvény nélkül és megfüstölt kezekkel aztán bevonultak a börtön belsejébe, kiparancsolták onnét az őröket s a szolgákat, mert közönséges ember nem lehet tanú Adonáj papjának elfogatásánál.

Ekkor Semuél, a főpap, maga nyitotta ki a börtönajtót. Társai megálltak körötte, kezökben fáklyákkal, övükben tőrrel. Valamennyien elszörnyedve látták, hogy Abimél még az urimot s tumimot, a legszentebb papi jelvényeket sem vetette le magáról, s ahogy az anyák szokták ölükben tartani a gyermeket, úgy altatja a börtön mélyén a tisztátlan, lázító ácsot, s föléje hajolva szent éneket énekel. E szörnyű látomásra nehányan alig bírták fékezni magukat, méltóságuk vére arcukba szökött s felmordultak:

- Elohim, pusztítsd el őket!

A főpap azonban jobbra és balra erőteljesen türelemre nyujtotta ki karját, majd így szólt:

- Abimél testvérünk... Jer tanácskozásra... Fontos hireket kaptunk az éccaka Jeruzsálemből.

Abimél így felelt:

- Boldog vagyok, hogy eljöttetek, testvéreim. De ne hívjatok engem tanácskozásra, mert fontosabb ez az ügy most itten, mint amilyen a tiétek lehet amottan.

A papok még mindig reszkettek a dühtől, a sok szentségtelenség miatt, s hogy elgyőzzék vérszomjuságukat, egyre ismételgették magukban:

- Őrült ez, teljességgel őrült. Bocsáss meg nekünk Adonáj, hogy végignézzük ezt.

A főpap behálózó kedvességgel válaszolt:

- Majd előadod ott a tanácsban a te fontos ügyedet. Most csak jer velünk, mert hajnal előtt határoznunk kell.

- Elmegyek én - felelte Abimél -, de csak, ha az én fiam is velem jöhet, s foghatja kezemet. Mert, ha nem fogja kezemet, még elveszítem. - Aztán Mikáélhez szólt:

- Kelj fel, fiam, és üdvözöld atyáidat, mert ha egyik pap a te atyád, a többiek is bizonyára azok.

Mikáél halaványan kelt ki Abimél öléből, s miután felsegítette a földről Abimélt, melléje térdepelt. Sápadt volt és zavart, nemcsak a félelemtől a papok miatt, hanem mert egyszerre kétféle beszédet vélt hallani. Az egyik az volt, amit Abimél és a főpap mondott, a másik, amit Abimél szíve dobogott: - Vigyázz, Mikáél, mert ez az ember elvész miattad! Vigyázz, Mikáél, nem a papoktól jő a veszély a te új atyádra, hanem innét belülről, szíve dobogásából... S ami még ennél is különösebb és iszonyúbb volt, egyszerre csak oly hangot vélt hallani Abimél szíve felől, mint otthon, ahogy a Pur ünnepén szóltak az üstdobok: - Fel, fel, közelít az ünnep, jönnek az öröm angyalai!

Mikáél eszelősen nézett maga körül, s megint szólt az üstdob: Mért időzöl az emberek közt mostan? Adonájjal kell beszélni! Nem hallod, hogy jön a halál nagyala?

Abimél látva Mikáél tétovaságát, megint megszólalt:

- Nos, fiam, üdvözöld atyáidat... s fogd a kezem.

Mikáél zavartan fogta Abimél kezét s dadogott:

- Kedves... atyáim... kedves... atyáim...

- Nem fog ez az Abimél eljönni ez ember nélkül - gondolta a főpap -, hacsak ezt az embert meg nem öljük elébb. - Összeráncolta homlokát s így szólt:

- Miféle fiad ez neked, kedves Abimél? Hiszen ez a lázító ács, Mikáél, a támáni Jóséh fia!

- Jól mondod, te nagyságos, ő a támáni Mikáél, én a libbániai Abimél, s mégis az én fiam ő.

- Visszás beszéd ez, te kedves.

- Nem, ó kedves, egyenesebb ez az egyenesnél. Örömhír ez, s örüljetek ti is velem, hogy megengedte ezt Adonáj irgalma! Lássátok, fiút adott nekem fiam helyett, aki a testemből volt, s megholt, fiat, aki a lelkemből van és él. Kérlek, kedveseim, fogadjátok őt magatok közé... Öleljétek meg! Mert mindazt, amit cselekedett, azért cselekedte, hogy fiammá lehessen s én az ő atyjává! Azért cselekedte, hogy örömhírt kapjatok arról, hogy van lélek szerint is atyaság és fiúság.

Ó, bizonyára ti is érzitek, milyen nagy hír ez, örülni fog ennek mindenki, akinek valami gyásza van, volt vagy lesz! S hol nincs ilyen ember? Ti kedvesek, hívjátok hát egybe a népséget a templomhoz, csillagok és fáklyák fényénél akarok áldozni Adonájnak, s hirdetni a népnek: feltámadott az én fiam, e fiú lelkében támadott fel, s föltámadtam én is benne!

Így fogok szólni a néphez, s ti kiáltsátok: Alleluja! S az urimot s tumimot adjuk reá az ő testére, legyen eztán Mikáél, Abimél fia, Libbánia papja!

Ahogy ezt láztól remegve, fuldokló lélekzettel elmondotta, egyre erősebben szorította magához Mikáélt.

- Őrültséget beszélsz, Abimél! - felelte a főpap. - Te tudod legjobban: nincs más fiúság, csak amit a köldökzsinór köt össze s nincs más papság, csak ami ebből következik. Törvényszegés a többi, szentségtörés, Adonáj káromlása! Hagyd el ezt a fiút, a gonosz nyujtotta ki belőle a kezét utánad, az tart fogva téged! Hagyd el és add át nekünk, hogy törvény szerint bánjunk vele, te pedig megtisztulj, s meggyógyulj őrületedből!

Eközben Mikáél nem tudott se szólni, se mozdulni, mert egyre csak ezt hallotta Abimél szíve felől: Nem hallod? Siess! Beszélj Adonájjal! Közeleg a halál angyala, jaj, közeleg!

Abimél pedig így rimánkodott:

- Ó, ne beszéljetek így! Adonáj adott régi törvényt Móseh által, csoda útján, ő ad újat is, csoda útján. S ha én érzem ezt a csodát, mért tagadjátok ti? S ha én fiamnak érzem őt, az idegen ácsot, mért tagadjátok ti? Ha ő atyjának érez engem, ne tagadjátok ti! Ó, gondoljátok meg, hányan vannak, akiket meggyógyít ez a hír, ha a ti kenetes szájatok hinti szét az egész népségben! Ó, vigyázzatok, még meghalhat a ti testi fiatok is, s eljő az idő, hogy keresitek lelketek fiát, hogy élni tudjatok tovább!

Ekkor kakas szólt odakünn a porkoláb udvarán s a főpap izgatottan szakállába nyúlt: Még itt éri őket a hajnal, összegyűl a nép, tanuja lesz e törvényszegésnek és szentségtörésnek. Sietni kell! Ez a kettő úgy összenőtt, hogy csak a kés segíthet!

De még egy utolsó kísérletet tett:

- Figyelj reám, szegény testvér, - mondotta. - Ha neked tetszik ez az ács, majd felfogadhatod őt cselédednek. Bűnbocsánatot adunk neki. S élhet melletted, amíg csak neked tetszik. Fiaddá is fogadhatod, ha majd kieszközlöd a Synhedrion engedelmét, még vagyonodat is ráhagyhatod. De amit a papságról mondottál, jó Abimél, remélem, magad is tudod, hogy az olyan eszeveszettség, istenkáromlás, amire még nem volt példa Izraelben s ha valamennyien azt mondanánk: legyen, akkor se lehetne. Csak nem gondolod, hogy a te gyászod és tetszésed miatt csak egy pont is megváltozhat a törvényből? Őrültség ez! Aludnod kell, jó Abimél, hisz homlokod csupa veríték! Nem érzed? Hangod sem természetes! Jer, fogadd a mi kezünket s ez a fiú majd odajő házadhoz.

Kinyujtotta a kezét Abimél felé s valamennyien társai hasonlókép cselekedtek.

Abimél azonban visszahúzódott. Tudta jól, hogy amíg ő, a pap, fogja Mikáél kezét, addig nem érheti őt semmiféle bántalmazás és sejtette, ha most elengedi s társaival megy, a szolgák megölik Mikáélt. Jól látta a főpap kedves beszéde mögött a hideg elszántságot, a törvény szilárd imádatát. Nincs oly élő, se holt, akiért ezek engednének a törvényből!

Teljes életében zárkózott, minden szívre vigyázó ember volt. Sohse szerette a harcot. Most azonban úgy érezte, harcolnia kell utolsó csöpp véréig. Már látta, hogy lehetetlent akar, látta a gyilkos elszántságot, ahogy társai Mikáélra meredtek, ő is hirtelen Mikáélre nézett, s ahogy fölvillant előtte Mikáél csupasz nyaka, melle, egy pillanatig megremegett, aztán mégis megtette: levette az urimot s a tumimot nyakából s gyors mozdulattal Mikáél mellére akasztotta.

- Ime! - kiáltotta -, most már tudom, hogy biztos az ő élete, s a magaméval nem törődöm!

Kezét társai felé nyujtotta:

- Menjünk, testvéreim, az Úr elé a mi vitánkkal!

Mikáél megreszketett, mikor az urim s tumin nyakába hullt. Mint valami mázsás teher alatt, a földre görnyedt. Aztán remegve fölemelkedett s megemelte nyakában a szent láncot.

- Ó nem, kedves! - kiáltotta rémülten. - Ne, ne legyen miattam ilyen harc, ó, ti nagyságosok! Ó, Abimél! Jók ők és nemesek, csak nehéz nekik a jóság, mint ahogy nehéz nekem ez a szent lánc, mert sohase gondoltam rá lelkem mélyén! De ti most jók akartok lenni, ó atyáim! Ó Abimél! Ha látni fogják, hogy nem a magunk életét féltjük, hanem az egymás életét, ebből felismerik ők, hogy amit mondottunk, valóban úgy van, lelki atyám vagy te, s én a te lelki fiad, ezért hát engedd meg nekem...

Ezzel kiemelte nyakából a szent láncot, s a főpap felé nyujtotta. Tíz kéz is nyúlt utána, szinte röpült a jelvény kézről kézre, ki a fertőző börtönből a küszöbre, az illatos füstölő fölé!

Abimél előbb elszörnyedt, aztán csak nézte Mikáélt és a papokat, majd felkiáltott:

- Jobban ismered az utat az emberek szívéhez, mint a te atyád!

Átölelte és csókolta Mikáélt:

- Áldott légy!

Majd a társaihoz fordult:

- Ó testvéreim! - zihálta -, s ti még mindig csak álltok? Nem csókoljátok meg őt? Nem látjátok, hogy ő az én fiam?

A templom felől megszólalt most az első hajnali kürtszó.

A főpapot megdöbbentette Mikáél cselekedete s beszéde. Szívében ellágyult hirtelen, de azért a kürtszótól nógatva, mégis gyorsan jelt adott társainak, s azok megragadták Abimélt.

Abimél szíve felcsuklott, megroggyant, s fölhördült:

- Ó, mit tesztek!

A főpap parancsolóan szólt:

- Ti valóban egymásért vagytok. Most már látom. De a legnagyobb szeretet sem forgathatja fel a törvényt. A te ügyed, Abimél, a jerusálemi tanács elé tartozik, az ő ügye pedig mireánk! De, ha te most elválsz tőle békességgel, akkor mi ünnepélyesen igérjük neked, hogy nem fogjuk ezt az embert megbélyegezni, nem fogjuk őt megcsonkítani, s szombat után elmehet majd a maga útjára.

- Ó, te kegyes, te kegyes... - rebegte Mikáél -, és mi lesz az én atyámmal? Az én atyámmal?

- Ne féltsd őt - felelte a főpap -, mert ha többé nem is láthatjátok egymást, ő továbbra is Abimél testvérünk marad.

A papok összenéztek, a főpap azonban Abimél nagy rokonságára gondolt s érezte, hogy a szálat, ami e kettőt összeköti, csak békességgel lehet elvágni. Tehát így szólt:

- Arra, amit mondottam, megesküszünk!

- Esküdjetek! - kiáltotta Abimél - Adonájra!

A főpap megesküdött, s vele együtt a többiek is. S ahogy az eskü elhangzott, Abimél felkiáltott:

- Jaj nekem! Megtaláltam lelkem fiát s most meg kell halnom!

S mintha csak arra várt volna, hogy elhangozzék a papok esküje, hamuszínűre vált az arca, szíve felé kapott, és lerogyott.

Mikáél hozzáugrott. A főpap intésére a papok engedték, s Mikáél átölelte Abimélt.

- Nem... hagylak... el... téged... - motyogta Abimél s nem tudta többé elreszteni Mikáélt. A papok választották szét őket. S anélkül, hogy még egyszer ránéztek volna Mikáélre, magukkal vitték Abimél holttestét.

Mikáél pedig egyedül maradt. Fejével a földnek támaszkodva, mintha a föld hullámzott volna alatta, saját szívét hallotta: Pur... van, Pur... öröm ünnepe! Akkor elhanyatlott, ájulásba merült, sokáig semmit se látott, aztán mintha atyját látta volna, Jóséht, ácsbalta volt a kezében, s úgy fenyegetőzött: Haza ne gyere, te megbélyegzett! Te gyalázata nemzetségednek! Ő ijedten mutatta, hogy nincs rajta bélyeg. - Mindenki látja, csak ő nem, szegény! - mondotta hirtelen Mirjam, az anyja, és sírt. Aztán valamennyien jöttek a szomszédok, egyre többen, az egész falu. - Á, ez akart templomot építeni, s bélyeget szerzett!

Ekkor valahogy Tekijáhu jött a sok ember közé. Ravaszul, jóságosan mosolygott. - Ugyan! Nem ez az ő bűne, ti támániak. Csitt! Hanem megholtak miatta a nagyok és a jók! Majd feléjefordult, s így kiáltott: - Mivel fogod ezt levezekelni, hé, Mikáél! - Eltorzult az arca, öklét emelte, hogy Mikáél rémülten felordított és felrettent a sötétben.

- Ó jaj, végy el engem, Adonáj - kiáltotta. - Hová lesz az én nyomorult lelkem? - S fogai szinte csattogtak a láztól, mint éhségtől a farkasoké. Az egyik kuckóból a másikba rogyott, s ott megint elájult.

Akkor Abimél jött a támániakkal: - Hallgassátok őt, mert beszélni fog a lélekről. - S mintha hirtelen templomban lettek volna, ő azonban nem tudott beszélni, s az emberek nevettek. Mikor aztán rettentő erőfeszítéssel mégis megszólalt, akkor, mintha nem is hallották volna, amit mondott. - Miféle nyelve van ennek? - kiáltoztak, s arcára mutogattak. - Ó jaj - kiáltotta az anyja -, mit akartok tőle, hiszen kitépték a nyelvét! - Erre valamennyien fölemelték öklüket s így kiáltoztak: - Két halott van a szájában, Tekijáhu s Abimél! - Egyre jobban rázták az öklüket, inogni kezdett az egész templom, s betemetett mindent a sötétség.

*

Midőn a papok elvitték Abimél holttestét, így szóltak:

- Itt volt az ideje. Adonáj megölte. Megcsókolta a halottat, fertőző börtönbe vitte méltóságát, végül már a törvényt akarta felforgatni egy tisztátalan ács miatt.

Valamennyien Adonáj ujját látták Abimél rögtönös halálában, s még csak most haragudtak igazán Mikáélre. Sohse esküdtek volna meg, ha előre látják Abimél halálát, s valamennyien iszonyún káromkodtak esküjök miatt. A főpap azonban így csillapította őket:

- Jobb, ha így történt, mint amúgy. Aztán meg az az ember valóban szerette Abimélt.

De társai így feleltek:

- Egy tisztátalan ácsnak sohasem lehet megbocsájtani azt, hogy Adonáj fölkent papjának halálát okozta. S ezért az ács nem fogja büntetlenül elhordani irháját Libbániából. Ami történt, elmult, de szombatig még majd ad az idő tanácsot, hogy eskünket is megtarthassuk, és mégis bűnhődjön az az ács. A főpap csak ennyit felelt:

- Legyen, ahogy akarjátok...

Ezután átadták Abimélt a balzsamozóknak, majd örök hallgatást fogadtak arról, ami a börtönben történt s házaikba tértek...

Nemsokára azonban oly események történtek, amelyek egy időre teljesen elfeledtették a papokkal Abimélt és Mikáélt.

Másnap ugyanis öszvérhajcsárok jöttek a városba; építőanyagot hoztak s hírt arról, hogy Sebaste felől római katonák közelednek a város felé.

Azonnal egybegyűltek a papok:

- Nyilván eljutott a tűzvész híre a gyűlöletesekhez - mondották -, s most jönnek, hogy beléártsák magukat dolgainkba. Ürügy lesz ez nekik megint a harácsoláshoz s erőszakhoz.

S nehogy a pogányok jelenléte megszentségtelenítse az építkezést, rögvest abbahagyatták a templom javítását. Ugyanekkor a gazdagok is félbeszakíttatták házaik tatarozását, s az eltakarított romokat sietve összegyűjttették házaik köré.

- Hadd legyen minél nyomorúságosabb arca a városnak - mondották -, annál hamarébb takarodnak el az idegen gyűlöletesek.

A papok elrejtették a templom kincseit, a gazdagok is a maguk javait. Majd összegyűjtötték a nyomorultakat s a szegényeket s így szóltak hozzájuk:

- Ha majd jönnek a gyűlöletesek, valamennyien sűrű sorban álljatok a kapunál és az utcákon, úgy, hogy ha körülnéznek, mindenütt csak titeket lássanak. Akkor talán kevesebb lesz a kedvük az erőszakhoz.

S hogy minél fürgébbek, hangosabbak, s tolakodóbbak legyenek a nyomorultak, új alamizsnát dobáltak közéjük a papok s a gazdagok. Aztán sokan külön-külön is felbéreltek maguknak egy-egy nyomorultat:

- Mi majd elrejtőzünk - mondották nekik -, ti meg majd álljatok kapuink elé, s ha a gyűlöletesek keresik a gazdát, csak jajgassatok, mutogassátok sebjeiteket, csonkaságotokat, hogy elirtózzanak még a ház környékétől is!

Ezután valamennyien papok s gazdagok egyaránt levetették jobb s szebb köntösüket, rongyokba bujtak, s felosztották maguk közt a várost, hogy mindenütt egyszerre csupa jajgatás s imádkozás legyen, mire megérkeznek a pogányok.

A nyomorultak eközben sokfélekép viselkedtek.

Voltak, akik sanyarún, keserűn mondogatták:

- Látod atyámfia, most megbecsülnek minket is!

Mások viszont titkos kárörömmel vigadtak az eljövendő hercehurcán:

- Lássuk csak, mi lesz most az angyalokkal!

Legtöbbjük azonban bárgyún, büszkén nevetgélve álldogált a rábizott kapu előtt s így kiáltozott társa felé:

- Milyen a te házad, mutasd csak!

Meghallották ezt a mulatozást a papok s gazdagok, s kiáltva jöttek:

- Ti barmok! Nem mulatozni, hanem jajgatni béreltünk fel titeket!

Erre valamennyien jajgatni kezdtek s csak alig-alig néhányan suttogták egymás közt:

- Talán mégis jobb volna valami zavart csinálni, mint sanyarogni, keseredni, jajgatni parancsra, vagy vigadni ostobán!

Hanem ezek se mertek cselekedni. Jajgattak valamennyien, ki nevetve, ki fogcsikorgatva, ki alamizsnáért, ki szívből, ki szokásból. Legtöbben azonban bárgyú, büszkén nevetgélve álldogálltak a rájuk bízott kapuk előtt.

Nemsokára aztán megérkeztek a római kürtösök s így kiáltottak:

- Ne jajgassatok! Csöndért békességet kaptok cserébe. Ne féljetek, hiszen ti is római alattvalók vagytok!

S alig egy óra mulva lovasai négyszögének élén átléptetett a kapun Emilius Abo, két portyázó római osztag vezére. Arcán katonásan ült a fanyar kötelességtudás.

A mult héten Chirámiába küldték rablókat fogdosni, aztán mingyárt utána Azarába haramiákat kergetni, most meg ide rendelték gyujtogatókat hajszolni.

- Nem, valóban nem római katonának való szolgálat ez! - gondolta Abo -, ez az örökös latorfogdosás, haramiafeszítés! Inkább pecéreknek s hóhéroknak! És sehová se lehet alsóbb tiszteket küldeni, mert ennek az országnak a teste mindig rühös az örökös apróbb lázadásoktól. Egy nyavalyás tűzvész, s megint őt magát küldte a sebastei parancsnok. S mindig teljes poggyásszal kell menetelni, örökös felkészültségben! Nem kár ennyi katonafáradság haramiákért, latrokért, zsidó gyujtogatókért? S ez az éghajlat! Oly változó, izgékony, orv, mintha a felhők, szelek, a nap hasonló volna itt e csupa-lázadás ország lakóihoz!

Abo szinte didergett bensejében. Sohasem fogja megszokni ezt a tájékot! Bosszús, borús egykedvűséggel nézi a házakat s kémleli, valóban volt-e tűzvész itten. Mert gyakran van úgy, hogy ezek a városok tűzvész, árvíz, dögvész hírét költik magukról, csak hogy az adószedés idején adómérséklést csikarjanak ki a helytartótól. Az épülő házaknak s az összegyűjtött romoknak se nagyon hitt Abo. Kiszámíthatatlanok ezek a barbárok! Ravaszságuk sokszor öngyilkosságig ostoba! Legbiztosabb próba, ha halottaikat kéri tőlük számon az ember.

A papokkal tehát elvezettette magát Abo a sírbarlangokhoz, s csak akkor nyugodott meg, midőn látta a sok frissen hantolt gödröt, amelyekről el se oszlott még teljesen a mész s a temetési kenőcsök szaga.

A papok messziről kiáltoztak:

- Ne bolygasd halottaink házát!

Abo csöndre legyintett, majd a mellette lovagló tolmáccsal lefordíttatva a papok kiáltozását, tovaléptetett, át a piacon a templom felé.

A papok, szentségtörést gyanítva rémülten futottak előre s gyorsan körülvették testükkel a templom kapuit. Abo azonban, midőn megtudta, hogy a templom felé közeledik, mingyárt visszaparancsolta seregéből a császári aranysasokat és elismerve a zsidók szokásait, isteni jelvények s képek nélkül lovagolt a templom elé, ahol katonáinak tisztelgést parancsolt.

A papok erre alleluját kiáltoztak. Most már kezdték hinni, hogy sem harács, sem templombeszennyezés nem fenyegeti őket, felbátorodtak, s mingyárt adómérséklésről kiáltoztak, miközben a nyomorultakat szüntelenül Abo elé terelték. A vezér azonban tolmácsa segítségével hátrébb parancsolta a nyomorultakat s miután kijelentette, hogy nem akar többé ily utálatosakat maga körül látni, türelemre intette a papokat, visszaléptetett a piac felé, ott csöndet parancsolt s tolmácsa segítségével beszélni kezdett.

Mindenekelőtt az isteni császárt dicsőítette, majd a helytartót, aztán a sebastei parancsnokot. Ennek a nagyon kegyes úrnak a jóindulata küldötte őt ide, a tűzvész hírére, hogy meggyőződjék a tűz pusztításairól és tegyen meg mindent, hogy a gyujtogatók bűnhődjenek. Nagyon örül, hogy a városban rend van, s nincs nyoma aféle lázadásoknak, amik a tűzvész nyomában járni szoktak. Minderről be fog majd számolni kiváló urának, ugyanakkor bizonyítani fogja a tűzvész pusztításait is. Hanem az adómérsékléshez neki nincs hatalma, kérelmüket azonban majd tolmácsolni fogja Sebasteban. Ami pedig a gyujtogatókat illeti, elfogatásukért leportyáztatta katonáival a város vidékét. A katlanokban elfogtak három latrot. Behozták ezeket a városba, hogy itt bűnhődjenek, ha bebizonyosodna róluk, hogy ők okozták a tűzvészt.

- Nosza, nézzétek meg őket! - kiáltotta Abo és intésére a katonák előállították a három gúzsbakötött foglyot. Az egyik öreg volt, a másik kettő fiatal. A papok egymásután jól megnézték a három foglyot, néhányan közülök így kiáltottak:

- Hiszen ez Irah, Bésáh fia, s ezek nyilván az ő fiai!

- Nem ezek rabolták meg hajdan Adonáj oltárát a zsengék ünnepén?

- Valóban ezek azok!

- S ezek jártak később is hozzánk az éj sötétségében lopni s rabolni!

E kiáltozások után egyre többen s többen ismerték fel a három szerencsétlent s nemsokára az egész sokaság kiáltozni kezdett:

- Az áldozatioltár-tolvaj!

A papok most már halált kiáltottak, s velük sivalkodott a sokaság.

- Gyász! Gyász! Gyász!

- Tépjétek szét őket!

- Azóta haragszik úgy ránk Adonáj!

Senki sem akarta szánni a három szerencsétlent. Még a legnyomorultabbak, legjobbak szíve se dobogott egyebet csak utálatot és irtózást. A halálos bűnök: ölés, lopás, paráználkodás mind eltörpülnek az oltárrablás mellett. Az áldozatioltár-rablóknak még a magját is ki kell irtani. Minden más bűnnél csak néhányan gyászolnak, ennél gyászolni kell az egész városnak. Tíz évnél is több mult el a szerencsétlenek szökése óta s mégis oly nagy volt a nép dühe s irtózása, mintha az csak tegnap történt volna.

Abo leintette a zsivajt, felhívta a legöregebb lévitát, aki a tolmács révén így beszélt:

- Ó, kegyelmes úr, jó fogást csináltál! Mert a tűzvészt ugyan véletlen gondatlanság okozta, de ezek itt nagyobb bűnösök, mintha gyujtogattak volna. Adonáj áldozati oltáráról lopták el a húst! S azóta is sokszor jöttek az éccaka leplében lopni, fosztogatni. Sokat szenvedett tőlük ez a város, s jobban megérdemlik a halált, mint száz gyujtogató.

- Ha így van - felelte Abo -, akkor feszítsétek meg őket, mint ahogy a tolvajokat s fosztogatókat szokták. S írjátok föléjük: fosztogatók. Aztán elrettentő például szokás szerint függjenek itt a piacon, míg ki nem szenvednek. Addig majd tisztjeim összeírják az elpusztult házak s halottak számát, hogy lista legyen róluk, ha sorra kerül kérelmetek Sebasteban, az adót illetően.

A papok közül e beszéd közben néhányan összenéztek s így szóltak:

- A megfeszítés nem a mi halálbüntetésünk.

Az öregebbek azonban így feleltek:

- Csak hagyjátok ezt a kegyes urat, ne bosszantsátok, hadd ítéljen saját szokása szerint. Ehhez legalább ő adja majd a hóhérokat.

A tolmács meghallotta ezt s lefordította Abonak, mire ő kemény hangon így szólt:

- Az erőt én adtam, de a szennyes hóhérokat nekik kell adniok. Alattam csak katonák vannak, hóhéraim nincsenek! - S hozzáfűzte:

- Ezt mondottam. - Arca kipirosodott, mivel megsértették katonai méltóságát.

A papok látva Abo arcának szineváltozását, féltek elveszíteni jóindulatát s kórusban kiáltották:

- Ó, tudjuk mi ezt, kegyes úr! Tudjuk mi, hogy dicső harcosok vagytok ti s nem tisztátlan hóhérok. Adonáj óvjon minket az ellenkezéstől. Legnagyobb alázattal teljesítünk mindent, amit kívánsz. Megcsináltatjuk mi a kereszteket, kirendeljük mi a hóhérokat. Csak légy oly kegyes, mint eddig voltál.

- Úgy legyen - felelte Abo. - S addig is ne tagadjátok meg katonáimtól az eledelt.

Ezután parancsot adott alantasainak, hogy csupán tíztagú őrség maradjon a piacon a három lator mellett. Az egyik osztag verjen sátrat a városon kívül, a másik pedig még a mai napon portyázza le a városon túl fekvő vidéket. Mindez legyen meg estig, hogy másnap reggel visszavonulhassanak Sebasteba.

Ezzel Abo megfordította lovát s miután kiléptetett a sokaságból, katonáival együtt kivonult a városból.

A papok ekkor így szóltak:

- Legyen az ő kedve szerint. Tisztátlan és büszke idegen, de úgy látszik, nem rossz szándékú. Ám azért a kincsek csak maradjanak rejtekükben s az építkezés is szüneteljen, mert könnyen változik az ilyen ember. Ami pedig a kereszteket s a hóhérkodást illeti, úgyis ott van a börtönben az a bűnös ács, aki megőrjítette s halálba kergette Abimélt. Itt az idő, hogy megbűnhődjön. Az ács ácsolja meg a kereszteket, a nyomorultak pedig majd végezzék a hóhérkodást. Mindez legyen meg estig, mert holnap péntek lesz s péntek este már csönd és békesség legyen, ahogy azt a szombat törvénye parancsolja. Az ács se legyen itt, a keresztek se álljanak, a rómaiak se táborozzanak, s a nyomorultak is bujjanak odvaikba.

A nyomorultak közül mingyárt vagy tízen is jelentkeztek a szennyes munkára. A papok kiválasztották közülük a legerősebbeket, azokat, akiknek csak púpjuk volt, vagy csak néhány ujjuk hiányzott, de egyébként elég fürgén mozogtak. Mingyárt eledelt is adtak eléjük:

- Nesztek! Ezzel mingyárt erőt gyűjthettek! Még háromszor ennyi lesz a béretek majd a munka után.

Azok boldogan csókolgatták a papok ruháját. Legalább most megint jóllakhatnak egyszer!

Nekiültek az ételnek s míg mohón lakmároztak, társaik körülállták őket:

- Ó, ti szerencsések! Adjatok egy falatot! Mi meg majd segítünk nektek!

S a kiválasztott nyomorultak nagylelkűen dobtak ennek is, annak is egy-egy falatot. Majd evés közben Mikáél sorsán sajnálkoztak:

- Ó, az a szerencsétlen ács! Szegény jó és együgyű ember! Alig egy hete még a templomot építette, s most már akasztófát kell neki ácsolni! S mindezt miattunk!

S midőn látták, hogy a papok szolgái már elindultak a börtön felé, sokan közülük abbahagyták a lakmározást, s a papok szolgái után bicegtek.

Nemsokára kinyílt Mikáél börtöne, a szolgák kikiáltották a sötétségből a foglyot.

Mikáél a hirtelen új világosságtól káprázó szemmel, szinte tapogatózva jött elő börtönéből. A rómaiak miatt ezen a napon teljesen elfeledkeztek ételéről a szolgák, s mivel a patkányoknak semmit se adhatott, az utolsó percig harcolnia kellett a falánk állatokkal s azok teljesen széjjeltépték köntösét, megtépték szakállát, haját, fölvérezték kezét, arcát. A vér itt-ott még most is ki-kicsöppen-csurran vékony sebjeiből s alászivárog szakállába. Az erős világosságtól sűrűn le-lehúnyja szemét, s valahányszor a vér száját érinti, meg-megtörli köntöse ujjával arcát. Aztán így szól a szolgákhoz:

- Kérlek titeket, mondjátok szívetekre, mi lesz énvelem? Mehetek most már békén dolgom után?

A szolgák fontoskodó gőggel néznek rá:

- Ez az uraink dolga - felelik -, a miénk pedig az, hogy elvezessünk téged az ácsok műhelyéhez.

Mikáél így kérleli őket:

- Legyetek jók, s mondjátok nekem, mi vár rám ottan?

- Majd megtudod - felelik a szolgák -, most pedig indulj!

- Gyönge vagyok - mondja Mikáél -, ma egész nap semmit sem ettem, s a mult napokban is igen keveset az állatok miatt. Ezért ha elesnék, kérlek, ne üssetek s ne tapossatok rám, ha nincs is egyebem, csak a szavam.

Ezzel támolyogva, lassan elindult őrei közt a műhely felé. Látja, amint a nyomorultak nem messze tőle egy csomóban állanak s az ételmaradékkal kezükben integetnek neki. Majd kiáltoznak:

- Légy erős és nemsokára megszabadulsz! Kérd a szolgákat, engedjék meg, hadd adjunk neked eledelünkből!

Mikáél félénken, szelíden, mosolyogva kiáltja vissza:

- Köszönöm, ti kedvesek, de látjátok, még őriznek engem!

Az utcákból, amerre mentek, fojtott zsivaj, sürgés-forgás száll Mikáél felé. Itt is, ott is összeverődve állnak az emberek, mintha tanácskoznának, suttognának, hívnák egymást.

- Valami különös történik itten - gondolja Mikáél. - Miattam van ez, vagy ki miatt?

Megint kérdezi a szolgákat, hanem azok nem felelnek. Tovamennek. Látja, amint a nyomorultak utána s körüle jönnek, majd az elköltözött Abimélre gondol. Aztán átmennek a piacon. A foglyok őreik közt ülnek, de arcuk nem látszik, mert fejüket a földnek horgasztják. Körülük sokan ácsorognak, munkásszegények, akik midőn meglátják Mikáélt, fölkiáltanak:

- Ah, itt van a szerencsétlen ács!

Mikáél megdöbben az idegen katonák s a foglyok láttán: Tűz, adó, harács, vagy megszállás miatt vannak ezek itten? Vagy talán egyéb is történt, mióta nem láttam a napot? S meg nem állja, hogy újra ne kérdezősködjön őreinél a katonák s a foglyok felől.

- Látsz, amit látsz - felelik azok -, mit akarsz többet?

Bizonytalanságát, szorongását Mikáél így csitítja magában:

- Nem gondolkodom, mert úgysem úgy lesz, ahogy az ember gondolja, hanem ahogy majd Adonáj cselekszi. S mivel egyre jobban didereg valami félelmes jövendőtől, szívét Abimél emlékével s elmult szavaival melengeti.

Az ácsok műhelye előtt már állnak a papok, s a legöregebb így szól Mikáélhez:

- Fogságod napjai leteltek. Megesküdtünk, hogy ne érjen se bélyeg, se csonkaság, mivel azonban meghalt miattad Adonáj papja, ezért mégis bűnhődnöd kell! Mielőtt örökre el kell hagynod a várost, munkát fogsz végezni.

Mikáél szelíden bólintott: vajjon mifélét?

A legöregebb lévita pedig így folytatta:

- Adonáj irgalmas haragja a pogányok révén oltárrablókat hozott közénk, s azoknak még a mai nap meg kell halniok.

- Csak nem akarják, hogy én ácsoljak nekik szégyentető katrocot? - gondolta Mikáél - s ettől a gondolattól úgy megiszonyodott benne a vér, hogy egyszeribe el akarta hagyni a testét. Arca liliomfehérré szörnyedt, kiáltani akarta, amit gondolt, de a nyelve megtagadta a szót, az egész emberi beszédből csak a lélekzete maradt meg. Keze mintha az üres levegőből akart volna szavakat formálni, úgy remegtek ujjai. Lelke mintha a szemén keresztül akart volna elmenekülni, úgy kidagadtak a pupillái. Majd mindez hirtelen fuldoklássá változott benne, amitől a földre görnyedt.

- Pusztul ez az ember? - gondolták a papok.

Ekkor végre fölkiáltott Mikáél:

- Szörnyűséget kívántok tőlem ó Adonáj, iszonyatosságot kívántok tőlem! Szégyentető katrocot a megkövezéshez ácsoljak én?!

S tépdesve magát, újra és újra leborulva s felkelve kiáltotta: Katrocot! Adonáj! Katrocot! Testem helyett hát a lelkemet akarjátok megcsonkítani?

- Elhallgass! - felelték a papok s intésükre a szolgák megmarkolták s úgy megrázták Mikáélt, hogy csak ennyit tudott dadogni: Hö... hö... hö...

- Eszeden légy, - mondták a papok s midőn eleresztették a szolgák Mikáélt, ő hadarva így beszélt:

- Ó, ti csak ijeszttek engem, hogy eztán alázatosabb legyek! Ó, ti csak rémíttek, hogy majd hálásabban fogadjam kegyességteket! Ó, ha tudnátok, hogy hittem bennetek! Kérlek, nagyságosak! Adjatok vissza hitemből egy falatot legalább! Egy falatot! Ételt nem adtatok! S még így kínoztok! Ó, hiszen ti biztos emlékeztek, hogy engem az irgalom hajlékához fogadtatok!

S mindezt egybehadarta Mikáél, oly gyorsan s hevesen, hogy érteni is alig lehetett. Több volt benne a lélekzet, mint a szó. Felgerjedt az öreg lévita:

- Engedsz már beszélni engem is? - rivallta. Mire az egyik gyorslelkű szolga vaskos öklével Mikáél arcába sujtott. Belétörött a szó Mikáél szájába s ő tétován, ámuldozó rémülettel nézett maga köré s mivel újabb csapásokat várt, önkénytelenül sűrűn pillogatott s szája helyett már csak ujjai mozdultak még egyet-egyet.

- Békén tűrd büntetésed - mondta az öreg pap - s ne szólj, míg mi nem kérdezünk. Nem ketrecet fogsz ácsolni, hanem három keresztet, mert pogány szokás szerint kell megszenvedni a latroknak.

S mivel Mikáél tekintete most már szinte teljesen értelmetlennek, sőt kissé eszelősnek látszott, az öreg pap rákiáltott:

- Megértetted?

- Ke-resz-tet?... - hebegte s tünődött Mikáél. Gondolatai közt olyasvalamit keresett, amivel megváltoztathatná a körötte állókat. S mivel ezt sehogysem találta, hogy időt nyerjen, többször ismételte a kereszt szót, mintha ezt a szót ő maga se értené. Az, amit mondani akart volna utána, az az átváltoztató gondolat mintha fele úton újra meg újra szétillant volna értelme ujjai elől s ő gondolkodását megfeszítve, tehetetlenül, halkan fel-felnyögött, mint a bölcsős kisded, mikor egy ismeretlen tárgy vagy álom kínozza. S mivel sehogysem boldogult gondolataival, meg-megrázkódott s így dadogott:

- Sohase... láttam... ó kiválasztottak... támáni vagyok... sohase láttam... abban... a kis... faluban sohase... volt... kereszt...

Ez a beszéd azonban mingyárt, ahogy kidadogta, máris hiábavalónak, üresnek tünt saját maga előtt is. S midőn a papokra nézett, fejét hevesen ő maga rázta meg, de utána egész teste önmagától is megrázkódott s szavai így hullottak szerteszét:

- Éhes... vagyok,... kérlek... keresztet sohse láttam... ó kiválasztottak... ó Abimél! Több napja éhes... a hitem bennetek... sohse... láttam... nagyon... gyönge... vagyok...

Majd, ahogy megint a papokra nézett, újból úgy érezte, mintha mindenben tévedett volna, amit legutóbb mondott s nem is tudott többé szólni; eztán már csak egyre a fejét rázta s kezével kapkodott szüntelen.

- Eszelőssé változott ez - mondotta erre az öreg pap -, ne is fecséreljük vele tovább az időt! Kergessétek ki a városból! A nyomorultak pedig ácsolják meg a keresztet is!

A nyomorultak mingyárt kiáltoztak:

- Megtesszük mi helyette is, szívesen megtesszük! Hadd fusson ez a szegény ács!

S mingyárt bebicegtek, bebukdácsoltak, bemászkáltak a műhely udvarán s már cipelték is a gerendákat, midőn Mikáél felhördült; kiszakítva magát a szolgák közül, a gerendákra vetette testét:

- Megteszem én! - kiáltotta -, ó, inkább teszem én, inkább én, csak ti menjetek, mindnyájan menjetek! - Kezével elhárítón hadonászott a nyomorultak felé, aztán súlyos nyögéssel hátára vette az első gerendát, elbukott, felállt s imbolyogva ment az udvarról, el a papok mellett a piac felé, hogy megfeszítés helyén készítse el a keresztet.

Ott már egybecsődült a népség, borzalmat s ítéletet lakmározni, szinte korgott a szemük és úgy szorongtak, sajtolódtak egymáshoz, mintha valamennyien egyetlen testté akartak volna válni, úgy össze-összeolvadtak a borzalomvárásban.

Az őrséghez erősítésül új őrség szegődött. A katonák széles körben megtisztították a térséget a foglyok körül s a körben kijelölték dárdájukkal a három kereszt helyét.

Hatszor kellett volna megjárni az utat Mikáélnak a műhely s a piac közt, mert hat gerenda kell három kereszthez. De már a második fordulónál a műhely előtt megint hozzászegődtek a nyomorultak. S ha a szolgák szétkergették őket, azért ők újra meg újra visszagyűltek s törpe, csonka testükkel, mint az éhes madarak valami étel körül, úgy rebbentek ide-oda a cipekedő ács nyomában s így kiáltoztak Mikáél felé:

- Jól tetted, hogy meghajoltál előttük! Ez a munka mégis csak jobb a megvesszőzésnél!

Mások pedig így szóltak:

- Hallod-e, nem igen nehéz ez a te bebörtönzött testednek? Talán megsegítenénk?

- Nem, nem - nyögte Mikáél a gerendát cipelve -, nem a megvesszőzés miatt cselekszem ezt! Hanem csak azért, hogy legalább titeket, amíg csak tehetem, megóvjalak ettől a szennyességtől... Mert ha majd én kerülök az Ítélő elé, legalább mondhatom: Ó, Adonáj, minden ember fia közül én engedhettem legelébb az erőszaknak, mert ács és ács fia voltam, mesterségem miatt hát én voltam a legközelebb az irgalmatlanság fáihoz. Ó bocsásd meg az embernek az ács kényszerűségét! Így fogok szólni én, ti azonban még ezt se mondhatnátok, ezért hát csak hagyjatok egyedül vétkezni engem...

A nyomotultak fejüket rázva, csodálkozva bukdácsoltak mellette.

- Hogyan beszélsz? Azt hittük, valóban a megvesszőzéstől féltél! S lám, minket akartál megóvni a szennyességtől?! Ó te szegény! Hiábavaló munka ez! Szennyesek vagyunk mi rég születés, balsors, törvény szerint. Te azonban még meghalhatsz a fáradtságtól és a remegéstől...

S a következő fordulónál Mikáél akarata s a kísérő szolgák hessegetései, rúgásai ellenére felragadták a nyomorultak a többi gerendát s Mikáél háta mögött ugrándozva cepekedtek, miközben a szolgák felé így kiáltottak:

- Ugyan, ugyan, ti nagyméltóságúak! Hiszen ez a gyönge sohase végzi el ezt a munkát egyedül! Majd még nektek kell vesződni vele!

S a gerendákat cipelve, nemcsak hogy egyre tovább tűrték a rúgásokat s ütéseket, hanem még ők maguk fűszerezték ezeket durva tréfákkal, addig-addig, míg a durva szolgák meglágyultak e megvetett népség otromba, nevettető alázatosságától s hagyták őket, hadd cipekedjenek a gerendát hordó Mikáél nyomában. S midőn Mikáél könnyes szemmel újra és újra hátrafordulva, rájuk szólt: Ó, engedjetek engem egyedül vétkezni... - a nyomorultak előbb vidám, durva jósággal gúnyolódtak az ács ellenkező hóbortosságán, majd pedig a legeszesebb közülük így szólt az előtte imbolygó Mikáélhez:

- Ha fáj ez a szívednek, ne nézz hátra, ne is láss minket, tekintsd úgy, mintha nem is mi, hanem valamiféle titkos angyalok segítenének neked. Hisz te nekünk úgyis papságot akartál adatni, ettől pedig már csak egy lépés az angyalságig. No nem? Úgy-e... úgy-e...

S valamennyien hamisan pislogtak, nevettek s az őrök is velük kacagtak ekkora bolondságon.

Mikáél azonban így kiáltott:

- Azok vagytok ti, legkedvesebbek!

S míg tovább imbolygott, a nyomorultak csodálatos, erőszakos irgalmassága láttán mintha lassan megszünt volna minden szenvedése. Könnyei oly lágyan, édesen kezdtek csorogni, mintha nem is a fájdalomnak, hanem valami túlérettségnek nedvei lettek volna.

- Ó, Adonáj! - kiáltotta, - boldog, aki megláthat ekkora irgalmasságot az emberben! Ó Adonáj, már látom, őket adtad nekem a kiválasztottak helyett!

Éhsége, gyöngesége mintha már nem is testében volnának, hanem kivüle, körüle, az úton feküdnének lába előtt, akár idegenszerű kövek, vagy sohse látott füvek, virágok, amiket néma csodálkozással néz az ember minden egyes lépte után...

S ha megbotlik Mikáél, csak azért botlik meg, hogy a körüle bukdácsoló nyomorult irgalmasokat nézhesse folyvást, egyre, mert nem telhet be a szemen keresztül a szív ilyesmivel...

Már elérkeznek a piacra. Zsibong, morajlik, kiáltoz a sokaság. A szolgák utat nyitnak a tömegben, de a körüle bukdácsoló irgalmasságoktól megbűvölve, semmit sem lát Mikáél, csak a nyomorultjait, a nyomorultjait, már mintha valamennyiüknek szárnya volna s gúnyos, durva, izzadó, szitkozódó, csonka jóságukban mintha már sugároznának...

Majd a latrokat keresi a szemével, de nem láthatja őket az őrségtől.

- Te csak tetesd a munkát, - sugják körüle a nyomorultak s már kopácsolják, illesztik a gerendákat. Mikáél csak tapogatja a gerendákat szerszámmal, kézzel, mikor lassan sötétség ereszkedik reá s hirtelen úgy érzi, mintha egy sírgödör mélyén volna s nem gerendákat, hanem emberek csontjait tapogatná s illesztgetné egybe. De ehhez a csonthoz nem illik ez a másik csont, ehhez megint nem illik a harmadik, a negyedik, az ötödik, a hatodik, egyik sem...

A római katonák, akik ekkor véletlenül meglátják Mikáél arcát, így szólnak egymáshoz:

- Ezt is megfeszítik talán?

S midőn megértik, hogy ez csak egy ács, akinek büntetésből kell keresztet ácsolnia, csodálkoznak:

- Hogyan? Nagyobb a kínja, mint a latroknak?!

A nyomorultak félrehárítják Mikáélt. Fekszik már a három kereszt s maguktól jönnek hozzájuk a gúzsbakötöttek.

Mikáél tekintete a fájdalmas csodálkozástól szinte szigorúan tapad rájuk. Komoran, majdnem értelmetlenül megállnak a latrok keresztjeik felett s az utolsó szekercecsapásokat várják. Összehúzzák szemüket, szemöldökük összeékelődik, el-elfordítják, majd lomhán újra visszaterelik tekintetüket a keresztre, miközben futólag egymásra is néznek. Nem éreznek semmi csodálatosságot, vagy különöst abban, hogy meg kell halniok, semmi rémítőt s még csak valamiféle reménység sem színezi vagy világosítja meg komor, húsukba süllyedt arcukat. A biztos és régesrég, ezerszer átgondolt halál előtt talán meg is könnyebbülnének, ha nem szorítaná őket kívülről, a sokaság felől valami tompa, ködös gyalázat, a legnagyobb bűn miatt, amit egy zsidó elkövethet. Hanem végre majd bevégződik bujdosásuk az emberek elől s örökös belső gyötrelmük Adonáj miatt legalább az utolsó ítéletig békében pihenhetnek a csontjaik.

Nem akarják látni az embereket, nem is imádkoznak, mert vérük is tudja, hogy mindenre jó az ima, csak az ő bűnükön nem segíthet, mert hisz ők magát Adonájt lopták meg eszelős, vakmerő éhségükben.

A keresztre meredve állnak egy helyben, mint a gyökeréig égett fák csonka törzsei, a sürgő munkások közt, akik majd kidöntik őket. Maguktól már egyetlen mozdulatot se tesznek. Csak midőn már megragadják őket a hóhérságra kijelölt nyomorultak, most még egyszer utoljára önkéntelenül körülnéznek.

Mindhármuk tekintete ekkor majdnem egyszerre találkozik Mikáél arcával. Egy szemvillanásig mintha valahogy, valamiféle ismerősnek tűnne hármuk előtt ez az arc, amely oly magánkívüli csodálkozással mered rájuk, mintha sehogy se értené az ő nagy bűnüket. Anélkül, hogy valamit gondolnának, ez arc miatt utoljára futólag összenéz a három fogoly, aztán szögletesen, esetlenül, mereven tűrik, hogy a keresztekre fektessék őket.

A három lator arcától nem tudta többé tekintetét elszakítani Mikáél. Ott látta őket továbbra is a lefektetett kereszt felett állva, lebegve, úgy, ahogy s ahol először megpillantotta őket. Ott látja őket, mikor már ott sincsenek, ugyanazzal a tekintettel, ahogy futólag mind a hárman találkoztak pillantásával s ahogy aztán összenéztek.

Feltápászkodott már terhével a három kereszt, mint három különös pillér, amit egy furcsa épülethez emeltek, segítettek maguk fölé a nyomorultak. A sokaság visszafojtott tekintettel néz erre a három pillérre, s hiába száll fel onnét nyögés után hörgés, hiába száll üvöltés, mintha mindez sehogyse volna elég a sokaságnak, mintha többet várnának, mindig többet; egyre meredtebben néznek, figyelnek, a keresztek felé, majd egymásra, majd a papokra, majd az idegenekre, az égre, mintha egy másabb, különösebb hangot várnának, egy más folytatást, egy más szenvedést, vagy talán valami különös változást...

Mikáél azonban nem hallja a nyögéseket, nem látja a kereszteket, még most is mindig csak a három lator különösen ránéző, majd összepillantó arcát látja. Annyira hívogatóak s mégis oly távoliak ezek az arcok, hogy önkénytelenül hozzájuk kell mennie, megmozdul, hogy felüljön, de a három arc egyre messzibbre megy s ő, habár valójában egy helyben áll, mintha futna utánuk, egyre gyorsabban, majd kimerülten ugyanazon helyen összeesik s vékony hab lépi át szája szélét.

A latrok hörgése egyre erősbödött és a sokaság mintha úgy akarta volna lerázni magáról ezt a hörgést, hogy tikkadt elégedetlenséggel kiáltozott:

- Oltártolvajok! Oltárrablók!

S feszült elégedetlenségében ide-oda hullámzott, összébbszorult a keresztek s az őrök körül.

Ekkor néhányan a nyomorultak közül elhatározták, hogy kihasználják az általános borzadás, zsibongás és kiáltozás idejét s kilopják az alélt ácsot a városból. - Ha ezt meg nem tesszük - mondották egymás közt -, ki tudja, mit mívelnek vele még eztán a papok...

S midőn legerősebb volt a megfeszítettek hörgése s a tömeg kiáltozása, a legbátrabb nyomorultak rávetették rongyaikat Mikáélre, aztán egyikük, egy bélpoklos, ráborult, átölelte, a többiek pedig körülfogták ezt a különös terhet s midőn az egész sokaság, az őrök, papok, valamennyien, a magasba lestek, a nyomorultak hirtelen becipelték terhüket a sokaság közé. Jajgatva, megrugdosva, megátkozva, maguk körül irtózást keltve csakhamar átvergődtek a sokaságon, megkerülték a házakat s körül-körülfürkészve eltűntek a legközelebbi magaslat sűrűjében.

A fák s cserjések közt még cipekedtek egy ideig, aztán egy bozótos mélyedéshez érve megállottak, majd levitték oda Mikáélt.

Lefejtették róla rongyaikat s mivel Mikáél még egyre ájultan s mozdulatlanul feküdt, megvizsgálták testét, arcát s meglátva az ajka köré ülepedett habot, így kérdezték egymást:

- Nem a halálnak tajtéka ez?

Mire a legeszesebb így szólt:

- Nem elég szegénynek a jósága és hóbortossága, úgy látszik, még valami halálos nyavalyája is van. Olyan ez, mintha eskóros volna.

Egy ideig még hevertek, vártak az alélt test körül, ám aztán félni kezdtek:

- Túlságos távollétünk még szemet szúrhat a szolgáknak, s kitudódik ez a különös tolvajlás - mondották -, jobb, ha most már visszasietünk, hiszen mit segíthetünk még egyebet ezen a szerencsétlenen? Csak magunkat keverjük bajba vele együtt, ha még soká késünk.

Néhányan sietősen melléje rakták ételük maradékát, legalább egyék, ha még élni fog - mondották, mások pedig a megfeszítéskor ellopott szerszámokat tették melléje. - Ha enni tud, talán még dolgozni is tud majd...

S miközben valamennyien eltávolodtak, a sűrűben így beszéltek:

- Jobb volna szegénynek a halál, mert amilyen kórságos a szíve s az elméje, valóban nem e világra való.

Majdnem estelig feküdt a bozótos mederben Mikáél, akkor valahonnét igen nagyon messziről, mintha visszatért volna hozzá a lelke. Ámde hosszú ideig mintha még irtózott volna a testtől. Úgy érezte Mikáél, mintha csak körüle vánszorgott volna körbe-körbe, fáradtan s görnyedten a lélek. Aztán mégis néhány hosszú, tompa sóhajtással mintha ráborult, s mintha megcsókolta volna őt, vagy csak megérintette volna valahol?... Megrázkódott ekkor Mikáél, de még sokáig nem kívánt mozdulni, se látni, mintha attól félt volna, hogy ha most felül s kinyitja szemét, úgy fogja viszontlátni a világot, oly félelmesen, borzalmasan, különösen, hogy talán nem is fogja benne megtalálni soha a maga helyét.

- Adonáj irgalma volt az - gondolta csak tompán, mindenütt bezárt testtel -, hogy nem voltam idáig, s ahogy most vagyok, ez is azért van, hogy még mindig ne mozdulhassak, ne lássak, akárhol vagyok is, akármiért... Mert nyilván valami olyan van a világban, amiről jobb nem tudnom még mostan.

S lehúnyt szemmel még órákig feküdt a bozótosban, félig eszmélve, félig álomban, s homályosan gondolta:

- Nem fogok előbb felkelni, míg valami élő fel nem költ.

Sokára aztán elmult belőle a zavaros félelem s aggodalom, egyre erősebben érezte tagjaiban a vér szinte hangos áramlását, oly erősen, hogy azt gondolta: ha előbb igen messze volt a lelkem, most mintha közelebb volna a testem, mint bármikor. Mintha fáradt lelkét fürösztötték volna vére habjai, mintha lelke egyre vidámabban, elevenebben merült volna el s fel vére bugyborékoló áramlásában, mint a táncos hal szokott a vízben... Aztán szemében érezte már a világosság melegét, ezt is oly szokatlanul erősen, mintha egész közel jött volna hozzá a nap... Füle öblei is egyre jobban dajkálták, ringatták a bozótos életének, neszének dallamát... Szája és orra már kóstolgatta a levegőt, s az olyan volt, mint valami új, különös étel... Egész testéhez pedig izgatóan érezte tapadni a földet.

- Mintha mindez új volna, újjáteremtett, - gondolta Mikáél -, az egész világ az, aki felkölt engem! A naptól nyílik fel a szemem s különös ez a napvilág!

Ahogy megszűrte a bozótos sűrűje, mintha világosságból való ujjak nyúlnának be, ezer s ezer ujj babrál a levelek közt, s körül a levelek, fák, gyökerek oly élesek, világosak, tiszták, mintha valami termékenyítő áradás fürösztötte volna meg az egész világot az elmult időben...

Félénken ült fel Mikáél; egy ideig csak némán, moccanatlan, merengve ült, saját teste jelenése még sokáig oly esetlennek tünt, érződött önmaga előtt, hogy a sok könnyű elevenségben, színes, villogó tisztaságban, amit maga körül látott, szinte szégyelt, szinte nem mert meg se mozdulni...

Ekkor azonban véresen száradt szakállába esett pillantása, majd meglátta maga körül az ételmaradékokat, a szerszámokat. Képzelete előbb csak messziről, nehezen hozott vissza valamit a multból, aztán egyre többet, föl-fölsóhajtva, egyre fájóbban, édesebben mosolyogva képzelte el Mikáél mindazt, ami vele történhetett, s majdnem ugyanúgy látott mindent képzeletében, mint ahogy az valóban volt, míg idáig jutott...

- Ó Adonáj... - mondotta magában -, a nyomorultakat használod te angyalaidnak, a megszomorított fogoly megsegítésére...

Aztán egyre biztosabban járt-kelt vissza a képzelete. S mikor újra látta maga előtt a nyomorultak dolgát, ahogy az a gerendacipelésnél történt, feltérdelt Mikáél s így szólt, kezét mellén keresztbe illesztve:

- Ó Adonáj, kérlek, tekintsd eztán úgy, hogy meghalt az ács, az ács fia.

Majd összeszedte a szerszámokat:

- Hadd temetem el azt a megholt ácsot! - mondotta és gödröt ásott, beletette a szerszámokat, majd az ételt látva, így szólt:

- Gyötör ugyan már régóta az éhség, de hadd bőjtölök még egy ideig azért az ácsért, aki megholt.

Az ételt a szerszámok mellé helyezte, betemette s ráborulva így imádkozott:

- Ó Adonáj, ki vagy a mennyekben, légy te az én atyám. Engedd meg, hogy halott legyen mától fogva az ács, de vezesd az ember fiát akaratod szerint, úgy mint eddig. Bocsásd meg az én gyengeségeimet, de ne vigy engem a városokba, és szabadíts meg a papok tekintetétől, s add meg az én mindennapi kalászaimat, ámen.

S ahogy ezt imádkozta, megnyugodottan térdepelt még sokáig. Áhítatában lassan elmerült minden: a nyomorultak örökös jaja, a munkásszegények dolgos nesze, a szolgák tekintete, a papok arca, majd legnehezebben Abimél utolsó pillantása, összeolvadt, eltünt minden... Végire maradt a három lator arca. S habár Mikáél újra s újra imádkozott, ez a három arc nem mult el. Áhítata legmélyén is újra látta őket, amint ránéztek egyszerre mind a hárman, s aztán összenéztek. Ez a három tekintet egyre erősbödött, szinte már parancsolt.

Mikáél ekkor hevesen felkelt a térdéről. Láz lepte el az arcát, míg így kiáltott:

- Ó Adonáj, vezess engem hozzájuk, a latrok társaihoz! Valamennyihez! Hozzájuk vágyódom én a katlanokba! Mert ha annyi irgalmasság volt a szegény test nyomorultjaiban, még több lehet a lélek szegény nyomorultjaiban! Amazoktól elzárnak a papok, vezess hát engem a lélek nyomorultjaihoz, hacsak nem akarod, hogy már most meghaljak, mert meghalok én, ha nem látok irgalmasságot körülem az emberek közt!

S amerre legerősebben, legtávolabb szóltak a madarak s az állatok, arra indult el Mikáél, egyre beljebb az erdő sűrűjébe, ment, ment az állatok hangja után, mert bizonyosan az elbujdosott latrokhoz vezetnek az embert félő állatok.

Csak egyetlenegyszer állott s fordult vissza hirtelen...

Mintha a nyomorultak hangját hallotta volna.

Némán, elszomorodottan várakozott egy ideig, aztán erősen kiáltott, hátha újra hallja azt a hívást.

S midőn sokáig nem hallotta, lassúbb léptekkel és sokkal nehezebben, mint idáig, de azért tovament az erdő fenségességében...